„A nagypapa volt az a meghatározó személyiség, aki miatt végül a művészettörténet szakot választottam” – emlékszik vissza a gyerekkori indíttatásra Barki Gergely. A nagyszülő ugyanis gyakran vitte a fiúkat, Gergelyt és ikertestvérét szombatonként múzeumokba. A vasárnap viszont a kirándulásoké volt. A Tájak, Korok, Múzeumok mozgalom akkoriban igen népszerű pecsételős kiskönyve így hamar megtelt; „elsősként már aranyérmes múzeumlátogató voltam” – teszi hozzá. Az évek során végiglátogatták Pest összes nagy és kis múzeumát, „még az Öntödei Múzeumba is elmentünk”. Ezután következtek a vidéki kiruccanások, az ottani múzeumok és kiállítóhelyek. Az utazások alkalmával sokat beszélgettek festményekről, tárgyakról, történelemről, művészetről – mindenről, ami a fiúkat érdekelte.

Bár az a bizonyos első meghatározó festmény nincs meg már az emlékezetében, Barki Gergely szívesen gondol vissza arra a Zsebkönyvtár sorozatban megjelent képzőművészeti albumra, amely Berény Róbert munkásságát mutatta be. „Nincsenek véletlenek: ültem a nagy karosszékben, és a leggyakrabban ezt a könyvet vettem le. Borítóján A csellózó nő izgatta a fantáziámat. A színek és a kompozíciója már gyerekfejjel megfogott.” A nagypapa ismerte és szerette ezt a korszakot, Berény meg különösen közel állt hozzá, hiszen ahogy Berény zenét szerzett, csellózott, zongorázott, ő maga is hárfán játszott. Sok volt tehát a közös bennük. Így sokat beszélgettek ezeken a meghitt délutánokon a zene és a képzőművészet kapcsolatáról. „Ez volt az első komoly lökés a későbbi pálya felé” – mondja Gergely.

A gimnáziumi évek alatt sok minden érdekelte, kacérkodott a régészettel is, végül a művészettörténet győzött; felvételizett az ELTE-re. Abban az időben azonban a reneszánsz, ezen belül is a trecento vonzotta, messze került Berénytől és korától. De Passuth Krisztina előadásait is hallgatta, és „ott ragadtam” – mondja. Ezt hosszú beszélgetések követték, és végül Passuth rábeszélte, írja a szakdolgozatát a másik kedvencéből, Berény Róbertből. „Ez a kis biztatás kellett csak ahhoz, hogy Berénnyel foglalkozzam” – emlékezik.

Passuth Krisztinának nemcsak Berényt köszönheti, hanem azt a fiatal művészettörténészekből álló csoportot is, akik később a doktori iskolát is együtt végezték a professzornőnél. Molnos Péter, Rum Attila, Rockenbauer Zoltán, Sárkány József és Barki Gergely ugyanazt a korszakot kutatta, nagy elszántsággal. Az volt bennük a közös, hogy elődeikhez képest új módon látták és akarták láttatni a képzőművészetet. Passuth is többek között ezt látta meg bennük. A fiatal kutatók közül abban az időben ugyan már kinek-kinek megvolt a maga szűkebb szakterülete, vágyott festője, ám a közösség Passuth Krisztina vezetésével olyan lehetőségeket kapott, amelyek a következő évek kutatási irányát is megszabták. „Passuth jó érzékkel látta meg, mennyi potenciál rejtőzik bennünk, és hogy ha ezeket összerakjuk, abból nagy dolgok születhetnek. És valóban, nemsokára már azon tanakodtunk, hogy közösen csináljunk valamilyen nagy kiállítást.” És ha ez az ötlet 2002-ben még csak vágyott terv is volt, 2006-ra azonban mégis csak megszületett a Magyar Nemzeti Galériában bemutatott Magyar Vadak című nagyszabású kiállítás, amely nemcsak itthon, de később Franciaország több városában is nagy sikert aratott. És ennek lett egyenes folytatása a pécsi Nyolcak kiállítás is.

A kiállítás kapcsán egy kerekasztal-beszélgetés rémlik fel, amelyen Virág Judit és Kieselbach Tamás galériások, valamint a kiállítást létrehozó művészettörténészek vettek részt – éppen nyolcan. Ennek kapcsán kérdezem Barkit, lát-e hasonlóságot az akkori Nyolcak és saját maguk között. „A hasonlóság leginkább az lehet, hogy a Nyolcak is paradigmát váltottak, valami frisset, mást akartak. Ezt mi így sose mondtuk ki ugyan, de mégis evidencia. Új mederbe akarjuk terelni a kutatást, az ebből születő eredményeket, és máshogy akarunk kommunikálni a közönséggel is” – mondja.

Ezek a kiállítások is a többi között arról is szólnak, hogy az ismeretterjesztés mellett be kell vonni, társsá kell tenni a közönséget. A külföldi példák is – mondja –, azt mutatják, hogy nagyon széles tömeget lehet így megnyerni a képzőművészetnek. „A közönséget nem szabad lenézni, nem nekünk kell lemennünk hozzájuk, hanem a nézőt kell felemelni, hiszen nyitottak erre” – teszi hozzá. A kutatás legyen mély, alapos, mindenre kiterjedő, „mint egy mélyfúrás”, ennek megmutatása pedig legyen nívós és közönségbarát.

Az újítóknak mindig harcot kell vívniuk a régi iskola híveivel, a paradigmaváltás falakba ütközik. Nincs ez máshogy Barkiék nemzedékénél sem, a csatát nekik is újra és újra meg kell harcolniuk. A Nyolcak kiállítás kapcsán megrendezett konferencia is élesen vetette fel ezeket a kérdéseket. „Bár a szakma a kutatás komolyságát elismeri, de a könnyedebb tálalás miatt mégis elbizonytalanodik” – mondja, s hozzáteszi: a közönség legalább olyan kíváncsi a kutatás történetére, a részletekre, mint a számukra megmutatott végeredményre.

A Nyolcak kiállításának ötlete egyenesen következett a Vadakból. Mire az a tárlat bezárt, készen is volt az új terv. Mindenkinek megvolt a saját kutatási területe, így a teljes csapat rendezte meg a pécsi kiállítást. (A Szépművészetiben bemutatott, újragondolt pécsi anyagot már csak Rockenbauer Zoltánnal ketten készítették.) Barki volt a csapat motorja, rá maradt minden szervezés, koordinálás, a dolgok egyben tartása. És ő volt az is, akit állandóan hajtott a vágy az elérhetetlen megszerzésére. Úgy tűnik, a „véletlenek” és a szerencse állandó segítője; de vajon valóban vannak-e szerencsés véletlenek – erről kérdezem. „Nincsenek, illetve a véletlenek azokat találják meg, akik erre rájátszanak. Az én karakterem ebben teljesedik ki, számomra a kutatás elemi ösztön” – vallja. A hiányzó láncszem megtalálása, a teljes puzzle kirakása izgatja. Ehhez persze elengedhetetlen az a makacsság, amivel rendelkezik, ha újabb adatot, műtárgyat szimatol ki valahol. „Ezt a fajta kutatást csak makacs kitartással, rámenősséggel lehet művelni” – teszi hozzá.

A Nyolcak kutatásával számos puzzle-darab került a helyére, ami egyre nagyobb és nagyobb

egységek kirakására ösztönzi a kutatót. Hogy melyek ennek a még hiányzó darabkái, erről is beszélgetünk. „A forrongó 20. század eleje izgat a legjobban. Az utolsó pillanatban vagyunk ahhoz, hogy ebből a korból megszerezzünk még hiányzó információkat. Az utánunk jövő generációnak erre már nem lesz lehetősége. Azt ezt segítő oral-history elengedhetetlen része lett a kutatásnak, számos izgalmas részletre adhat pontosítást.”

Bár Barki Gergely vallja, nincsenek véletlenek, az a karácsony esti rajzfilm, a Stuart Little kisegér, és az abban felfedezett, elveszettnek hitt Berény Róbert-kép mégiscsak „szürreális” pillanata volt az életének. „Több millióan, köztük szakértők is látták rajtam kívül a filmet, mégsem tűnt fel senkinek az ott látható Berény-kép. És bár szürreális álomnak tűnt, nemcsak hittem, de tudtam is, hogy nem tévedek. Még aznap megírtam az első e-maileket ebben az ügyben.” Ez indította el aztán az Artmagazinban megjelenő Wanted sorozatot, amely már tudatosan kereste az elveszett alkotásokat. A Wanted magyar sajátosság, szimbóluma a magyar történelemnek, és magyarázza azt is, mi történt ebben az időszakban az itt élő művészekkel és alkotásaikkal. Az elveszettnek hitt, de újra megtalált képek emberi sorsokat, történelmi időszakokat tárnak elénk. „Nagyon sok kép került elő Ausztráliától Amerikáig, és folyamatosan kapunk híreket újabbakról, jönnek elő szépen a képek” – teszi hozzá Barki Gergely.

A képek mellett ugyanilyen értékesek azok a dokumentumok – levelek, újságcikkek, fotográfiák, karikatúrák – is, amelyek a Wanted kapcsán kerültek elő. Ez segített abban is, hogy új megvilágításban lehessen bemutatni a Nyolcak festőit, egymáshoz fűződő kapcsolataikat, a teljes korszakot a képeken keresztül. „Ez a festő-társaság élcsapata volt korának, csak eddig kevesebb hangsúlyt kapott. A képek előkerülése nagyban meghatározhatja, hogy mit gondolunk erről a korszakról. Sok újat tudunk már, de a puzzle még félig sincs kirakva.”

A számos előkerült dokumentum túlnőtt a kiállítás keretein, ez sarkallta az alkotókat arra, hogy más módon, más háttérrel újragondolják a korszakot és benne a Nyolcak szerepét. Ez szülte meg a kiállításhoz kapcsolódó, impozáns, sok tanulmányt tartalmazó katalógust és azt a filmet is, amely a Nyolcak kutatása kapcsán Párizsig vitte alkotóit, Szalay Péter rendezőt, Schilling Sára és Barki Gergely művészettörténészeket, ahol újabb meglepetések várták őket. „Azt álmodni sem mertük volna, hogy egy korábban sosem látott Czóbel-rajzot találunk. Pedig a legfőbb cél éppen az volt a filmünkkel, hogy megmutassuk a módszert, ahogy kutatunk. Megmutassuk a képek helyszínét, hiszen egész máshogy nézünk azokra a művekre, amelyeknek ismerjük a születési helyét is. A megértését nagyban segítheti ez is.”

A kiállítások, a katalógus, a tárlatvezetések és a film is jelzi, hogy ők számos kérdésben máshogy gondolkodnak kutatásról, a képhez és az alkotóhoz fűződő viszonyukról, a megrendezett kiállításokról, mint az elődeik. Egy olyan paradigmaváltást képviselnek, amely a képzőművészeten túlra mutat. Jelzi azt a gondolkodásmódot is, ahogyan intézményrendszerben, múzeumi világban gondolkoznak. És hogy mit gondolnak a jövő múzeumáról és a saját helyükről ebben az új művészeti szcénában, külön aktuálissá teszi, hogy beszélgetésünk idején indult a Szépművészeti Múzeum és a Magyar Nemzeti Galéria sok vihart kavart összevonása. Így megkerülhetetlen a kérdés: mit gondol róla. „Úgy érzem, a szakma szinte egységesen elutasítja az egyesülést. Azért nehéz beszélni erről, mert attól tartok, az ellentétes véleményemmel sok ellenszenvet válthatok ki” – mondja, és hozzáteszi, hogy amíg a céllal egyet tud érteni, látja az ilyen típusú múzeumkomplexum létjogosultságát, a megvalósításban sok elhamarkodott, sérelmeket is okozó tévedést lát. Pedig, állítja, a tervezetten létrejövő új múzeum és múzeumi negyed mellett sokkal több érv szól, mint ellene. „Az ilyen nagyszabású elhatározások nagyon sok új és jó dolgot hozhatnak. Az elkövetkező időszak egyik legnagyobb lehetősége előtt állunk, annak ellenére, hogy most az árnyoldalai látszanak csak, az elbocsátások, leépítések.” De hiszi és vallja, hogy a szakma bevonásával, megvitatva a felvetődő kérdéseket, a problémákat megoldva erényt lehet a projektből kovácsolni.

Barki Gergely a művészettörténészeknek ahhoz a generációjához tartozik, amelyik sok tekintetben szemben áll a korábbi szakmai tradíciókkal, részese annak a paradigmaváltásnak, amely mára jól érzékelhető a világban. Így magától értetődik, hogy rákérdezzek, milyennek képzeli el húsz évvel későbbi önmagát, milyennek vágyja az általa kirakott puzzle-t, és milyennek szeretné látni azt az akkor működő múzeumi intézményrendszert, amelyet most álmodnak. Válaszában a hiányok pótlását tartja a legfontosabbnak. Vágya, hogy addigra elkészüljenek azok a nagymonográfiák, amelyek az általa kutatott 20. század jeles képviselőit dolgozzák fel. „Berényt vállalom, dolgozom rajta már jó ideje.” Fontosnak tartja, hogy megszülessenek azok a nagy, korszakos összefoglalások is, amelyek jelenleg még hiányoznak a kutatásból. „Ez a terület még mindig nagyon gyerekcipőben jár” – teszi hozzá. Pedig nagy kiállítások születhetnének ezekből a feldolgozásokból. És hogy milyennek látják majd a magyar művészetet külföldi kontextusában? Azt reméli, sikerül addigra úgy integrálni a magyar alkotókat, hogy „tényezővé váljon a magyar művészet, hogy muszáj legyen odafigyelni rá, beemelni a nagy nemzetközi összefoglalásokba”. Ma hiányoznak még a nagy magyar nevek a nemzetközi katalógusokból, „és ez nagyon fáj, hiszen sokkal többen érdemelnének ott helyet”. Ehhez lennének szükségesek azok a monográfiák, amelyek feltárják ezeknek a művészeknek a munkásságát, értékeiket, és elhelyezik őket a nemzetközi palettán.

A munka megkezdődött, hiszen azzal, hogy ezeket a nagy kiállításokat szerte a világban utaztatják, megnyílik a megismerés lehetősége. Barki Gergely mostanában keveset van idehaza: hol Bécsbe, hol Franciaországba, hol pedig Prágába utazik a kiállításokkal, Ausztráliában, vagy Amerikában vadászik újabb lappangó képekre. És mint szenvedélyes vadász, gyűjti az újabb trófeákat. Tudja, bár az elmúlt évek kutatásait, eredményeit, a kiállításokat siker övezte, mindez nem elég, az eredményeket meg kell mutatni a képzőművészet szempontjából fontos helyeken is. „Nyitott kapukat döngetünk”, hiszen vérfrissítésnek számít a kevésbé ismert magyar anyag, ahogy a Magyar Vadak és a Nyolcak is kuriózumnak számított. „A Berlinische Galerie igazgatója végiglapozta a Nyolcak katalógusát, és három perc alatt döntött: érdekli. Magyarország képzőművészeti pozíciója a nyugat-európai mezőnyben húsz éven belül néhány dobogónyit feljebb léphet.”

Barki Gergely művészettörténész, az MTA Művészettörténeti Kutatóintézetének munkatársa, Berény Róbert életművének kutatója, a Magyar Vadak és a Nyolcak kiállítások egyik kurátora. Szenvedélyes képvadász, a „Wanted mozgalom” elindítója, aki rendszeresen nyomoz eltűnt, lappangó képek után – sokszor sikerrel. Ezen a fotón például Orbán Dezső Nagy akt című festménye előtt látható, amelyet sok évtizedes lappangás után ugyancsak ő talált meg Ausztráliában. Az 1911 körül, minden bizonnyal a Nyolcak akkori kiállítására festett kép utoljára 1917-ben volt látható Magyarországon, majd 1939-ben a festő kitelepülésekor magával vitte Ausztráliába, ahol később eladta, és nyoma veszett. Az itthon csak fekete-fehér fotókról ismert művet Barki az 1986-ban, 102 éves korában elhunyt Orbán hagyatéka után kutatva fedezte fel ismét és hozta haza.