A császári magángyűjteményektől a tartományi Landesmuseumokig

Ausztria múzeumi szervezetének kialakulása és története

MúzeumCafé 45.

A múzeumoknak – akárcsak a könyveknek – saját történetük van. Ezek szorosan kapcsolódnak az intézményeket létrehozó közösségek, népek és nemzetek történetéhez, tükrözik azok mindenkori társadalmi-politikai változásait. Az egyes múzeumok történeténél csak sok múzeum, egy ország múzeumi szervezetének kialakulása és annak históriája lehet talán érdekesebb. Főleg mivel az országok maguk is változnak: birodalmak tűnnek el, határok helyeződnek át, népcsoportok kerülnek más régiókba, politikai rendszerek változnak meg. Az alábbi írás egy olyan új sorozatunk első darabja, amely az európai országok múzeumi rendszereinek, szervezeteinek történeti áttekintését vállalja fel. Az egyes írásokból megismerhetjük, kik voltak a múzeumalapítók, milyen célok vezették őket, hogyan jöttek létre a gyűjtemények, mikortól léteznek múzeumok az egyes országokban. Milyen eszmék hívták létre a nemzeti múzeumokat, mit jelentettek egykor, és mit jelentenek ma, egyáltalán mit jelentett a nemzet fogalma a 19. század elején, és hogyan változott mindez az idők során. Mihez tudott kezdeni a közösség a saját maga által igényelt és teremtett közgyűjteményekkel, hogyan vélekedik ma ezekről, mennyit áldoz rájuk, milyen egy-egy ország, állam és múzeumainak viszonya. Sok-sok szempont, sok-sok kérdés, sokféle válasz. Az írások szándékaink szerint a magyar múzeumok munkatársai és kedvelői számára is hasznosak lehetnek, felhasználható tanulságokkal is szolgálhatnak, mint például rögtön most elsőre, az osztrák múzeumok kialakulásának története, múltjuk és jelenük számbavételekor.

 

Az osztrák múzeumok létrejöttük idején mindennek nevezhetők voltak, csak osztrákoknak nem. A hatalmas Habsburg-birodalom 18. század végi állapotában az általános európai tendenciákat tükrözte a múzeumalapítások terén. Magángyűjtemények természetesen léteztek, és a múzeumalapítások szorosan kapcsolódtak hozzájuk. Sajátos azonban, hogy nem a birodalmi, illetve ausztriai tartományi központok jártak az élen a múzeumalapítások tekintetében. Így történhetett, hogy a birodalom első múzeuma a Magyar Nemzeti Múzeum lett. A legjelentősebb kulturális központok között is egyedülálló volt sok szempontból Nagyszeben, ahol Brukenthal Sámuel Erdély kormányzójaként végrendeletében a szebeni evangélikus gimnáziumra hagyta értékes gyűjteményét: 1817-ben vált nyilvánossá, az alapítóról elnevezett múzeummá a gyűjtemény (lásd: MúzeumCafé 43. – a szerk.).

A birodalom területén – ahogy ezt a Magyar Nemzeti Múzeum 1802-es alapítása is jelzi – sorra alakultak meg a nemzeti múzeumok a 19. század elején. Ilyen volt a prágai Nemzeti Múzeum is, amely létrejöttekor a cseh nemzeti történelemhez kapcsolódó régiségeket, régészeti anyagot, numizmatikai, levéltári, természettudományi, technikai, képzőművészeti, zenei és egy úgynevezett Bohemica-gyűjteményt foglalt magába.

III. Miksa bajor választófejedelemnek (1727–1777) tulajdonítják azt a mondást, amely a birodalom nemzeti mozgalmainak kezdetét jellemezte: „Nemzeti történelem nélkül nem létezik hazaszeretet.” A nemzeti történelem bemutatására, annak műtárgyakkal, dokumentumokkal történő illusztrálására pedig mi más lehetett volna alkalmasabb, mint a nemzet múzeuma. Ahogy a Magyar Nemzeti Múzeum alapítását köszöntő soraikban Szabolcs vármegye rendjei 1808-ban megfogalmazták: „…nemzetünk pallérozására, anyai nyelvünk virágzására s hazánk történeteinek igaz ösméretére vezető út” ez. A birodalmi múzeumalapítások sorrendje jelzi, mely vidékeken volt ez elsőrendű, sürgetőnek érzett szempont – 1802-ben Pesten, 1803-ban Nagyszebenben, ugyanekkor Marosvásárhelyen (Teleki Téka), Sziléziában (Teschen), 1804-ben Galíciában (Lemberg), és csak ezeket követően az első olyan helyen, amely a mai Ausztria területén található, Grazban.

Gróf Széchényi Ferenc múzeumalapítása Pesten, egy fontos birodalmi központban történt. Nem sokkal később egy másik jelentős birodalmi centrumban, Grazban is a köz számára elérhető múzeum jött létre. Az alapító, az uralkodócsalád tagja, János főherceg, I. Ferenc császár öccse, a napóleoni háborúk sikeres hadvezére volt. Tanulmányai befejeztével a korszak szokásos „Grand Tour”-ját angliai körutazás formájában tette meg, majd stájerországi birtokaira vonult vissza. Rangon aluli házassága egy postamester leányával csak egy volt életének számos rendhagyó eseménye sorában, és csupán a kezdetét jelentette egyre növekvő népszerűségének. Természettudományos érdeklődésének megnyilvánulása volt ásványgyűjteményének létrehozása (ez a tevékenység eléggé általános volt arisztokrata körökben). Az 1810-es években egyetemet, szakképző iskolákat, levéltárat, különböző egyesületeket alapított, és 1811-ben hozta létre a róla elnevezett Joanneum múzeumot. A Joanneumot tekintik Ausztria legrégebbi, vagy ha úgy tetszik, legelső múzeumának, amely gyűjteménye nagyságában is hasonlóképpen jelentős, második a Kunsthistorisches Museum után. Ennek a gyűjteménynek nemcsak a nagysága, de sokfélesége is lenyűgöző, jól tükrözi azt a mindenre kiterjedő gazdagságot, amelyet a múzeum mai neve (Universalmuseum) is érzékeltet. A főherceget a múzeumalapításban és -szervezésben báró Joseph von Hormayr (1782–1848) segítette, az 1811 és 1848 között kiadott Taschenbuch für vaterländische Geschichte harmincnyolc kötetének kitalálója, megformálója, a képzőművészeti életben a birodalmi témaadás mestere, akit Kisfaludy Károlytól kezdve magyar művészek sora „használt” forrásként. Ennek alapja az 1810-ben Bécsben kiadott „históriai tár” volt, az Archív für Geographie, Historie, Staats und Kriegs-Kunst, amelyben felsorolta azokat a témákat, amelyeket nemzeti szempontból fontosnak tartott írók, költők, tudósok, művészek számára bemutatás céljából. Ne tévesszen meg azonban senkit a „nemzeti” kifejezés – a művészi feldolgozásra ajánlott témák elsősorban birodalmi szempontból voltak megfelelők, ha emellett még a birodalom egyes nemzetei is a sajátjuknak érezhették őket, az inkább csak véletlen egybeesés volt. Az egységes nemzetállam herderi gondolata csak részlegesen egyezett a Hormayr-féle osztrák birodalmi eszmével, és bár az utóbbi szolgált sok esetben kiindulópontként a birodalom egyre erősödő nemzeti mozgalmai számára, azok elsősorban a történelmi és művelődéstörténeti momentumokból építkeztek.

A Joanneum alapításakor tudományos kutatóhelyként és az oktatás szolgálatában egyaránt fontos szerepet töltött be, és a hormayri birodalmi eszme intézményi megtestesülésének volt tekinthető. Az egykori magángyűjteményből formált közgyűjtemény mai felépítése is tükrözi alapításkori szerkezetét, a főhercegi gyűjtemény egyes részeit. A régészeti, numizmatikai, botanikai és ásványtani, néprajzi, képzőművészeti egységek ma különböző helyszíneken, de ugyanúgy léteznek, mint a 19. század kezdetén. Az oktatási funkció 1887-ben egy új intézményben valósult meg a grazi Műszaki Egyetem létrejöttével.

A Joanneum történetét alapításának ötvenedik évfordulója alkalmából már 1860-ban megírta Georg Göth. Az eredetileg a schönbrunni kastélyban tárolt főhercegi gyűjteményeket gondosan megtervezett forgatókönyv alapján csomagolták és szállították az ideiglenes grazi helyszínre. A főherceg rendelkezése szerint gyűjteménye haláláig saját tulajdona maradt, majd tartományi tulajdonba került. Az ifjúság okítását is szem előtt tartva kutatóhelyiségeket is kialakítottak a hosszas keresgélés után a bemutatásra alkalmasnak talált késő reneszánsz épületben, a grazi Lesliehofban. (Az August Gunold által tervezett neobarokk múzeumpalota, az „új Joanneum” csak 1890 és 1895 között épült fel.) A Lesliehofban rövid időn belül kialakították az állandó kiállítás termeit: a botanikai és az ásványtani gyűjteményeket egy-egy nagy teremben, az éremgyűjteményt egy speciálisan kialakított kabinetben mutatták be. Négy termet foglaltak el a „régiségek”, egy-egy újabb termet kapott az állattani és a mezőgazdasági-technikatörténeti anyag; ez utóbbi modelleket és működő gépeket egyaránt bemutatott. A könyvtár mellett olvasóterem is működött, az oktatást pedig „rajzakadémia” segítette. Ma a Landesmuseum Joanneum a stájer tartomány központi múzeumaként János főherceg múzeumának örököse, mintegy ötszáz munkatársat foglalkoztat, gyűjteményében négy és fél millió tárgyat őriz. (Külön érdekesség, hogy főosztályvezetőként egy Habsburg-leszármazott, Bettina Habsburg-Lothringen is dolgozik az intézményben.)

Az innsbrucki Ferdinandeum az akkor még csak főhercegről, 1835-től viszont már I. Ferdinánd császárról kapta a nevét. 1823-ban Tiroli Nemzeti Múzeumként jött létre, és sajátos módon ebben János főherceg is jelentős részt vállalt egyik alapítóként, Karl Chotek gróf tiroli kormányzó mellett. Felhívást tettek közzé a múzeum gyűjteményeinek közadakozással történő gyarapítására, így a múzeum tulajdonképpen Tirol népének ajándéka volt a tartomány számára. Ilyen módon Pest és Graz után a birodalom harmadik „nemzeti múzeuma” lett a Ferdinandeum. Az alapításkori gyűjtemények képzőművészeti, régészeti, történeti, zenetörténeti, természettudományi egységekből, valamint könyvtárból álltak. Ez a szerkezet a mai napig megmaradt, miközben az anyag természetesen folyamatosan gyarapodott. Ma a főépületben már csak a történeti, zenetörténeti és régészeti gyűjtemények találhatók, a többi különböző más épületekben kapott helyet.

A Ferdinandeum alapítása még jelentősebbnek tűnik annak a ténynek az ismeretében, hogy a tartomány fővárosában, Innsbruckban akkor már évszázadok óta létezett egy uralkodói alapítású, később múzeummá, a köz számára is látogathatóvá tett gyűjtemény. A II. Ferdinánd főherceg, Tirol kormányzója által 1563-ban építtetett reneszánsz kastély, az Ambras, a kormányzó rangon alul kötött házassága révén felesége, Philippine Welser lakóhelye lett. A műpártolásáról híres főherceg itt helyezte el magángyűjteményét, amelynek talán legértékesebb része a Habsburg-ház uralkodóinak portrékollekciója. Bár az Ambras később nyílt meg a közönség előtt, mint a tartományi „nemzeti múzeum”, időben korábbi gyűjteménye már példaként szolgált annak létrehozásához.

Anton von Spaun lovag, irodalmár, néprajz- és népzenekutató 1833-ban egyesületet alapított, amely Felső-Ausztria tartományi múzeumának létrehozását tűzte ki céljául. 1839-től Ferenc Károly főherceg lett az egyesület fővédnöke, róla kapta a múzeum a Francisco Carolinum nevet. Az egyesületet nemesi adományok, valamint Krems és St. Florian apátságai is támogatták, így jöttek létre a történeti, a képzőművészeti, a technikatörténeti és a természettudományi gyűjtemények. Ferenc Károly főherceg halálát követően Rudolf főherceg lett az intézmény fő pártfogója. A múzeum épülete 1895-ben készült el. Ma már a teljes gyűjtemény a főépületen kívül, tizenkét különböző külső helyszínen található. Szokatlannak tűnhet, hogy 1854-ben a linzi Művészeti Egyesület „a polgárság épülésére és képzésére” hozta létre a tartományi galériát, vagyis a Francisco Carolinum önmagát a polgári öntudat emlékműveként határozta meg. Ez persze nem véletlen, hiszen Adalbert Stifter, a biedermeier kultúra és életérzés jeles képviselője, festő, író, költő, a Felső-ausztriai Művészeti Egyesület alelnöke állította össze a képgaléria koncepcióját.

Az 1834-ben Vinzenz Maria Süss által alapított salzburgi Carolino-Augusteum alapja a napóleoni háborúkról megemlékező fegyver- és dokumentumgyűjtemény volt, amihez egy kisebb ásvány- és numizmatikai kollekció is csatlakozott. Ez gyarapodott 1836-tól már városi múzeumként képzőművészeti, régészeti, történeti és néprajzi anyaggal, elsősorban a polgárok adományainak köszönhetően. Az intézmény nevét az özvegysége idején a városban élő Carolina Augustáról, I. Ferenc császár feleségéről kapta, aki a kezdeményezés fő patrónusa volt. Ma a Neue Residenz mintaszerűen felújított épülete a központi helyszíne, de szervezetileg a várhegy erődítménymúzeuma is ide tartozik, a dóm ásatásait bemutató kiállítóhellyel, a Játékmúzeummal, valamint a halleini Kelta Múzeummal együtt.

A Joanneum uralkodói alapításával ellentétben Karintiában a helyi Történelmi Társulat először lapkiadással, majd tartományi múzeum és levéltár létrehozatalával követte 1844-ben a korábbi példát. Jelmondatuk – mindent Karin-tiáért – érzékelteti, hogy össztársadalmi kezdeményezésről volt szó. Nagyon is rímelt ez a birodalom egyéb részeinek célkitűzésére, hiszen egyfajta tartományi-nemzeti elvet követett, a társulat a tartomány történelmi egységét, öntudatának erősítését említette célként alapító okiratában. A társulat által létrehozott gyűjteményt a klagenfurti Landhaus épületében mutatták be először, az önálló múzeumépület alapkövét 1879-ben rakták le, és a neoreneszánsz stílusú palota 1884-ben nyílt meg a közönség előtt, a névadója Rudolf főherceg lett. A Rudolfinum főépületét most újítják fel, a régi Landhaus díszterme viszont látogatható, csakúgy, mint a botanikai gyűjtemény a füvészkertben, a magdalensbergi régészeti park, Teurnia római múzeuma Spittal an der Drau mellett, valamint a néprajzi és bútorgyűjtemény Maria Saalban. A múzeum gyűjteményi összetétele is érzékelteti, itt nem uralkodói alapítás, hanem lokális kezdeményezés hozta létre az intézményt.

Vorarlberg tartományi múzeumát 1857-ben alapította Bregenzben az ottani Múzeumi Egyesület történeti, régészeti, néprajzi és képzőművészeti kollekciókkal. Az intézmény kezdetben egy magánházban működött háromteremnyi kiállítással, maga a múzeumépület csak 1905-ben készült el. A múzeum már alapítása idején is nyitottnak vallotta magát a környező országok kultúrája iránt, és mai működését is az interkulturális jelleg határozza meg.

Az Alsó-ausztriai Tartományi Múzeumot 1902-ben alapította a tartomány múltját kutató egyesület, sajátos módon Bécsben. Az intézmény 1923 és 1997 között a barokk Mollard-Clary-palotában működött. A múzeum története ugyanakkor még a 19. század első felére nyúlik vissza, amikor is először merült fel egy „alsó-ausztriai nemzeti múzeum” létrehozásának az ötlete, csakhogy egészen 1997-ig a csak külső helyszíneken megrendezett kiállítások és a helyhiány miatt akadozó gyűjteménygyarapítás miatt a jóformán csak elméletben létező múzeum afféle látszatlétre kényszerült. 1986-ban St. Pölten lett az új tartományi székhely, itt nyílt meg 1997-ben végre a Hans Hollein által tervezett új, már állandó tartományi múzeumépület.

Burgenland tartomány múzeuma ténylegesen 1921-től létezik Kismartonban. A gyűjtemény legfőképpen magánkollekciókból, elsősorban Wolf Sándor bornagykereskedő, valamint az Erdődy-család anyagaiból állt össze. Ez az alap bővült tovább adományok révén, és egy a 17–19. században épült, öt házból álló épület-együttesben kapott helyet az elsősorban régészeti, történeti és néprajzi anyag. Mai állandó kiállításai szokatlan koncepció mentén jöttek létre: Élet-képek, Élet-terek és Élet-nyomok címmel rendezték meg a néprajzi, zenetörténeti és régészeti állandó tárlatokat.

A sor végére maradt – az időrendet ez alkalommal megbontva – a főváros, Bécs. Több mint száz múzeuma közül jelenlegi szempontunkból az uralkodói alapítású múzeumpáros, a Kunsthistorisches és a Naturhistorisches Museum érdekes. 1857-ben, a Ringstrasse tervezése kapcsán merült fel az ötlet, hogy a császári gyűjtemények új helyet kapjanak, méghozzá olyat, amely a kor legkorszerűbb módszereivel mutatja be és tárolja a gyűjteményeket. Eltelt egy évtized, mire a tényleges tervpályázatot kiírták. A császári palotakomplexumhoz, a Burghoz kapcsolódóan tervezett Kaiserforum (Császári fórum) végül nem valósult meg az eredeti elképzelések szerint, a tényleges építkezés pedig csak 1871-ben kezdődött el, és két évtized elteltével, 1891-ben fejeződött be, Gottfried Semper és Carl von Hasenauer tervei szerint. Az épületek azonban valóban méltók lettek a gyűjtemények nagyságához és jelentőségéhez, mondhatni a birodalmi eszme csúcsteljesítményei.

Mind épülete, mind pedig anyaga révén a Kunsthistorisches Museum ma a világ legjelentősebb közgyűjteményei közé tartozik. Az uralkodói akarat a magángyűjteményt múzeum-épületek emelésével alakította közgyűjteménnyé, sok évszázad gyűjtésének eredményét mutatva be így a közönségnek. A legjelentősebb ebből a szempontból a Lipót Vilmos főherceg (1614–1662) műpártolói tevékenysége révén létrejött festménykollekció. A kortárs festők alkalmazása és támogatása mellett szinte megszállott módon kutatta föl a múlt legnagyobb művészeinek képeit, hatalmas összegeket költve megvásárlásukra. 1647 és 1656 között Spanyol-Németalföld főkormányzójaként Antwerpenben egész műhelynyi festőt foglalkoztatott, szisztematikusan gyarapítva gyűjteményét. Bécsbe visszatérve szerzeményeit is vitte magával, galériája részlegesen látogatható is volt. A kollekció örököse I. Lipót császár lett, így vált az a Habsburg uralkodói gyűjteményegyüttes részévé.

Az 1891-es megnyitót követően a múzeum hét nagy gyűjteménnyel, három igazgatóság irányítása alatt működött: az érem- és az antikvitásgyűjtemény igazgatóságához tartozott még az egyiptomi gyűjtemény, a fegyver- és az iparművészeti anyagot kezelte a második igazgatóság, míg a harmadiké a képtár volt a festményekkel, grafikákkal, rajzokkal, akvarellekkel és a restaurátor-műhellyel. A könyvtár külön irányítás alatt működött.

Már a 20. század elejére kevésnek bizonyult a nyitáskor oly bőségesnek tűnő kiállítótér és raktár, ráadásul Ferenc Ferdinánd trónörökös 1914-es meggyilkolását követően az ő gyűjteménye is a Kunsthistorisches Museumba került, ez a Neue Hofburgban kapott kiállítási termeket, a régi hangszergyűjtemény pedig átkerült a Völkerkundemuseumba. 1921-ben államosították a múzeumot, egyúttal kialakították mai szervezeti felépítését.

A második világháborút követően Ausztriában is egyre súlyosabb problémát jelentett a restitúció kérdése. Az ennek megoldására 1998-ban hozott törvény – az úgynevezett lex Rotschild – alkalmazásához csak ekkor indult el egy átfogó provenienciakutatási program. 1998-tól szervezetileg a Völkerkunde Museum, 2001-től pedig a Theatermuseum is a Kunsthistorisches Museumhoz tartozik, csakúgy, mint a Neue Burgban, a Hofburgban, a schönbrunni és az ambrasi kastélyokban található gyűjtemények. Az egykori császári magángyűjtemény így mára a világ egyik legjelentősebb közgyűjteményévé vált.

A 19. századi múzeumalapításokról általában és összefoglalóan elmondható, hogy enciklopédikus gyűjtési elvek alapján születtek, amelyben a könyvtár központi szerepet kapott. A nemzeti jelleg az osztrák tartományokban regionális értelemben is megfogalmazódott. A múzeumépületek is a nemzeti vonások, „karakter” hangsúlyozásával épültek, a város kiemelten fontos helyeit elfoglalva. Ezt a „nemzeti emlékmű” jelleget talán a legjobban éppen a Magyar Nemzeti Múzeum épülete példázza.

A birodalom központi tartományaiban a 19. század elejétől fontos kérdés volt a nemzet fogalmának pontos meghatározása. A „Nation” és a „Vaterland” különbsége nyilvánvaló volt, miközben nem volt semmi olyasmi, amit „osztrák nemzet”-nek lehetett volna nevezni. Létezett ehelyett egy soknemzetiségű birodalom, amelyet egy dinasztia tartott össze. A bécsi gyűjtemények így soha nem számítottak „nemzeti múzeumnak”, jóllehet a császári állam minden népét képviselték. Az uralkodói gyűjtemények azonban leginkább a bécsi udvar központi hatalmát reprezentálták. A bécsi kongresszus 1814–1815-ben módot adott arra, hogy ezt a hatalmat a külföld számára is megmutassák. A magyar reformkor törekvései, a „nyelvében él a nemzet” megfogalmazása, a „fentről” (a nemesség köréből) kezdeményezett nemzeti mozgalom eredményezte, hogy az első birodalmi nemzeti múzeum éppen a Széchényi Ferenc által alapított lett. Az osztrák tartományokban a nemzeti múzeum alternatívája a tartományi múzeum (Landesmuseum) volt, az uralkodói központ császári gyűjteményei pedig birodalmi múzeummá váltak. A tartományi múzeumokat sajátos módon alapításuk idején szinte mindenhol nemzeti múzeumokként emlegették. A 19. század folyamán a politikai keretek révén meghatározható „állam-nemzet”, illetve a kultúra alapjain nyugvó nemzetfogalom váltakozó jelentőségű volt, az adott társadalmi-politikai helyzet függvényében. Ilyen körülmények között a múzeumalapítások sokkal inkább az utóbbi, mint az előbbi elvét tükrözték.

Ha összevetjük a bécsi uralkodói központ és a tartományi központok múzeumainak történetét, létrejöttük körülményeit, gyűjteményeik jellemzőit, szembetűnő a különbség. Az uralkodói reprezentációs igénnyel, a birodalmi székhellyel nem vetélkedhetett még az egyetlen uralkodói családi alapítású tartományi múzeum sem. Csakhogy bár gazdagságban kétségtelenül jócskán alulmaradnak, annál jelentősebb, amit képviselnek: a közösségi összefogást a közösség múltját bemutató múzeumok létrehozására.

 

Felhasznált irodalom

Hanns Abele: Die Bundesmuseen in der österreichischen Wirtschaft, 2.

Zwischenbericht. Wien, 1988

Manfred Glawogger–Heinrich Klingenberg: Kulturförderbericht 1996. Das Land

Steiermark, Amt der Steiermärkischen Landesregierung, Kulturabteilung. Graz, 1998

Kunst und Kulturbericht der Stadt Wien. 2002–2012

Statistik Austria, Statistisches Jahrbuch 2002. Wien, 2002

Michael Wimmer: Kulturpolitik in Österreich

Darstellung und Analyse 1970–1990. Innsbruck-Wien, 1995

Marlies Raffler: Museum – Spiegel der Nation? Böhlau Verlag, Wien–Köln–Weimar, 2007