Vajon van-e olyan muzeológus, aki megfelelő elméleti és gyakorlati tudással kezdte a pályáját, aki nem szenvedett attól, hogy nem akadt olyan megbízható kiadvány, kézikönyv, amelyben a múzeumokban felmerülő szakmai kihívásokhoz vagy egyáltalán tudása megalapozásához segítséget találhatott volna? Idegen nyelvű anyagért, persze, eddig sem kellett messzire menni: az osztrák Friedrich Waidacher, a grazi Steiermärkisches Landesmuseum igazgatója először 1993-ban, majd 1995-ben, végül 1999-ben foglalta össze kézikönyvében mindazt, amit saját múzeumában végzett munkája során, egyetemi oktatóként, illetve nemzetközi tevékenysége közben tapasztalt. Más kérdés, hogy a kézikönyv miért csak most, tizenkét évvel az utolsó német nyelvű javított kiadás után jelent meg magyarul, amikor a benne lefektetett elméleti alapok némiképpen már idejétmúltnak tűnnek. Mivel azonban Magyarországon a mi saját múzeumi intézményrendszerünkben azóta sem sikerült egy hasonlóan összeszedett kézikönyvnek megszületnie, netalán bárkinek mások múzeumelméleti munkáit adoptálva átfogó muzeológiai tankönyvet írnia, Waidacher kötetének még mindig van újdonságértéke magyarul. A TÁMOP Muzeológiai alprojektjének keretében, Mélyi József fordításában, Szőke Annamária szerkesztésében megjelent könyv ráadásul az interneten ingyenesen elérhető, így a muzeológiai képzésben és a kortárs múzeumi praxisban is feltehetően fontos szerepet tölthet be.

Waidacher három fő tartóoszlopra – ezek a metamuzeológia, a történeti muzeológia és az elméleti muzeológia – helyezi fel erős elméleti alapokon nyugvó építményét. A metamuzeológia ellenőrző funkcióval rendelkezik, normatív módon ítéli meg a muzeológia alapelvét, céljait, módszereit, és eredményeit – emeli ki a kötet, miközben felhívja a figyelmet arra, hogy ennek a területnek a központi feladata kétségtelenül a muzeológia megismerési tárgyának meghatározása. De – teszi hozzá a szerző – ügyelni kell arra is, hogy azok a jelenségek, amelyek a gyakorlat révén inkább előtérbe kerülnek, ne fedjék el a jelenségeket megalapozó gondolatokat. A szerző itt vezeti be a muzealitás fogalmát – a muzeológia megismerésének tárgya az ember és a valóság közti specifikus megismerő és értékelő viszony –, ami szerinte azért kiemelkedő fontosságú, mert az ember bizonyos okból néhány tárgyat annyira jelentőségteljesnek tart, hogy azokat mindenképpen meg kívánja őrizni és a társadalom számára megmutatni. A muzeológia rendszerét feltáró metamuzeológia után a történeti muzeológia fejezete a muzeális jelenség történetét vizsgálja a kezdetektől az aktuális kutatásokig. Az osztrák professzor rendszerében a történeti muzeológia feladata azoknak az időbeli és helyi körülményeknek és feltételeknek a leírása és magyarázata, amelyek között a muzealitás megjelent és reflexió tárgyává vált. És végül Waidacher megállapítása szerint az elméleti muzeológia a muzeálügy – egy újabb új fogalom – teljességének alaptudománya, így az Elméleti muzeológia című fejezetben olvashatunk mindenről, ami gyakorlat: a tezaurálástól kezdve a múzeumi kommunikációig.

A kötet végéről persze nem hiányozhat a bibliográfia sem, ami önmagában is érték mindenki számára, aki most kezdi vagy már régóta műveli ezt a tudományt. Nem feledve persze, hogy egy lefordított kézikönyv nem pótolhatja a saját praxis kritikai feldolgozásának hiányát.

Friedrich Waidacher: Az általános muzeológia kézikönyve

Metamuzeológia, történeti muzeológia, elméleti muzeológia

ELTE BTK Művészettörténeti Intézet, Budapest, 2011

http://arthist.elte.hu/TAMOP_412/2_1_waidacher.pdf