elkészülte után baráti áron szerezte meg a festőtől, nyilván azoknak a szolgálatoknak a viszonzásául, amelyeket a Secession támogatójaként szerzett a korábbi években. „Nem tudsz mindenkinek tetszeni tetteiddel és műveddel kevesekhez igazodj. Sokaknak tetszeni rossz” – így szól a festmény felső részén olvasható Schiller-idézet, amely néhány sorba sűrítve fogalmazza meg az újat kereső művészek hitvallását, és amely az elölnézetben, a maga meztelen valójában ábrázolt fiatal nő provokatív látványával újabb ellenfelek számára adott alkalmat, hogy bekapcsolódjanak az akkoriban született Klimt-művek elleni támadássorozatba. Ezeknek a támadásoknak a hatására született meg Bahr írása, a Gegen Klimt, amely köré a kiállítás épül, és amely egyszerre rajzol portrét a festőről és barátjáról.

Az életmű, dimenziói és kvalitásai révén, természetesen önmagában is méltó tárgya lehetett volna az emlékév kiállításainak. Szinte mindegyik tárlaton megjelentek azonban a fentihez hasonló emberi és művészi párhuzamok. Hiszen már a pályakezdés éveiben, a frissen alapított Kunstgewerbeschule elvégzése után, 1879-ben a fiatal festő testvérével, Ernsttel és Franz Matsch barátjukkal együtt vettek részt Hans Makart vezetésével a császári pár házassági évfordulójára szervezett ünnepségek dekorációs munkáiban, majd néhány évvel később megalakították a Künstler-Compagnie-t, amely olyan jelentős megbízásokat kapott, mint például a leinzi Hermes Villa (1885) vagy a Burgtheater (1886) dekorálása. Rá négy évre kapta meg a három fiatal festő az újabb nagy feladatot a Kunthistorischen Sammlungen des Allerhöchsten Kaiserhauses, azaz a mai Kunsthistorisches Museum épületében. A munkát eredetileg Hans Makartnak szánták, s az ő hirtelen halála miatt döntött úgy a megrendelő, a Hofbau Comité, hogy a lépcsőház mennyezeti freskóinak elkészítésére a Párizsban élő festőfejedelmet, Munkácsy Mihályt kérik föl, az oszlop- és árkádarchitektúra kifestését pedig a Künstler-Compagnie-ra bízzák. Ezeknek a képeknek az ókori egyiptomi, az antik római és görög, valamint az európai stíluskorszakokat kellett népszerűsíteniük az épületbe belépők előtt, pontosabban fölött, a bejárati csarnok tetején, tizenkét méter magasan.

A jubileumi év Gustav Klimt im Kunsthistorischen Museum című tárlata (február 15.–május 6.) ennek a nagyszabású vállalkozásnak az eredményét mutatta be premier plánból, hiszen a lépcsőházban felépített emelvény segítségével a látogatók egészen közel léphettek a lépcsőház északi falán lévő Klimt-festményekhez. Nem mellesleg a mennyezet Munkácsy-képét is közelebbről, jobban szemügyre vehették, mint más alkalmakkor, így a két művész festészete közötti rokon, illetve eltérő vonásokat is tanulmányozhatták. A Kunsthistorisches Museum VIII. termében pedig egy időszaki kiállításon ismerhették meg az érdeklődők a falfestmények keletkezéstörténetét. A múzeum gyűjteményének saját darabjai mellett németországi és svájci köz- és magángyűjtemények kölcsönzései dokumentálták azt az utat, amelyet Klimt a Burgtheater falképeinek megfestésétől az úgynevezett aranyperiódusig megtett.

A Kunsthistorisches Museum képeinek megfestése évében kapta meg Klimt – mégpedig elsőként – az akkor alapított rangos kitüntetést, a négyszáz dukáttal járó Kaiser-díjat az Innenansicht des alten k. k. Hofburgtheaters című festményéért, amelyen az akkori bécsi udvari élet, a nagypolgárság, a művészet, az irodalom mintegy félezer szereplőjének a portréját örökítette meg. A műnek jó néhány magyar vonatkozása is van, elsősorban a Pulitzer család tagjainak ábrázolása révén, de ott látható az egyik földszinti páholyban például Német-Keresztúri Ludwig Johann Dóczy báró is, publicista és színpadi szerző, aki magyarra fordította Goethe Faustját. És ott áll az első sorokban a festő testvére, Ernst is, aki alig két évvel később hirtelen meghalt. Az ő halálával lett Gustav afféle családfő Flögééknél, amit több emlékkiállítás fotói, egyéb dokumentumai is felidéznek, ahogyan az Emilie-vel való élethossziglan tartó szerelmi, illetve mély baráti kapcsolatát is. Róla festette 1903-ban első olyan képét, amelyen az alakot takaró ruhát teljes egészében absztrakt ornamentális motívumok helyettesítik. Ez a kép a Wien Museum kiállításán szerepelt, míg az Österreischisces Museum für Volkskunde Objekte im Fokus című tárlata a divattervezőként igen sikeresen működő Emilie különleges népi textilgyűjteményét mutatta be (május 25.–december 2.).

A jelentős megrendelések és a rangos díj tette lehetővé, hogy 1891-ben Klimt csatlakozzon a korszak legtekintélyesebb közép-európai művészeti csoportosulásához, a Künstlergenossenschafthoz, és hogy annak tagjaként újabb fontos megrendelésekhez jusson. A Künstlerhausban számos éves kiállításon vett részt, ezek a tárlatok akkoriban rendkívüli népszerűségnek örvendtek, az 1890-es években alkalmanként százezer látogatót is vonzottak. Klimt ott ismerte meg például Nikolaus Dumbát, a mecénást, akinek több művet is alkotott, de ezekben az években kapta meg legnagyobb állami megbízását is, hogy a bécsi egyetem új épülete számára fesse meg az úgynevezett Fakultásképeket, a Filozófia, az Orvostudomány és a Jog allegorikus ábrázolásait. Bár a képekkel Klimt számos nemzetközi díjat nyert különböző kiállításokon, végül egyiket sem vette át az egyetem a professzori kar heves tiltakozása miatt. A harc a művek körül 1905-ben ért véget, amikor Klimt visszavásárolta őket, egyben utolsó állami megbízásának nyilvánította a meghiúsult vállalkozást. Akkor már nem volt a Genossenschaft der bildenden Künstler in Wien tagja, ahogyan azt a Künstlerhaus évfordulós kiállítása is felidézte (július 6.–szeptember 23.); művészi nézetei radikalizálódása miatt tizennyolc társával együtt 1897-ben kilépett a társaságból, és megalapított a Secession nevű új művészcsoportot.

A csoport tagjaként eltöltött kilenc éve egyik főművéhez, az 1902-ben a nagy Beethoven-kiállításra készült Beethoven-frízhez kapcsolódik az emlékévnek a Secessionban megrendezett kiállítása, a Close up Gustav Klimt – Gerwald Rockenschaub Plattform (március 23.–2013. január 13.), amely a szó szoros értelmében a Klimt-műből és Rockenschaub plattformjából, azaz emelvényéből áll, amelyek egymással mintegy dialógusban jelennek meg, azzal a hanginstallációval együtt, amelyet a frízteremben a skót Susan Philips hozott létre. Külön fejezetet szentelt Klimt és a Secession kapcsolatának a Wien Museum is, amely a többi között a festőnek azt az épülettervét is bemutatta, ami erős hatást gyakorolt a Secessiont végül megtervező Olbrichra. Szerepelt az első közös kiállítás nagy botrányt okozó plakátja is a Minotauruszt legyőző Thészeusszal és az őt védelmező Pallasz Athénével, és természetesen maga a Secession programatikus alkotásának számító olajkép is Pallasz Athénéről, ami a Wien Museum egyik legértékesebb műtárgya. A múzeum azzal is büszkélkedhet, hogy a világon a legnagyobb Klimt-gyűjteménnyel rendelkezik, amelyben kereken négyszáz rajz található, de a festő számos más alkotása is, itt őrzik például legendás festőruháját, halotti maszkját és Schiele rajzát is a halotti ágyán fekvő festőről. Az anyag bősége és sokrétűsége lehetővé tette tehát az egyik leggazdagabb évfordulós tárlat megrendezését, amelyen belül különös hangsúlyt kapott a három Fakultáskép, amelyek előkészítő rajzai, vázlatai közül a múzeum több mint félszázat őriz.

Ugyancsak gazdag anyagot birtokol a múzeum Klimt akttanulmányaiból és erotikus rajzaiból, amelyek közül ugyancsak gazdag válogatást mutatott be. A rajzoló Klimt mindig is a szakemberek és a nagyközönség érdeklődésének a középpontjában állt. Különösen érvényes ez az aktrajzokra, amelyek közül számos radikálisan új hangon beszél a női szépségről, a nemek közötti kapcsolatról, egyszerre ébresztve csodálatot és gyűlöletet Klimt művészete iránt. Ahogyan a Klimt Persönlich című kiállítás vonatkozó fejezeteiből is kiderült, a festő szinte állan-dóan rajzolt, akkor is, amikor például portrémegrendelésen dolgozott. Ilyenkor a portrékészítés szüneteit használta fel, hogy a másik szobában lévő modelljeit – mintegy pihenésként – rajzolja. 1897-től 1904-ig fekete krétával dolgozott, többnyire csomagolópapírra, a későbbi években különböző japán papírokra, ceruzával. A műterméről készült utolsó fényképen is ott látható a rajzolózsámoly a festőállványon álló befejezetlen festmények között.

A rajzoló Klimt természetesen szinte az emlékév minden kiállításán megjelent, a legnagyobb hangsúlyt azonban az Albertina Gustav Klimt Die Zeichnungen című tárlatán (március 14.– június 10.) kapta. A múzeum maga is százhetven lapot birtokol a festőtől, amelyet a kiállítás alkalmából számos más osztrák és nemzetközi gyűjteményekből kölcsönzött darabbal egészítettek ki. Rajzokkal, színvázlatokkal indult az Österreichisches Museum für Angewandte Kunst/Gegenwartkunst (MAK) jubileumi, Erwartung und Erfüllung – Entwürfe zum Mosaikfries im Palais Stocklet című kiállítása is (március 21.–július 15.). A kilenc egy az egy méretű terv – közöttük a címadó Várakozás és beteljesülés –, amelyeket Klimt a legnagyobb Jugendstil-Gesamtkunstwerk, a brüsszeli Palais Stoclet ebédlőjébe készített 1910–1911-ben, többéves restaurálási munkálatok után került most a közönség elé. Bemutatásához a MAK-ban különleges technikai-biztonsági körülményeket kellett teremteni, amelyek tökéletesen élvezhetővé tették a műveket, míg a nagyszámú fotódokumentáció és írásos anyag lehetővé tette a megrendelés teljesítése egész munkafolyamatának szinte lépésről lépésre való követését. Az emlékév másik, az eseménysorozatot még 2011-ben elindító kiállításának is az egyik főszereplője volt a Stoclet-palotába készült fríz, illetve maga a nagyszabású brüsszeli vállalkozás, amely mintegy a csúcspontját jelentette Gustav Klimt és Josef Hoffmann több mint két évtizedes együttműködésének. Ez az intenzív együttműködés, ahogyan az Alsó Belvedere Gustav Klimt/ Josef Hoffmann – Pioniere der Moderne című kiállítása (2011. október 25.–2012. március 4.) is felidézte, a Wiener Secession 1897-es megalapításával kezdődött, és csak Klimt halálával ért véget. Nemcsak a Stoclet-palota egyes részleteit rekonstruálta a kiállítás, de a Klimt-termet is, amelyben 1902-ben először állította ki a Beethoven-frízt. Külön fejezetet szentelt a tárlat az 1908-as Kunstschaunak, amelyen első alkalommal mutatták be nyilvánosan A csók című alkotást, valamint a festő utolsó műtermének, illetve Hoffmann terveinek Klimt síremlékéhez a hietzingi temetőben, amelyet azonban sajnos sohasem valósítottak meg.

És persze A csók, A csók és újra csak A csók… Mi más is állhatna a jubileumi kiállítássorozatot lezáró vagy talán inkább betetőző tárlat, a Felső Belvederében rendezett 150 Jahre Klimt – Die Jubileumaustellung (július 13.–2013. január 6.) középpontjában, mint ez a festmény, amelytől az egész eseménysorozat mottóját is kölcsönözték. A korai időszak, a Künstler-Companie időszaka természetesen éppen úgy külön fejezetet kap ezen a kiállításon, mint a Secession vagy az aranykorszak képei, a nők, a portrék, a tájképek, amelyek közül számos az Atterseenél eltöltött nyarak dokumentuma. Noha a Belvedere a világ legnagyobb gyűjteményével rendelkezik Klimt festményeiből, jelentős műveket kölcsönöztek nagy külföldi múzeumokból is; Velencéből érkezett például a Salome, az egyik legdekoratívabb mestermű. A párhuzamos vagy éppen a történet kulcspontjait képező találkozások dokumentumaiként az utolsó teremben Klimt, Schiele és Koloman Moser egy-egy festménye szerepel egy egy-vitrin társaságában, amelyekben egy-egy gyászjelentés mutatja a Klimt és társai halálával lezáruló nagy korszak végét.

A történetnek, a Klimt-évfordulóhoz kapcsolódva, ezzel azonban természetesen még koránt sincs vége. Nemcsak azért, mert Klimt művei a 150. évforduló után alighanem ugyanolyan vonzerőt jelentenek majd Bécs múzeumaiban, mint eddig, de például azért sem, mert a hietzingi Klimt-villa megnyitása új lehetőséget teremt a Klimt-kultusz kiterjesztésére. Az épület már nem az ugyan, amelyben a festő lakott, az 1923-ban épült neobarokk villa földszintjén azonban hitelesen rekonstruálták az utolsó műtermet, az emeleten pedig elő-adótermet alakítottak ki. Valójában nem a tömegturizmus célpontjaként képzelik el működtetői a restaurált villát, inkább emlék- és kiállítóhelyként, egyfajta, a Schönbrunntól idáig vezető művészösvény egyik végpontjaként, de ha autóbuszos csoportokat nem fogad is majd az épület, nagyszámú látogató érkezését aligha lehet megakadályozni. És akár igaza van Schillernek a Nuda Veritason szereplő vallomásában, akár nincs, ez nem is olyan nagy baj Bécsben, Klimt születésének százötvenedik évfordulóján. Hogy azután a különböző jubileumi kiállítások látogatószáma hogyan igazolja majd a várakozásokat, azt valószínűleg csak a Klimt-év lezárulása után hónapokkal lehet majd megállapítani. Egyelőre csak a Wien Museumból érkezett adat abból az alkalomból, hogy a nagy érdeklődésre való tekintettel meghosszabbították a kiállítást. Az akkor közölt ötvenezres látogatószám mindenesetre rekord az intézmény jelenlegi igazgatója, Wolfgang Kos időszakában. Lapzártánkkor az emlékév eseményeit mozgató gépezet tehát gőzerővel dolgozik.