Egy gyűjtő, egy város, egy adomány, egy múzeum

A Deák Dénes-gyűjtemény a székesfehérvári városi képtárban

MúzeumCafé 21.

Rendhagyó gyűjtemény a Székesfehérváron őrzött Deák-kollekció – de különös ember volt maga a tulajdonosa is. A hatvanas–hetvenes évek szocializmusának szürkesége elől Deák Dénes a hajdan volt polgári lét díszletei, elsősorban a műtárgyak közé menekült. A Hatvany-Deutsch család késői leszármazottjaként persze volt honnan örökölnie a képzőművészet szeretetét. Könyvekkel és reprodukciókkal kezdte, aztán kezdeti könyvtárosi fizetéséből már eredeti rézkarcokat vásárolt – idézi fel a később majd háromezer darabosra nőtt gyűjtemény megszületésének első pillanatait Lóska Lajos a Deák-gyűjtemény katalógusában megjelent tanulmányában. Amikor aztán Deák Dénes kézhez vette anyai örökségét, abból rögvest három Egry-képet vásárolt – amelyekből kettő hamisnak bizonyult. Ebből megtanulta, hogy felkészültség, körültekintés és türelem nélkül nem boldogulhat. Nem ezért, de végül műkereskedő lett, egy olyan korban, amelyik gyakorlatilag egyáltalán nem ismerte – és főleg nem ismerte el, így nem is engedélyezte – ezt a mesterséget. Deák Dénes így „közveszélyes munkakerülő” volt, miközben az évek alatt lassan igazi műgyűjtővé lett, többek között a „kiátkozott” Európai Iskola tagjainak és a progresszív szentendrei festőknek a műveit gyűjtő Dévényi Iván segítségével, aki bemutatta Deákot Anna Margitnak, Czóbel Bélának és Barcsay Jenőnek. Czóbel később portrét is festett Deák Dénesről, Anna Margit hatásáról pedig maga a gyűjtő vallott így egy interjúban: „Rátaláltam a színekre, és a festők barátságával olyan forrásra bukkantam, amely teljesen különbözött a devalválódott szavaktól.”

 

A nagypolgári budapesti zsidó Deák-família második gyermeke, Dénes 1931-ben született. Bár a háború kitörésekor a család katolizált, a fiú anyját mégis mellőle vitték el a nyilasok, s a háború vége után összes rokona közül csak édesapja tért vissza a koncentrációs táborból. Deák Dénes 1962-ben szerzett könyvtárosi diplomát az ELTE-n, hogy aztán megkezdje az osztályidegen értelmiségi nehéz pályáját. Volt plakátragasztó, segédmunkás, vendéglőben elhelyezett könyvtár vezetője. Végül úgy tűnt, révbe ért, amikor az Írószövetség könyvtárába került, ám 1975-ben itt is elveszítette az állását. Ám csak ezután kezdődött az igazi élete: ettől fogva a műgyűjtésnek és a műkereskedelemnek élt, ami a Kádár-kor delelőjén nem volt éppen egyszerű dolog, főleg azért, mert állásnélküliként „közveszélyes munkakerülőnek” minősült. Szűcs Erzsébet, a gyűjtemény mai igazgatója meséli, mennyire jólesett a gyűjtőnek, amikor a nyolcvanas évek közepén az immár megbecsült mecénásnak a székesfehérvári tanácselnök-helyettes végre valamilyen hivatalos állást kanyarított a munkakönyvébe.

Deák Dénes tehát nemcsak műgyűjtő lett, hanem műkereskedő is. Ebből élt. Akkor, amikor ez a foglalkozás még nem volt szalonképes Magyarországon. Nem is volt üzlete: műtermekből, piacokról szerezte az áruját. Cserélt, eladott. Főleg hagyatékokat vásárolt. Különösen jól értett a művészözvegyekhez – meséli Kovalovszky Márta művészettörténész, a múzeum első igazgatója. Lakásában ott álltak Czóbel, Mednyánszky, Kádár Béla főművei mellett az eladásra szánt szentképek, zsebórák, ezüstneműk is, minden, aminek az akkori régiségpiacon értéke volt. Deák Dénes a szocializmus éveiben a háború előtti nagy elődök példáját követő, minden nehézséget legyőző nagy műgyűjtők közé emelkedett, mint amilyen Kolozsváry Ernő vagy Vasilescu János is volt. A rendszerváltás után már elismerésekben is részesült: 1988-tól, mint művészeti író, tagja lett a Művészeti Alapnak, 1990-ben a Magyar Régészeti és Művészettörténeti Társulat mecénási tevékenységéért Henszlmann Imre-diplomával jutalmazta, 1993 augusztusában Székesfehérvár díszpolgára lett. Mégis, mindezek ellenére, amikor a kilencvenes évek elején megszületett Magyarországon is a valóságos műkincspiac, amikor gyűjteménye is biztonságba került, úgy érezte, nincs több dolga a világban. Pedig látszólag tele volt tervekkel: kortárs gyűjteményt akart építeni, tudományos ambíciókat dédelgetett. Ám végül mégis a depresszió győzött a tervek felett: 1993-ban Deák Dénes öngyilkos lett.

De hogyan is került a gyűjteménye Székesfehérvárra? Deáknak semmi személyes köze nem volt a városhoz. Jó barátja, Mravik László művészettörténész ajánlotta az István Király Múzeumban dolgozó művészettörténész házaspárt, Kovács Pétert és Kovalovszky Mártát a gyűjtő figyelmébe, mondván: az ő kezükben biztosan jó helyen lesz a kollekció. Ők ketten a semmiből hoztak létre a megyei múzeumban egy országos mércével is jelentős modern művészeti anyagot. Módszereik szokatlanok voltak: „Tisztelt Mester” akciójukkal levélben keresték meg az akkor élő jelentős, a kultúrpolitika által leginkább a tiltott-tűrt kategóriába sorolt képzőművészeket, hogy adjanak a múzeum gyűjteményébe egy-egy művet.

Kovács Péter és Kovalovszky Márta rögtön felismerték a Deák-gyűjtemény jelentőségét, ám az illetékes elvtársakat nehezebb volt meggyőzni. A megyénél teljes elutasításban volt részük. Deák óvatos volt, el akarta kerülni, hogy egy múzeumi raktárban porosodjanak a kincsei, így az adományozás feltételéül szabta, hogy a műveket láthatóvá kell tenni, és egyben kell tartani. Tehát nem csupán befogadó intézményt, hanem igényes bemutatóhelyet is kellett találni az anyagnak. Balsai István akkori városi tanácselnök-helyettest aztán sikerült meggyőzni, így a gyűjtemény a városhoz került.

Akkor újították fel éppen a Pelikán Házat. A 18. század végén épült, copf stílusú épület fontos kulturhistóriai helyszín, az egykori vendégfogadó udvarán lévő színházban Petőfi is fellépett. A földszinti boltíves termekben nyílt meg végül 1986-ban a Deák Dénes által adományozott mintegy nyolcvan tárgyból álló gyűjtemény. (A hely ma a Pelikán Galéria nevet viseli, és székesfehérvári képzőművészeknek nyújt bemutatkozási lehetőséget.) Már akkor is csak átmenetinek tekintették a három teremből álló kiállítóteret, s végül meg is találták a végleges helyszínt, a mai, Oskola utcai épületet. Az egykori Fejér megyei főispán, Esterházy Ferenc 14. századi részleteket is tartalmazó barokk palotáját a 19. század második felében lakásokra osztották, felszabdalták az udvari folyosókat, befalazták az árkádokat, elbontották a középkori falak jó részét. A felújítás közben azonban számos érték előkerült, rátaláltak például egy földszinti teremben az 1770-es évekre tehető, magas színvonalú, majdnem teljes egészében helyreállítható, árkádiai és trópusi tájat ábrázoló freskóra.

De miért érdekes, hogy az Esterházyak egykori Sala terrénájában vízesések, szobrok, templomok, kutyák és madarak képeit lelték meg a nyolcvanas évek végén? – kérdezhetnénk. Nos, csak azért, mert éppen ennek a leletnek köszönheti a Deák Gyűjtemény, hogy ide kerülhetett 1988-ban, mivel a város úgy döntött: a megszépült palotába nem költözteti vissza a lakókat, hanem kulturális funkciót szán neki. Így lett az Városi Képtár – Deák Gyűjtemény.

Az épülettel a gyűjtő is elégedett volt, ezért a kilencvenes évek elején újabb műveket adományozott. 1994-ig folyamatosan bővült a múzeum, elérve a mai hatszáz négyzetméteres, 18 termes állapotot. Ehhez szükség volt két szomszédos ház „bekebelezésére”, továbbá a pince és a padlástér részleges beépítésére is. A pincében helyezték el a szobrászati és a kisplasztikai kollekciót, a padlástérben kezdetben az időszakos kiállítások kaptak helyet, ma pedig gyerekfoglalkoztató van itt. A terveket Vadász György irodája készítette, s a faszerkezetű lépcső fordulójában még egy kis enteriőrt is berendezhettek Deák Dénes személyes tárgyaiból.

A gyűjtő halálakor az általa létrehozott Deák Dénes Alapítványhoz került az egész hagyaték: összesen 2800 tétel, bútorok, könyvek, személyes tárgyak, töméntelen grafika és rézkarc; utóbbiak egy részét – gondos válogatás után – árverésen értékesítették; a befolyt összeg is az alapítványt gazdagította. A végrendelet azonban úgy szólt, hogy az eladásból származó pénz nem használható fel a múzeum fenntartására, mert az a város feladata; így nem fordulhat elő, hogy egy-egy kép eladásával fizessék ki a villanyszámlát vagy a béreket. Az alapítvány 1997 óta – pályázat útján – minden évben egy művészet- vagy várostörténész kutatónak adja a Deák Dénes-ösztöndíjat. A jutalmazott nemcsak 1500 dollárnak megfelelő összeget kap, hanem a gyűjtő egykori budai lakásának használati jogát is élvezheti egy esztendeig. Az alapítvány azonban nemcsak a kutatókat jutalmazza, hanem Deák szándéka szerint azokat is, akik életművükkel sokat tettek Székesfehérvár kultúrájáért – ők a Deák Dénes-díjat vehetik át.

Egy ideig ráadásul egy másik alapítvány is működött Deák hagyatéka körül; története jól mutatja, milyen önzetlen erők dolgoztak Székesfehérváron. A Városi Múzeum – Deák Gyűjtemény első igazgatója Kovalovszky Márta volt, ő azonban továbbra is a megyei múzeumban akart dolgozni. És mert nem tartotta etikusnak, hogy két helyről vegyen fel fizetést, ezért a Városi Múzeumban kapott javadalmazását egy általa létrehozott alapítványba utaltatta, s ezt a pénzt is a gyűjtemény céljaira fordították. Többek között ebből fizették ki azt a Harasztÿ Istvántól megrendelt mobilszobrot is, amelyet Deák Dénes a saját 60. születésnapjára rendelt meg a művésztől – hogy a városnak adományozza. Ám halála abban már megakadályozta, hogy megérje a leleplezést. A könyvtár előtt álló mobilszobor a Deák-kút nevet kapta.

Szűcs Erzsébet, a Városi Képtár igazgatója – aki a kilencvenes évek közepe óta rövid megszakítással vezeti a múzeumot – pontosan tudja, hogy bármennyire is értékes és izgalmas a Deák Gyűjtemény, csupán az állandó kiállítással nem lehet a közönséget becsalogatni. Ezért – a szűkös anyagi források ellenére – rendre időszaki kiállításokat is rendeznek. Ezek a tárlatok ma már nem az emeleti teremben kapnak helyet, hanem a fő teremsor elején. Igaz, emiatt minden ilyen esetben le kell bontani az állandó kiállítás egy részét, majd utána visszaépíteni.

Ottjártunkkor éppen a Fél évszázad virágcsendéletei – 1890–1940-es évek című tárlat volt látható. Az egykori Esterházy-palota termeiben majd hatvan virágcsendélet fogadta a látogatókat, többek között Munkácsy Mihály, Benczúr Gyula, Koszta József, Csók István, Vaszary János, Nagy István, Márffy Ödön, Czóbel Béla munkái. A kor női alkotóinak festményeit is bemutatták, így többek között Bory Jenő feleségének, Komócsin Ilonának, Stróbl Alajos húgának, Stróbl Zsófiának, Rippl-Rónai József nevelt lányának, Paris Anellának és Czóbel Béla feleségének, Modok Máriának a képeit. A tárlat több múzeum, köztük a Magyar Nemzeti Galéria együttműködésével jött létre. Ilyen nagyszabású vállalkozásra persze nem futná az önkormányzati apanázsból, ám Szűcs Erzsébet évek óta jó kapcsolatban áll egy művészetkedvelő helyi vállalkozóval, akivel évente egy közös kiállítást hoznak tető alá. 2007-ben Dalí grafikái, 2008-ban Munkácsy festményei, 2009-ben pedig a Szinyei és a hazai táj című tárlat hozott több ezres közönséget a Városi Képtárba. Az együttműködés lényege, hogy a vállalkozó állja a képek szállításának, biztosításának, installálásának költségeit, valamint a sokmilliós reklámköltséget, s ezért cserébe a jegybevétel őt illeti. Szerencsés esetben nullszaldósra kihozza a bemutatót. A város pedig úgy támogatja ezeket a kiállításokat, hogy befizeti rájuk a város diákjait, a múzeum pedig terembért kap. Természetesen ezekhez a tárlatokhoz igyekeznek mindig valamilyen populáris témát választani.

A saját időszaki tárlatokat azonban komoly tudományos munka előzi meg. Úgy igyekeznek összeállítani azokat, hogy a Deák-gyűjteményre épüljenek, abból induljanak ki, azt gondolják tovább. Ilyen volt például Czimra Gyula és Vaszkó Erzsébet gyűjteményes kiállítása. Legutóbb pedig a Muladi Brigitta által rendezett Viszonyok című tárlat, amely a 20. századi portrékban meglehetősen erős gyűjtemény legizgalmasabb darabjait kortársak munkáival szembesítette. A fiatal művészettörténész Deák-ösztöndíjasként kezdett el foglalkozni a gyűjtemény több mint száz portréjával, Anna Margit, Mednyánszky, Rippl-Rónai, Czóbel Béla, Ferenczy Károly, Farkas István olykor intim, olykor víziószerű munkáival.

A Városi Képtár igyekszik ki is mozdulni saját falai közül: kétévente városi tárlatot szerveznek különböző helyszíneken, ezeken helyi festőknek nyújtanak bemutatkozási lehetőségeket, s több mint tíz éve egy kortárs művészeti fesztivált is rendeznek, amelyen a képzőművészetre építve jelenítik meg az irodalom, a tánc, a színház legújabb kezdeményezéseit.

A gyűjtemény jól illeszkedik a város múzeumi struktúrájába is, annak ellenére, hogy a képtár az egyetlen városi fenntartású muzeális intézmény. Az Ybl Miklós unokaöccse, Ybl Ervin hagyatékából nyílt múzeum anyaga a századfordulótól a negyvenes évekig ível, és főként az alföldi mesterek és a posztimpresszionizmus képviselőinek a műveit tartalmazza, a kollekció szobrászati része pedig a 20. század első felének szinte minden jelentős mesterét bemutatja. A megyei múzeum modern gyűjteménye a hatvanas évek hazai képzőművészetéről ad átfogó képet. Így a Deák Gyűjteménnyel együtt a három kollekció a 19. század végétől a 21. századig képes bemutatni a hazai képzőművészetet. Vajon van-e arra esély, hogy egyszer akár egy térben lehet majd látni a három gyűjteményt? – kérdezem. Szűcs Erzsébet rávágja: igen, egyszer biztosan; ám ez nem a következő évtizedekben lesz.

Az pedig már az egész honi múzeumi struktúráról szól, hogy a megyei múzeum milyen kompromisszumok árán tud megbirkózni hét különböző épületben található kiállításainak fenntartásával. Ezt a saját bőrén is érzi a Városi Képtár is, hiszen az ő emeletükön áll a Schaár Erzsébet-kiállítás – évek óta zárva. Hosszas tárgyalások eredményeképpen a városi önkormányzat megjavíttatta a tetőt, így legalább nem ázik már az emeletről a Deák Gyűjtemény. Felvetették, hogy szívesen átvennék a kollekcióba beleillő, értékes Schaár-gyűjteményt is, így legalább látható lenne. De lassan őrölnek a bürokrácia malmai. Pedig a városban működő intézmények művészettörténészei között jó a kapcsolat: egyeztetik a kiállításokat, a műtárgyvásárlásokat, gyakran pályáznak közösen, s együtt működtetik a móri művésztelepet is, amely csaknem az egyetlen lehetőség a Városi Képtár gyűjteményének bővítésére. De azért nem az egyetlen. Egy jelentős letéttel is gazdagodott ugyanis tíz évvel ezelőtt a Városi Képtár: a Szent István Király Múzeummal közösen rendezett Európai Iskola-kiállítás után Mezei Gábor belsőépítész jóvoltából ide került Pán Imre hagyatékának egy része is. A több mint ötven grafikát és festményt tartalmazó kiállítást a művészetszervező Pán (Mezei) Imrére és testvérére, a művészetpszichológus Mezei Árpádra vonatkozó dokumentumanyag egészíti ki.

Lássuk végül magát a Deák Dénes-kollekciót. A gyűjtő négy művészt szeretett leginkább: Mednyánszkyt, Nagy Istvánt, Medgyessy Ferencet és Czóbel Bélát. A gyűjtemény három csomópont köré szerveződik – elemzi a kollekciót a művészettörténész Lóska Lajos már említett tanulmányában –: a modern magyar festészet megteremtőinek, Gulácsy Lajosnak, Mednyánszky Lászlónak és Rippl-Rónai Józsefnek az alkotásaival indul, a másik nagy egységet a Nyolcak festőinek munkái jelentik, a harmadik csoportot az Európai Iskola tagjainak, Anna Margitnak, Bálint Endrének, Gadányi Jenőnek, Gyarmathy Tihamérnak és Korniss Dezsőnek a művei alkotják. Deák sem a nagybányaiak, sem az alföldi festők műveit nem gyűjtötte – igaz, ez utóbbi csoportból azért Nagy Istvánnal, Koszta Józseffel és Rudnay Gyulával kivételt tett. Ismerte a hatvanas évek nagy generációjának, illetve a hetvenes–nyolcvanas évek néhány fiatal tehetségének alkotásait is, de ezekkel a munkákkal saját bevallása szerint nem tudott megbarátkozni. Az egyetlen kivételt Deim Pál jelentette. Ennek ellenére a gyűjteményben helyet kaptak Fehér László, El Kazovszkij és Swierkiewicz Róbert munkái is. Deák nem stílusirányzatok gyűjtője volt, hanem különös, megismételhetetlen mondanivalót közlő, olykor finoman elegáns, máskor kegyetlen és megrendítően valóságközlő alkotásoké – írja Szabó Júlia.

Különös értéke a gyűjteménynek Gulácsy Lajos egyik önarcképe, ahogy Mednyánszkytól is elsősorban a portrék, az önarcképek jelentősek: a Csavargófej vagy a Zsidó katona az életmű kiemelkedő darabjai. Tihanyi Lajos intellektuálisan és érzelmileg is szenvedő Fiatal lány portréja szintén az életmű főművei között szerepel.

A gyűjtemény egyik legszínvonalasabb részét kétségtelenül a századfordulós anyag jelenti – írja katalógustanulmányában Révész Emese. A Nyolcak köréből több későbbi művével is szerepel Berény Róbert, Márffy Ödön, Czigány Dezső, Czóbel Béla vagy a kubizmus utóéletét jelentő Perlott-Csaba Vilmos, Szobotka Imre és Kmetty János. Ám a gyűjtemény két világháború közti részének arculatát mindenekelőtt Egry József, Czóbel, Farkas István és Nagy István festményei rajzolják meg. Egry Köszönője és a Balatoni szivárvány című képe az életmű megkerülhetetlen alkotásai. Előbbi a gyűjtő egyik kedvenc képe volt, ott függött a hálószobájában. A kollekció átfogó képet ad Farkas István festészetéről is: külön egységet képez a festő négy, a húszas években készült munkája, az életmű kiemelkedő darabjai a Látnoknő, a Vetkőző modell és a Varietében. Márffytól négy remek alkotást őriz a gyűjtemény, ezek jól reprezentálják a festő avantgárd hatások utáni korszakának legfontosabb műfajait. Kernstok Károly 1932-es Keresztelő Szent Jánosa is méltó az említésre. A gyűjteményben őrzött Perlrott-műveken jól szemléltethető, hogyan oldják fel a képi szerkezetet a festői és a dekoratív szempontok. Kmetty életművében jelentős helyet foglal el az Asztali csendélet és a Látkép az ablakból. A Hidas városkép kétségtelenül Kádár Béla egyik főműve, jól mutatja, a festő milyen mesterien manőverezett az avantgárd izmusai között. A realista hagyományok követői közül kiemelkedik Koszta Leány virágvázával című vászna és Nagy István arcképei. A Czóbel-anyag jelentőségét jelzi, hogy Deák Dénes könyvet is tervezett a kollekcióból. Az 1928-as Önarckép, a Szajna-part, a harmincas években készült Csendélet gyümölccsel és az Enteriőr csíkos szőnyeggel betekintést enged a festő valamennyi műfajába. Az Európai Iskola változatosan, árnyalt főművekkel van jelen – olvashatjuk Pataki Gábor tanulmányában. Kitűnően nyomon lehet követni Bálint Endre stílusának változásait a Cselédfolklóron át az egyszerre fenyegető és szánalmas Bábuig vagy a Holdfejűig. Korniss művészetét nem tudja a gyűjtemény ilyen árnyaltan bemutatni, de a Fej című alkotás az életmű javához tartozik. A kollekció nonfiguratív művei is izgalmasak: meghatározó például Gyarmathy Tihamér a Tenger mélyéhez hasonló főművekkel, ahogy Marosán Gyulától és Vaszkó Erzsébettől is remekművek láthatók a Városi Képtárban.

A festészeti anyagot mintegy 120 darabból álló szobrászati és éremanyag egészíti ki, amelyben Vedres Márk életműve szerepel a legnagyobb hangsúllyal: három plakett, öt kisplasztika és egy nagyobb méretű alkotás is található tőle a pinceszinten elhelyezkedő kiállítótérben. A szobrászati gyűjtemény kiemelkedő darabja még Kövesházi Kalmár Elza Táncosnő című kisméretű szobra 1910–11-ből, amely mintegy kiinduló darabja volt a Nagy Zoltán művészettörténész által 2003-ban rendezett Három a tánc című kétnyelvű, tudományos igényű katalógussal kísért kiállításnak. Nagy Zoltán – aki 2001 és 2006 között volt az intézmény igazgatója – szerkesztésben 2005-ben megjelent a gyűjtemény tudományos katalógusa is, amelynek tanulmányai és szócikkei hiánytalanul megtalálhatók az intézmény honlapján.

 

Városi Képtár – Deák Gyűjtemény

8000 Székesfehérvár, Oskola u. 10

Telefon: +36.22.329.431

www.deakgyujtemeny.hu

Nyitva tartás: április 1.–október 31.: kedd–vasárnap 10–18;

november 1.–március 31.: kedd–vasárnap 9–17 óráig; hétfő szünnap

Zárva: január 1-jén, húsvét vasárnap, november 1-jén, december 24. és 31. között; más munkaszüneti és ünnepnapokon nyitva

Belépődíj: felnőtt: 600 forint; kedvezményes (diák, nyugdíjas, csoportos tíz főtől): 400 forint; sajtóigazolvánnyal, szakmai belépővel, segítséggel élőknek, hatéves kor alatt és 70 éves kor felett, illetve székesfehérvári iskolás csoportoknak ingyenes