Az Ernst Múzeum omladozó homlokzatát látva nehéz ma elhinnünk, hogy korábban ez az épület pompázatos előcsarnokával a kultúra fellegváraként vonzotta a művészet rajon-góit. A történet több mint száz évvel ezelőtt kezdődött, mikor a magyar műveket igazi rajongással gyűjtő Ernst Lajos addig összegyűjtött műveinek bemutatásához keresett helyszínt. Az általa megálmodott múzeum építését Fodor Gyula vállalta el, aki abban a korban igazi „bérházspecialistának” számított: mesterien tudta a tereket felhasználni, és ezzel egy adott méretű épületben a bérlakások számát maximalizálni. A gyűjtő számára ez kulcsfontosságú volt, hiszen egyik fő bevételi forrásának a beszedhető lakbéreket gondolta.

Budapest első ötemeletes épülete azonban nem mindenki tetszését nyerte el, Elek Artúr műkritikus egyenesen „szörnyeteg külsejűnek” nevezte díszes homlokzata és magassága miatt. És bár a díszes homlokzat ma már a múlté, a patinás épület még ma is rengeteg kincset rejt. A szecessziós bejárat két oldalán a mecénások példaképe, Mátyás király és felesége portréja köszönti a látogatót. A lépcső előtt Lechner Ödön építész fekete márványpadjai állnak, a lépcsőforduló üvegablaka Rippl-Rónai József, a belső kis világítóablakok Falus Elek munkái. Az építés során a gyűjtő tovább is gondolta a koncepciót, és egy többszintes kulturális központot hozott létre mozival, műteremlakásokkal. Ez utóbbiakban kezdetben Ernst két festőbarátja, Fényes Adolf és Zádor István lakott, de a későbbiekben Iványi Grünwald Béla, Boldizsár István és Kádár János Miklós festőművész is a ház ötödik emeletén élt és alkotott.

A múzeum 1912. május közepén nyitotta meg a kapuit, és programja már a megnyitáskor körvonalazódott Ernst Lajosban: „egyszerre otthont adni a múltnak, a gyökereknek, és bemutatni a jelent, a modern, európai színvonalú magyar művészetet.” Lázár Béla a következőképpen fogalmazta meg Ernst Lajos célkitűzéseit: „a magyar történeti múlton felépülő modern művészeti haladás szolgálatára vállalkozott.” Ez az egyértelműen megfogalmazott nemzeti karakter volt a kapcsolat a múzeumban kiállított modern és a régi művészet között. Hogy mely művek voltak érdemesek a múzeumban való kiállításra, arról Ernst Lajos maga döntött. Ez a szabadság, valamint nyitottsága az új felé tette lehetővé, hogy a múzeum teljesen egyedi, modern szemléletet közvetítsen. A kiállítások, koncertek és felolvasóestek révén a Nagymező utca 8. szám alatti épület igazi szellemi műhellyé vált, amely vonzotta a kortárs művészeket.

A programban már a kezdetekkor jelen volt a nemzet nevelésének, erkölcsi nemesítésének a gondolata. Erről Ernst a következőket mondta a múzeum megnyitásakor: „meg van adva a keret, s a szellem, mely eddig is vezetett a gyűjtésben és vezetni fog ezen túl is: összegyűjteni mindazt, ami a magyar kultúrának emléke, hogy az ifjúság megtanulja múltját megbecsülni, hogy így jövőjét szolgálhassa.” A nyitáskor 14 teremben kaptak helyet a gyűjtemény darabjai. „Az első csoportba a politikai arcképek tartoztak, melyek eredeti egykorú olajfestmények és metszetek voltak. A második csoportba az irodalomtörténeti arcképgyűjteményt sorolta, ezen belül a legjelentősebbnek a Petőfi-gyűjteményt tartotta. Harmadik volt a magyar művészek portréit tartalmazó csoport. Negyedik része a gyűjteménynek magyar történeti képekből állt, melyek jelentős részben vázlatok voltak. Legfontosabb közülük Székely Bertalan kollekciója volt. Az ötödik csoportba irodalmi és politikai humorisztikus rajzok tartoztak. Külön csoportot képeztek a szobrok, melyek lényegében Izsó Miklós hagyatékát, szobrainak vázlatait jelentették. A hetedik a metszetek és viseletképek csoportja, a nyolcadikba a művészkézirat gyűjtemény tartozott” – olvasható a Vasárnapi Újság 1898-ban megjelent számában.

Ernst Lajos a gyűjteményét a múzeum megnyitását követően is folyamatosan bővítette. Ha kiszemelt egy-egy művészt, minden eszközt megragadott, hogy megszerezze magának annak műveit. Madarász Viktor lánya, Adeline például a következőket írja erről a naplójában: „Mikor még a Városligeti fasorban laktunk, emlékszem, Ernst Lajos, aki akkor egészen fiatal ember volt, sokat járt hozzánk. Mindig kutatott, kérdezte ebben a fiókban mi van, az a sok papirosféle a szekrény tetején micsoda? Nagyon ügyetlenül még a székre is állott, s úgy iparkodott megállapítani, mik vannak rajzolva a lapokra.”

Székely Bertalan műveit is kitartó munkával sikerült csak megszereznie Ernstnek; Székely viszont egy hozzá írott levelében kitér arra, mennyire „meglepte és megörvendeztette”, hogy a gyűjtő az ő régi vázlatait összevásárolta, és így megóvta a pusztulástól. Ezért hálája jeléül három vázlatát és az önarcképét is a mecénásnak ajándékozta. Ernst természetesen nagyon örült az ajándéknak, amelyeken keresztül, úgy vélte, „a művész zsenije jut kifejezésre”. Éppen ezért ugyanolyan értékesnek találta ezeket is, mint a befejezett műveket.

Ernst gyűjtési szenvedélyéről a következőket mondta: „Már kora ifjúságomban is csak az lelkesített, ami magyar volt. Ez az érzésem abban nyilvánult meg elsősorban, hogy minden magyar vonatkozású tárgyat, amit képes lapban láttam, kivágtam, és összegyűjtöttem. Tizenöt éves koromban már jól ösmertem a pesti régiségkereskedőket, akiket gyakran felkerestem. Kezdtem litografiai lapokat és metszeteket vásárolni. Szorgalmasan eljárogattam a Nemzeti Muzeumba, ahol elsősorban a képtárban levő magyar történeti képek ragadták meg a figyelmemet.” Ez az idézet is bizonyítja, hogy a gyűjteményépítés már akkor is nagyon nagy körültekintést igényelt. Gondosan kidolgozott koncepció alapján kellett megválogatnia a gyűjtőnek, hogy mit fogad be a kollekciójába. Ráadásul Ernst Lajost, azon túl, hogy kivételesen jó ízlése volt, elsősorban nem anyagi érdekek motiválták.

„Gazdasági érvek a gyűjtemény gyarapításakor csak másodlagosak lehetnek. Ráadásul a nem megfelelő gyűjtemény is helyet, embereket foglal, és a fenntartási költsége sem kevés” – fűzi hozzá mindehhez Gulyás Gábor, a Műcsarnok vezetője, akinek intézményéhez ma az Ernst Múzeum is tartozik.

Az igen gondosan összeválogatott Ernst-gyűjtemény az első világháború alatt nem volt megtekinthető, mert a múzeum hadikórházként működött. Az épület legközelebb az 1915-ben megrendezett Rippl-Rónai-kiállítással nyitotta meg kapuját a látogatók előtt. Hamarosan azonban kiderült, hogy a bérlakásokból és a kávéházból befolyó összeg már nem fedezi a kiadásokat. Viszont mivel Ernst mindennél jobban értett a műtárgyakhoz, és kiterjedt kapcsolatokkal rendelkezett, így adott volt számára, hogy aukciók rendezésével biztosítsa a múzeum anyagi hátterét. A kezdeti sikert azonban az 1930-as gazdasági válság visszavetette, mivel a műkereskedelem is hanyatlásnak indult. A gyűjtőnek ez több szempontból is súlyos csapást jelentett: az aukciók visszaszorulásával veszélybe került múzeuma sorsa, ráadásul gyűjteményének értéke is óriásit zuhant. Ebben a szorult helyzetben Ernst magyar nemzeti gyűjteményét mindenképpen valamilyen közintézménynek kívánta eladni. Meg is kezdődtek a tárgyalások a gyűjtő és az állam között, ám végül mégsem született megállapodás. „Az állam látszólag örömmel bocsátkozott a tárgyalásba. (…) Ernstet ígéretekkel titkon biztatták (…), azonban sem zsidó görbültsége, sem a minisztériumban tanuk előtt sírásba való fulladása, nem segített abban, hogy megvalósuljon az ígért terv. Visszautasították és így gyönyörű országunk egy remek ékszerrel lett szegényebb. Nem vették meg gyűjteményét. Ő nem tarthatta meg, így teljesen összeroppant! (…) Ötszázezer pengő volt már a megállapított megvételi tétel (…) Folyton ígérték neki, de nem tartották be. Rejtélyes!” – így emlékezett vissza a gyűjtő unokahúga az akkori eseményekre. A csalódott Ernst ezután már nem látta a kiutat, és egy tavaszi estén véget vetett az életének.

Ezt követően az Ernst-gyűjtemény kalapács alá került: egy részét közintézmények vették meg, a másik része mind a mai napig magángyűjtemények anyagát gazdagítja. A múzeumot az mentette meg a bezárástól, hogy tovább tudták növelni a bérlakások számát a kiállítótér kárára. Főleg az ötvenes években voltak olyan funkcionális átalakítások az épületben, amelyek során nem vették figyelembe az eredeti állapotot, így történhetett meg, hogy a legutóbbi átalakítás során egy gyönyörű, szabályos kupolára bukkantak az üzemeltetők. És bár az újra felfedezett kupola a kiállítóteremhez funkcionálisan nem tesz hozzá, ráadásul egy teljes lakás méretét foglalja el, de jelentősen emeli az épület fényét.

Ebből a nagyvonalúságból, ami megvolt az eredeti Ernst Múzeumban, igyekszik visszahozni valamennyit a múzeum mostani vezetője azzal, hogy miután a Budapesti Kamaraszínház elköltözött, az üresen maradt épületrész visszaszerzésére készül. Ezzel egy nagy és elegáns előteret nyernének, mert most nincs előcsarnoka a múzeumnak, hanem rögtön egy lépcső vezet fel a kiállítóhelyhez. „És bár ez magasabb rezsiköltséget jelent, mégis hiszem, hogy nem mindegy a látogatóknak, hová érkeznek, amikor belépnek az épületbe” – hangsúlyozza Gulyás Gábor. Ugyanakkor nem szabad figyelmen kívül hagyni a mai elvárásokat sem: míg Ernst Lajos számára a kiállítóhely egy szalon volt kényelmes ülőbútorokkal, nagy virágokkal, ma egy kiállítás nem így néz ki. Új képzőművészeti műfajok jelentek meg, amelyekhez más típusú terek kellenek. „Meg kell találni az összhangot a hagyomány és a korszerűség között. Erre példa a bécsi Albertina császári palotája, ahová úgy tudtak betenni egy mozgólépcsőt, hogy az embernek nincs rossz érzése, könnyen megfér egymás mellett a modern és a hagyományos. A kiállítótér átalakítása során mi is erre törekszünk: meghagyni a régi, szép dolgokat, de közben megfelelni a mai elvárásoknak” – hangsúlyozza az intézmény vezetője. Célja, hogy az Ernst Múzeum olyan kiállítóhely legyen a közönség szemében, amit érdemes újra felfedezni. Mert rendkívül sajnálatos, mondja, hogy ez a százéves múzeum nincs benne a köztudatban.

A mostani centenárium azonban kifejezetten jó lehetőség arra, hogy ezen változtassanak. A múzeum százéves fennállásának tiszteletére rendezett ünnepség szeptemberben veszi kezdetét egy kétnapos utcafesztivállal. Több kortárs művészeti program is lesz, többek közt fellép majd Lajkó Félix és a Bëlga zenekar. Szintén a centenáriumhoz kapcsolódóan installációs pályázatot hirdettek a szervezők az épület homlokzatának újragondolására. „Mivel a közeljövőben nem látunk esélyt az épület felújítására, a legtöbb, amit tehetünk, hogy felhívjuk a figyelmet a házra” – jegyzi meg a múzeum vezetője. A győztes épülethálót a fesztiválon fedik majd fel a nyilvánosság előtt, ezzel fogják „menyasszonyi ruhába öltöztetni” a múzeumot.

Emellett igyekeznek olyan kiállításokat rendezni, amelyek az eddiginél jóval nagyobb közönséget tudnak vonzani. „Ezt várjuk a napjaink legbefolyásosabb kortárs képzőművészének, a kínai Aj Vej-vejnek augusztusban nyíló fotókiállításától is” – avat be a tervekbe Gulyás. És persze az eddig megszokott kísérőprogramok is várják az érdeklődőket a Nagymező utcába. Ezek közül a filmvetítés az egyetlen, ami igen nehézkes, mert nem igazán alkalmas a kiállítótér hozzá. „Ezért is lenne jó megszerezni a színház területét, ahol van egy kis vetítő, ott nagyon komoly programokat lehetne csinálni” – mondja a múzeum vezetője. Az irodalmi estek is igen népszerűek, itt már kialakult egy állandó közönség. A zenének pedig hagyománya van az Ernst Múzeumban; még Bartók Béla is adott itt zongoraversenyt az 1930-as években. Ezt a hagyományt is megpróbálják újraéleszteni a szervezők. Kéthetente pedig rendszeres tárlatvezetéseken ismerhetik meg a múzeum kiállításait azok a látogatók, akik nem elégszenek meg a táblákon olvasható információkkal, hanem szeretnének még többet megtudni a kiállított művekről. Ráadásul az önkéntes stáb akár tíz különböző nyelven tud felkészülni a külföldi csoportok fogadására. „Ez nem egy professzionális program ugyan, de nagyon kedves ügy” – fűzi hozzá Gulyás. Emellett vannak rendhagyó tárlatvezetések is, amelyeket a tárlatvezető személye tesz különlegessé; ilyenkor előfordul, hogy maga a művész vezeti körbe a látogatókat.

Az utóbbi időben nem nagyon volt konszenzus a múzeum szerepvállalását illetően. Egyesek szerint gyűjtők háza kellene legyen, hiszen Ernst Lajos maga is gyűjtő volt, míg mások számára a múzeum az a hely lehetne, ahol az experimentális kortárs művészetet kellene bemutatni. „Ezeket az álláspontokat is próbáljuk majd ütköztetni az ősszel rendezett konferencián, amellyel elsődleges célunk, hogy megszülessen egy hosszú távú, megalapozott, konszenzusos terv az Ernst Múzeum működéséről, ami akár a következő száz évre is kitartana. Sajnos hajlamosak vagyunk a kormányváltásnak megfelelő négyéves periódusokban gondolkodni, pedig egy intézmény jövőjét tekintve ez túl rövid időszak. A másik probléma, amivel szintén foglalkozni kell a konferencián, hogy az Ernst Múzeum csak a nevében múzeum, valójában kiállítóhely, amit nem az állam, hanem a Műcsarnok működtet” – osztja meg gondjait a múzeum vezetője. Az állam az Ernst Múzeum működtetését ugyanis valóban átadta a Műcsarnoknak, az ezt biztosító forrást viszont gyakorlatilag elvonta. Így most a Műcsarnokból oldják meg a kiállítóhely irányítását és fenntartását, ami egyértelműen nehezíti az Ernst Múzeum működését. „Bár most úgy tűnhet, hogy magam ellen beszélek, de a múzeumnak az az érdeke, hogy egy karakteres saját vezetése legyen, saját profillal, ne ilyen mostohagyerekként éljen. Mert az Ernst Múzeum nagy érték, amit meg kell becsülnünk, amire vigyáznunk kell” – zárja le a beszélgetést Gulyás Gábor.