Egy éve nyílt meg a Holokauszt Emlékközpontban a Késői hazatérés című kiállítás, a Száműzött művészet címmel tervezett kiállítássorozat első tárlata. Olyan művészek megismertetése, újrafelfedezése volt a cél, akik a 20. század húszas–harmincas éveitől származásuk miatt nem maradhattak Magyarországon. A Száműzött művészet nem egyszerűen kiállításokat jelent, hanem programsorozatot: koncertek, beszélgetések, filmvetítések, múzeumpedagógiai foglalkozások sorát.

A második kiállítást 2011 tavaszára terveztük. Az ötlet az volt, hogy egy olyan város művészei közül válogassunk, amely különlegesen vonzó művészeti élettel és életművekkel vált a magyar kultúra részévé. Ez a város Nagyvárad; annak élete, művészei, közönsége. Egy város, amelyben jelentős számú zsidó közösség élt, s ahol Budapest után a második legnagyobb gettó volt 1944-ben.

A Holokauszt Emlékközpont kiállításán több mint száz műtárgy (festmények, grafikák, szobrok, érmek, fotók, képeslapok, könyvek, dokumentumok) emlékeztetnek arra, hogy mit hoztak létre ennek a városnak a zsidó művészei a holokauszt előtt. Segítségükkel kíséreltük meg felidézni azt a világot, amelyről Dutka Ákos azt írta: „Mindenki imádta, és mindenki magáénak vallotta, úr, polgár és proletár.” Egy város, amelynek közönsége szerette és értette a művészetet, áldozott művészeinek támogatására. Ahol volt olyan tárlat, amely csak órákig tarthatott nyitva, mivel a kiállított képek ennyi idő alatt mind elkeltek. Ahol – ezért is – a holokauszt okozta veszteségek még szembetűnőbbek.

Itt jött létre A Holnap, a Nyugat ellensúlyaként, alapítói között Ady, Juhász Gyula, Dutka Ákos mellett egy nő is, a festő, költő, fényképész Miklós Jutka. A város művészei iskolákat alapítottak, miután utaztak, befejezték tanulmányaikat, s a legjobb műhelyekben és mestereknél képezték magukat. Közülük tárja néhányuk sorsát a közönség elé a kiállítás. Nem életművük bemutatásával – erre nem is vállalkozhattunk volna itt és most –, hanem olyan válogatással, amely egyrészt felvillantja a legfontosabb törekvéseket, ugyanakkor különleges, izgalmas műveket gyűjt össze.

Mindegyikőjük életének színtere Nagyvárad volt – akár időlegesen vagy végérvényesen. A férfiszabó-mesterlevéllel a rajzolás felé forduló Leon Alex 1927-ben litográfiával kezdett foglalkozni, majd a Sonnenfeld és Társa Grafikai Intézet megbízásából reklámgrafikákat is készített. Nagybánya, Prága, majd Párizs jelzik képzésének állomásait, majd kiállítások Temesváron, Aradon, Kolozsváron és Nagyváradon. A munkaszolgálat és a máig bizonytalan dátumú értelmetlen és kegyetlen halál zárta le az életművet, amely gazdagságával, sokszínűségével valódi felfedezés. Ahogy a Nagyvárad emlékkönyv 1937-es sorai megfogalmazzák, Leon Alexben „forradalmi erők feszülnek, a világ sok fájó sebére keres orvoslást, az álmok édes gyógyszereit keveri, amelyekben mégis ott van a méreg, amely a mai korban él”. A szerző meg is jegyezte, milyen sokat vártak a fiatal művésztől, a kortársak milyen nagyra becsülték, mennyire értékelték már addigi teljesítményét is.

Tibor Ernőé hagyományosabb festői életút: a budapesti Mintarajziskola, majd a párizsi Julian Akadémia után 1909-ben mutatkozott be műveivel Nagyváradon, de a következő évben már Budapesten volt gyűjteményes kiállítása. A Holnap Társaság tagja lett. A húszas években Nagybányán dolgozott, és egy ideig Franciaországban és Olaszországban is. Nagyváradon letelepedve festőiskolát működtetett. „Tibor Ernő Várad festője volt, évtizedeken át gazdagon áradó művészete e város és vidékének sajátos szellemiségéből, etnikumából a legtöbbet szívott magába”– írta róla monográfusa, Bölöni Sándor. 1944 nyarán gettóba kényszerült, onnan Auschwitzba, majd Dachauba vitték, kilenc nappal a láger felszabadítása előtt halt meg.

Hasonló pályát futott be Barát Móric, akit hatvannégy évesen, 1944 nyarán deportáltak Auschwitzba, ahol azonnal a gázkamrába irányították. Tanulmányait ő is a budapesti Mintarajziskolában kezdte, majd 1903–1904-ben Münchenben, majd Berlinben képezte magát. Egy ideig grafikusként dolgozott Németországban. Hazatérve Marosvásárhelyen dolgozott, majd Macalik Alfréddal és Mikes Münich Ödönnel festőiskolát nyitott Nagyváradon. Első kiállítása 1912-ben volt Budapesten, 1921-ben gyűjteményes tárlata volt Marosvásárhelyen. Tájképeket, figurális kompozíciókat, aktokat festett, olajjal és pasztellel, de munkásságában fontos szerepe volt a kőnyomatoknak is. Gál István 1942-ben írta róla: „Egy kedves vasárnap délelőtt meglátogattam a még boldogabb időkből is jól ismert festőművészt váradi otthonában. Negyven esztendő művészi munkájának mérföldkövei sorakoztak fel előttem, amelyeket a csendes visszavonultságban élő művész az apa szeretetével mutogatott. Barát Móric sokrétű művész. Legelsőbben is megragadta a figyelmemet egy markáns önarcképe.

Figyelemre méltók tovább hangulatos interieur képei… nemkülönben figyelemre méltóak zsidótárgyú képei… Barát Móric, ki a marosvásárhelyi ipariskola gyakorló tanára volt hosszú ideig, és ma csendes visszavonultságban él könyvei és képei között, élő bizonyítéka annak, hogy a romantikus művészi iskola ma sem halt ki. Az utóbbi évek során több nyilvános és magántárlaton vett részt, melyek oly sikerrel fogadták, amilyet ez az erdélyi zsidó művész méltán megérdemel.”

A Mund Hugó–Dömötör Gizella házaspár a tragikus véget elkerülendő a menekülést választotta: 1931-ben Argentínában telepedtek le. Nagyváradi tartózkodásuk idején született műveik klasszicizáló vonásaik mellett őrzik az avantgárd elemeit is – súlyos, hatásos művek.

Kara (Krón) Mihály, az egyetlen szobrász a művészek között, Budapesten és Firenzében végezte művészeti tanulmányait. A Tanácsköztársaság bukása után került Nagyváradra, ahol köztéri szobormegrendeléseket kapott. A szobrászat minden műfaja foglalkoztatta, a monumentális alkotások mellett készített domborműveket, érmeket is. Jelentős a grafikai munkássága: rajzai, litográfiai maradtak fent. 1829-ben jelent meg albumban tíz kőnyomatos rajza, alkotásaiból 1925-ben rendeztek gyűjteményes kiállítást. Az 1930-as évek közepén Jugoszláviába ment, Meštrović környezetében dolgozott, majd innen Palesztinába vándorolt ki.

Várad városának művészetek iránti fogékonysága nem kis mértékben volt köszönhető nagyszámú és módos zsidó polgárainak, akik vásárlói vagy akár megrendelői voltak a műveknek. A város központjában felépült neológ Cion-templom emblematikusan mutatja a zsidóságnak a polgárosodásban játszott meghatározó szerepét.

A kiállításon bemutatott művészek mind Nagyváradhoz kötődnek. Egy városhoz, amely minden korban nyitott volt a korszerű eszmék befogadására. Ahhoz a városhoz, amely a Kolozsvári testvérek 14. századi királyszobraival ékeskedett, s olyan könyvtárral büszkélkedett, mint Vitéz Jánosé, olyan reneszánsz szellemmel, mint Janus Pannoniusé, majd olyan képtárral – az Ipolyi-gyűjteménnyel –, amelynek jelentős része ma az esztergomi Keresztény Múzeumot, illetve a Szépművészeti Múzeumot gazdagítja. És ez a város Oradeaként a két világháború között is sikerrel őrizte meg mindezeket az értékeket. Ahogyan Juhász Gyula megfogalmazta: „Város, kinek nem látni mását: / Ily vígat, újat és erőset”.

Külön történet a kiállítás műtárgyainak összeállítása. Mivel a tervek már az első tárlat idején megvoltak, könnyűnek tűnt a dolog, hiszen a nagyváradi Körösvidéki Múzeum gyűjteménye gazdag anyagot őriz a kiválasztott művészek műveiből. Ám a kölcsönzés – máig sem teljesen átlátható okokból – az utolsó pillanatban meghiúsult, s akkor szinte lehetetlen feladatnak tűnt összeszedni mindazt, ami egyetlen múzeumi kölcsönzéssel megoldható lett volna. Aztán a hazai aukciósházak és magángyűjtemények kínálatát átnézve úgy tűnt, reménykedhetünk abban, hogy pótolható a Körösvidéki Múzeum anyaga. Jurecskó László segítségével és kapcsolatrendszerének köszönhetően sikerült széles gyűjtői kört megnyerni – beleértve az ő saját tárgyait is. Köszönet illeti a kiállításhoz kölcsönző magángyűjtőket azért a készséges együttműködésért és támogatásért, amellyel lehetővé tették, hogy különleges, nem ritkán főművekkel büszkélkedhessen a tárlat. Talán nem meglepő módon a véletlen (és az internet) is segített: a keresés során ismertük meg Hajdú László magángyűjtőt, aki teljes anyagot őriz a nagyváradi művészetről, művészektől. Segítőkészsége, önzetlensége már-már meseszerű volt – már első látogatásunkkor azonnal elhozhattuk tőle a művek egy részét. Hasonló támogatást kaptunk a nagyváradi Indig Páltól, akinek galériáiban (és otthonában) különleges művek sorát ismerhettük meg. De nemcsak a festészeti, hanem a dokumentumanyagban is kaptunk váratlan segítséget: Körössi P. József könyvei, régi nagyváradi képeslapjai a kiállítás nélkülözhetetlen részei. Voltak gyűjtők, mint Váradi László, akik a képek mellett ismereteiket is adták, valamint folyamatos segítséget a rendezésben.

Nem lenne teljes a kép a kölcsönző intézmények együttműködése nélkül: a Magyar Zsidó Levéltár, a Petőfi Irodalmi Múzeum, a Magyar Nemzeti Galéria, a Magyar Zsidó Múzeum, a szokásos s bizony elég körülményes kölcsönzési procedúrát mellőzve, kivételes gyorsasággal állt a kiállítás rendelkezésére. A szervezésben, kivitelezésben olyan segítőink voltak, mint a Román Kulturális Intézet vagy a Nagyváradi Zsidó Hitközség – az ő esetükben személyes jó kapcsolatok is formálódtak a megismerkedést követően. S végül, de természetesen a legkevésbé sem utolsósorban meg kell említeni az erdélyi művészet talán legkiválóbb értője, szakértője, Murádin Jenő folyamatos segítségét, támogatását. Az ő írásai adták a katalógus tartalmi szempontból legfontosabb részét is. E sokféle segítség és együttműködés eredményeképpen született meg egy olyan kiállítás, amely a száműzött vagy elpusztított művészek művei mellett az őket támogató környezetet, annak sokrétű, gazdag kultúráját is bemutatja – a látvány, a műtárgyak, dokumentumok mellett hatalmas molinókon megjelenő képek, a holnapos költők versei mellett filmek és interaktív anyagok segítségével is.