CSONTOK ÉS MÚZEUMOK ANTROPOLÓGIAI NÉZŐPONTBÓL

A gyűjtemények nem mindig ártatlanok. Darabjaik vagy csoportjaik időnként gazdát cserélnek, és ezek a cserék nem minden esetben „kiegyensúlyozottak”. Megfelelő források meglétekor e tulajdonváltások viszonylag jól rekonstruálhatók,
és adott morális, etikai háttérelvek alapján értékelhetők. Ha ezek az elvek általánosak, közösen elfogadottak, egyértelműek, és nem állnak konfliktusban más elvekkel, akkor ez a fajta megítélés nem okozhat gondot. Az egyes tárgyak gyűjteménybe kerülése tehát morális szempontból vagy problémás, vagy nem. E feltételek azonban a legtöbb esetben ritkán teljesülnek, és mindez a morális értékelést jelentősen megnehezíti.

¶ A továbbiakban az emberi csontok, ezen belül főképp a koponyák morális gyűjteményi státuszát igyekszem elemezni. A koponya- és csontvázgyűjtemények egyszerre részei a nyugati gyűjtemények általános történelmének, illetve az ember sokféle fizikai megjelenése iránti tudományos érdeklődésnek. Ehhez referenciapontként az Egyesült Államokban 1990-ben elfogadott NAGPRA szövetségi törvényt használom (Native American Graves Protection and Repatriation Act; „Amerikai őslakosok sírjainak védelméről és a visszajuttatásról”). Alapvetően azért, mert ez a szabályozás nemcsak úttörő jellegű (volt), de az alkalmazása révén is sok szempontból tanulságos.

¶ Részben tehát az érdekel, hogyan viszonyulunk ma e gyűjteményekhez, részben pedig, hogy miként alakultak ki. Igyekszem általánosabb keretben kezelni a kérdést, de próbálok a hazai helyzettel is foglalkozni. Mivel hatalmas anyagról van szó, igyekszem antropológiai szempontból korlátozni a megközelítésemet.

Forrás: Tolnai Világlapja. 30. évfolyam,30.szám 1928. július 25. 12. oldal

¶ A 20. század közepéig a fizikai antropológia (csont) is a tágabb antropológia szerves része volt. Ennek az oka az, hogy az antropológia bizonyos kérdéseire ettől reméltek választ. A 20. század második felében, alapvetően a genetikai kutatások hatására, ez a remény érvényét vesztette. Az antropológia és a fizikai antropológia közötti kapcsolat jóval távolibbá vált. Ám a fizikai antropológia, azaz a csontok vizsgálata önállóan folytatódott; bár más módszerek, más kérdések, más paradigmák mentén. A korábban gyűjtött csontok egy jelentős része máshova került, fizikai (biológiai) antropológiai (embertani) intézetekbe. Ennek ellenére emberi maradványok maradtak a néprajzi, antropológiai múzeumokban: mint csontok, illetve mint etnográfiai tárgyak alapanyagai.

¶ Az emberi maradványok, csontok, koponyák, látni kell, sajátos helyet foglalnak el a gyűjteményi tárgyak között. Ebben az esetben ugyanis egyetemes értékek – a halottainkhoz való viszony, a halottaink maradványainak elidegeníthetetlensége – alapján lehet érvelni e dolgok különleges helyzete mellett. Ehhez egyáltalán nincs szükség kulturális relativista érvekre, nem kell figyelembe venni a másik sajátos, a miénktől eltérő kulturális kontextusát sem: ez a viszony egyetemesnek látszik.

¶ Az emberi maradványokkal kapcsolatos tisztelet túlmutat vallási, kulturális mintákon, és az emberi méltóságon mint egyetemes értéken alapul (Harding 1997, 766–767.), egyfajta kötelesség a róluk való gondoskodás, megemlékezés. Ezek a „dolgok” nem pusztán célszerű eszközök, hanem ilyen értelemben öncélúak. A kulturális tulajdon lényege a kitüntetett helye, ritkasága, különlegessége, és éppen emiatt a róla való gondoskodás fontossága (Harding 1997, 760.). Ilyen jellegűek az emberi maradványok is.

¶ Mégis, hogyan jöttek létre e gyűjtemények, illetve miért léteznek még mindig? A rövid válasz: a tudományos érdeklődés elsődlegessége révén. Ott és akkor, ahol és amikor e gyűjtemények kialakultak, a tudomány kiemelten fontosnak találta a vizsgálatukat, és e tudományos kutatás a társadalom szempontjából kiemelt jelentőséggel bírt. Koponyagyűjtemények tehát alapvetően tudományos (nem pedig egzotikus) gyűjteményként jöttek létre, és a gyűjtemény darabjait tudományos céllal vizsgálták. E vizsgálatok a koponyagyűjtések virágkorában alapvetően a méréseket jelentették, ám nem feltétlenül és nem mindig: kezdetben, a 18. században ugyanis főképp leírásokat készítettek róluk, a mérések később váltak meghatározóvá, újabban, a 20. század második felétől pedig a szövettani, genetikai kutatások kerültek előtérbe.

¶ Tudjuk, hogy a koponyák gyűjtéséhez és tanulmányozásához nagy lendületet adott a szociáldarwinizmus, ám ez megint nem volt feltétele: korábban és később is léteztek, léteznek olyan tudományos vizsgálatok, melyek kifejezetten a koponyákra (emberi csontokra, maradványokra) összpontosítanak. Ezek kérdésfeltevései, módszertana, súlya, gyakorisága ugyanakkor mára megváltozott. Ezzel együtt ma már gyökeresen eltérő az emberi koponyák státuszának megítélése, a tudományos kutatás etikai oldalának – normaként – a korábbinál jóval erősebb figyelembevétele.

¶ A tudományos koponyagyűjtemények tehát a felvilágosodás pozitivista gondolkodásának eredményei. A világ dolgainak feltérképezése, leírása és klasszifikálása érthető módon nem hagyta ki az embereket sem mint vizsgálat tárgyait. A rendszerezés igénye élőkre és holtakra egyaránt vonatkozott – keresve a lehetséges típusokat, kapcsolatokat. Ez a vizsgálati irány különleges lendületet kapott, ahogyan a nemzeti ideológiában kitüntetett szerepre lelt a nyelvek, etnikumok, rasszok körülhatárolásának, értékelésének és egymáshoz való viszonyának tisztázására irányuló igény. A nemzeti vetélkedés és a rabszolgaság intézményéhez és gyakorlatához való viszonyulás egyaránt ott volt a háttérben – vagy inkább az előtérben. Bár a rasszok általános, tudományos igényű kategorizálását Linnéhez szoktuk kötni, a nemzeti vetélkedés hatása e téren a 18. századi francia–német ellentétben is könnyen megragadható. A klasszifikációhoz – a mérhetőségük révén – a kutatók a koponyákat találták a legmegfelelőbbnek. Mindez a göttingeni egyetemen 1776-tól professzorként dolgozó Johann Friedrich Blumenbach gyűjteményében öltött formát. Blumenbach (1752–1840) koponya- és csontvázgyűjteménye volt az első módszertanilag rendezett sorozat (McMahon 2007, 53.). A gyűjtemény 245 darabot tartalmazott, ezeket főleg gyűjtőktől kapta. Blumenbach és követői révén az emberi koponya hamar paradigmatikus tárggyá vált a fizikai antropológiában. A mérések előtérbe kerülésével pedig a mú­zeumi tér kiegészült a laboratóriumokkal.

¶ Bár a koponyák gyűjtése egyértelműen az orvosi mintagyűjtemények fejlesztésével kezdődött és az orvosi oktatást szolgálta, az antropológiai gyűjteményi szerepét és jelentőségét az embercsoportok klasszifikálásának igénye adta. Ezen belül számos megközelítés formálta e gyűjtéseket, de egyiknek sem volt a többinél erősebb pozíciója. Vagyis a koponyagyűjtemények mint az embertípusok megállapításának kiindulópontjai nem feltételeztek eleve sem rasszista, sem evolucionista nézőpontot vagy ideológiát. A koponya az örökletes vagy a környezet hatására kialakuló típus jól leírható illusztrációjának számított.

¶ A koponyák forrásai nagymértékben függtek a kutatók szándékaitól, tudományos céljaitól és érdeklődésétől. Az ember általános leírásához szükség volt egyfajta egyetemes összehasonlító anyagra, így a 18. századi gyűjtések igyekeztek minél több helyről beszerezni koponyákat. A 18. század kérdésfeltevései egyre gyakrabban összpontosultak regionálisabb problémákra, és ez egyértelműen tükröződött a gyűjteményekben is.

Fenichel Sámuel és Bíró Lajos gyűjteménye

¶ A természettudományok domináns programja taxonomikus volt a 18–19. században. A koponyavizsgálatok a korai szakaszukban inkább az általánosabb kérdésekre összpontosítottak. A 18. századi, linnéi taxonómia a közös vonásokat kereste, míg a 19. századi összehasonlítást már inkább az eltérések érdekelték: gyakran a regionális típusokkal, ezek egymáshoz való viszonyításával foglalkozott. Charles de Villers 1809-ben a franciákat és a németeket még mint rasszokat írta le, és csak 1814-ben váltott a nemzet kifejezésre. A rassz mint tudományos fogalom jellegzetesen felvilágosodás kori jelenség (Golf-French 2019, 170.), Johann Friedrich Blumenbach (1775) ugyanakkor még alapvetően a Verschiedenheiten kifejezést (varieta) használta. Mindenesetre a rassz szó használata 1800 körül általános volt. Eichhorn, de Villers és számos kortársuk a kulturális eltérésekre alkalmazta, ily módon átpolitizálva a morális különbségeket. Ez pedig sok esetben összekapcsolódott a fizikai eltéréseket hangsúlyozó nézetekkel, e tulajdonságok öröklésével (Golf-French 2019, 171.). Blumenbach szerint a rasszok átmenetekben léteznek, és magukon hordozzák a környezethez való alkalmazkodást is (Golf-French 2019, 175.).

¶ A szintén göttingeni, Kőrösi Csoma Sándort is tanító Christoph Meiners két fő „törzsre” osztotta fel az emberiséget: a „kaukázusi” és a „mongol” típusra – ez utóbbi nála az alárendelt (Golf-French 2019, 175.). Ezen belül a mongolok közé sorolta például a finneket is. Meiners használta először a „kaukázusi” terminust az „európaiakra”, ezt vette át és terjesztette el széles körben Blumenbach (Golf-French 2019, 179.), de már öt csoportot megkülönböztetve. A biológiai vonások kiemelt szerepet kapnak ebben a klasszifikációban, ám ezek Meinersnél öröklődők (Golf-French 2019, 295.). A biológia és a rassz a német ideológiában az 1800-as években kapcsolódik szorosan össze (Golf-French 2019, 296.). A kultúra fogalma az 1770-es években vált jelentőssé az emberek közötti különbségek leírásában, és csak a 19. század végén alkalmazták többes számban: a fogalom alapvetően a fejlettség mértékéül szolgált ebben a korszakban (Golf-French 2019, 63.).

¶ A rassztudomány (fizikai antropológia mint tudomány) kezdete tehát a felvilágosodáshoz kapcsolható, szakosodása az 1830-as évektől veszi kezdetét (lásd Retzius, McMahon 2007, 14.). Korai időszakában a rasszt biológiai örökségnek tekintették, a fizikai jellemzőivel (főképp a koponya arányaiban: ez számított a legpontosabban mérhetőnek) leírhatónak tartották; a kutatói pedig majdnem mind orvosi háttérrel rendelkeztek.

¶ Blumenbach koponyagyűjteménye után, az 1830–1840-es években egymást követően jöttek létre anatómiai (magán)gyűjtemények, közülük idővel egyre több integrálódott intézményekbe, főképp egyetemi anatómiai tanszékeken belül. E gyűjtemények alapítóiban közös volt a meggyőződés a tudomány elsődlegességéről, és eleve biztatták az utazókat a csontok, koponyák gyűjtésére (Pöhl 2008, 39.).

¶ Kezdetben ugyan a koponyavizsgálatok egyértelműen a kor bio­lógiai paradigmájában gyökereztek, ugyanakkor nemcsak leírták, hanem esztétizálták és értékelték is a változatokat. A 19. század kutatói a koponyákat már eltérően értelmezték. A korszak meghatározó antropológusai közül például Bastian, Virchow és Boas nem fogadták el az evolúció tanát (Haeckellel szemben), nem biológiai fejlődést láttak a sokféleségben, Boas éppen a társadalmi evolúció ellenében dolgozta ki kulturális relativizmus tanát. Nem állítottak fel hierarchiát az európai rasszok között, ellene voltak a rassz (típus) és a nemzet, nép összekapcsolásának. Ennek ellenére a rasszban való gondolkodás – paradigmaként – ott szerepelt a gondolkodásukban. A koponyák kutatása, mérése ugyanúgy az összehasonlítás (pozitivista és redukcionista) alapját képezte náluk is, módszerként, de már nem általános elméletként.

¶ Az európai példák gyorsan követőre találtak az amerikai földrészen is. Egyik korai alakja Samuel George Morton (1799–1851, Crania Americana 1839) orvosként a poligenizmus híve volt, maga is lelkes koponyagyűjtő. A gyűjteménye ma az University of Pennsylvania Museum of Archaeology and Anthropology része. Blumenbach felosztását alkalmazta előadásaiban, ehhez keresett (gyűjtött) példákat, a földrajzi megoszlás bemutatására. 1832-ben küldte körbe gyűjtésre való felhívását, gyűjteménye végül 857 darabot számlált, a világ minden részéről származó példányokkal. Mortont az amerikai fizikai antropológia atyjaként tartják számon. Ügyelt az etnográfiai kontextusra, összehasonlításokat végzett mérések segítségével.

Iparcsarnok, 1912

¶ Ezek a kérdések természetesen más jellegű leírások és mérések alapján is megközelíthetőnek látszottak, így a kutatók nagy számban vettek méretet élő emberekről, készítettek gipsznyomatokat. A 19. század második felében például tömeges antropometriai felméréseket végeztek, alapvetően a mindenkori hazai lakosság körében vagy annak egy részében (McMahon 2007, 53.). Ám a koponyák gyűjteményi jelenléte érthető módon intenzívebb, alaposabb, időben megismételhető leírásokat, illetve méréseket engedett meg.

¶ A múzeumi gyűjteményekben őrzött emberi koponyák száma a 20. század közepére megközelítette a félmillió darabot, és ennek nagyobb része antropológiai, azaz nem régészeti jellegű volt.

¶ Honnan és hogyan gyűlhetett össze ennyi koponya? Az egyes tudományos gyűjteményeket létrehozók jelentős részben utazókkal, a terepen mozgó kutatókkal gyűjtettek. Ezek egy részét nehéz visszakövetni. Az antropológusok helyszíni tevékenységét azonban jobban ismerjük, főképp naplófeljegyzéseik révén. Ezek alapján a fő minta a sírrablás volt.
Az amerikai antropológia atyjaként is tisztelt Franz Boas például az 1880-as években rendszeresen George Hunttal, fő adatközlőjével gyűjtetett, azaz raboltatott koponyákat indián sírokból (Pöhl 2008, 41.). Feljegyzései szerint időnként embereket, például fotóst kért meg, hogy elterelje az őslakosok figyelmét a lopásról (Pöhl 2008, 42.). Az ilyen módszerek manapság teljesen és egyértelműen elfogadhatatlanok. Lehet amellett érvelni, hogy Boas korában nem ugyanazon elvek mentén működött a tudomány és a gyűjtés. Ám ez nem biztos, hogy igaz. Boas ugyanis többször kesereg azon, mennyire „kellemetlen munka” sírokból csontot rabolni (időnként szabályos rémálmai voltak ettől), de „valakinek csak meg kell tennie” (Redman 2012, 36., Pöhl 2008, 41.), természetesen a tudomány nevében és javára. Nehéz elvonatkoztatni attól is, hogy Boas sok esetben pénzért gyűjtötte a koponyákat. Boas levélben érdeklődött a Smithsonian Institute-nál, hogy vásárolnának-e tőle koponyákat. Ha igen, elkezdi gyűjteni, de ha nem, nem vág bele (Pöhl 2008, 42.).

¶ A magyar néprajzos és fizikai antropológiával is foglalkozó korai kutatók hasonló tapasztalatokról számoltak be. Jankó János a Magyar Földrajzi Társaság 1899. március 9-i ülésén tartott előadásában beszámolt arról, hogy 1898. július 10-én indult el az Irtisen, Demjankába, Tajlakov öreg osztják tanyájára. Ugyanitt azután a régi temetkezési helyet is megbolygatta koponyák és egyéb tetemrészek gyűjtése végett. A Jugán-völgyben méréseket végzett, a munkát itt is koponyagyűjtéssel egészítette ki. Külön felhívta a figyelmet, hogy az éjjel végzett titkos sírbontás életveszéllyel járt, gyorsan el is kellett hajóznia a helyszínről (Ethnographia, 1899. X., 168.). Jankó János, a Néprajzi Múzeum akkori vezetője tudományos expedíciója során összesen háromszáz etnográfiai tárgyat vásárolt, háromszáz fotót készített, 125 osztjákról mintegy ötezer antropológiai felmérést készített, valamint harminc erdei osztják koponyát ásott ki sírokból, illetve két teljes csontvázat hozott haza (ezeket azután kiállításon láthatta a közönség). E zsákmányért összesen 114 sírt kellett felbontania, hangsúlyozta (Ethnographia, 1899. X., 167.). Az osztják koponyagyűjteménynek a hústól való mentesítését és fokozatos kifőzését a néprajzi osztály laboránsa végezte el (NMI 2/899.). Mindebből látni lehet, hogy a kiásott koponyák friss sírokból származtak, illetve hogy a múzeumban külön laboratórium jött létre az ilyen jellegű „tárgyak” feldolgozására és vizsgálatára. A szintén néprajzi és fizikai antropológiai anyagot kutató Pápai Károly (1861–1893), aki a magyarság rokonait keresve Jankó gyűjtése előtt tíz évvel járt a vogulok és osztjákok között, sajnálattal jegyezte meg 1890-es beszámolójában: főképp megfigyeléseket tudott végezni és csak kevés mérést, koponyát viszont csak kettőt hozhatott. A sírrablás számára is túl veszélyesnek bizonyult. Baráthosi Balogh Benedek (1870–1945) szintén az őshaza elméletéhez keresett tárgyakat többek között az Amur-vidéken a 20. század legelején, de mint hivatásos gyűjtő is dolgozott különböző múzeumoknak. Az egyetlen általa hazahozott Amur-vidéki koponyát ugyanakkor egy elhagyott sírból emelte ki.

¶ Mi volt a közvetlen előzményük, hátterük ezeknek a magyarországi embertani gyűjtéseknek, és hogyan intézményesültek azután? Az egyik fő forrását egyértelműen a magyar történeti,
nyelvtörténeti és néprajzi kutatásoknak a német egyetemekkel, kezdetben egymással szorosan összefonódó orvosi és embertani vizsgálatokkal való kapcsolatában kereshetjük a 19. század közepétől. A másik szál valószínűleg a szintén 19. századi világkiállítások hatásában érhető tetten. Az őshazát kereső Kőrösi Csoma Sándor, Reguly Antal például közvetlen személyes kapcsolatban voltak azokkal a német tudósokkal, akik a 18. század végétől kezdve egyre erőteljesebben foglalkoztak az európai nemzetek sajátosságaival, klasszifikálásával, értékelésével, a nemzeti ideológia tekintetében fontosnak tartott történelmükkel.

¶ Magyarországon a rendszeres antropológiai kutatás kezdete az 1870-es évekre tehető. A hazai koponyagyűjtés élharcosa, Scheiber Sámuel Henrik (1834–1906) kórboncnok már 1873-ban javasolta (Trefort Ágoston miniszternek) az egyetemi fizikai antropológiai tanszék, társaság és embertani múzeum – a Magyar Nemzeti Múzeumon belüli – létrehozását, ehhez felajánlva húszdarabos koponyagyűjteményét. Két évvel később, 1875-ben Lenhossék József könyvet jelentetett meg Az emberi koponyaisme, Cranioscopia címmel. Ő ugyan nem hitt a koponyaméretek jelentőségében, de az embercsoportok közötti hierarchia létezésében nem kételkedett (Bolgár 2019, 124.). A könyv megjelenését egy budapesti nemzetközi antropológiai kongresszus követte 1876-ban, ennek létrehozásában Rómer Flóris mellett nagy része volt Scheiber Sámuelnek.

¶ A világkiállítások szerepe a tudományos paradigmák, hétköznapi sztereotípiák képviseletében, megjelenítésében és ily módon terjesztésében nem elhanyagolható a 19. század derekától. A világkiállítások nemcsak természettudományos és etnográfiai tárgyak piacaként működtek ugyanis, hanem a szervezők és a résztvevők megfelelő (sikeres) nemzeti, etnikai, rasszbeli klasszifikálói is voltak, és ennek eredményei egybeestek az összehasonlító, később evolucionista, alapvetően taxonómiai elven működő, de szinte mindig eurocentrikus, rangsoroló embertani, nyelv- és tárgyvizsgálatokkal. Nem véletlen, hogy az 1878-as párizsi világkiállításon szembesültek a későbbi évtizedekben meghatározó antropológusként működő Török Aurél és kollégái a Broca által kiállított (részben magyar) antropológiai koponyákkal (Maracskó 2014, 99.). Mivel mind a válogatást, mind a bemutatást méltatlannak találták, ez a tapasztalat motiválta őket, hogy ezek után saját nemzetüket megfelelő módon vizsgálják antropológiai, embertani szempontból (is). E célból még ugyanebben az évben, 1878-ban Rómer Flóris és Pulszky Ferenc megalapította a Magyar Antropológiai Társaságot. Rómer Flóris javasolta elsőként, hogy a magyar történetet külső régészeti feltárások alapján egészítsék ki. Ennek hatására kezdett a Néprajzi Múzeum számára Jankó János is koponyákat gyűjteni Szibériában 1898-ban.

¶ A magyarországi fizikai antropológia, embertan, beleágyazódva a nemzeti tudományok közé, biztos támaszként szolgálva a magyar őstörténeti kutatásokhoz – és több évtizedig megtartva szoros kapcsolatait a néprajztudománnyal – megpróbált intézményesülni az egyetemi és a múzeumi világban egyaránt. 1881-ben Török Aurél (Trefort Ágoston miniszter támogatásával) egyrészt megalapította a budapesti egyetem antropológiai tanszékét, másrészt pedig 1895-ben az egyre gyarapodó embertani (csont-, koponya-) gyűjtés hatására Jankó János létrehozta a Néprajzi Múzeumon belül az antropológiai labort, embertani gyűjteményt, ezt azután Semayer Vilibáld, majd 1921-től 1945-ig Bartucz Lajos vezette. Jankó János jól látta, hogy az egyetemi tanszék nem képes önmagában ellátni az egyre nagyobb számú embertani gyűjtemény gondozását, fejlesztését és vizsgálatát. Emellett a kor enciklopédikus szemlélete alapján hiányolta az antropológiai tárat a múzeumi növény-, állat, ásvány-, néprajzi tárgygyűjtemények mellett. A feladat egyértelmű volt az embertanban és az etnográfiában egyaránt járatos Jankó és kollégái számára: kezdeményezték a néprajzhoz hasonlóan és annak mintájára Magyarország népeinek, illetve főként a magyarság embertani dokumentálását és kutatását, embertani tárgyak és adatok gyűjtését, leírását és kiállítását. Erre a célra tervezték az embertani laboratóriumot, alapvetően hazai emberi csontok és koponyák gyűjtését, rendszeres antropológiai felmérések, illetve embertani fényképek készítését. A Néprajzi Múzeum akkori (és még hosszú időn keresztül uralkodó) tárgygyűjtési koncepciójához hasonlóan itt elsődlegességet élveztek a hazai csontok és koponyák, illetve adatok, ezt egészítették ki, tették összehasonlíthatóvá őstörténeti szempontból a rokon népek között végzett gyűjtések, illetve adtak ehhez keretet a világ egyéb területeiről származó tárgyak.

¶ Nézzük meg, hogy e kezdeményezések révén milyen gyűjtemény jött létre a magyarországi fizikai antropológián belül, amely, mint láttuk, 1895 és 1945 között a Magyar Nemzeti Múzeumon belül működő Néprajzi Osztályon belül kapott helyet. Török Aurél az egyetemi antropológiai tanszék (kutatóhely) mellett sokáig önálló antropológiai múzeum (gyűjtemény és laboratórium) megalakításán fáradozott. Gyűjteménye 1883-ban 974 darabból állt, majd 1667-re növekedett. 1885-ben önálló hazai kiállítást is rendezett ebből az anyagból. Tíz évvel később, 1894-ben már nagyjából tízezer koponyát és ezer csontvázat számolt a gyűjtemény. Ezeket, önálló antropológiai múzeum híján, Török 1906-ban a Magyar Nemzeti Múzeum Néprajzi Osztályán helyezte el. Mivel munkássága a koponyák vizsgálatára összpontosított, ez jól meglátszott a gyűjtemény összetételén.

¶ A Néprajzi Osztályon belül 1900 és 1912 között Török néprajzkutató tanítványai, Jankó János, Pápai Károly, Semayer Vilibáld nemzeti irányultságú fizikai antropológiai műhelyt akartak létrehozni. Ez egyszerre támaszkodott az etnográ­fiai terepen gyűjtött emberi maradványokra, fotókra és az ott felvett adatokra, valamint a Török Aurél által átadott hatalmas gyűjteményre. A gyűjtemény gondozását végül a szintén Török Aurél-tanítvány, Bartucz Lajos vette át, 1921-től megbízottként, majd 1924-től kinevezve először Jankó János anyagának feldolgozását bízta rá igazgatóként Bátky Zsigmond (Farkas 1987, 109.).

¶ Mind Török Aurél, mind Bartucz Lajos azon az állásponton volt, hogy a régészet, az embertan és a néprajz csak együtt tudja feltárni a magyar őstörténet egyes szakaszait (Farkas 1987, 103.). Ez a fajta nemzeti irány, illetve az önálló embertani múzeum megvalósulatlansága kötötte azután egészen az 1940-es évek közepéig az embertant a néprajzi múzeumhoz, noha már a 20. század első évtizedeiben megpróbált önállósodni. Ugyanakkor a két világháború között Bartucz Lajos révén a koponyakutatás központivá vált (illetve maradt) az embertanon belül (Farkas 1987).

¶ Török Aurél és Bartucz Lajos mint fizikai antropológusok gyűjtésén kívül a Néprajzi Osztály számára terepen gyűjtő etno­gráfusok is rendszeresen hoztak haza emberi koponyákat és (kisebb számban) csontokat az 1870-es és az 1910-es évek között. Ezek eleve a néprajzi gyűjteménybe kerültek (és nem az embertani tárba). Az itt őrzött koponyák és csontok döntő többségét azután a múzeum 1942-ben hivatalosan átadta a Magyar Természettudományi Múzeumnak, és ezek 1945-ben át is kerültek az újonnan létrehozott Embertani Tárba. Ezzel végleg megszakadt a hazai néprajz és az embertan több mint fél évszázados kapcsolata. Ennek ellenére elenyésző számban, de maradt néhány koponya a Néprajzi Múzeumban, ezek részben trófea jellegűek, részben azonban embertani céllal gyűjtött koponyák. A Néprajzi Múzeum számára az első emberi koponyákat Xántus János 1869–1870-es expedíciója során gyűjtötte, majd ezt a sort folytatta Fenichel Sámuel és Bíró Lajos Német-Új-Guineában (bár már Reguly Antal is készített gipszmintákat korábban), Teleki Sámuel és Bornemissza Pál Afrikában, Baráthosi Balogh Benedek az Amur-vidéken, Pápai Károly, Jankó János Északnyugat-Szibériában. Mindez összesen nagyjából száz emberi koponyát és tíz csontvázat jelent, néhány egyéb testrész (például állkapocs) mellett. Jellemző módon Magyarország területéről két koponya került a néprajzi gyűjteménybe (közelebbről Regölyről, Tolna megyéből). Jól látszik tehát a néprajzi gyűjtésből származó csontokkal és koponyákkal kapcsolatban, hogy ezek részben a fizikai antropológia általános irányvonalába illeszkedtek (azaz igyekeztek leképezni egy mintát a föld lakóiról), részben a már említett őstörténeti, rokon népeket dokumentáló megközelítés eredményei. Ezzel szemben a Török Aurél és Bartucz Antal által gyarapított, eleve fizikai antropológiai céllal működő gyűjtemény nagyrészt hazai eredetű koponyákat és csontokat tartalmazott, bár ennek jelentős részét régészeti anyag alkotta.

¶ Látni lehet tehát, hogyan alakultak ki az európai, majd amerikai koponyagyűjtemények a 18. század végétől a 20.század közepéig tartó időszakban, alapvetően a világ, ezen belül az emberi csoportok feltérképezésére irányuló szándék mentén, és ezt hogyan keretezte részben az eurocentrizmus, a nacionalizmus, illetve sok esetben a rasszizmus. Az európai tudományos gondolkodás a felvilágosodástól a második világháborúig abból indult ki, hogy az emberiség mint faj sajátos csoportokban, típusokban, rasszokban létezik, és ezek ilyen vagy olyan oknál fogva más-más kulturális, fejlettségi szinten működnek. E rasszokat külső vonások révén megragadhatónak feltételezték, ehhez pedig az egyik legfőbb, módszertanilag a leghasználhatóbb kiindulópontot a koponyákban látták. Ezeknek a hatásoknak az együttes következményeként hatalmas méretű koponyagyűjtemények jöttek létre különböző múzeumokban, vagy természettudományi vagy antropológiai gyűjtemények szomszédságában. Jellemző módon ezek etnográfiai hátterű része „egzotikus”, külső vagy belső gyarmati viszonyba került népektől származott. A „gyűjtésük” szinte minden esetben sírrabláson alapult. Ez volt az a módszer, amit a „teljes értékűnek” tartott népek körében már nem mertek megtenni a kutatók vagy gyűjtők. E folyamatok következtében a 20. század első harmadára több százezer emberi koponya került európai és amerikai gyűjteményekbe. Ennek a hatalmas anyagnak a feldolgozása a 20. század első feléig még folytatódott, majd e feldolgozásnak hirtelen vége szakadt. A nyugat-európai és az amerikai gyűjtemények esetében ez éles fordulatként jelentkezett, a kelet-európai országok esetében azonban ez a fajta felmérés és elemzés évtizedekig, nagyjából az 1960-as évek közepéig divatban maradt, alapvetően a nemzeti ideológia, etnogenezis, rasszok és őstörténet iránti érdeklődés fennmaradása miatt (lásd például Levin 1958).

Iparcsarnok, 1912

¶ E fordulatnak több oka volt. A múzeumoknak az emberi maradványokkal való kapcsolata az utóbbi két évtizedben jelentősen megváltozott. Sok helyen már másképpen tekintenek az ott őrzött tárgyakra, örökségekre, ezen belül az emberi maradványokra. Már nem csupán dokumentumok, kontextus nélküli múzeumi tárgyaknak számítanak, hanem sajátos összekötők a múlt és az élők között. Az egyes darabok ennek során a korábbinál sokkal jobban individuálódnak, visszanyerik egyedi státuszukat, élettörténetüket.

¶ Emellett a második világháborút megelőző és végigkísérő rasszizmus a háború utáni évtizedben hiteltelenítette és újragondolásra sarkallta a fizikai antropológiát. Ez az 1960-as évektől, alapvetően az Egyesült Államokban és Nyugat-Európában, genetikai alapra helyezte az embertani összehasonlító vizsgálatokat (lásd Marks 2012). Noha a koponyamérések fejlődése már a 20. század elején előre vetítette a rasszklasszifikáció tarthatatlanságát, a genetikai megközelítés világossá tette, hogy a több mint százötven évig alkalmazott „rassz” fogalma egyszerűen tudománytalan, mert fiktív, nem létező dologra utal. Mindez az addig felgyülemlett anyagot ebből a szempontból használhatatlanná és fölöslegessé tette.

¶ Hogyan hatott ez a jelentős változás az addig felgyülemlett csont- és koponyagyűjteményekre?

¶ Mint láttuk, a kelet-európai régióban módszertanilag alig változott valami, mivel a szovjet etnogenezissel kapcsolatos érdeklődés (valamint ennek révén a koponya-összehasonlítás) és ennek a szovjet befolyás alatt levő országokra tett hatása nem csökkent jelentős mértékben az 1960-as évek közepéig. A nyugat-európai és amerikai embertani kutatásokban viszont alapvető fordulat következett be. A rasszkutatások alapját képező gyűjtemények az anyagukat nem méricskélték és nem klasszifikálták többé, nem állították ki az ilyen jellegű megközelítések illusztrálására. Maguk a gyűjtemények azonban nem szűntek meg. A koponyák és csontok az őket gondozó kutatók szemében új, a korábbihoz képest radikálisan más jellegű kérdésekre vártak.

¶ E folyamatot végigkövetve jól lehet látni, hogy a tudományos gyűjtemények mennyire nem csupán adott tudományos kérdések adatbázisaként működnek, hanem létezik egyfajta önmozgásuk, gyűjteményi nyomatékuk. Az őket létrehozó tudományos célok és az őket értelmező fogalmi háló megszűnésével nem váltak fölöslegessé, hiszen végtelen sok új kérdést fel lehet nekik tenni, most és a jövőben egyaránt.

¶ Ennek ellenére több eseti visszaszolgáltatás után megszületett az 1990-es NAGPRA szövetségi törvény, mely radikális módon vetett véget az Egyesült Államok hatalmas csont- és koponyagyűjteményeinek. Magának a törvénynek az előzményeivel, végrehajtásával, eltérő fogadtatásával, tanulságaival azóta is számos írás foglalkozik. A mi szempontunkból hadd emeljek ki néhány tapasztalatot.

¶ A NAGPRA mérföldkőnek számít az őslakosoknak a múzeumban őrzött öröksége, az ehhez való viszony tekintetében – akkor is, ha számos szempontból szűk keresztmetszetnek bizonyul, emellett sok helyütt nincs igazán jól megfogalmazva. A törvény párbeszédre és meghatározott esetekben visszahonosításra (repatriációra) kényszerítette az Egyesült Államok állami múzeumait.

¶ Az emberi maradványok egyedi és egyéni felfogása, a halot­tainkhoz való kapcsolat mint elidegeníthetetlen kötelék elfogadása az emberi, polgárjogi mozgalmak társadalmi hatásának a következménye, emellett fontos szerepet játszott a polgári jogok kiterjesztése (általánosítása). E jogok ott kaptak különös figyelmet az 1960-as évektől, ahol az úgynevezett belső gyarmatosítás révén ugyanazon állam polgárai a gyarmatosított őslakosok és a gyarmatosítók maguk is. Nem véletlen, hogy a NAGPRA-hoz hasonló folyamat, ezen belül az emberi maradványok átértékelése alapvetően az Egyesült Államokban és Kanadában, Ausztráliában, Új-Zélandon érhető tetten. A külső gyarmatosító országokban ugyanakkor a polgárjogi háttér, részben a hódítók és a volt gyarmatosítottak távolsága miatt nem érte el a NAGPRA-hoz hasonló törvény elfogadásának küszöbét. Spanyolországban és Olaszországban, illetve általában Európában alapvetően csak az egyes intézményeken belül folyik ilyen jellegű vita (Licata et al 2020, 2.). Olaszországban pedig máig általános tendencia, hogy a múzeumok alapvetően az emberi maradványok tudományos értékét és integritását hangsúlyozzák, vagyis egy ilyen jellegű helyzetben a tudományos célokat helyezik előtérbe (Licata et al 2020, 4.; lásd Pap et al 2014). Vannak ugyanakkor európai intézmények, ahol ennek módszeres vitája megkezdődött (Fletcher et al, eds. 2014), illetve ahol saját, a forrásközösség érdekét szem előtt tartó utat jártak be (Stoeker–Winkelman 2018). Nem szabad elfelejtenünk, hogy az Egyesült Államokon belül is a tudományos gyűjtemények muzeológusai jelentős mértékben ugyanezt az álláspontot képviselik, bár a törvény hatálya ennek ellenére vonatkozik rájuk.

¶ A szakemberek, az érintett államok, intézmények, csoportok álláspontja tehát még ma is, harminc évvel a NAGPRA után is megoszlik (Licata et al 2020, 4.). A tudományos kutatás mint jog (tudományos örökség) és a kulturális örökséghez való jog máig a két fő szemben álló érvelési alap. És ehhez hozzájárul a tágabb, regionális, azaz az európai, Egyesült Államok-beli, a világörökség melletti érvelés is mint kontextus. Kérdés, vita vagy konfliktus esetén ki és mi alapján dönt? Ráadásul a tudományos kutatás haszna a tudomány (képviselői) szerint az egyetemes jólét előmozdítója, vagyis mindenki hasznot húz belőle most és a jövőben is (Bateman 2002, 8.). Egyáltalán: ki határozza vagy határozhatja meg, mi is az örökség? Mindenesetre a NAGPRA kitaposott egy ösvényt, amelyet ettől kezdve nem lehet figyelmen kívül hagyni. A viták pedig csak szép lassan elmélyítik e szövevényes jelenségnek a megértését.

Irodalom

Bateman, Megan: NAGPRA: Problems and solutions for successful repatriation. University of Montana, Ann Arbor 2002

Farkas Gyula: A magyar antropológia története kezdettől 1945-ig.
In: A Móra Ferenc Múzeum Évkönyve, 1. 1987, 82–118.

Fletcher, Alexandra–Antoine, Daniel–Hill, J. D.: Regarding the Dead: Human Remains in the British Museum. The British Museum Press, London 2014

Golf-French, Morgan Alexander: Contemplating the Revolution: Ethics, Culture, and History in German Political Thought, 1789–1815. University College London, London 2019

Harding, Sarah: Justifying Repatriation of Native American Cultural Property, Indiana Law Journal 72., 1997, 723–774.

Hickley, Catherine: Should museums display human remains from other culture? Vienna’s Weltmuseum criticised for displaying a trophy head.

The Art Newspaper 8., 2018 January

Jankó János: Jelentés az 1898-as expedícióról. NMI 2/899, Néprajzi Múzeum, 1899

Levin, M. G.: A szovjet embertani kutatások főbb irányai. Antropológiai Közlemények 2., 1958/1–2., 3–13.

Licata, Marta–Bonsignore, Alessandro–Boano, Rosa–Monza, Francesca–Fulcheri, Ezio–Ciliberti, Rosagemma: Study, conservation and exhibition of human remains: the need of a bioethical perspective. Medical Humanities 91. 2020/4. 1–9.

Maracskó András: Hungarian Orientalism and the Zichy expeditions. Central European University, Budapest 2014 (https://www.etd.ceu.edu/2014/maracsko_andras.pdf)

Marks, Jonathan: The Origins of Anthropological Genetics. Current Anthropology 53., 2012/5., 161–172.

McMahon, Richard: The Traces of Europe: Anthropological Race Classifications of Europeans 1839–1939. European University Institute, Florence 2006

Pap Ildikó–Szikossy Ildikó–Makra Szabolcs: Távoli vidékek hírmondói. A Múzeum korai expedíciókból származó embertani anyagai. 2014 (http://www.nhmus.hu/sites/default/files/tarak/embertani_tar/pdf/tavoli.pdf)

Pöhl, Friedrich: Assessing Franz Boas’ ethics in his Arctic and later anthropological fieldwork. Études/Inuit/Studies 32., 2008/2., 35–52.

Stoeker, Holger–Winkelmann, Andreas: Skulls and skeletons from Namibia
in Berlin: results of the Charité Human Remains Project. Human Remains and Violence 4., 2018/2., 5–26.