Ellis Island, az újvilág egykor volt kapuja

Mai séta az amerikai bevándorlás múzeumában – Hunyady Sándor 1940-es „vezetésével”

MúzeumCafé 32.

Hunyady Sándor író-újságíró 1940 tavaszán az Esquire amerikai magazin meghívására tíz hetet töltött Amerikában. Maradhatott volna még tovább is, hívták Hollywoodba filmet írni, könyvkiadók ajánlottak neki szerződést, de őt gyötörte a honvágy. Május 30-án a George Washington luxusgőzös fedélzetén elindult hazafelé – és szeptember 7-én érkezett vonattal a murakeresztúri határállomásra… Egy budapesti újságnak megérkezése után így mesélt száznapos kalandjáról: „Hosszú út volt ez, sok minden történt közben. (…) Több mint negyedév óta »jövök haza«. Tavasz volt, amikor New Yorkban hajóra szálltam (…). A hajó célja Genua kikötője volt. Közben azonban Olaszország belépett a háborúba, és a hajó nem köthetett ki. Pedig már boldog voltam, amikor láttam, hogy feltűnnek az európai partok. Annál jobban elszontyolodtam, amikor a hatalmas gőzös megfordult, hogy visszatérjen Amerikába. (…) Útközben visszafelé kiderült, hogy az amerikai vízumom már lejárt, és nem térhetek vissza New Yorkba. A hajóút utolsó szakaszán még súlyosabb baj ért: veszedelmes tüdőgyulladást kaptam, elvesztettem az eszméletemet. Miután megérkeztünk az Újvilágba, azonnal kórházba vittek. Minderre nem emlékszem – a kórházi ágyon ébredtem fel… Felgyógyulásom után nem kerültem szabadlábra, vízum hiányában (…) Ellis Islandon internáltak.” És mert jelen sorok írójának Hunyady Sándor a kedvenc szerzője, így amikor hetvenhárom évvel őutána szintén Amerika földjére léphetett, mindenképpen látni akarta Ellis Islandet – ami ma már az amerikai bevándorlás múzeuma.

Amint Hunyady végre hazaért, újra belevetette magát korábban megszokott tempójú munkájába. Egyik első úti beszámolójában így mutatta be internálásának helyszínét: „Ellis Island parányi kis sziget, magában a városban. Csak kompon közelíthető meg, amelyen nem kell viteldíjat fizetni, mert csak hivatalos ügyben teheti valaki lábát a földjére. Vagy mint börtönőr, vagy mint fogoly.” (New York – Budapest 100 nap. Magyarország, 1940. szeptember 14–26. Írásom további részében is minden idézet magától Hunyadytól származik; az írások eredeti megjelenési helyét az első említésnél feltüntetem – M. G.) Azóta, hogy ő ott járt, ez azonban már természetesen nem így van: Ellis Islandre ma Manhattan legdélibb csücskéről nem kevés sorban állás és egy „airport security” alaposságú biztonsági átvilágítás után a rakpartról induló hajókkal lehet eljutni – és persze nemhogy nem ingyen, de (2012 tavaszán) fejenként 12 dolláros viteldíj ellenében. A felszállás előtti szigorú ellenőrzésnek pedig az az oka, hogy a hajók először az Ellis Island melletti másik kis szigeten, a Szabadság-szobor lábánál kötnek ki, márpedig az ország, sőt talán az egész úgynevezett szabad világ jelképét 2001. szeptember 11. óta különös figyelemmel védik; a hatalmas nőalakba bemenni, a koronájában lévő kilátóból széttekinteni hosszú ideig nem is lehetett, csak a lábánál körülsétálni.

Ellis Island az Atlanti-óceán felől közelítve már túl van a Szabadság-szobron, vagyis aki hajóval érkezett annak idején az Újvilágba (azaz gyakorlatilag mindenki), az már elhajózott előtte, így joggal érezhette úgy, hogy már itt is van a „szabadság hazájában”. Sőt Ellis Island partjairól már látta Manhattant, az ígéret földjét, igazából azonban mégiscsak még a két világ közötti „senki földjén” volt, ahonnan akármerre is vezethetett az útja – tovább, be Amerikába, vagy akár vissza is oda, ahonnan pedig éppen az itteni jobb élet reményében menekült el. (Az évek során kereken háromezren lettek öngyilkosok azok közül, akiktől megtagadták a belépést; nagy részük az őket visszatoloncoló hajóról vetette magát a tengerbe, talán abban a reményben, hogy hátha úszva elérhetik az innen két mérföldre lévő manhattani partot.)

Magáról a szigetről a kórházi kezelése után úgyszintén ide szállított Hunyady így ír: „Kopár hely. Mindössze egy vörös kőből rakott, elég cifra, de csúnya épület van rajta. Az egyik szárny tengerészlaktanya, a másik szárny – minek tagadjuk – tömlöc, rácsos ablakokkal és automatikusan záródó vasajtókkal. Ha az Amerikába érkező idegennek a papírjai körül valami rendetlenség van, ügyének kivizsgálása alatt ide internálják. Megnézik alaposabban, hogy kicsoda – azután vagy szabadon engedik, vagy deportálják oda, ahonnan jött. Ez az a szűrő, amellyel az Egyesült Államok a nemkívánatos elemek ellen védekezik.” (New York – Budapest 100 nap)

A mai turisták százait szállító hajó ugyanott, az 1930-ban Ellis Island közepén kialakított hatalmas kikötődokkban áll a parthoz, ahol annak idején a bevándorlókkal érkezőkéi is, és a mai utasok egy része is ugyanúgy, mint egykori elődeik, kiszállás után egyenesen a kikötővel szemközti hatalmas központi épület főbejárata felé veszi az irányt. Pedig érdemesebb talán előbb egy rövid sétát tenni a szigeten. Aki így tesz, az a Hunyady által „csúnyának” ítélt háromszintes, vörös téglás főépület Manhattan felőli oldalán a parti „sétány” mellett 70-80 centiméteres bronzszobrokkal találkozik: az amerikai, de élete jelentős részében Izraelben dolgozó Phillip Ratnernek, ahogy az ismertető írja: „Ellis Island művészének” a munkáival. (Bent a múzeumban is van belőlük: Ratner összesen harminchárom ilyen szobrot készített.) Az alakok között van nagyon sovány ember nagy batyuval, mellette sovány asszony, a karján kicsi gyermekkel, és kézen is fog egy nagyobbacskát; két férfi, az egyiknél hangszertok; öreg zsidó pár, a férfi nagy szakállal, botra támaszkodva; zsebre vágott kezű, hetykén felvetett fejű sapkás fiú, mellette a földön kuporgó öregasszony; férfi fiatal fiúval és bőrönddel – egyszóval jellegzetes bevándorlófigurák ők, akik itt a parton valamennyien Manhattan felé állnak arccal. Továbbsétálva tőlük egy kiépített gödörben az első itt állt erőd, az 1808-ban épített Fort Gibbson feltárt falainak a maradványai látszanak. A főépület és az azzal összeépített, az egykori hálótermeket magában foglaló épületszárny háromszögében kialakított nagy füves területen pedig ott csillog a hatalmas, mára már teljes kört formázó Wall of Honor, a 664 láb hosszú („a leghosszabb név-fal a világon” – írja róla az ismertető), az ottani kiírás szerint több mint ötszázezer, egy a múzeumban elvehető szórólap szerint viszont már több mint hétszázezer bevándorló nevét megörökítő, vállmagasságig érő, csillogó fémfal. Csak a legklasszikusabban írt magyar Kovácsból 59 szerepel rajta, de ezek egy jó része mint „family”, tehát nyilván mindegyik ide felírt Kovács több itt megfordult személyt takar.

A kinti séta után azonban már valóban érdemes befelé venni az irányt. Az 1900. december 17-én átadott és 1990. szeptember 10-én múzeumként megnyitott egykori főépületben ma a kiállítások mellett három – Theaternek nevezett – teremben filmeket lehet nézni a sziget és a rajta sok éven keresztül működött egykori bevándorlási hivatal történetéről, van egy American Family Immigration History Center, ahol bárki név alapján utánakerestethet a családjának, a rokonainak, vagy akinek csak akar, és van természetesen a látogatók előtt is nyitva álló könyvtár, és külön egy úgynevezett Oral History Room is. És persze van a ma már minden jobb múzeumban elmaradhatatlan soknyelvű audioguide-kölcsönző, és az ugyancsak elmaradhatatlan múzeumshop, ahol a szigetről szóló számos kiadvány, könyv, album, képeslap és az ilyen helyeken szokásos mindenféle egyebek mellett a többi között az épület jellegzetes, nyolcosztású négyszögletes ablakvasrácsait is meg lehet vásárolni – ezüstből, filigrán fülbevalóként.

A kikötő felől nyíló főbejárat mögötti földszinti hatalmas, oszlopokkal tagolt, visszhangos központi csarnok az egykori Baggage Room, ahová az érkezők csomagjait behordták: a közepén egymásra halmozva ma is rengeteg egykori utazótáska, bőrönd, kosár, batyu emlékeztet a hajdani funkcióra; felettük pedig hatalmasra nagyított korabeli fekete-fehér fotókon láthatók a hajókról hosszú sorokban érkező idős és fiatal férfiak, nők és gyerekek.

Az épület hátsó részében, egy innen nyíló külön térben kiállítás látható Amerika népeiről: dokumentumok, fotók, vetített képek, installációk mutatják az indiánoktól kezdve a világ legkülönfélébb helyeiről érkezett bevándorlók megtelepedését, az egyes nációkat tömörítő városok, városrészek kialakulását, a kultúrák terjedését és keveredését. A kiállításban számítógépes terminálokon lehet számtalan információ között keresgélni, egy falon, ahol az amerikai népzene kialakulásáról láthatók korabeli illusztrációk, a fal lyukaira tapasztott füllel jellegzetes szájharmonika-, hegedű- és bendzsómuzsika hallgatható.

Az első emelet központja ugyancsak egyetlen hatalmas terem: ezt volt annak idején a regisztráció helyszíne. A két emelet magasságú térben (fent függőfolyosó fut körbe, amelyről további helyiségek nyílnak) két elképesztő méretű amerikai zászló lóg – ugyanúgy, ahogyan a korabeli felvételek tanúsága szerint egykoron is. A terem egyik végében, ahol ugyancsak a régi fotók szerint annak idején is, apró, magas, állópultszerű asztalok vannak egymás mellett, és mindegyiken az egykori hatalmas regisztrációs könyvek egy-egy fénymásolt oldala van kitéve. A lapokon minden sorban, amit egy-egy új érkezőről töltöttek ki, harminchárom rubrika van egymás mellett: az érkezés ideje, név, keresztnév, kor, születési hely, milyen nyelven beszél, ír, olvas, házas-e vagy sem, van-e családja, honnan érkezett, utolsó lakóhelye, ha van már Amerikában élő családtagja vagy ismerőse, annak neve, címe, hová akar továbbmenni, van-e már addig megváltott jegye, ha nincs, ki fizeti az útját, van-e legalább 50 dollárja, jönnek-e majd utána rokonai, „anarchista-e”, „poligámiában él-e”, fizikai, mentális és egészségi állapota, fogyatékos-e, magassága, testsúlya, haja színe, szeme színe, különleges ismertetőjegye és így tovább. Itt természetesen Hunyadynak is át kellett jutnia annak idején, ír is róla: „…a kivándorlókkal (…) megértőn, szinte gyöngéden bántak. Csak hazudni nem volt szabad. Aki hazudott, azt rögtön megcsípték, és szigorúbb vallatásnak vetették alá a kedves, naiv arcú hivatalnokok.” (Az első huszonnégy óra New Yorkban. Ellenzék, 1940. május 8.)

Az asztalokat elhagyva az épület további részében végigjárható kiállítás azt a procedúrát mutatja be, amelyen mindenkinek át kellett esnie, aki be akart lépni az Államok területére. A folyosók és a termek padlója apró kőkocka, a falak mellmagasságig mindenhol fehér csempével vannak burkolva, felette sok helyen üveglap mögött láthatók az egykor itt végigvonultak falfirkái: ceruzával írt nevek, rajzok, vésések. (Egy emelettel feljebb az egyik folyosón két ugyancsak üveg mögé rejtett, tetőtől talpig körben „összefirkált” kőoszlop is megtekinthető.)

A regisztráció után orvosi vizsgálat következett – a szigeten külön kórházépületek szolgáltak a betegek elkülönítésére –, a múzeum egyik termében láthatók az akkori orvosi műszerek, szemvizsgáló táblák, egy kerekes szék is. A következő állomás az ide „kihelyezett” bírósági szoba rekonstrukciója, hiszen sokaknak már itt át kellett esniük azon a tárgyaláson, amelynek során eldöntötték, hogy az illető kaphat-e bebocsátást az országba, vagy visszatoloncolják oda, ahonnan jött. Hunyady ezen a procedúrán is átesett: „A kihallgatás egy iskolateremszerű hivatalban folyt le. Én egy kis asztalnál ültem, mint egy vizsgázó jogász, a katedrán két egyenruhás bíró, nagy rézcsillaggal a mellén. – A verdiktet pedig már tudjuk: – …akta lettem és fogoly. Egy néger őr, vasajtós, homályos börtönfolyosókon át, azonnal lekísért a közös terembe, amely üvegtetejű, óriási helyiség, székekkel, asztalokkal, sőt fotelekkel és díványokkal berendezve, olyanféle, mint a Keleti pályaudvar indóháza. Itt töltik Ellis Island foglyai az egész napjukat, reggel fél héttől este fél nyolcig. Akkor a nőket és férfiakat különválasztják, és felkísérik közös hálótermeikbe. Vagy kétszázan üldögéltek, sétáltak, ácsorogtak a roppant nagyságú teremben, amelynek mennyezetéről két, szintén rendkívül nagy amerikai lobogó lengett alá, mintha a hely valami nemzeti ünnep alkalmából lett volna feldíszítve. A »foglyok« közt voltak négerek, kí-naiak, filippínók, kreolok és fehérek, jóformán minden európai ország polgáraiból. Magyarok is voltak… Hamar megtudtam, hogy ez nagyon emberséges börtön. Telefonálni lehet belőle, sőt külön postahivatala is van a »rabok« számára. És mégis tömlöc. Be kell tartani benne bizonyos börtönszabályokat.” (New York – Budapest 100 nap)

Aki megkapta a bevándorlási engedélyt, annak rendelkezésére állt az épületben pénzváltó (nagyméretű üveglapok között szinte a világ összes akkori bankója és pénzérméje látható az ezt bemutató teremben), és vasúti pénztár is, ahol megvehette a továbbutazáshoz szükséges jegyét. A mentális tesztelés során a delikvensnek afféle puzzle-ként darabokból kellett összeraknia egy Titanic-szerű óceánjáró hajó képét, fakockákat kellett nagyság szerint sorba állítania, különböző fából faragott mértani alakzatokat kellett egy táblán a nekik megfelelő alakú mélyedésekbe beillesztenie.

A szigetnek hatalmas, mintegy hétszáz fős személyzete volt: tisztviselők, őrök, orvosok, ápolónők, a mosodákban, konyhákon tevékenykedők. Ők tizenkét órát dolgoztak a hét minden napján; a kiállítás egyik terme rájuk emlékezik. Egy másik pedig ugyancsak fotókkal, dokumentumokkal azokra, akik különböző jótékony szervezetek, egyletek tagjaiként segítették az érkezőket: főleg ételt és ruhát osztottak nekik.

A folyamatos fluktuációban ugyan, de a szigeten mindig egyszerre tartózkodó hatalmas tömeg élelmezése természetesen ugyancsak külön logisztikai feladat lehetett: egy teremben az itt használt tömegétkészletek, edények, konyhai felszerelések láthatók. Ezeket nyilván Hunyadynak is meg kellett ismernie: „Az ebédlő olyan, mint a konviktusokban vagy a kaszárnyákban. Egyszerű, tágas, tiszta. A hosszú asztalokon mindig tiszta papírterítő. Csak az ablakokon lévő sűrű börtönrács bántja az embert. A »koszt« elég rendes és nagyon bőséges. Különösen a »hozzávaló« kitűnő. A tej, a kávé, a vaj, a cukor, a hófehér kalács és a kétszersült szabadon áll az asztalon. Ezekből bárki annyit vehet, amennyit akar. (…) Ünnepnap pulyka volt, és sűrűn osztogattak fagylaltot még a deportálandó fegyencek között is. De mégsem itt nyilatkozott meg az az amerikai princípium, hogy minden embernek joga van bizonyos életszínvonalhoz, hanem a tisztaságban. A harminc-negyven ágyra berendezett nagy hálótermekben mindennap tisztába húztak minden ágyat, olyan tiszta fehérneművel, mint egy első osztályú hotelben. Fürdeni vagy tusolni minden nap lehetett. Illetőleg nem is lehetett, hanem illett, kellett, muszáj volt. Minden mosdáshoz mindenki kapott egy új szappant (de ha akart, hármat), és két tiszta törülközőt.” (New York – Budapest 100 nap)

Az épület egy másik teremsorában a falakon fotókon, a tér közepén pedig asztalnyi méretű maketteken lehet végigkövetni Ellis Island fejlődését, ahogy az 1800-as évek közepétől kezdve az egykori Gibbson erőd maradványai felett álló pár épület egyre jobban kiépült, hogy mind alkalmasabbá váljon az ide érkezők egyre inkább iparszerű méreteket öltő befogadására-kezelésére. Van aztán a múzeumon belül egy afféle külön „néprajzi gyűjtemény” is: ebben az összes bevándorló náció tagjaitól származó tárgyak vannak kiállítva az ikonoktól a kulacsokig, a családi fotográfiáktól a ruhákig, a könyvektől a pipereholmikig, a tangóharmonikától a gyertyatartóig, a fatokos fényképezőgéptől a varrógépig, a szamovártól a sodrófáig, a rézüsttől a rokkáig. Az egyik vitrinben csak Bibliák vannak szinte a világ összes nyelvén, mellettük zsidó imakönyvek és keresztyén olvasók, tóramutatók és feszületek. Egyszóval van itt minden, amit csak a világ minden tájáról érkezettek magukkal hoztak; márpedig ide tényleg a világ minden tájáról érkeztek a bevándorolni vágyók. Ahogy Hunyady írja az első emeleti nagyteremről: „Egy sarokban nemzeti viseletbe öltözött kínai nők ültek, furcsa madárnyelvükön csicseregve. Honnan jöttek, micsoda tűzvész elől? És mit akarnak csinálni Amerikában? Vendéglőt fognak nyitni, vagy elpusztulnak egy mosoda gőzös levegőjében? Megismerkedtem egy karcsú martinique-i lánnyal, aki az egyetemre akart beiratkozni (…), és matematikus szeretett volna lenni. (…) Egy svájci úr kubai útlevéllel érkezett, amelyben chilei vízum volt. Ez a tömlöcben is dolgozott, telefon útján adott el egy oxigénfejlesztő kapcsolót valamelyik New York-i szódavízgyárnak. A börtönpénztár úgy kezelte a folyószámláját, mint egy bank.” (New York – Budapest 100 nap)

A körfolyosóról nyíló egyik ajtó mögött egy egykori hálóterem rekonstrukcióját is meg lehet tekinteni: a plafonhoz és a padlóhoz rögzített vasoszlopokon három emeleten láncon lógnak az alig fél méter széles, vaskeretes vászonágyak; az egyes dupla sorok között nincs talán fél méternél szélesebb hely. Minden ágyon egy-egy durva szürke pokróc, a sarokban két nagy kőmedencés mosdó. Persze kellett is a sok hálóhely, ha meggondoljuk, hogy milyen tömegben érkeztek ide az emberek: az Ellis Islanden 1892. január 1-jén megnyitott Immigration Stationben bezárásáig összesen több mint 12 millió bevándorló fordult meg, csak az 1907-es évben 860 ezer; a napi rekord (abban az évben április 17-én) 11 747 érkező volt… És hogyan látta ugyanezt a hálótermet Hunyady? „A terem nem volt kellemetlen, tágas volt, szellős, nagyon tiszta, a friss súrolás szaga érzett a levegőjében, amikor este fél nyolckor bevonultunk. A fehér vaságyakat mindennap tisztába húzták kellemes, hűvös fehérneművel. (…) …az emberek tiszták voltak. Mindenki fürdött vagy tusolt, néha kétszer is, mindennap. Ez a házirend Ellis Islandon. Persze, akadt olyan fogoly is, aki szeretett volna piszkos maradni, ezeket az őrök szelíd kényszerrel kivezették a kádakhoz, a néger szolga kezükbe nyomta a friss szappant és a törülközőt. Mégis olyan nehéz szag képződött a teremben, mint valami avas köd. (…) Alig aludtam két-három órát ebben az időben. Végleg ki kellett merülnöm, hogy inkább elájuljak, mint elaludjak ezeken a forró éjszakákon, amelyeknek sötétségét negyven ember baja, betegsége, lidércnyomásos nyugtalansága töltötte meg különféle zajokkal.” (Börtönéjszakák. Magyarország, 1940. október 23.)

Van aztán a mai múzeumban egy olyan kiállításrész, ahol az 1954-ben végleg becsukott, és az 1980-as évekig tulajdonképpen semmire sem használt Ellis Island „halott” korszaka látható: az itt kialakított hatalmas üvegtárlókban vastag porral lepett, tönkrement, kiselejtezett, elöregedett, megfakult tárgyak idézik a pusztulás éveit. Van itt törött klaviatúrás zongora és fiókját vesztett „sánta” íróasztal, beszáradt tűzoltótömlő és horpadt gázpalack, félig lekopott feliratos zománctáblák és elgörbült lapátos álló ventilátor, kibelezett számológép és lapjaira hullott regisztrációs könyv – minden látszólag úgy (de persze nyilván nem kis munkával újra „létrehozva” a múltat), ahogyan a múzeum kialakításának megkezdése előtt a magukra hagyott épületekben szétdobálva-hátrahagyva megtalálták; Ellis Island, mint önmaga „múzeuma”…

De persze ez csak a sziget múltjának egy része, már a hattyúdal. A „fénykor” másmilyen volt; olyan, amilyennek Hunyady is láthatta: „…mint egy üvegtetejű, óriási pályaudvar, ahol össze van keverve az első osztályú váróterem a harmadikkal. Gigerlik és divathölgyek toprongyos emberek között. A fal mellett, a polcokon batyuk és krokodilbőr neszesszerek. Férfiak, asszonyok, gyerekek. Mindenféle bőrszín és fajta. Néger lány, aki szemüveget visel és Kropotkint olvassa. Fehér emberek, akik alig valamivel különben a majomnál. Kínaiak, nemzeti viseletben, a földön guggolva, mint csiripelő fecskecsoport. Az egyik sarok fehér, moll függönnyel volt elkerítve, a függöny mögött csecsemők bőgtek. Mert Ellis Island nem olyan, mint egy aranyásóvonulat állomása, amerre csak felnőtt kalandorok haladnak, hanem valami más, zavaros táborféle, ahol összegyűjtik az egészséges terület szélén a járványgyanús családokat.” (A purgatórium. Híd, 1941. április 1.)

És bár azóta sok-sok év telt el, de Ellis Island ma is pont ilyen: nyüzsgő, színes, zajos, tele európaiakkal, afrikaiakkal, távol-keletiekkel, férfiakkal nőkkel, gyerekekkel. Akik mind azért jönnek ide, hogy a múlt egy különleges darabját láthassák. Csak éppen nekik nincs egy olyan kiváló cicerónéjuk hozzá, mint szerencsére nekünk, magyaroknak.