Egy vidéki múzeumnak az a dolga, hogy ne hagyjon semmit sem elveszni

Közös emlékőrzés Komáromban a Duna két partján

MúzeumCafé 27.

Komárom és Komarno – két város a Duna mentén, közigazgatási szempontból két országban. De azért ez a bronzkor óta létező település mégiscsak egy város, átszövik rokoni, baráti, üzleti kapcsolatok. Az Európai Unióval a két város lakói között a határ szimbolikussá vált. A helyiek megkülönböztetésül mindössze az Észak- és Dél-Komárom megnevezéseket használják, átjárnak egymáshoz, ápolják kulturális kapcsolataikat. Közös múltjukat két intézmény is őrzi, szlovák oldalon a 125 éves Duna Menti Múzeum, nálunk a 45 éves Klapka György Múzeum. Átmenni egyikből a másikba rövid séta csak a Duna-hídon. Mindkettő a környék régészeti emlékeire épül: Brigetio néven a rómaiak, kihasználva a terület stratégiai helyzetét, katonai tábort és polgárvárost építettek itt. Azóta is, bárhol szántanak, építkeznek, római faragott köveket dob ki magából a föld. Az ókori maradványokat beépítették a középkor épületeibe, várat, erődrendszert hoztak létre. A komáromiak két korszakra kiemelkedően büszkék: Brigetióra, valamint arra, hogy ők tartottak ki a legtovább az 1848–49-es szabadságharcban. Nem véletlenül a város jelképe a Klapka-induló, amelyet az 1849-es ostrom idején komponált Egressy Béni, a komáromi védők zenekarának hadnagya.

Rómer Flóris, a magyar régészet atyja vetette fel elsőként, hogy a szanaszét heverő római emlékeket, kőfaragványokat össze kéne gyűjteni, megmenteni az enyészettől, de a vármegye vezetőségénél süket fülekre talált. De 15 évvel később, amikor már a városi elit is fontosnak tartotta megőrizni a múltját, megalakították a Komáromi Történeti és Régészeti Egyletet. Ennek alapításától, 1886-tól datálja magát a mai szlovákiai Duna Menti Múzeum, de még jó néhány év eltelt, mire a Jókai Közművelődési és Múzeum Egyesület megbízást adott Hüttl András építésznek egy Kultúrpalota megtervezésére. Az 1913-ban elkészült épületben a múzeum is helyet kapott. Régóta köztudott volt, hogy Komárom alatt értékes régészeti lelőhely van, évszázadokig rablóásatások, kőkitermelések folytak, de mire a századfordulón a szakmai feltárások elkezdődtek, a leletek elhelyezése így már megoldott volt.

A trianoni államhatárok miatt Dél-Komárom múzeum nélkül maradt; a Brigetio ásatásából származó tárgyakat hol a Nemzeti Múzeum, hol a Tatai Múzeum őrizte, mikor kinek a fennhatósága alá tartozott a terület. De még a hódmezővásárhelyi gimnázium udvarára is keveredtek innen származó kőfaragványok. Végül egy elhivatott helytörténész, Kecskés László a hatvanas években mozgolódni kezdett egy dél-komáromi múzeum ügyében. Kecskés a városháza adóügyi osztályán dolgozott, s kapcsolatai révén megszerezte az Igmándi erőd egyik külső kazamatafolyosóját kőtárnak. Társadalmi munkában összegyűjtette a fellelhető kőfaragványokat, és 1965. november 7. tiszteletére kiállítást nyitott belőlük. A vendégkönyvben megtalálható a helyi születésű Dobi István – akkor az Elnöki Tanács elnöke – bejegyzése is. Így aztán 1966-ban megszületett a komáromi Klapka György Múzeum alapítólevele.

Kecskés Lászlót az igazgatói poszton később Számadó Emese régész-történész váltotta; jelenleg is ő vezeti az intézményt: „1990-ben végzős voltam az egyetemen, az egyik tanárom szólt, ide keresnek embert. A diplomamunkámat a középkori Magyarország kolostorainak malmairól és halastavairól írtam, nem a római korról, de tudtam, Komárom szakmai szempontból fontos terület. Nem csalódtam, régészként remek dolog itt lenni” – meséli idekerülése történetét Számadó Emese, akinek nemcsak a múzeum adott munkát: saját háza bővítése során is egy komplett falfreskó került elő az alapok alól, azóta ez is az állandó kiállítás része. (Persze könnyű annak, aki Komárom Szőny városrészében pont az ókori vásártér felett lakik…) A 2–3. század fordulóján készült, magas művészi színvonalú fal és mennyezet-festmények a múzeum büszkeségei, megjárták Franciaországot, Olaszországot, Szlovákiát, tavasszal pedig Mannheimbe várják őket. Számadó Emese tevékenységét a kőtár újrarendezésével kezdte. A kilencvenes évek elején a félhomályos kazamatafolyosóra rendszeresen betörtek, az armatúrákat megrongálták, az oltárköveken sátánisták gyújtogattak, titkos szeánszokat tartottak. „Olyan is volt, hogy városi udvarokból, kertekből, innen-onnan szereztem vissza kőfaragványokat, azt mondták, a szemétdombon találták. Muszáj volt lépni. Kitaláltuk, hogy betelepítjük az erőd belsejébe a köveket. A városvezetés támogatott. Különös véletlen, hogy a mi nyitásunk 1993 májusában egybeesett a szlovák kőtár felújításával, ők is addigra lettek készen.”

A véletlen időpontegyezésen túl a két kőtárat más is összeköti: egy késő római sírkő, amely a mostohafiába, Hyppolitoszba beleszerető Phaedra történetét meséli el. Az ókorban kettétört kő egyik felét Koppánymonostoron, Dél-Komárom nyugati részén találták meg még Trianon előtt, és az észak-komáromi Jókai Egyesület gyűjteményébe került. A másik része a hatvanas években a keleti városrészben került elő, és a Klapka György Múzeumban maradt. A kutatók tudták, hogy a két kő összetartozik, de először csak a két kőtár átrendezésekor sikerült összeilleszteni őket. Ami egykor egész volt, kettévált, ma szerencsére újra egészében látható. Komárom Pro Urbe emlékérmének egyik oldalát a ’48-as szabadságharc zászlója díszíti, a másikat a Phaedra-kő.

Az ásatások leletanyagának gazdagsága örvendetes, ám állandó raktározási gondokat okozott. Egyre inkább szükség lett egy önálló múzeumépületre. 1996-ban a kőtár mellé a múzeum megkapta az egykori pénzügyőri hivatal majd gyorsíróiskola épületét. Ez lett a főépület, régészeti állandó kiállítással. 2004-ben felújították, azóta négy komplett sír feltárt formájában látható, csontvázakkal, temetési ékszerekkel, használati tárgyakkal, és itt helyezték el a freskótöredékeket is. A főépület már alkalmas volt időszaki kiállításokra is, majd az évek során a Klapka Múzeum két filiáléra is szert tett. Az egyik a Dr. Juba Ferenc – Magyar Tengerésztörténeti Gyűjtemény. Juba Ferenc orvos, tengerészkapitány és jogi doktor volt, a magyar kereskedelmi és haditengerészet témakörében gyűjtött. Bécsben élt, de az észak-komáromi bencés gimnáziumban iskolatársak voltak a dél-komáromi múzeum alapító-igazgatójával, Kecskés Lászlóval, akinek segítségével a gyűjtemény helyet kapott a városháza alagsorában, ahol már Számadó Emese hajófedélzettel, kapitányi kabinnal gyerekbarát kiállítást rendezett belőle. A gyűjtemény szakirodalmi része páratlan, rendszeresen fogadnak kutatókat. A másik filiálé az aranycsapat labdarúgójának, Czibor Zoltánnak szentelt emlékszoba a városi sporttelepen. Czibor családja komáromi, és a város vezetése megvásárolta a hagyatékát. Bejelentéssel látogatható, de elhivatott gondnoka, Kozenkow Ferenc a rendezvényekre kinyit, és behívja meccsre érkező fiatalokat.

Komárom városa nemcsak hagyatékvásárlással és helyiségekkel támogatta a Klapka Múzeumot, költségvetésében állandó rovatként szerepel. Ez teszi lehetővé évi négy-öt helytörténeti, néprajzi, képzőművészeti kiállítás megrendezését. „Többéves projektünk Nyikus Annával, a megyei Népművészeti Egyesületet vezetőjével az ősi komáromi mesterségek bemutatása. Első volt a Pingáló asztalosok 2005-ben, a komáromi tulipánosládákról, a második az Aranymosók című kiállítás 2007-ben, 2009-ben a Malmok, molnárok kerültek sorra. Minden megnyitó mellé konferenciát is szervezünk.” Egy-egy ilyen kiállítás előkészítésekor a Klapka Múzeum a Duna mindkét oldalán meghirdeti a témát, munkatársai és önkéntesei átjárnak gyűjteni. Az aktuális kiállítás a komáromi fuvarosoknak állít emléket, ők a Szekeresgazdák. Hétköznapi foglalkozásnak tűnik, de különlegesek voltak, a város leggazdagabb családjai közé tartoztak, énekkart, színjátszókört működtettek. Szállítottak szárazföldön, szekéren, és hajót is vontattak a Dunán, fel Bécsig és még tovább is. Társadalmi szervezetekbe tömörültek, lovas bandériumokat hoztak létre, saját díszegyenruhát csináltattak, amiben felvonultak ünnepeken, s abban is házasodtak. 1945-ben megszűntek, az utolsó szekeresgazda is jó néhány éve meghalt. Erre a tárlatra a szlovák oldalról, a Duna Menti Múzeumból egy Harmos Károly-festmény, a Révkomáromi Református Egyháztól a bandérium számos emléke, a szekeresgazda-leszármazottaktól a viseletet meghatározó ezüst menteláncok, kiegészítők jöttek át. A kapcsolódó konferencián a szlovákiai Fórum Kisebbségkutató Intézet vezetője tartott előadást.

Csütörtöky József, a Duna Menti Múzeum igazgatója szintén hangsúlyozza: élő, állandó együttműködés van a két múzeum között. „Még mindig sok a papírmunka a kölcsönzések kapcsán, de hála istennek az uniós határ már nem olyan, mint korábbi volt. Nem kell a minisztérium külön engedélye, csak bejelentési kötelezettségem van. Jobbára csak formalitás” – mondja. És a közönség is átjár, hiszen közös városukról, felmenőikről van szó. A két intézmény múzeum-barát köre is kapcsolatban áll egymással. „A miénk már negyvenéves. Előadásokat tartanak, kirándulnak, vacsorával egybekötött évzárót rendeznek. A tagok, régi komáromi családok utódai, a polgári élet részének tekintik a múzeumhoz való kötődést. Több mint száz aktív tagunk van” – mondja Csütörtöky, aki maga is komáromi. Eredetileg rovarász, entomológus, 1973 óta, már diákként is részt vett a természettudományi gyűjtemény gyarapításában. A Duna Menti Múzeum ugyanis, a Klapka Múzeum „nagytestvére”, nemcsak a helyi (magyar nemzetiségi) kultúra néprajzával, művelődéstörténetével vagy az ókori emlékek megőrzésével foglalkozik, alapfeladata a Duna menti síkság élővilágának dokumentálása is. „Szlovákia szemszögéből kihagyhatatlan a természettudomány, ez az ország legdélibb területe, itt mennek át délről észak felé a klímaváltozás következtében felfelé terjedő fajok. Érdekes és fontos a változások megfigyelése. Magam is írtam összehasonlító tanulmányokat, a rovarvilág változásairól az elmúlt évtizedekben.” A múzeumnak még nincs állandó természettudományi kiállítása, csak tervezik, addig időszaki kiállításokon szemezgetnek a csaknem hetvenezer darabból álló gyűjteményből, amely Szlovákiában az egyik legnagyobbnak számít. A 125 éves évfordulón is bemutatták a környék élővilágát, benne az utolsó túzokkal; ez a madár egyike a kihalt fajoknak.

A természettudomány mellett a Duna Menti Múzeum egyúttal a szlovákiai magyarság értékmegőrző helye, hatásköre hol az egész országra, hol csak a régióra vonatkozott, de 125 éves múltjának köszönhetően jelentős történelmi, néprajzi és művészettörténeti emlékanyaggal rendelkezik. Három belvárosi épületben helyezkedik el, valamint hozzá tartozik a VI. bástya a kőtárral és a martosi tájház. „A komáromiak által – egyébként tévesen – Ghyczy-palotának nevezett ház, a főépülettel szemben, a 19. században a bíróságnak adott otthont, később adóhivatal lett, majd diákotthon, kihasználatlanul állt. Megharcoltunk érte, végül a könyvtárral közösen kaptuk meg, de így is örültünk, mert remek az elhelyezkedése, és egy múzeum állan-dóan helyiséggondokkal küzd. Ott rendeztük be a képtárunkat (csaknem 1500 képzőművészeti alkotásunk van), a főépület dísztermében pedig történelmi arcképcsarnokot alakítottunk ki, a főhelyen Feszty Árpád Bánhidai csatájával. A megyeházáról hozták át, úgy tervezte a falakat az építész, hogy beférjen a monumentális, 6,5 × 4,5 méteres festmény.” Csütörtöky sajnálja, hogy Harmos Károly komáromi festőművész állandó kiállítása a főépület folyosójára szorult, de a Zichy-palotában berendezett, a város két nagy szülöttének Jókai Mórnak és Lehár Ferencnek szentelt állandó kiállításra büszke.

Az entomológusként induló igazgató igencsak sokoldalú: „Érdekel a képzőművészet, festegetek is, például a kedvencemet, Csontváry cédrusát lemásoltam, legutóbb a kislányomról készítettem egy portrét, de sajnos kevés rá az időm. Rajongok a zenéért, és verseket is írok.” Csütörtöky 1982 óta a múzeum munkatársa, évtizedek óta igazgatója, pályája mégsem olyan töretlen, mint amilyennek első pillantásra látszik, kétszer is megbicsaklott. „Meciar alatt megszüntették az intézmények alanyi jogait, politikai intendáns irányította a kulturális intézményeket, nálunk konkrétan egy orvos. Nagyon rossz korszak volt. Nem azért mondom, mert engem leváltottak, de beültettek a helyemre egy szlovák tanítónőt, aki azt se tudta, mi az a múzeum. Mikor Meciar ment, az indokolatlanul leváltott emberekkel együtt engem is visszahelyeztek az igazgatói posztra 1999-ben.” Aztán 2005-ben újra veszélybe került nemcsak a széke, az állása is: „Akkor nem szlovák oldalról támadtak, a Magyar Koalíció pártja tett ide egy fiatal kollégát, ő rúgott ki. Fél év munkanélküliség után egy kiadónál sikerült elhelyezkednem, 2007 novemberében visszahívtak, 2008-ban pályázaton ismét elnyertem az igazgatói posztot.”

Csütörtöky maradni szeretne, hiszen hosszú távú tervei vannak az intézménnyel kapcsolatban. Felújítaná az épületet: statikailag sem megfelelő az állapota, az elektromos és fűtési rendszer elöregedett, az elrepedt radiátorokból nemrég az állandó kiállítás területén folyt a víz, a mosdókat is modernizálni kéne, az EU-szabályozás szerint kötelező egy lift. „Sajnos az uniós pályázatok nekünk távoliak, és csak Nyitra megye hozzájárulásával érhetők el – avat be a nehézségekbe –, ám hozzájuk tartoznak a kórházak, iskolák (csak középiskolából kilencven van) és az összes kulturális intézmény. Nem csoda, ha mindig hátrébb sorolódunk.” Egyszer azért már sikerült nyerniük uniós támogatást, abból újították fel az egykori diákotthon épületét, egy magyarországi NKA-pályázat pénzéből pedig az egyik legrégebbi komáromi tulipánosláda restaurálását fedezték. De a Duna Menti Múzeum nemcsak támogatásokra vár, bevételekkel is bír.

A kőtárnak otthont adó VI. bástya kihasználatlan helyiségeit bérbe adják, éttermek, diszkók működnek benne. A jegybevétel nem az a tétel, ami kihúzza a pácból a múzeumigazgatókat, de Csütörtöky igyekszik a látogatószámot is feljebb tornázni. Néhány éve gyakorlat, hogy átalánydíjas szerződést kötnek a komáromi iskolákkal: előre befizetett összeg ellenében diákjaik egész tanévben korlátlanul látogathatják a múzeum kiállításait.

A legfontosabb teendő a hetvenes évek óta változatlan állandó kiállítás felújítása lenne. Ez nemcsak korszerűbb tárlókat, világítást, újrafogalmazott ismertetőket jelentene, hanem az igazgató koncepciója szerint új látásmód megjelenítését is. Ahogy mondja: meg kell mutatni az embert a tárgyak között. Nem elég a technikai modernizálás, az élő tárlatvezetést semmi nem helyettesíti. Azt meséli, mióta a város szélén álló kőtárukban hozzáértő, négy nyelven beszélő munkatárs fogadja a turistákat, azóta külföldi utazási irodák vették fel programkínálatukba az erőd meglátogatását. „Tavasztól őszig minden szerdán jöttek a turistacsoportok. Eddig a hajóval érkező turisták végigrohantak a belvároson, ittak egy sört, és befejeződött a komáromi túra. Ma már kimennek a kőtárba, hiába van távolabb, rájöttek, megéri az élmény.”

A múzeum a magyar oldalon élőknek is szívügyük. Számadó Emese mindig mosolygott, mikor meglátta a feliratot: 2011 – Az önkéntesség éve. „Nálunk minden év ilyen, önkénteseim, a múzeumbarát köröm tagjai vagy a helyi gyűjtők nélkül nem tudnék működni. Turi Zsolt nélkül nem jött volna létre sem a visszacsatolás 70. évfordulójára készített, sem a Komáromi Vám- és Pénzügyőrséget bemutató, sem a vasúttörténeti kiállításunk. Horsa Istvánné Fekete Zsuzsanna áttelepítettekről szóló gyűjtéséből lett a Két haza egy szívben elnevezésű, egyedülálló néprajzi gyűjteményünk. Egy naszvadi fényképész, Nagy Lajos teljes hagyatékát Szőnyben élő testvérei átadták nekünk. A több ezer fotóból szintén Fekete Zsuzsa válogatásában nyílt meg a Képmesék című tárlat, amelyre a Duna két partjáról, minden faluból, amerre a fotós járt, jött a közönség. Rég halott rokonaikra ismertek a látogatók, volt, aki sírva fakadt a képek láttán, egy kilencvenéves bácsi magára ismert a gyerekkori színjátszóköréről készült fotókon. No-vemberben átvittük Szlovákiába, Naszvadra, majd visszahoztuk a magyar részre, járjuk vele a falvakat, kiválogatva az adott helyre vonatkozó képeket.”

Sok hagyaték, gyűjtemény kerül a Klapka múzeumba. Az igazgatónő szerint a befogadó attitűdön a raktározási nehézségek ellenére sem szabad változtatni; meggyőződése, egy ilyen vidéki múzeumnak az a dolga, hogy ne hagyjon semmit elveszni.

A két város egységére utal a 2012-es program is: márciusban nyílik a Kossuth családról szóló kiállítás, amelyik egy észak-komáromi gyűjtő, Hrala Gyula anyagára épül. Utána, sokadszorra, visszatérnek a város hősére, Klapka Györgyre, halálának 120. évfordulója kapcsán. A nyár a régészeté: az ELTE hallgatói kötelező gyakorlatra jönnek ide, egész régészgenerációk nőttek fel az egyetemmel közös, húsz éve tartó ásatáson. Az ásatás utolsó hetének szerdáján tavaly óta minden évben nyílt napot tartanak, ekkor Dr. Borhy László ásatásvezetővel megmutatják, abban az évben mit tártak fel. Erre az alkalomra sokan szoktak jönni, még akár Budapestről is. Ősszel a komáromi tűzoltósággal foglalkoznak, novemberre pedig képzőművészetet terveznek, az elmaradhatatlan helytörténettel kombinálva.

Rauscher György halálának 90. évfordulója adja az apropóját az őszre tervezett kiállításnak, amely egyrészt a 28 évesen elhunyt festőnek állít emléket, másrészt a komáromi zsidóság történetét dolgozza fel. A Rauscher család „odaát”, Nagykomáromban élt, kiállításuk azonban itt lesz, a magyarországi múzeumban. A szülők Auschwitzban pusztultak el, az egyik fiútestvér, László, 1997-ig élt Budapesten, ő hagyta a múzeumra a tulajdonában lévő műveket. A másik fiú, Ferenc kivándorolt Izraelbe, feleségével, a komáromi porcelánkészítő és -kereskedő Kincs család lányával. A család kapcsolatrendszerén keresztül be lehet mutatni a nagyjából kétezer fős komáromi zsidóságot, akiknek több mint a nyolcvan százaléka elpusztult a vészkorszakban. A helyi körorvos egyik fiaként született Rauscher György festőművész volt, aki alkotóélete nagy részét Berlinben, Párizsban, Nizzában töltötte. Az 1920-as években portrékat festett a korszak „celebjeiről”, illusztrációkat készített a berlini Sport im Bild magazinnak. „Nem nagy költségvetésű kiállításokat rendezünk, inkább a munka sok velük. Ha megkapom a várostól azt a támogatást, amire számítok, minden 2012-es tervünket meg tudjuk valósítani” – összegez Számadó Emese.

Tervekből a túloldalon, a Duna Menti Múzeumban sincs hiány, de Csütörtöky József legszívesebben a glóbuszáról mesél. 2007-es visszatérése után megkeresték az ógyallai Szlovákiai Obszervatóriumból, hogy a történeti gyűjtemény régi glóbuszai közül adjon egyet a tervezett Konkoly-Thege Múzeumhoz. A jobb állapotban lévőt elvitték, de ha már leszedték a raktár legfelső polcáról a ki tudja mióta ott porosodó másikat is, a restaurátor kollégával gondoltak egyet, és leporolták. Kiderült, hogy ez a rég használt darab valódi ritkaság, egy 1603-ban Amszterdamban készült reneszánsz éggömb. Az igazgató úr azóta újabb szakterületre ásta be magát: amerikai és holland professzorokkal levelezik, kartográfiai szimpóziumokon tart előadást, szakirodalmat olvas és tanulmányokat jelentett meg. Feltételezése szerint a híres amszterdami Blaeu-műhelyben kiadott 1603-as éggömb rézmetszeteit Jaques de Gheyn II., Rembrandt kívülállók számára kevéssé ismert kortársa, a holland aranykor egyik neves kismestere készítette. „Megtaláltuk Szlovákia legrégibb glóbuszát – amely egyébként már a múzeum alapítása, 1886 óta a gyűjtemény része –, és erre már a média is felfigyelt. Nagyon messzire jutottam a kutatásaimmal, előbb-utóbb szeretnék összehozni itt egy glóbuszkiállítást.”

A jövőről összetetten gondolkodik, ezt támasztja alá a következő okfejtése: „Kialakulóban van egy teljesen új múzeumi ág, amit talán »múzeumi pszichiátriának« vagy talán »múzeumi sziesztának« is nevezhetnénk. Sokszor tárgyalok lehetséges szponzorainkkal, a város tehetős vállalkozóival. Ezek az emberek hajszoltak, idegesek, de amikor bejönnek hozzám megbeszélésre, és beviszem őket a múzeum termeibe, a képtárunkban bekapcsolom nekik az aláfestő zenét, mindig azzal mennek el, hogy a mindennapok pörgése után megnyugodtak. Meggyőződésem, a múzeum csendje, az elmerülés a múlt emlékeiben lehet gyógyító hatású. Komárom szülötte Selye János is, a stresszelmélet megalkotója; talán itt nem olyan meghökkentő a gondolat, hogy korunk nagy betegsége, a stressz múzeumi kiállításokkal kezelhető lenne.”