Esti költőből nappali költő lett

Konrad Sutarski, a Magyarországi Lengyelség Múzeuma és Levéltára nyugalmazott igazgatója

MúzeumCafé 44.

1998-ban az akkor már több mint három évtizede hazánkban élő lengyel Konrad Sutarski kezdeményezésére jött létre a Magyarországi Lengyelség Múzeuma és Levéltára. A múzeum gyűjtőköre specifikus: a világon egyedüliként fő kutatási területe az ezeréves lengyel–magyar történelmi kapcsolatok és a magyarországi lengyelség története. Ennek az intézménynek volt igazgatója alapításától 2013-ig Konrad Sutarski, aki ezért a munkájáért idén átvehette a hazai muzeológia legjelentősebb elismerését, a Móra Ferenc-díjat. Az eredetileg műszaki végzettségű Sutarskit szakmai pályája mellett mindig is izgatta az irodalom, a kultúra, ezen a területen is sokat dolgozott: 1956-ban kezdett publikálni, magyarul négy verseskötete jelent meg, számos magyar költőt fordított lengyel nyelvre, szerkesztőként dolgozott a Duna Televízióban, a Polonia Wegierska folyóirat főszerkesztője, tagja a magyar és a lengyel írószövetségnek is. A múzeumról, a Magyarországon élő lengyelségről és irodalmi tevékenységéről is beszélgettünk vele.

 

– Az 1960-as évek közepétől él Magyarországon. Bár fiatal kora óta költőként is ismert, gépészmérnökként jött Magyarországra, de a kilencvenes években váltott, és diplomataként, illetve nemzetiségi politikusként folytatta a pályáját. Már otthon kirajzolódott ez az út?

1958-ban végeztem Poznanban a Műszaki Egyetem gépészmérnök szakán, de már 1956-ban bekapcsolódtam az irodalmi életbe. Így igen hamar megmutatkozott a két, egymás mellett haladó pálya az életemben. Feleségem magyar, 1965-ben Magyarországra költöztünk, azóta Budapesten élek. Húsz évig a szakmámban dolgoztam, az irodalommal csak esténként foglalkoztam; „esti költő” lettem. Érdekelt a magyar irodalom, a magyar kultúra, ekkor kezdtem magyar költészetet fordítani lengyelre. A fordulat az én életemben is 1990-ben következett be: a lengyel kulturális miniszter ajánlása alapján a budapesti Lengyel Kulturális és Információs Központ igazgatását vállaltam el mint követségi tanácsos.

 

– Milyen előzményei voltak annak, hogy a rendszerváltás után diplomata lett?

Magyarországon élve tapasztaltam meg, hogy a magyar egy olyan ősi nép, amelynek más a kulturális gyökere, más a történelmi őstudata, és nyelvszerkezetileg is más, mint az indoeurópai népek. Ez keltette fel az érdeklődésemet a magyarság kultúrája iránt. Sokat írtam különböző lengyel kulturális lapokba, hogy bemutassam a magyar irodalmat és kultúrát. A két nép történelme állandóan összefonódott, ez az erős kapocs fontossá tette számomra a magyar–lengyel kapcsolatok történetének kutatását. Úgy tudom, ez a tudásom volt a döntő, hogy rám esett a választás. Az idén jelent meg Közös fények című tanulmánykötetem, amely lengyel–magyar történelmi témákkal foglalkozik, és a Ha úgy tudnánk… című újabb válogatott verseskötetem, amelyben A haza kiterjesztése címen jelentettem meg a két nép kapcsolatáról egy költői hangvételű, hosszabb írásomat.

 

– Mikor vált fontossá, hogy itt élő lengyelként foglalkozni kezdjen a magyarországi lengyel kisebbséggel?

A Lengyel Kulturális Intézetet vezetve kezdtem el érdeklődni az itt élő lengyelség iránt. Igyekeztem bevonni őket az intézmény munkájába. Korábban a szocialista politika az itt élő lengyel kisebbséget nem vette figyelembe, nem úgy tekintett rájuk, mint arra a kulturális rétegre, amely önmagában is fontos. Az itt élő lengyelség többsége is úgy érezte, nem nekik szánták az intézményt, így alig látogatták. Számomra fontos volt ennek a természetellenes állapotnak a megszüntetése.

 

– Mekkora lélekszámú lengyel közösség él ma nálunk?

Többféle számítás létezik. 1993-ban, amikor a magyar országgyűlés megalkotta a nemzeti és etnikai kisebbségek jogairól szóló törvényt, akkor ismerték el az itt élő lengyeleket is nemzetiségként. Trianon előtt számos lengyel többségű település létezett Nagy-Magyarországon; csak a Felvidék északi részén, főleg a falvakban körülbelül 140 ezer őshonos lengyel ajkú élt. Becsléseink szerint a mai Magyarország területén körülbelül tíz-tizenkétezren vagyunk. A 2011-es népszámláláskor hétezer-ötszázan vallották magukat – legalább részben – lengyelnek. És van egy magán kutatási adatom, amelyet a lengyel hangzású nevek alapján állapítottam meg: eszerint nagyságrendileg százezer vér szerinti lengyel leszármazott él ma Magyarországon. Az itt élő lengyelek elődei több hullámban érkeztek. Egy részük a török uralom megszűnése után jött az elnéptelenedett országba. A 18. század végén Lengyelország elveszítette a függetlenségét, Poroszország, Oroszország és az osztrák császárság osztotta fel egymás között a területét. A lengyel nemzet több ízben igyekezett a függetlenségét visszanyerni. A sikertelen felkelések után mindig sokan emigráltak, többek között Magyarországra is. A második világháború alatt körülbelül százezer lengyel civilt és katonát fogadott be Magyarország. A háború utáni idetelepültek, akárcsak én, főleg „szerelmi emigránsok”.

 

– Az Országos Lengyel Kisebbségi Önkormányzat hívta életre a Magyarországi Lengyelség Múzeumát és Levéltárat, amelynek megalapításában ön is részt vett. Milyen célokkal alakult az intézmény?

1995-ben a kisebbségi törvény alapján a többi kisebbséggel egy időben alakult meg az Országos Lengyel Kisebbségi Önkormányzat, amelynek vezetője lettem, emellett a fővárosi önkormányzat vezetője is. Elejétől kezdve tudtam, hogy a kisebbségi intézmények a nemzetiségek megmaradásának és továbbfejlődésének fontos pillérei. A múzeum létrejöttét már az első ciklusban indítványoztam. Így jött az létre 1998-ban, Kőbányán, az Országos Lengyel Kisebbségi Önkormányzat (ma Országos Lengyel Önkormányzat) székhelye mellett, ugyanazon a telken. Az első három választási ciklus ideje alatt, amíg országos elnök voltam, elértük, hogy két másik intézménye is lett az országos önkormányzatnak: 2003-ban a Lengyel Templom mellett a még a háború előtt felépített Lengyel Ház (mai nevén Lengyel Művelődési Központ) és 2004-ben az Országos Lengyel Nyelvoktató Iskola. Ezek az intézmények, valamint a templom, a Szent Adalbert Lengyel Katolikusok Egyesülete, a Polonia Węgierska havi és a Quo vadis negyedévi lap a világ legerősebb külhoni lengyel központjává tette a kőbányai intézetet. Szerettem volna, hogy a múzeum kiállítása a magyarországi lengyelek története mellett az ezeréves lengyel–magyar kapcsolatot is felölelje, de a kezdetben földszintes épület méretei erre nem adtak lehetőséget. 2004-ben az épületet jelképes áron vásárolhattuk meg a fővárostól, majd lengyel és magyar állami pénzből emeletráépítéssel bővítettük. 2006 végéig tulajdonjogilag is megszereztük a telek többi részét. A múzeumot mai állapotában 2006-ban nyitottuk meg. Ugyanerre az időre készült el a ma is látható A lengyel–magyar kapcsolatok 1000 éve című állandó kiállítás, amely több tematikában járja körül a korszak közös történelmét. 2011-ben az állandó kiállítás modern vizuális eszközökkel egészült ki. Az elmúlt évtizedben hoztuk létre az intézmény kettős filiáléját Borsod-Abaúj-Zemplén megyében, az Aggteleki Nemzeti Park területén, ahol Derenk, a ma már csak jelképes lengyel falu található. A budapesti központban a múzeumi feladatok mellett 2002-től tudományos kutató tevékenység is folyik. A Magyarországi Lengyelség Múzeuma és Levéltára 2003-ban tagja lett a Nyugati Lengyel Múzeumok, Levéltárak és Könyvtárak Állandó Konferenciája nevű szervezetnek, de kapcsolatot tart fenn a lengyel szakmai és kormányzati szervekkel is. A múzeumot 2013 végéig igazgattam. Több ízben tárgyaltam az Emberi Erőforrások Minisztériumában, hogy keressünk új, nagyobb helyet a múzeum számára. A minisztérium szakembereivel konzultálva készítettük elő ezt a tervet; az új helyszín a belváros közelében lenne. Az önkormányzati választások után visszatérünk rá. Abban bízom, hogy továbbra is kedvező lesz a szakmai-politikai fogadtatás, hiszen a két nép közös történelme és jelenlegi kapcsolata olyan fontos, hogy szükségessé teszi egy nagyobb, központi helyen álló intézmény létrehozását.

 

– A múzeumnak éveken keresztül volt az igazgatója; ezt a tevékenységét idén Móra Ferenc-díjjal ismerték el. Igazgatósága alatt milyen kiállítások születtek? Mit gondol arról, milyen ma egy sikeres, korszerű múzeum?

Tizenöt évig igazgattam a múzeumot, a díjjal ezt a munkát ismerték el. Tavaly decemberben a múzeum az állami Nemzetiségekért Díjat kapta meg, idén augusztus 20-án pedig a legmagasabb múzeumi szakmai elismeréssel, a Móra Ferenc-díjjal tüntettek ki. Ezzel honorálta az állam az erőfeszítéseinket és az eredményeinket. Az elmúlt tizenöt év alatt sok minden történt. 2002 óta nemzetközi konferenciákat szervezünk. Csak mi szerveztünk például olyan konferenciát, amely a Rákóczi-szabadságharc lengyel katonai, diplomáciai és egyéb hátterét boncolta. Olyan neves történészek, mint R. Várkonyi Ágnes és Köpeczi Béla tartottak előadást, emellett lengyel történészek is részt vettek az eseményen. Ezzel a témával korábban senki sem foglalkozott. Leszögezhető, hogy a lengyelek közvetlen és háttérsegítsége nélkül a felkelés nem tarthatott volna ki nyolc éven keresztül. Ez volt Magyarország leghosszabb ideig tartó felkelése. A konferencia és más tudományos, illetve művészeti találkozók dokumentációit és az ezekhez kapcsolódó néhány tanulmányt 2013-ban adtuk ki a Múzeumi tükör című lengyel–magyar nyelvű kötetben. Az intézményt a Magyarországi Lengyelség Múzeuma és Levéltára című háromnyelvű kiadványban mutatjuk be. De persze nem állhatunk meg. A múzeum bővítése, továbbfejlesztése nyomán egy korszerűbb, az új műszaki eszközök segítségével még inkább a vizualitásra koncentráló intézménnyé válhat. Olyanná, mint ennek két jó példája, a Varsói Felkelés Múzeuma és a budapesti Terror Háza. A mai, főleg fiatal közönséget a rá jobban ható módszerekkel kell idevonzani. A haladás fő kultúrpolitikai iránya, hogy a kultúrán, a kulturális kapcsolatokon keresztül domborodjon ki az, hogy mennyire fontos a két nemzet múltja. Hiszen ez határozza meg a jövőjüket is.

 

– Tavaly év végén nyugdíjba vonult. Mi lesz a múzeum további sorsa? Továbbra is rajta tartja a szemét?

Az utódom, Virág József 2003 óta volt a helyettesem. Polonisztika szakon végzett az egyetemen, emellett múzeumi menedzser is. Úgy beszél lengyelül, mint én. A felesége lengyel, gyermekei Lengyelországban születtek. Kiváló szakember, nagyon jól ismeri a magyar és a lengyel kultúrát. Biztos vagyok abban, hogy kiválóan vezeti tovább a múzeumot. Mivel az intézmény az Országos Lengyel Önkormányzat egyik szervezete, azért az önkormányzat munkáján is múlik a múzeum jövője.

 

– Hány látogatója van egy évben a múzeumnak?

Kőbánya Budapest külterületének számít, ezért a múzeum látogatottsága nagyon változó. Évente több mint ezren jönnek. Kiállításmegnyitók, konferenciák alkalmával sokan keresnek fel bennünket. Sokszor látogatják meg a múzeumot szervezett iskolai csoportok. És vannak csendesebb napok is. Hirdetjük a múzeum programjait, bár ez csak részben segít a látogatottságában. Ha az intézmény egy központi helyen lenne, sokkal több látogatót vonzana.

 

– Az irodalmi aktivitásából úgy tűnik, amióta nem igazgatja az intézményt, több ideje maradt a költészetre, az irodalomra. Esti költőből nappali költő lett?

Valóban megváltozott az életem. Mióta nincs a mindennapi munka, több időm maradt szépirodalmi tevékenységre. Ez az év már három kötettel gazdagított. Szeptemberben jelent meg (1976-tól számítva) negyedik válogatott verseskönyvem Ha úgy tudnánk címen a Magyar Napló kiadásában. Kissé korábban, a nyár elején jelent meg történelmi és politikai írásaimat tartalmazó Közös fényeink című tanulmánykötetem az Unicus Kiadóban. Nagyon fontosnak tartom, hogy megjelenhetett, mert számos aktuális történelmi témát feszegetek benne. No és még korábban, tavasszal jelent meg Együtt jobb! címen a magyarországi tizenhárom nemzetiség irodalmáról szóló kötetem a Kráter Kiadó kiadásában.