A hatvani Grassalkovich-kastély Hatvany-kori állapotáról írni egyszerre szomorú és hálás feladat. Szomorú, mert a második világháború és az azt követő időszak többszöri pusztításai, a funkcióváltásokból adódó átalakítások majdnem teljesen szétrombolták a kastély történetileg kialakult térrendszerét, megsemmisítették enteriőrjeit. Hálás, mert a kastélynak ez az a korszaka, amelyet az összes közül a legjobban ismerünk: többé-kevésbé megbízható visszaemlékezések, kiváló minőségű fényképsorozatok és az elmúlt évtizedek kutatásainak köszönhetően számos történeti adat áll rendelkezésünkre, amelyek felhasználásával akár virtuálisan, akár anyagi valóságukban is rekonstruálni lehet(ne) az elpusztult enteriőröket.

A Hatvany-korszak időmeghatározást használhatjuk tágabb és szűkebb értelemben is. Tágabb értelemben jelenti a Deutsch (később Hatvany–Deutsch, majd Hatvany) család birtoklásának 1867 és 1947 között eltelt nyolc évtizedét; szűkebb értelemben azt az időszakot, amikor kialakult és fennállt a kastélyegyüttesnek az az állapota, amely a két világháború között készült fényképekről, építészeti felmérésről, esetenként festményekről, illetve szóbeli és írott forrásokból – visszaemlékezésekből, levelekből, naplókból – kirajzolódik.

A tágabb értelemben vett Hatvany-korszak a család négy nemzedékét öleli fel: Ignác (1803–1873), József (1824–1903), Sándor (1852–1913) és az ő gyermekei – a „Hatvany-örökösök” –, Lajos (1880–1961), Ferenc (1881–1954) és Irén (1885–1944) korát. A szűkebb értelemben vett Hatvany-korszakot ez utóbbi három testvér neve fémjelzi, noha biztos, hogy a kastélynak ezt az oly gondosan dokumentált állapotát nem kizárólag ők hozták létre.

A hatvani kastély a város központjában áll: U alaprajzú, egyemeletes főépületéhez az oldalszárnyak végén sarkosan L alaprajzú, földszintes melléképületek kapcsolódnak, végükön szintén sarkosan csatlakozó, átlósan elhelyezkedő, négyzetes alaprajzú pavilonokkal. A főépület középszárnyának középrizalitja fölött tört vonalú tetővel fedett álkupola emelkedik, a főbejárat a középszárny külső homlokzatán, az előkert felől nyílik. Az oldalszárnyak és a melléképületek közrefogta udvaroknak közvetlen kapcsolatuk van az egykor nagy kiterjedésű, felső és hátsó kertre tagolt, mára már szinte teljesen megsemmisült, nyomaiban is alig érzékelhető, szétszabdalt kastélykerttel.

A birtokszerző Deutsch Ignác és felesége, Abelsberg Teréz az 1867-re már erősen leromlott állapotú kastélyt csak alkalomszerűen látogatta. Számára nem a kastély, hanem a birtok, a termőföld volt a fontos; nem a reprezentáció, hanem az üzlet.

Fia, Deutsch József és felesége, Krieshaber Paula már rendszeresen használta a kastélyt – a nyári hónapokban az unokákkal huzamosabb tartózkodásra is –, de Deutsch Józsefnek „a kastélyt eszébe sem jutott… rendbe hozni, a kastély lent a földszinten gabonatár volt, és egy-két szobát, ami kellett a családnak, hogy kint legyenek nyaralni, azt rendbe hozták. …egy elhanyagolt kastély volt.” [1] A családi emlékezet szerint a főépület keleti szárnyának északi végében lévő emeleti szobát lakták, amelyet sötét színű, régi bútorairól az utódok fekete szobának neveztek. Ebben az időben a konyha a kapualj nyugati oldalán, az udvari középrizalit sarkában levő helyiségben volt.

A kastély megújítása, értékes berendezési és műtárgyakkal reprezentatív vidéki rezidenciává történő átformálása és a kert kiépítése a következő két nemzedékre, Hatvany–Deutsch Sándorra és gyermekeire várt, akik 1901 és 1939 között meg-megújuló lendülettel formálták a maguk képére az épületet és környezetét. A csaknem negyven év alatt történt beavatkozások, funkció- és használóváltások, átrendezések időrendjének megállapítása, személyekhez és dátumokhoz kötése csakúgy, mint a pusztulástörténet megírása egy újabb publikáció témája lesz; a jelen írásban mindössze a kastélynak az 1920–1930-as évekbeli, fényképekről és a kort felidéző visszaemlékezésekből elénk táruló enteriőrjeiről szeretnék áttekintést adni – arról a közegről, amelyet egy 1942-ben Hatvany Irénnek írt levélben annak írója „eltűnni akaró álomvilág”-nak nevezett.

A kastélyt ezekben az évtizedekben is csak egyetlen családtag tekintette otthonának: dr. Hirsch Albertné Hatvany Irén a pesti Nádor utcai Deutsch-házat 1925–26-ban elhagyva költözött Hatvanba. Ifjabbik bátyja, a festő és műgyűjtő Ferenc is sokszor időzött itt családjával; festett és gyakran fogadta – olykor huzamosabb időre – művészbarátait. Hatvany Lajos, a legidősebb testvér viszont nem szerette Hatvant („nem lehetett kivinni, csak ha valaki miatt ment ki… kimentünk két napra a sógornőm kedvéért, akkor kihívott és mondta, találj ki valamit, menjünk haza még éjjel, nem bírta”), csak a lehető legrövidebb időt töltötte ott, általában azt is vendégekkel.

A kastélyt tehát elsősorban Hatvany Irén és Hatvany Ferenc használta: Irén a földszintnek a kapualjtól keletre eső részét, Ferenc a nyugatit.

A keleti szárny traktusos, egy udvari oldalfolyosóval, amelynek a melléklépcsőház tengelyében van kijárata a díszudvarra. A konyha ebben az időszakban már a keleti szárny északi végében volt: két középpillérre boltozott, kőpadlós helyiség; bejárata a folyosó végén nyíló ajtón, egy ablak a díszudvar, kettő az utca felé, egy ablak és kijárat a gazdasági udvarba. Berendezésének két fő darabja a déli falnál elhelyezett tűzhely és a pillérek közé állított nagy munkaasztal volt. A konyha déli falán nyílt a szomszédos melléklépcsőház lépcsőkarjai alatti térben elhelyezett kamra. Tovább személyzeti szobák következtek, fehérre meszelt falakkal, vaskályhával; az egyik a házvezetőnő-gazdaasszonyé, egy másikat Hatvany Irén 1927-től raktárként használt, ahol a környék szegényeinek szánt ruha- és élelmiszer-adományokat tárolta. A raktárhelyiség nyugati falának folyosó felőli oldalán még ma is áll az az úgynevezett „török kályha”, amelyet Szmrecsányi Ödön grafikus, Hatvany Ferenc barátja tervei szerint építettek ide.

A középszárny keleti része kéttraktusos, az északi traktus északi oldalán kosáríves árkádokkal megnyitott, négyzetes pilléres, falazott mellvédes udvari folyosóval. Itt helyezkedtek el Hatvany Irén szobái. A keleti és a középszárny találkozásában volt a fürdőszoba; két ajtaja közül az egyik a folyosók találkozásában lévő, négyzetes alaprajzú előtérből nyílt, a másik a sarokszobából, Hatvany Irén hálószobájából. A hálószoba egyik sarkában ágy, vele szemben kerek fajanszkályha állt, középen fotelokkal körülvett kerek asztal.

A kastélybelső pusztulása után íródott visszaemlékezések valószínűleg tévesen azonosítják a hálószobával nyugatról szomszédos szobát az úgynevezett „piros bútor szalon”-nal. Íróasztal, írógépasztal írógéppel, olvasólámpa, könyvszekrény, telefon, heverő: a berendezés inkább utal dolgozószobára – Hatvany Irén dolgozószobájára –, mint szalonra. Az épület egy korábbi periódusából a délkeleti sarokban megmaradt ablakfülkét (amelynek segítségével a helyiség egyértelműen azonosítható) faliszekrényként használták.

A „piros bútor szalon”, amely nevét a bútorok kárpitjának színéről nyerte, feltehetőleg a következő helyiség lehetett. „Nagyon sajnálom, hogy hideg szobában fáztál édes lelkem és nem szóltam, hogy távollétemben is fűtsék a Vörös szobát” – írja Hatvany Irén egy bátyjának, Lajosnak írott képeslapján. Ez a szoba további kettővel – a kis ebédlővel és az úgynevezett „telefonszobával” – együtt a mindennapi családi élet színtere volt; az északi traktusban kiszolgálóhelyiségek (például közlekedő, tálalófolyosó, fűtőhelyiség) sorakoztak.

A kis ebédlő közepén zárt állapotában kerek, kinyitott állapotában ovális ebédlőasztal állt, áttört támlájú, kárpitozott ülőpárnás székekkel; a kályhafülkében kerek cserépkályha, mellette az ezüstnemű tárolására szolgáló, terjedelmes vitrin. A legjellegzetesebb bútordarab egy virágtartó volt, amelynek tálcája fából faragott, ülő kutyát mintázó talapzaton nyugodott.

A szobasor legfontosabb eleme, a családi és a társasági élet központja vitán felül a kis ebédlő és a kapualj között elhelyezkedő „telefonszoba” (más néven olvasószoba) volt. „Itt ülök a telefonszobában… befűtöttünk… a vendégek tiszteletére, kik most reggel távoztak”; „Képzeljed hozzá a telefonszobát szívesen és nem szívesen látott vendégeivel…” – írja Hatvany Irén távollévő családtagjainak szóló leveleiben. Kerek kályha, kényelmes bőrkanapék és -fotelek, kerek asztalka, zsúrkocsi, tabernákulumszekrény állóórával és megszámlálhatatlan családi fénykép a falakon – amelyek okán a szobát a „Deutsch-ősök terme”-ként is emlegették – alkotta a berendezését.

A század elején hallá alakított, a falak mentén elhelyezett bútorokkal – bőrbevonatú ülőbútorokkal és egy terjedelmes, súlyos asztallal – ellátott kapualj új minőségében bizonyos távolságot tartott, de mégis kényelmes átjárást biztosított a két épületrész, a keleti és a nyugati között. Viszonylag ép (a viszonyítási alap a többi, csaknem százszázalékosan elpusztult enteriőr csak négyzetdeciméterekben mérhető maradványai) fali és boltozati stukkódísze révén az emeleti hall és a díszterem mellett a kastélynak ez a harmadik helyisége, amely anyagi valóságában is megőrzött valamit az egykori gazdagságból.

A kapualj túlsó oldalán, a középszárny nyugati részét egykor teljes egészében elfoglaló pilléres, boltozatos teremből, a – későbbi szóhasználattal – „lovagterem”-nek nevezett térből alakították ki Hatvany Ferenc lakosztályát (szobasort és közlekedőfolyosót), a terem északi oldalán húzódó, egykor a keleti szárnyéhoz hasonlóan árkádokkal megnyitott, udvari oldalfolyosójának két keleti szakaszából pedig a hozzá tartozó vizesblokkot. A harmadik, be nem épített folyosószakasz kötötte össze a lakosztályt a díszudvari kijárattal; további, a nyugati szárny magtár-raktárát a lakosztálytól elválasztó szakaszának végén az oldalkertbe – ahol rózsakert és játszótér is volt – vezető ajtó nyílt. A szobákhoz tartozó közlekedőfolyosó szobaszerűen volt berendezve, a falak mentén bútorokkal, a falakon képekkel.

Az utcai traktus első, a többitől némileg szeparált szobáját Hatvany Irén ritkán Hatvanba látogató férje, Hirsch Albert használta. A szobával szemben, a közlekedőfolyosó túlsó oldalán az egykori konyha ebben az időben már könyvtár volt. Hirsch Albert szobája után következett Hatvany Ferencé, majd a gyerekszobák: nappali és háló. Utóbbiakban egyszerű, funkcionális bútorok voltak; a nappali egyik sarkában népi ihletésű asztal-pad-székek garnitúra, a hálóban világos színűre festett ágyak-szekrények. Az utolsó, nyugati homlokzatra nyíló szobát Hatvany Ferenc legidősebb gyermeke, Alexandra kapta meg.

Az emelet keleti részének elrendezése a földszintéhez hasonló: két traktus a közép-, egy az oldalszárnyban, L alakú oldalfolyosóval; a középszárnyban az északi traktus a déli, enfilade-os elrendezésű reprezentatív helyiségeket szolgálta ki. A középszárny emeletére a kapualj-hall keleti oldalán, az udvari középrizalitban elhelyezkedő díszlépcsőház emeleti hallba érkező, kőfokos, kőkorlátos kétkarú lépcsője vezet. Az emeleti hallból az épület mindegyik részét el lehetett érni: a déli oldalán elhelyezkedő díszteremből két oldalra az enfilade termeit, a nyugati oldalához csatlakozó fegyverszobán, majd könyvtáron át a nyugati épületrész középfolyosójáról az udvari helyiségeket és a magtárat, a déli lépcsőkar légtere melletti szűk folyosóról a keleti épületrész oldalfolyosóját.

A keleti szárny északi helyisége az 1930-as évek második felében a hozzá csatlakozó előszobával és vizesblokkal önálló lakóegységként funkcionált. Előszobája a folyosó északi, ajtóval lezárt szakasza volt, vizesblokkot a melléklépcső légterében alakítottak ki hozzá. A fürdőszobának a szobából és a déli lépcsőkar alatti előtérből is volt bejárata, a fürdőszoba déli oldalán elhelyezkedő WC-nek csak az előtérből. Az előszoba rózsaszínű, a szoba meszelt (azaz fehér) volt.

A melléklépcsőháztól délre egymásba nyíló, de a folyosóról is megközelíthető szobák közül az elsőről csak annyit tudunk, hogy a falai zöldre voltak festve. A második rózsaszín tapétás vendégszoba, a harmadik Hatvany–Deutsch Sándorné öltözőhelyisége, a negyedik – a délkeleti sarokban – a szobája volt. (Kérdés, hogy az első feleségé, az 1901-ben elhunyt Hatvany–Deutsch Emmáé vagy a másodiké, az 1913-ban elvett Amberg Ottíliáé, aki 1938-ig a családdal élt. Az első esetben a szobának 1901 előtt kellett elkészülnie – hacsak nem emlékszobáról volt szó, amit szintén nem lehet kizárni.) Ez a sarokszoba egyben a keleti záróeleme volt a középszárny enfilade-os térsorának, amelynek tapétás, táblás parkettás termeiben a mennyezetről kristálycsillár függött, a kályhafülkékben változatos stílusú és formájú kályhák álltak.

A zöld tapétás sarokszoba és a középtengelyben lévő díszterem között a bordó nagy ebédlő és a lila nagy szalon helyezkedett el, mögöttük az ebédlőhöz tartozó tálalóval és tálalófolyosóval, illetve a második emeletre – a tetőtérbe – vezető, négykarú falépcső lépcsőházával. A stukkós díszterem csak a falak mentén volt bútorozva: ülőbútorokkal, konzolasztalokkal, alacsony komódokkal. Két kosfejes kályha fűtötte, kristálycsillárok és falikarok világították meg. A mennyezet közepén még ma is látható a szarvas vonta kocsiját hajtó Diana ábrázolása, oldalt és a sarkokban a négy őselem és a mezőgazdasági ágak szimbolikus megjelenítései.

A középszárny nyugati része kéttraktusos, illetve két traktus és középfolyosós elrendezésű. A déli traktusban a keleti rész enfilade-os térsora folytatódott, az északiban a díszteremből nyíló könyvtárszoba után a középfolyosóról megközelíthető helyiségek következtek: két szoba között fürdőszoba és átjáró a nyugati szárnyba. A díszteremtől nyugatra lévő első déli termet zöld, a másodikat zöldesszürke, a harmadikat kék, a negyediket – a nyugati sarokszobát – kékesszürke tapétájáról, illetve az ezeket használó családtagokról – Hatvany Ferenc, Hirsch Albert, Hatvany Irén, Hirsch Emma – nevezték el. Ezeket a helyiségeket azonban valószínűleg nem olyan intenzíven használták, mint a földszinti szobákat – ez, vagy esetleg időbeli eltérés lehet az oka a párhuzamosságoknak. Mindenesetre az úgynevezett „kék szoba” volt Hatvany Irén legkedvesebb szobája, és elképzelhető, hogy édesapjáé, Hatvany–Deutsch Sándoré is, hiszen a kastély összes termei közül ebben a karakteres tapétamintájáról és kecses íróasztaláról kétséget kizáróan felismerhető szobában fényképeztette magát. Itt állt a legendás, baldachinos-függönyös „Mária-Terézia-ágy”, amelyhez a „néphit” a királynő látogatását kapcsolta, és ezt ábrázolja Hatvany Ferencnek a hatvani Hatvany Lajos Múzeumban őrzött képe is.

„…lehetséges az, hogy az mit évtizedek óta szerető kezek alkottak, becsültek, kényeztettek és szerettek, egyszerre semmivé váljon és olyanok kezébe kerüljön, a kiknek egyedüli feladata a meglévő jónak és szépnek megsemmisítése azért, mert nem az övék?” – kérdezi az előbbiekben már idézett levél írója. Igen, ez történt: a kastély 1944 végén kezdődött, több hullámban történt kirablása és pusztítása után a Műemlékek Országos Bizottságának állapotfelmérő kérdőíve 1947-ben és 1949-ben arról ad számot, hogy „a felszerelés és a bútorzat teljes egészében elpusztult”; „Részben az ajtók, ablakok, néhány műkincs értékű cserépkályha… részben tapéták és fali díszítések maradtak meg, különben semmi.” Ami a rombolásból még hátra volt, azt elvégezte a tanintézetté, majd kórházzá alakítás a következő években-évtizedekben.

A kórház kiköltözése, azaz több mint két évtized óta üresen álló épületben egy kormányhatározat értelmében 2014 tavaszán országos vadászati múzeum nyílik.

Köszönetet mondok Korzim Erikának sok homályos részletet megvilágító , értékes szóbeli közléseiért.

[1] A forrásmegjelölés nélküli további idézett szövegek a Hatvany Lajosné Somogyi Jolánnal készült interjú (Koncz E. Katalin–Halmos Károly, 1979. június 15.) kéziratos változatából származnak (Hatvany Lajos Múzeum, Hatvan, Ad 100-2012).