Magkő. Ennyi, és nem több. Esetleg – ha a kiállításrendező ad a precizitásra – kor-, anyag- és helységnév-meghatározás. Tipikus tárgyfelirat, amely a világ számos régészeti kiállításából származhat. Szimbólum, amely többet mesél egy szakma szűkszavúságáról, mint a bemutatott tárgyról, korról kultúráról. Módszer, amellyel a tárgy megfosztható esztétikai kvalitásain túl minden olyan információtól, ami nem tényszerű, esetleg megcáfolható. Jelenség, amelynek következtében fel kell tennünk a kérdést: kinek és miért készülnek a régészeti kiállítások? Hol érhető tetten a régészeti kiállításokon a posztmodern történelem- és társadalomtudomány-szemlélet, az új muzeológia elméleti és módszertani eszköztára? Érezhető-e párbeszéd a régészeti muzeológia és a kortárs kultúra vagy a múzeumot fenntartó társadalom között?

Annak ellenére, hogy a régészet világszerte mind technikai felkészültésége, mind műtárgyállománya tekintetében dinamikusan fejlődő tudományágnak számít, egyúttal válságos helyzetét is érzékelnünk kell. [1] A természettudományos segédeszközök, a segítségükkel levonható következtetések, a régészeti informatika kitágította a szakma módszertani lehetőségeit. Mindez jelentős szemléletváltást is elindított: Nyugat-Európában az 1960-as évektől az újrégészet irányzata egyre több irányból követelte, hogy nagyobb hangsúlyt helyezzenek a társadalom kutatására, a folyamatok tágabb érvényű magyarázatára. A régészet már nemcsak a múlt rekonstrukciójára terjedt ki, hanem a múlt változásainak magyarázatára is. Fontossá vált az urbanizáció, a kultusz, a rituálé, a háború, a fogyasztás, a mindennapi élet kérdése, a háztartások vizsgálata, de gendertémák is megjelentek. Ugyanakkor a beruházásokat megelőző kötelező feltárásoknak köszönhetően hihetetlen mértékben megnőtt a feltárt területek nagysága, ezzel együtt a múzeumok régészeti műtárgyállománya is. A munkatempó megváltozása együtt járt azzal, hogy a régészek képtelenek feldolgozni, publikálni ásatási eredményeiket – a becslések változnak, de Peter Addyman brit régész szerint az ásatások eredményeinek hatvan százaléka még tíz év múlva is kiadatlan. [2] A régészeti kiállítások pedig csak kivételes esetben reprezentálják azokat a módszertani, elméleti változásokat, amelyek a kutatás esetében már kézenfekvők.

Magyarországon a helyzet még bonyolultabb, hiszen a posztmodern irányzatok tanulságai alig-alig érzékelhetők. A magyar régészeti muzeológia egyrészt továbbra is idegenkedik az elméletektől, illetve az olyan következtetésektől, amelyek hipotézisen, általánosításon alapulnak, másutt viszont pont a feldolgozások hiánya miatt kifejezetten hipotézisekre, már idejétmúlt megállapításokra épít. A kiállítást pedig egyfajta publikációnak tekinti, amelyet inkább a szakma és a hozzáértő közönség számára készít, mint a széles közönségnek. A hazai régészet válsága mégsem abból fakad, hogy az adófizetők esetleg neheztelnének a kiállítások számukra érthetetlen nyelvezete vagy éppen reflektálatlansága miatt, inkább abból, hogy a régészet megbecsülése az örökségvédelmi törvény módosításához kapcsolódó viták, de még inkább a nagyberuházásokat megelőző ásatások miatt károkat szenvedett. Az ásatást végző szakember a közbeszédben megkérdőjelezhető figurává vált, aki sokba kerül, miközben a fejlődést, a haladást akadályozza. Ebben a helyzetben a régészeti kiállítás új jelentést nyert, [3] és a régészeti muzeológia egyre gyakrabban választ olyan narratívát, amelynek célja vagy fontos szempontja, hogy a régészetről, a régészek munkájáról beszéljen, a látogatók számára is érthető nyelven. Erre a változásra a Semmelweis Orvostörténeti Múzeum, Könyvtár és Levéltár 2013 októberében kezdődő, Pilla Kettő néven futó szakmai szemináriumának szervezői is felfigyeltek, és az idei programba már régész-kurátorokat is hívtak, hogy beszéljenek szakmai identitásukról, a kutatás és a kiállítás kapcsolatáról, kiállítási koncepciójukról, a régészeti muzeológia aktuális kihívásairól, lehetőségeiről.

Az Aquincumi Múzeumban 2012 októberétől idén szeptember 28-ig látható a Műtárgymesék – Fővárosi régészeti értékeink másképp című kiállítás, [4] amelyről a Pilla Kettőn Láng Orsolya régész-kurátor beszélt. Aquincumban nem újdonság a kísérletezés, a romkerti fejlesztések, az interaktív foglalkoztatóterek, a Van új a föld alatt kiállítássorozat, a programok jelzik, hogy az intézmény folyamatosan gondolkodik, milyen eszközökkel szólítsa meg újra és újra a látogatóit. A múzeum munkatársai a programoknak, látványásatásoknak köszönhetően folyamatosan érzékelik, hogy a látogatók egyre kevésbé tudnak mit kezdeni a romokkal, és csak nyomokban vannak ismereteik a régészet feladatairól, céljairól, komplexitásáról.

És ezzel a beruházók sincsenek másként. Éppen ezért a múzeum úgy döntött, megpróbálja egy újfajta narratíván keresztül közelebb hozni egymáshoz a látogatót és a szakmát. Felkérték a muzeológusokat, a restaurátorokat, hogy válasszanak ki egy-egy olyan tárgyat, amely valamiért közel áll hozzájuk, amelyről friss üzenetük van. Végül harmincöt tárgy került a kiállítótérbe, mindegyikük önállóan. Mellettük figyelemfelkeltő cím, szubjektív, sztorizós szöveg, a tárgyat kiválasztó muzeológus fotója, és sok rekonstrukciós rajz található, ugyancsak nem a szokott formában. A két teremben nem kronologikus sorrendben helyezték el a tárgyakat, inkább tematikusan csoportosították őket, ennek köszönhetően összehasonlíthatóvá váltak a különböző korok, népcsoportok hasonló típusú emlékei. Másrészt láthatóvá vált, mekkora munka áll egyetlen tárgy rekonstrukciója, értelmezése mögött. A bemutatás során nem sérültek a tudományos szempontok, mégis a szubjektivitásnak köszönhetően a tárgyak kiváltak az ismeretlenségből, nemcsak nevet, hanem történetet, kontextust is kaptak. A kiállításban ugyanakkor a múzeum egy egyszerű interaktív játék segítségével azt is mérni tudja, melyik lelet fogta meg legjobban a látogatókat. A tárlat azonban nemcsak az ő tetszésüket nyerte el, az Év Kiállítása 2014 versenyen a Műtárgymesék bekerült a legjobb hat közé.

Hasonló okok vezérelték a Ferenczy Múzeum régészeit, amikor 2013 szeptemberében – és azóta vándorkiállításként Ráckevén, Tápiószelén – megnyitották az „És nem vesz rajtuk erőt a halál” című régészeti kiállítást. A Pest megye területén feltárt sírokat bemutató tárlat hasonlóan tematikusan csoportosította az anyagát, viszont itt a kronológia is fontos szerkesztőelv volt a korai földművelők kultúrájától egészen a kelta időszakig. Ahogy Rajna András kurátor egy tárlatvezetésen elmondta: elsődleges céljuk az volt, hogy bemutassák, miként találják meg a sírokat. Ők sem a legújabb anyagokat tették ki, hanem igyekeztek olyan módszert találni, amellyel a látogatók megértik, mivel töltik a régészek az időt, amikor úgymond „akadályozzák a beruházást”. A sírokat csontokkal és mellékletekkel együtt abban az állapotban rekonstruálták, ahogy több ezer év nyugalom után az ecset érintette őket. Minden sírhoz poszter készült, külön a gyerekek számára írt kölyöklexikonnal, valamint egy-egy érintőképernyő, ahol a látogató az ujjával is megtisztíthatta a csontokat, megnézhette az ásatásokon készült felvételeket, analógiákat, leleteket. A tárlat csattanója pedig egy olyan film volt, amelyet a padlóra vetítettek: a látogatók mint egy sírhantot körbeállva nézhették végig az egykori temetést, a földfelszín évezredes történetét, egészen az ásatásig és az autópálya-építésig. [5] A kiállítás két sztorit mesélt el: egyrészt az őskori temetkezés történetéből egy epizódot, másrészt az adott sír feltárásának körülményeit, kimondatlanul is megértetve, miért fontos megnézni, mit rejt a talaj, mielőtt betonnal leöntve használatba vesszük. A kurátorok számára külön elismerés, hogy Franciaországban a filmet oktatási segédanyagként szeretnék használni.

Míg a fenti két kiállításban fontos kohéziós erő volt a régészeti munka, addig a százhalombattai Matrica Múzeum A SAX projekt vajon mi? [6] című 2012-es régészeti kiállítása egyenesen vezérfonalnak tekintette azt. A tárlat célja a Százhalombatta-Földvár bronzkori lelőhelyen végzett munka eredményeinek bemutatása volt; emellett Kovács Gabriella kurátornak – aki ugyancsak a Pilla Kettőn beszélt a kiállításról – alapvető kérdése volt, hogyan tehető a közönség számára a régészeti munka teljes mélységében érthetővé. [7] Végül úgy döntöttek, hogy a régész mindennapi munkáját mutatják be a kéttermes időszaki kiállításon. Ennek megfelelően az első teremben a terepmunka részleteit ábrázolták: a fotódokumentációból falikép lett, ahol a szakemberek is feltűnnek, a falra felkerültek a rétegek, mintha a mélyben járnánk, a padlót sárral kenték fel. Kikerültek a munkaeszközök éppúgy, mint a kiásott leletek jellegzetes darabjai. A terem falán húzódó festmények pedig ezek értelmezését segítették. Ahogy a régész fontos élménye a tapasztalás, úgy a látogató is élhetett a lehetőséggel: a legkisebbek homokozóban kutakodhattak – Szentendrén is –, kincsekre vadászhattak a falon, a nagyobbak pedig a második terembe lépve megnézhették, mit kezd a régészet a leletekkel, milyen módszerekkel próbálja rekonstruálni a múltat. A Leletek útja teremben kialakított „minilaborokban” az archaeobotanikus, az archaeozoológus, a mikromorfológus és a restaurátor munkája került terítékre, lehetőséget adva, hogy a látogató is kipróbálhassa eszközeiket.

A három kiállítás azt mutatja, hogy a magyar régészeti muzeológia sajátos utat választott: úgy reflektál a kortárs környezetre, hogy nem változtat módszertanán, nem keres új kutatási területet, nem tesz fel új típusú kérdéseket, nem választ új kontextust, elméletet vizsgálódásaihoz, hanem az új narratíva főszereplőjévé magát a régészt teszi. A saját ablakát szélesíti ki, ahol a látogató pillantását is beengedi, sőt vezeti, közérthető nyelven beszél hozzá. A személyes hangnem oldja az eddig őrzött szigorú struktúrákat, a kiállítás beszédesebbé, a jelenkor társadalmára nyitottabbá válik. A látogató egyik kiállításban sem maradt információ nélkül. Viszont a kurátorok elszakadtak a saját kutatási eredményük kizárólagos szakmai prezentációjától, mindenki számára érthető nyelven szólalnak meg. Míg Aquincumban a szöveg, addig Szentendrén a multimédiás lehetőségek, Százhalombattán pedig a kép vált a legfontosabb „adathordozóvá”. A tudás átadásának autokratikus módját mindhárom kiállításban felváltotta egy demokratikusabb, könnyedebb módszer. A látogatható választhat, milyen mélységben kíván elmélyedni; érezheti: a kiállítás neki készült, olyan hely, ahol a régész párbeszédet kezd a társadalommal, ahol még akár a „magkő” is élő fogalommá válhat.

[1] Bánffy Eszter: Földindulás? A régészet válsága és változása napjainkban. Bevezető gondolatok az MTA Geokémiai Intézet ülésszakára, 2008. november 19.; lásd: http://www.ace.hu/am/2009_1/AM-09-01-BE.PDF.

[2] Colin Renfrew–Paul Bahn: Régészet – elmélet, módszer, gyakorlat. Osiris, Bp. 2005., 533.

[3] Már a 2011-es törvénymódosításra a szakma kiállítással válaszolt: Lassányi Gábor–Mérai Dóra: Eddig megmentett örökségünk – régészeti leletek kiállítása. MúzeumCafé 31., 2012/5, 38–41.

[4] A kiállítás katalógusa letölthető: google.hu/kedvenc-leletem_katalogus_2012.pdf.

[5] A film megtekinthető az alábbi linken: http://www.youtube.com/watch?v=j-ge8rF7bfo

[6] A SAX szó a múzeum csaknem tizenöt éve zajló nemzetközi kutatási projektjének rövidítése: Százhalombatta Archaeological Expedition.

[7] Kovács Gabriella: A SAX vajon mi? – avagy bronzkori mindennapok 21. századi módszerekkel című előadása meghallgatható: http://magyarmuzeumok.hu/blog/cikk/137.a