Egy bogaras sikerkönyv szerzői

Merkl Ottó és Vig Károly a hazai természettudományos muzeológia helyzetéről

MúzeumCafé 31.

A magyar múzeumok életében ritka, hogy nemcsak méretében és tartalmában, hanem megjelenésében is impozáns könyvet jelentethessenek meg, ráadásul egymás után két kiadásban is. Márpedig a Bogarak a pannon régióban című kötet azon túl, hogy csaknem ötszáz oldalon 1800 bogárfajt, 114 bogárcsaládot mutat be, egyszerűen gyönyörű. A 2009-ben a Szép Magyar Könyv versenyen a Tudományos művek, szakkönyvek, felsőoktatási kiadványok kategóriában díjat nyert kiadvány hétszáz reprezentatív fotóval és grafikával illusztrálja a Magyarországnál valamivel nagyobb, de a Kárpát-medencénél kisebb természetföldrajzi egység bogárfaunáját. A laikusok és a szakemberek számára egyaránt hasznos könyv két múzeum együttműködésének gyümölcse. A szerzőkkel, Merkl Ottóval,  a Magyar Természettudományi Múzeum Bogárgyűjteményének vezetőjével és Vig Károllyal, a Vas Megyei Múzeumok Igazgatósága főmuzeológusával a könyv kapcsán a hazai természettudományi muzeológia alapvető problémáiról is szót ejtettünk.

Eredményesnek érzitek-e a könyvet, illetve azt a munkát, amit rá fordítottatok?

Vig Károly: Már önmagában nagy siker, hogy az első ötszáz példány nagyon gyorsan elfogyott, és az is, hogy a jelenlegi pénzügyi helyzetben egy második kiadásra is sor kerülhetett. Főleg miután egy meglehetősen drága könyvről van szó.

Merkl Ottó: Ráadásul az első ötszáz példány szinte reklám nélkül fogyott el. A könyv híre gyakorlatilag csakis szájhagyomány útján terjed, és még ma is mindössze az ország két pontján, a budapesti Magyar Természettudományi Múzeumban, valamint a Vas Megyei Múzeumok Igazgatóságán, Szombathelyen lehet megvásárolni.

Hogyan találtatok egyáltalán anyagi forrásokat egy ilyen gazdagon illusztrált, tehát nyilván nem olcsó kiadvány megjelentetésére?

Vig Károly: Az első kiadás két NKA-pályázatnak és jó néhány előre eladott példánynak köszönhetően jelenhetett meg. A második kiadást a szombathelyi múzeum finanszírozta, ennek kiadására egy nemzetközi konferencia alkalmából kerülhetett sor.

Nemcsak gyönyörű kiadványról van szó, hanem tudományos szempontból is értékes kötetről, ami azonban egyelőre csak magyar nyelven olvasható. Külföldről nem lenne rá érdeklődés? Van esetleg remény arra, hogy angolul is megjelenhessen?

Merkl Ottó: Remény mindenre van, de azt azért tudni kell, hogy ez a könyv kizárólag Magyarország bogárvilágáról szól. Ugyanakkor amiatt másutt is érdekes lehet, hogy nem nagyon tudunk olyan könyvről, amelyik ekkora terjedelemben egy ország teljes bogárfaunáját bemutatná. Még úgy is, hogy persze nem szerepel a fejezetekben mind a 6300 nálunk honos faj, de a hazánkban megtalálható mintegy 110 bogárcsaládról minden lényeges információ itt elolvasható. Azaz a kötet tulajdonképpen kézikönyvként is használható.

Vig Károly: A denveri Természettudományi Múzeum annak ellenére vásárolta meg könyvtára számára a könyvet, hogy magyarul íródott. Az egyik ottani szakember később elmondta, azért volt számukra fontos, mert a bogárvilág sokféleségét végre egy könyvben meg tudják mutatni. Ez azért is meglepő, mert a gyűjteményükben rengeteg bogarat őriznek.

Egy szerzőpáros munkája általában speciális munkamegosztással és sok-sok kompromisszummal jár. Nálatok hogyan alakult mindez a közös munka során?

Vig Károly: Elnyertem egy NKA-alkotói ösztöndíjat, és volt egy elképzelésem. Amit ez alapján írtam, azt Ottó átdolgozta, majd visszaküldte. Kiderült, nemcsak stílusbeli, hanem szakmai különbözőség is van közöttünk.

Ez mit jelent?

Merkl Ottó: Én jobban ismerem a magyar faunát, Karcsi viszont a szakirodalmat, és sokkal nagyobb az affinitása a tudománytörténethez. Visszamenőleg nagyon sok forrást ismert egy-egy adott családról, nekem pedig a terepi tapasztalatom volt több. Ő azt tudta, mit írtak ötven-száz éve egy bogárról, én meg azt, hogy mi a helyzet azzal ma. A könyv erénye, hogy – bár utal a régi adatokra is – nagyon friss, és nem köszönnek vissza benne százéves mondatok.

Hogyan sikerült elérni, hogy az illusztrációk kifogástalan minőségűek legyenek?

Merkl Ottó: Az ismeretségi körünknek hála megoldhattuk, hogy valamennyi fotó eredeti legyen. Az egyéb ábrák között ugyancsak nagyon kevés átvett található.

A könyv bevezetőjében hangsúlyozzátok, hogy a természettudományi gyűjtemények támogatottsága és presztízse világszerte visszaszorulóban van. Mi lehet ennek az oka?

Merkl Ottó: Én inkább azt mondanám, hogy soha nem is volt túl magas ez a presztízs. Nem köntörfalazok, szerintem egészen egyszerű oka van: a kultúrát világszerte filoszok irányítják. Nem a természettudományi, hanem a humán kultúrában jártas szakemberek, akik nem ritkán szakbarbárságnak gondolják, amit mi csinálunk.

Vig Károly: A legtöbbször fel sem merül, hogy a természettudományi gyűjtemények esetében a világkultúra jelentős részéről van szó, ami kihat az életünkre. Sokak szemében ez mintha nem létezne.

Beleilleszthető-e mindebbe az a tény, hogy a Természettudományi Múzeum is folyamatosan költözik?

Merkl Ottó: Azért költöztünk sokat, mert sosem volt annyi pénz, hogy egyszerre átmenjünk egy méltó, új épületbe.

Vig Károly: Mások voltak a prioritások, és ezek meghatározása általában nem kedvez nekünk.

Ez azért nem mindenütt van így!

Merkl Ottó: Vannak nagy hírű természettudományi gyűjtemények, például a londoni Természettudományi Múzeum. Hozzánk képest jól megy nekik, bár ott is óriási leépítések voltak a gyűjteményi részekben. Náluk is inkább a vonzó kiállítások létrehozása, a pénzszerzés,  az önerő megteremtése most a legfontosabb cél.

Melyek a neuralgikus pontok Magyarországon?

Vig Károly: A gyűjtemények nagyságához rendelt személyzet száma.

Merkl Ottó: A múzeumi gyűjtemények kezelésére vonatkozó szabályok egy természetrajzi gyűjteményben szinte betarthatatlanok, mert festményekre, régészeti vagy néprajzi tárgyakra vonatkoznak, tehát aránylag kis számú, egyedileg nyilvántartható objektumokra. A mi gyűjteményünkben található hárommillió bogarat nem lehet úgy nyilvántartani, mint egy 15 ezres néprajzi gyűjtemény tárgyait, holott csaknem ugyanazt várják el tőlünk. A gyűjteményi nyilvántartás, az adminisztráció terén döntéshozó szerepben lévő ember nemigen jár nálunk, vagy ha igen, nem tud mit kezdeni ilyen óriási tömegű tárggyal. Hatalmas gond a gyűjteményben  a tárgyak mozgatása, amelyet minden múzeumban naplókkal kell követni. A bogárgyűjteményben három muzeológus és három preparátor van állományban. Naponta akár 350-400 bogárpéldányt is áthelyezünk innen oda, mert visszajött külföldről, most megy ki külföldre, meghatározatlanból határozott lett, az adott család anyaga kinőtte a helyét, és hasonló okokból.  Ezt mind-mind dokumentálni kell, ami több időt vesz el, mint maga a munka, és a törvény szerint nem lehet kikerülni. Fölöslegesnek érzett és időigényes feladat, miközben a bogár gyakran a szobát sem hagyja el. Ráadásul nálunk hatalmas a mozgás. Például a Néprajzi Múzeumból nem küldenek külföldre ezres nagyságrendben tárgyakat tanulmányozásra – nálunk igen.

Mi lenne a megoldás?

Merkl Ottó: A nyilvántartási szabályozás természettudományi gyűjteményekre igazítására lennének ötleteink, de többnyire az a válasz, hogy a Természettudományi Múzeumra nem lehet külön szabályokat alkotni.

Vig Károly: Ugyanilyen probléma az őrzött tárgytípusok száma. Elég, ha összehasonlítjuk, hány néprajzi tárgytípus van, és hány faj található egy bogárgyűjteményben. Magyarország mind a 6300 bogárfajából legalább egy példányt – de néha több ezret is – őriz a Természettudományi Múzeum. A világon ráadásul 400 ezer fajt azonosítottak eddig, amiből persze nincs meg mind, de azért legalább tízezer egzotikus faj is megtalálható itt. És ez csak a Bogárgyűjtemény, miközben van még lepke-, poloska-, darázs- stb. Azaz két-három nagyságrenddel több a tárgy, mint más múzeumok gyűjteményeiben.

Egy ekkora méretű gyűjteményt lehetséges digitalizálni?

Merkl Ottó: Hat emberrel képtelenség. Ennyi munkatárs arra is alig elég, hogy a kártevők ellen védekezzünk. Miközben már egyetlen kártevőkkel – leginkább múzeumbogarakkal – fertőzött doboz is hatalmas károkat okozhat. Az ilyen kártevők ellen hatásos vegyszerek ráadásul beltérben nem használhatók, mert az emberre is károsak.

Ez azt jelenti, hogy a rovargyűjtemények nincsenek biztonságban?

Merkl Ottó: Valóban nem érzem biztonságban őket, de ez az összes hasonló gyűjteményben probléma. Új kártevők is jelentkeztek, amelyek rezisztensek a korábbi módszerekkel szemben.

Vig Károly: Az igazán hatékony szereket kivonták a forgalomból, mert rákkeltőnek és/vagy tűzveszélyesnek bizonyultak. Jelenleg nincs megoldás a gázosításon kívül. Ilyenkor az összes helyiséget hermetikusan le kell zárni, minden dobozt kinyitni, majd a gáz ráengedése után egy hétig szellőztetni. Egy nagy gyűjteményben azonban a gázosítás szinte megoldhatatlan;  a Természettudományi Múzeumban csak a bogárgyűjteményben hétezer doboz található.

Hogyan védekeztek mégis?

Merkl Ottó: Mélyhűtéssel. Májustól júliusig támadnak  a múzeumi kártevők, főleg a preparálás után száradni kitett bogarainkra rakják le a petéiket. Ezeket sajnos a fagy sem öli meg, csak akkor érdemes lefagyasztani őket, amikor már a petéből kikelt lárvák rágnak. Így folyamatosan figyeljük  a dobozokat, és amelyikben károsodást tapasztalunk, gyorsan lefagyasztjuk. A helyzetet nehezíti, hogy nagyon nagy  a mozgás a gyűjteményben, maga az épület is régi, teli repedéssel, réssel, rossz nyílászárókkal, eldugott zugokkal, miközben a dobozaink egy része nem zár légmentesen.

És Szombathelyen? Nálatok hányan vannak a gyűjteményben, és te hogyan tudod megoldani a védekezést?

Vig Károly: Mivel egyedül vagyok, nagyon nehezen. Év elején kihúzzuk a dobozokat, és fertőtlenítünk.

Már utaltatok arra, hogy különösen a Természettudományi Múzeum gyűjteménye a hazai bogárfajok példányain túl az egzotikus vidékekről származó jelentős anyaggal is büszkélkedhet. A gyűjtemények külföldi bogáranyaga még napjainkban is gyarapodik?

Vig Károly: A szombathelyi kis lokális gyűjtemény, amelynek elsősorban Nyugat-Magyarország rovarvilágát kell reprezentálnia. Már azt is nehéz lenne megmagyarázni a döntéshozóknak, miért gyűjtök alföldi bogarakat, pedig az összehasonlító példányokra nálunk is szükség lenne.

Merkl Ottó: A Természettudományi Múzeum helyzete ebből a szempontból más. Hozzánk az elmúlt több mint kétszáz évben mindig is érkeztek más földrészekről származó anyagok, persze az utóbbi években igazán egzotikus helyekről szinte csak ajándékba kapunk példányokat. Magyarországon általában az a hagyomány, hogy a típuspéldányokat, tehát azokat a példányokat, amelyek alapján egy-egy új faj tudományos leírása készül, az országos múzeum őrzi. Karcsi nemrég járt Iránban a saját pénzén, ahol gyűjtött bogarakat. Ezeket elhozta hozzánk, hogy határozzuk meg őket. Mi pedig találtunk közöttük új fajt, amelynek a típuspéldányát a múzeumnak adta. Úgy tűnik, az amatőr bogarászoknál is sikerült elérnünk, hogy ugyanígy járjanak el.

A rovargyűjtésnek vannak etikai normái?

Merkl Ottó: A rovargyűjtemények láttán sok ember szörnyülködik, és nem érti, miért kell ilyen sok rovart megölni és gyűjteménybe helyezni. Pedig nem azzal van baj, hogy elpusztítjuk ezeket az állatokat, hiszen a rovarok nagy többségének fő túlélési stratégiája az, hogy a nagyon nagy mortalitást az életben maradt egyedek sok utóddal ellensúlyozzák. Akkor van baj, ha az élőhelyüket tesszük tönkre.

Vig Károly: Talán jól érzékelteti a rovarok elképesztően hatásos túlélési stratégiáját a következő példa: sok faj esetében ha száz lerakott petéből csak egyetlen egyed éri el a kifejlett állapotot, a következő nemzedék egyedszáma akkor sem változik.

Merkl Ottó: Ugyanakkor vannak kevés petét rakó, lassan kifejlődő rovarok, amelyek mondjuk kizárólag több éve kidőlt, vörösen korhadó cseresznyefákban élnek. Ha valaki, aki egy szűk területen – például egy zárt szurdokvölgyben – az összes ilyen fatörzset szétszedi, mondjuk csak azért, hogy találjon egyetlen ilyen állatot, az hatalmas kárt tud tenni az egész populációban. Márpedig az ilyen különleges bogarak levadászására az összes bogarász vágyakozik, és bizony sokan vannak, akik sajnos nem tudnak ellenállni a kísértésnek.

A Magyar Rovartani Társaság vezetőiként az ilyen kérdésekben tudtok hatni?

Merkl Ottó: Nehezen. A gyűjtőknek két típusa van. Az egyik képes kontrollálni a gyűjtőszenvedélyét, a másik kevésbé. Van, aki nem tudja megállni, hogy ne gyűjtse be a háromszázadik példányt is egy ritka fajból. Őrájuk mondják, hogy „idegi alapon” gyűjtenek. Én is ismerem ezt az érzést, de van a mohóságnak egy határa, amit jó lenne, ha senki sem lépne át.

Az egy dolog, hogy a saját költségeteken mentek külföldre gyűjteni. A tudományos konferenciákkal is hasonló a helyzet?

Merkl Ottó: Én nem járok külföldi konferenciákra, de a velem kapcsolatban álló külföldi bogarászok többsége sem. A muzeológus-bogarászok általában egymást és főként egymás gyűjteményeit látogatják. A konferenciákon inkább a fiatalok jelennek meg, akik a doktorrá válásuk folyamán egy-egy szűk témával foglalkoznak, és jó pont náluk, ha ezt konferenciákon is bemutatják.

Vig Károly: Én kicsit máshogyan látom ezt. Egy konferencia lehetőséget kínál, hogy ne csak a szűken vett szakterületem legújabb eredményeivel ismerkedhessem meg, de rokon vagy éppen távolinak tűnő területek vívmányaival is, amelyeket a legtöbbször egy-egy konferencián tárnak a nagyközönség elé. A szakmánk pedig jóval szélesebb annál, mint amit a gyűjteménybe látogató kollégák reprezentálnak. Vidékre, a gyűjtemény sajátosságaiból fakadóan, pedig igen kevesen jönnek kutatni.

Ha a publikációitokat áttekintjük, azt látjuk, mindketten kifejezetten aktívak vagytok, nemcsak Magyarországon.

Vig Károly: Erős a kényszer, hogy termékenyek legyünk. Kifinomult, súlyozott módszerrel értékelik a publikációkat aszerint, hogy hol jelennek meg, és hány cikkben hivatkoznak rájuk. Viszont ebből a szempontból a mi nagy bogaras könyvünk nem értékelhető; ha esetleg nagydoktorit írnánk, az összesített impaktfaktorunkat semmivel sem növelné. Impaktfaktoruk ugyanis csak a folyóiratoknak van, a könyveknek nincs.

Merkl Ottó: A múzeumokban dolgozó zoológusoknak az akadémiai kutatócsoportok munkatársaival kell versenyezniük. Egy Nemzeti Múzeumban dolgozó muzeológus sokkal inkább muzeológus lehet, nincs rajta ekkora kényszer, hogy impaktfaktoros cikkeket publikáljon, angolul, olyan dolgokról, amelyek a hazánkról alkotott ismeretanyag tekintetében fontosak, de  a külföldet kevésbé érdeklik.

Eszerint hátrányban vagytok a tudományos intézményekben dolgozókkal szemben?

Vig Károly: A kutatóintézetekben általában nincs gyűjtemény, a már említett gyűjteményi problémákra nem kell időt fordítani. Ott nem őrzik meg a vizsgált példányokat, így azokat nem lehet később elővenni, hogy ellenőrizzék, tényleg jól azonosított példányok alapján vontak-e le következtetéseket.

Korábban már említettétek, hogy sokkal inkább muzeológus tud lenni egy művészettörténész, például azért, mert rendezhet kiállításokat.

Merkl Ottó: Nagy bajnak érzem a magyar természettudományos muzeológiában, hogy mindenkibe azt sulykolták: ő elsősorban kutató, akinek a közművelődési feladatokban nem kell részt vennie. Ezért számos kollégának kevés affinitása van a kiállításokhoz, és még a saját tudományukról is nehezen tudnak érthető magyar mondatokban beszélni. (Persze van jó pár kivétel, akiknek minden tisztelet kijár.) Nem véletlen, hogy más típusú múzeumokban nagyobb presztízsű munka a kiállításrendezés. Pedig ma minden intézménytípusban lényeges, hogy mindig történjen valami egy múzeumban, amivel el lehet kápráztatni a látogatót. Ez alól a természettudományos muzeológusok sem vonhatják ki magukat.

Mit tehet a múzeum, a társaság, hogy a természettudományos ismeretek az általános műveltség részévé váljanak?

Vig Károly: Jó kiállításokat kell rendezni, és fontos, hogy minél több előadást tartsunk, megkeressük azokat a pedagógusokat, akik erre érzékenyek. De alapvetően egyéni küzdelemről van szó, főleg vidéken.

Merkl Ottó: Ahol lehet, használjuk a webet, olyan nyelvezettel, amelyet mindenki könnyen megért. Természetes, hogy a múzeumunknak van honlapja, van Facebook-oldala, és sok más honlapon is megjelenünk. A nyomtatott fórumok ma már ritkák, ilyen értelemben a mi könyvünk kuriózum.

Ahogy a könyvnek, úgy a múzeumnak is fontos szerepe lehet, hogy felhívja a figyelmet a természetes környezet,  a biodiverzitás megőrzésére. Hogyan?

Merkl Ottó: Alapvetően mi, a természettudományi gyűjtemények őrizzük a biodiverzitás megnyilvánulási formáit. Korábban például többen jártak Afganisztánban. Az utóbbi húsz-harminc évben – érthető okokból – nem járt ott gyűjtő, de információink szerint a természetes környezet nagyon erősen károsodott, elsősorban a legeltetés miatt.  Az egykori élővilág sok tagja ezért ma már csak a múzeumok gyűjteményeiben fedezhető fel. Mi is sok olyan élőlényt őrzünk, amelyek a természetes környezetükben valószínűleg kipusztultak. Szokták mondani, hogy a világ minden részén ugyanolyanná kezd válni az élővilág. Pedig nem igaz, hogy ha az egyik faj eltűnik, akkor jön helyette másik, tehát nincs veszteség. A valóságban sokkal értéktelenebb „özönfajok” költöznek az eltűnt őshonos fajok helyére, gondoljunk csak az amerikai eredetű parlagfűre vagy a tőlünk Amerikába került és ott súlyos károkat okozó gyapjaslepkére.

Vig Károly: Ez persze csak a saját emberi léptékünkben való gondolkozás. Évezredekben mérve azért más a képlet. De akkor is, az egyszer volt állatoknak hol legyen helye máshol, mint egy múzeumban?