DIGITÁLIS MÚZEUM: HELYZET- ÉS JÖVŐKÉP DUBROVNIKBÓL ÉS AMSZTERDAMBÓL
MúzeumCafé 69-70.
2018 őszén két nemzetközi múzeumi fórum is külön figyelmet szentelt a digitális technológiák múzeumi jelenlétének és jövőbeli szerepének. A The Best in Heritage konferenciát immár tizenhetedik alkalommal rendezték meg.1 A világ minden tájáról évente hagyományosan Dubrovnikban összegyűlő előadók múzeumokban megvalósult vagy más kulturális örökségi helyszínekhez kapcsolódó jó gyakorlataikat osztják meg – csakis olyanokat, melyek az előző évben valamely hazai vagy nemzetközi szakmai fórumon már díjat szereztek. Az ICOM és az Europa Nostra nemcsak fő támogatói a rendezvénynek, díjazottjaik közül mindig többen is nyilvánosságot kapnak. Idén 32 országból jöttek az előadók, több tucat nemzetközi fórumon elnyert díjakkal, így a néhány nap alatt az elmúlt időszak legjobbjait bemutató, ugyanakkor igen színes mustrát kapott a látogató. A konferencia nemcsak az egyetlen közös trackkel és a makulátlanul helyreállított kulturális örökség helyszíneken megrendezett, eszmecserére és kapcsolatépítésre is alkalmat adó programokkal, hanem az összes előadás felhasználóbarát online megosztásával2 is szolgálja a szakmai tájékozódást. Arról nem a szervezők tehettek, hogy a dubrovniki Óvárost még szeptember végén is reggeltől estig megszállták a turistacsoportok, így az inkább elrettentő háttérként, mint inspiráló környezetként szolgált. A konferenciát üdvözlő polgármester is arról beszélt, milyen megszorító rendelkezésekkel és fizikai leleményekkel próbálják meg kordába szorítani a napi turistamennyiséget, a helyiek érdekeit előbbre helyezve az anyagi haszonnál és hírnévnél.
¶ A fő programot idén már másodszorra előzte meg IMAGINES néven egy megkülönböztetett teljes nap, ahol mind a 14 bemutatkozó projekt közös nevezője a multimédia és digitális technológia volt. A közönség, valamint egy szakmai zsűri kollektív szavazatai alapján külön IMAGINES „Project of Influence” díj járt a leginnovatívabb projektnek. Ez is jelzi, hogy az IMAGINES mekkora súlyt képvisel a teljes rendezvényen. Jómagam Harmati Béla múzeumigazgatóval, a Luther öröksége című új állandó kiállítás (Evangélikus Országos Múzeum) AVICOM 2017-es díjai jóvoltából kaptunk meghívást ebbe a szekcióba, és mutattuk be azt a kiállítási kurátor és digitális kurátor közötti dialógus formájában.
¶ A másik, inkább a jövőre fókuszáló hasonló témájú rendezvény a MuseumNextTech,3 melyre több mint 250-en gyűltek össze október 5-én Amszterdamban – egy ugyancsak túlturistásodott helyszínen. Ez is egy már jól bejáratott globális konferenciasorozat, a MuseumNext speciális, most először megrendezett programja, mely magán viseli a MuseumNext jellemzőit: egyszerre képviseli az üzleti sikerességet – mind a borsos részvételi díjával, mind az előadások témáival – és ad teret innovatív, esetenként provokatív, jövőre fókuszáló előadásoknak.
Itt nagy intézmények és nevek viszik a prímet, őket ellenpontozzák a civil szervezetek vagy kis start-up cégek újdonságszámba menő projektjei. Ez egy olyan alkalom, amelyen jelen kell lenni, informálisan csevegni a legnagyobb múzeumok – a technológiai részlegben rendszerint ifjú – seniorjaival. Ezzel is indokolható, hogy az online felületen csak szemezgetni lehet az elmúlt évek előadásaiból, minden keresőszolgáltatás nélkül.
¶ A továbbiakban néhány téma köré csoportosítva összegzem a két rendezvény
fő tanulságait. Míg néhány éve még az innovatív projektek, a technológia lehetőségeinek bemutatása volt középpontban a digitális technológiák múzeumi létjogosultságát tárgyaló nemzetközi fórumokon, a tavaly őszi rendezvényeken a kritikus reflexió, az eredményesség, valamint a látogatók elérésének kérdései és a hosszú távú stratégiai gondolkodás állt a középpontban.
Mondjunk nemet?
¶ A MuseumNextTech e kérdést feszegető, meglehetősen provokatív előadással indult. Shannon Darrough, a MoMA-t mint „Head of digital products handling and development”-et képviselve The Cost of Yes (Az igen ára) címmel egy autó tervezése és működtetése metaforáján keresztül mutatta be, hova vezet, ha – mintegy engedve a pillanat, azaz az éppen esedékes kiállítás forrásai és a legújabb technológiai vívmányok csábításainak – egyszeri és ad-hoc megoldások születnek kiállításról kiállításra. Noha nem hozott fel konkrét múzeumi példákat, mindenki értette, mire gondol, amikor egy-egy kiállítás után raktárban elfekvő vagy éppen az üzemeltetési hiányosságokból adódóan kudarcos installációkról beszélt. Meglepő volt hallani, hogy egy ilyen volumenű intézményben is meghatározók az anyagi és humán erőforrások korlátai. A sokféle, nem összehangoltan és nem előre tekintve történő fejlesztés nemcsak többletenergiákat igényel esetről esetre, hanem ki is meríti a kapacitást. Steve Jobs (és több más, szintén nem múzeumhoz köthető amerikai híresség) idézeteivel támasztotta alá, hogy a siker feltétele a fókuszált működés, azaz a nem alapvetően fontos dolgokra adott nemek. A múzeumokhoz visszatérve olyan érveket sorolt fel, mint a fejlesztési ráfordítások – ideszámítva a saját erőből megvalósítandó tartalomfejlesztést is –, új komplex rendszerek kezelhetősége és karbantartási kérdései, hogy a potpourri megoldások kedvezőtlen fényben tüntetik fel az intézményt, vagy hogy a látogató is inkább az egyszerű megoldásokat kedveli. Ezzel el is érkezett ahhoz a kérdéshez, ő mire mondana igent: a látogatók nagy tömegének elérését, megszólítását segítő megoldásokra, mindenekelőtt a weben és a közösségi médián, egyetlen stratégiai koncepcióba foglaltan.
¶ A véletlenek egybeesése folytán akaratlanul, de mintegy a fentiek árnyalására, néhány nappal később a MoMA egy másik munkatársa – immár Budapesten, egyetemi kurzus apropóján – éppen azt elemezte Google-statisztikák alapján, hogy a szakmailag iránymutatónak számító, rendkívül gazdag tartalmakat igen szellemesen és felhasználóbarát módon bemutató ObjectPhoto weboldalukra az időszaki kiállítás bezárása óta szinte már senki nem kíváncsi. Erre is reflektálva indították el a MoMA oktatási programját, visszatérve egy hagyományos, nem interaktív műfajhoz: az ismeretterjesztő filmhez, amivel hatékonyabban remélnek nagyobb tömegeket megszólítani, a weben keresztül.
¶ A MuseumNextTech konferencia következő előadása is relativizálta a bevezető sarkalatos megállapításait. Michael Gether (Head of Games and Game Design) a berlini, jóval kisebb méretű, múltú és ambíciójú, de évente 500 ezer látogatót vonzó NDK múzeum képviseletében is feltette a kérdést: még mindig a digitális technológia a „következő dobás”? Az ő válasza igen, több ha-val árnyalva, melyek egyebek mellett a látogatók alapos ismeretére, a fejlesztési és tesztelési ciklusok és az erre szánható elegendő idő meglétére és nem utolsósorban friss, a látogatót beszippantó, elámító megoldásokra vonatkoznak. Ez utóbbihoz szerinte a technológiai fejlődés kell hogy adja az inspirációt, a kurátor nézzen körül, hogy hol veheti értelmes hasznát az új lehetőségeknek. Náluk például egy 50 éves frizsider korabeli tartalmának bemutatására az átlátszó display jelent megoldás.
¶ Érdekes módon mindkét konferencián több előadás is az audio guide-hoz tért vissza, jelezve, hogy a saját telefonra letöltendő tárlatvezető appot nem igazán használják a látogatók. Az IMAGINES elsősorban projekteket vonultatott fel. Ott – a közönségszavazatok szerint is – a legnagyobb sikert a Kezedben a király szíve: az eltűnt palota és a megérintő technológia előadás aratta. A kísérleti projekt a 300 éve tűz martalékaként elpusztult Whitehall Palace történetét idézi fel – nem, nem VR vagy AR technikával, sőt a képernyőt, mobilt teljesen mellőzve. Pontosabban a mobilban is megtalálható technológiákat – NFC, GPS, gyorsulás-, irány- és érintésérzékelő – egy külön megtervezett, leginkább valamiféle 19. századi technikai találmányra hasonlító fa dobozba rejtették, a 21. századra csak az állandóan viselendő fülhallgató utalt.4 A felhasználók – akikre inkább a nyomozó szó a megfelelő ebben az esetben – londoni helyszíneken szerezhetnek információt, múltbeli hangélményeket, utcai tárgyakat – például villanyoszlopot – lehallgatva a dobozkájukkal. A múlt és a jelen, a digitális tartalom és az élő valóság a lehallgató dobozka által válik összekapcsolhatóvá. Ennek egyik érdekes példájaként az egyik állomáson a turistahelyeken megszokott beöltözött figurába ütköztek a várost detektívként bejáró felhasználók – csakhogy ők a néma utcai szereplő mozdulatait kísérő (hajdani) szöveget a dobozuk segítségével hallhatták. Az élmény eleve társas volt, hiszen 20 fős csoportokban egy vezető kíséretével lehetett a múltat sétálva megidézni. Ez a komplex, a technológia lehetőségeit maximálisan kihasználó, de a mai, már standardnak számító gyakorlaton túlmutató, kísérletező és csak limitált közönséget elérő projekt elsöprő sikere (a látogatói viselkedést és vélekedéseket gondosan mérték) is bizonyítja, hogy nem érdemes leírni a technológiát, limitálni egyes bevált zsánerekre. A projekt ugyancsak fontos üzenete maga a tervezés és fejlesztés folyamata: iteratív módon, 15 alkalommal tesztelte a közbülső terveket és megoldásokat a célközönséget is bevonva, a színház, hangművészet és építészet képviselőit is magában foglaló fejlesztői csapat. A szofisztikált, de elrejtett és természetes módon használható technológiai megoldással éppen azt akarták elérni, hogy ne a technológia játssza a főszerepet, hanem maga a felfedezés, a tér megélésének és a történetek megidézésének az élménye.
¶ A válasz tehát: nem, ne mondjunk nemet, hanem kritikusan, a szükséges forrásokat és várt eredményeket előre artikulálva, a látogatókra fókuszálva, őket a tervezés folyamatába is bevonva használjuk ki a technológiai lehetőségeket, majd követéssel szembesítsük az eredményt az elvárásokkal.
A látogató elérése
¶ Sok előadás foglalkozott direkt módon a látogatók elérésével, különösen azokéval, akik – különböző okok miatt – nem járnak (még) múzeumba. Ennek legmeglepőbb és az ötletgazda számára is minden várakozást felülmúlóan sikeres módjáról Jay Mollica (Creative technologist) beszélt. A Send me SFMOMA5 projekt keretében bárki SMS-en keresztül rendelhetett képet a San Francisco-i Modern Művészetek Múzeumból, csak egy „Send me…” üzenetet kellett küldenie egy bizonyos telefonszámra, kiegészítve egyetlen fogalommal, személlyel, állattal, tárggyal, színt vagy érzelmet leíró kifejezéssel vagy akár egy emoji-jal. 2017 júniusa óta több mint ötmillióan éltek a lehetőséggel, egy-egy üzenetküldő átlagosan ötször. De volt, aki mindennap – egészen addig, míg valóban meg nem érkezett a várva várt időjárás-változás Kaliforniába – esőt kért, és kapott esetenként más-más műtárgyat. Ugyanis az alkalmazás alapja a múzeum digitális nyilvántartásából e célra elkülönített, 35 ezer tételből álló adatbázis, amelyet nem a múzeum munkatársai láttak el egyenként metaadatokkal, hanem a mesterséges intelligencia képelemző technológiáját, a gépi tanulást és számítógépes képelemzést vetették be arra, hogy egy-egy kérdésre „jó” válasz szülessen másodperceken belül. A szakemberek csak a gépi tanuláshoz szükséges kiindulási adatokat biztosították. Az egyedüli technikai bonyodalom a telefonvonal megrohanásából adódott, melyet több telefontársaság smapként le is tiltott. A szolgáltatás ma is használható, de hasonló meggondolásokból csak az Egyesült Államok területéről. Viszont több európai múzeum már dolgozik az ötlet átvételén, saját gyűjteményét felhasználva. Egy frivol ötlettel milliókat lehet megszólítani – nyitva hagyva a kérdést, hogy kik ők, és mikor térnek majd be egy múzeumba.
¶ Az IMAGINES nyitó előadását Dirk Bouve és Sandro Claes tartotta Play Together, Share Alike címmel. Az első hosszabb előadás mindig az előző év díjazott projektjét mutatja be. Ez tavaly az első világháború 100. évfordulóját a limburgiak – különösen a fiatal generáció – bevonásával közösen feldolgozó, komplex projekt volt, amelynek eredményeiről egy weboldal tanúskodik.6 Az alap koncepció szerint az örökség éppen annyit ér, amennyire a közönség, a társadalom értékeli – tehát a társadalom széles körének bevonásával még egy olyan nehéz téma, mint az első világháború emlékezete is felértékelhető, élővé tehető, sőt identitásformáló tényezővé válhat. A közönség megszólításának számos formáját alkalmazták: a 44 német sisak mindegyikét egy-egy limburgi kerület kapta meg, hogy arra – iskolások, művészek, civil szervezetek közös tervének eredményeként – saját üzenetüket feltüntessék. A hagyományos alkotótevékenység mellett a közösségi média és web felületein, sőt tévécsatornákon, színházakban, iskoláknak eljuttatott DVD-ken és még egy utazó postakocsi révén is összehangoltan osztottak meg történelmi ismereteket lokális nézőpontból, illetve mozgósították a helyieket saját hagyományozott történeteik, emlékeik megosztására. A szakmaiság mindeközben nem szenvedett csorbát. Például három hónapon át két szakmabeli posztolt a Facebookon egy fiktív korabeli hátországi szereplő, Mathilde Pauk nevében. Vagy a látogatók által beküldött történetek, fotók – ha kellett, szakértők által pontosítva az adatokat – felkerültek egy online idővonalon kereshető gyűjteménybe. E projekt érdekessége, hogy a megyei kulturális osztály munkatársai és finanszírozása révén a semmiből született meg, és a bemutató előadás módja is irigylésre méltó színvonalon szólít meg mindenkit.
¶ A MET jóval hagyományosabb módon, már a Wikipedia megjelenése előtt, 2000-től a mindenki számára jól értelmezhető idővonalat használja gazdag gyűjteményéből egy „csupán” 7600 darabos reprezentatív válogatás komplex bemutatására, az időben való csúszkálást, térképes és kulcsszavas keresést, valamint a gyűjteményben és ezer tanulmányban való közvetlen böngészést ötvözve. Ma itthon is sok szó esik a múzeumi gyűjtemények oktatási hasznosításáról – nos, ez az online felület több évfolyam történelemtanulásához ad alapokat, az iskolában és kívüle. Ugyanakkor a misszió a kutatás támogatását is hangsúlyozza, új összefüggésekben elérhetővé téve a hatalmas anyagot – a digital museum területét a digital art historyval összekapcsolva. A Michael Cirigliano II (Managing Editor, Digital Content) által Heilbrunn Timeline of Art History: MET címen az IMAGINES-en megtartott előadás után felkeresve a weboldalt,7 az még további két szívmelengető tanulsággal szolgál: a több száz főt kitevő és a korábbi szerzőket, kutatókat is oldalakon át nevesítő szakmai stáb, valamint a csaknem két évtizedes munkát támogató magánalapítvány, amelyhez később továbbiak is csatlakoztak.
¶ Hogy került egy cipő – még ha Adidas is – az asztalra egy olyan konferencián, mint a MuseumNextTech? Nos, Martin Gebhardt (Manager History Communication) arról beszélt, hogy – miután 2018 márciusában felszámolták az Adidas-archívum hagyományos és kevéssé látogatott weboldalát – a 21. század digitális technológiáit és történetmesélési gyakorlatát felhasználva milyen új módon8 osztják meg az Adidas archívumát szakmai berkekben kollégákkal, a fogyasztókkal és a széles közönséggel.
¶ Az eléréssel foglalkozó előadások egy másik csoportja nem a tömegekre, hanem éppen a speciális igényű látogatókra fókuszált. Az IMAGINES-en volt példa kiállítás akadálymentesítésére hallássérültek (Roald Dahl Museum and Story Center), látássérültek (Andy Warhol Museum) vagy éppen írástudatlan vagy diszlexiás (Clevland Museum of Art: Artlens Studio) látogatók számára. E kategóriában a legemlékezetesebb Marleen Hartjes (Coordinator Special Guests) előadása volt a MuseumNextTech zárásaként. Miután megdöbbentő számokat osztott meg arról, mennyien esnek a „speciális igényű” (potenciális) látogató kategóriájába, a csak Hollandiában 260 ezer Alzheimer-kóros, illetve a magánytól szenvedő idős számára tett – a gyakorlatban már meg is valósult – javaslatot arra, hogy a művészet miként lehet médium számukra. Egy korábbi – amúgy eindhoveni formatervező egyetemisták ötletéből elindult – projekt eredményeként 400 idősotthonban van már kommunikációs asztal, ami múzeumi tartalmakkal tölthető meg, és a festmények köré gyűlő emberekben indukál érzelmeket, emlékeket és beszélgetést. A projekt kevésbé hírértékű szakmai aspektusai imponálók: az orvosegyetemmel közösen végzett feltáró kutatás a célcsoport mentális és fizikai képességeiről, azok fejleszthetőségéről, a megfelelő eszköz, felhasználói felület megtervezése, illetve a használat monitorozása, a tapasztalatok megosztása tudományos publikációkban.
Állománybővítés és -megosztás
¶ A beszámoló végére maradt a még mindig örökzöldnek számító téma, a megosztás előfeltételét is jelentő állománydigitalizálás. Ezek az előadások a „mit digitalizáljunk?”, „mit kezdjünk a digitalizált állományokkal?” jól ismert kérdéseire adtak eredeti, esetenként látványos, és a technikai-adatbázis-kezelési és egyéb adminisztratív részleteket szerencsésen mindig elkerülő válaszokat. Számomra az egyik legemlékezetesebb előadás az IMAGINES-en hangzott el. Martin Nyblom Stockholm történelmét egy épület nélküli, online virtuális múzeumban9 mutatta be. A „gyűjtemény” több múzeum és levéltár digitalizált állományának 30 ezer darabja. A képek, térképek és rajzok, szövegek, esetenként videók, sőt hangfelvételek egy közös, jól használható felületről érhetők el. Például a korabeli térképeken ki-ki megnézheti, hogy milyen volt a lakóhelye évszázadokra visszamenőleg. A weboldal évente 500 ezer látogatót vonz, és a social media különböző felületein aktív követőket is generál. De a tartalmak egy része app formájában, lokatív séta keretében is előhívható.
¶ Kimber Wiegand (Digital imaging specialist) a Walters Art Múzeum középkori kódex gyűjteményének már évtizedek óta folyó digitalizálási eredményét mutatta be. A csak rövid időre szóló, egy-egy lap megnézését lehetővé tevő fizikai kiállítással szemben a digitalizált kódexek lapozható és nagyítható formában bármikor elérhetők, és a megosztott képek a tudományos szakmai célok mellett
a creative commons keretében bármilyen más célra is felhasználhatók. Miközben bepillantást nyerhettünk a „jó” digitalizálás szakmai ismérveibe, a képalkotás minőségétől a géppel automatikusan feldolgozható kódoláson át a metaadatok teljességéig, újdonságként az is kiderült, hogy eme tudományos igényességű projektet a szélesebb célközönségnek is szánva, a tervezés korai fázisában meginterjúvoltak potenciális felhasználókat, végeztek teszteket mock-up felületekkel, sőt hackatron keretében gyűjtöttek inspirációkat a szélesebb célközönség megszólítására.
¶ Jennifer Pullar (Communications and Resource Manager) a londoni természettudományi múzeum digitalizálási folyamatáról számolt be. A végső cél a 80 milliós gyűjtemény minden darabjának a digitalizálása – a herbáriumi gyűjtőlapoktól a gombostűre szúrt rovarokon át a mikroszkópmetszetekig, emlősök csontvázáig vagy éppen a formalinos üvegben megőrzött példányokig. Az egyes feladatokra speciális módszereket és eszközöket kell találniuk vagy maguknak előállítaniuk – például építettek speciális szkennert lego felhasználásával. De a tárgyakhoz csatolt – esetenként a tucatot is meghaladó – leírócímke értelmezése és feldolgozása sem egyszerű feladat. A tárgyak időigényes szkennelésével és a ma 4,1 millióra rúgó, gép által olvasható metaadat létrehozásával párhuzamosan körvonalazzák a résztvevők, hogy kik és milyen céllal fogják az állományt használni, ma és a még évtizedekig is eltartó munkát befejezve, a jövőben. Ezek a kérdések egyúttal a digitalizálási prioritást is befolyásolják. Remélik, hogy a laikusokat is megihleti majd a gyűjtemény – például úgy, hogy új, tanító célú és/vagy játékos appok születnek. Úgy tűnik, hogy már most dolgoznak a hírverésen – és azon, hogy a hatalmas, a szakemberek számára értelmezhető gyűjteményből egyes szeleteket, történeteket emeljenek át a nagyközönségnek vonzó formába.
¶ Hogy a különböző célközönségek számára alkalmas online tálalás mennyire bonyolult kérdés, példázza a Royal Academy of Arts már működő, de a sokrétű célközönség-felmérés eredményeként is még mindig alternatívákkal, új formákkal kísérletező online felülete. Kate Huckle (Senior Product Manager) Collections online in the 21st century: the Netflix effect című MuseumNextTech-előadásában arról beszélt, hogy ma már nemcsak a múzeum épületébe való becsábítás kihívás, hanem az online csatornák – mint például a Netflix vagy Spotify – egymással versengő látványosságainak terepén is meg kell küzdeni a (fiatal) nézők figyelméért. Ennek érdekében a tudományos kutatás és tanulás céljai mellett teret kell adni másfajta igényeknek, tevékenységeknek is, ami egy múzeum hagyományainak, missziójának a megújulását is szükségessé teszi, nem csak „webes” kérdés. Az ő – leginkább online megtapasztalható10 – többféle megközelítést, narratívát
felkínáló megoldásuk mögött a „kevesebbet várj el, adj többet” filozófia áll.
¶ Köszönetnyilvánítás: A Best in Heritage konferencián az Evangélikus Országos Múzeum és az ICOM magyarországi szervezete, a MuseumNextTech-en a MOME anyagi támogatásával vehettem részt.
Jegyzetek
[1] thebestinheritage.com/tbih2018.
[2] presentations.thebestinheritage.com/.
[3] museumnext.com/conference_history/museumnext-tech-2018/.
[4] youtube.com/watch?v=mIilmO1DCbA.
[5] sfmoma.org/send-me-sfmoma/.
[6] limburg1914-1918.be/.
[7] metmuseum.org/toah/.
[8] adidas-archive.org/archive/.