FELOSZLATÁSOK ÉS ÚJRAINDÍTÁSOK: TIHANYI BENCÉS MŰTÁRGYSORSOK

MúzeumCafé 78.

Tihany. Nem hiszem, hogy túl sok olyan ember van Magyarországon, akinek e szó hallatán ne idéződne fel a hegytetőn álló apátság sziluettje. Aki valaha járt már az apátságban, örökre magában hordozza a mindig félhomályban úszó királyi kripta látványát a kristályosan csillogó királyi sírkő képével. Tanulmányainkból pedig azt is tudjuk: a tihanyi apátság alapítólevele a magyar nyelv legkorábbi szórványemléke. Ugyanakkor a tihanyi bencés apátság köveknél és szavaknál jóval több! Csaknem ezeréves története leképezi a teljes magyar történelmet, osztozva az ország boldogabb és szomorúbb korszakaiban, az ez idő alatt alapított egyházi intézmények, legfőképpen a különböző rendekhez tartozó kolostorok sorsában. Ennek a hányattatott, ám a nehézségek ellenére is élő, fejlődő történetnek szakadt vége 1950-ben, majd folytatódott egy immáron harmadik újrakezdéssel 1990-ben.

Tihany, 1949 Fortepan / Gyöngyi

Tihany, 1949
Fortepan / Gyöngyi

A Tihanyi Bencés Apátság gyűjteményeinek

története

¶ A magyarországi katolikus egyházi gyűjtemények elsősorban főpapi (érseki és püspöki) gyűjtemények, csak másodsorban kapcsolódnak valamely szerzetesrendhez, és viszonylag csekély számban köthetők plébániához, esetleg városhoz. A bencések esetében a 19. század elejéig egyáltalán nem beszélhetünk tudományos igényű, módszeres gyűjtésről: „A bencés rend a műalkotások gyűjtését soha nem érezte sajátos hivatásának, a művészet megnyilvánulásai felé mégis mindig megbecsüléssel fordult. A művészi módon alakított tárgyakban Isten dicsőítését szolgáló decorumot látott, ezért a templom és a szerzetesi épületek igényes kialakításáról és felszereléséről soha nem mondott le.1 1802-ben a bencés rend újjászervezésével és a tanítás megkezdésével új korszak köszöntött be a bencések életében: az oktatás révén fokozatosan előtérbe került a különböző tudományos és művészeti gyűjtemények megszervezésének igénye, amelynek nyomán már a 19. század első felében nagyszabású, tudatos gyűjtőmunka bontakozott ki az egyes rendházakban. Ez a folyamat legjobban Pannonhalmán követhető: a nagy számban fennmaradt korabeli lajstromok (katalógusok, gyarapodási jegyzékek stb.) pontos képet adnak a gyűjteménygyarapodás mértékéről, annak sokféleségéről és kvalitásbeli kritériumairól, valamint a gyűjtés tudományos és rendi szempontjairól. Az egyes gyűjtemények megalapításának kezdetei a Tihanyi Bencés Apátságban is a 19. századra nyúlnak vissza. Noha az egyes tihanyi gyűjtemények története további levéltári kutatást igényel, annyi biztosan tudható, hogy 1900-ban, amikor miniszteri rendeletre felmérték az ország közgyűjteményeinek állományát, az apátságnak három gyűjteménye volt: Könyvtár (alapítva 1802-ben, állomány 11500 kötet); Régiségtár (alapítva 1802-ben, állomány 160 db); Terménytár (alapítva 1850-ben, ásvány 563 db, kagyló 106 db, korall 3 db, puhány 5 db).2 A Régiségtár magába foglalta mind a régészeti, mind pedig
a numizmatikai anyagot, ugyanakkor nem volt, és később sem lett sem képtár, sem pedig kincstár.

¶ Feltételezhető, hogy az összes gyűjtemény a kolostor déli szárnyában, az első emeleten található könyvtárban volt elhelyezve, mivel a 20. század első felében készült apátsági leltárokban, a helyiségek felsorolásánál nem szerepel múzeumi vagy gyűjteményi célokat szolgáló tér. A tihanyi gyűjtemények mennyisége, ezek tárgyi darabszáma, illetve az egyes gyűjtemények összetétele és kvalitása mind az 1900-as, mind pedig az 1950-es évet figyelembe véve, messze elmaradt a Pannonhalmi Bencés Főapátság reprezentatív gyűjteményei (Régiségtár, Ásványtár, Könyvtár, Kincstár, Numizmatikai Gyűjtemény, Képtár stb.) mögött, ami a rendházak közti vagyoni és státusbeli különbségek mellett leginkább történelmi okokra vezethető vissza. Az 1950-es tihanyi állapotot gyűjteményi szempontból nagyon nehéz megítélni. A nyilvánvaló gyarapodás mellett sem valószínű, hogy az egyes gyűjtemények állományában az 1900-as évhez képest jelentős kvalitásbeli és mennyiségi növekedés következett volna be. Ebből a szempontból a második világháború nem okozott érdemi veszteséget: a templomot ugyan bombatalálat érte, ami jelentős károkat okozott a karzaton, de az apátság ingóságai, köztük az egyes gyűjtemények is szerencsésen átvészelték a háborús éveket. A levéltári anyagból, elsősorban a tihanyi és a pannonhalmi rendház közti levelezésből azonban világosan kitűnik: a századfordulón elvégzett nagy felújítási munkálatok és az akkori tihanyi apát, Halbik Ciprián (1840–1927) agilis személyisége és tevékenysége ellenére is az apátság fénye a második világháború végére jelentősen megkopott. Az egykor stílusos berendezési tárgyakat egy-két bútor kivételével „kopott” és „ócska” jelzőkkel illették 1950-ben, míg a számadáskönyvek tanúsága szerint a barokk-rokokó és historizáló egyházművészeti tárgyak mellé az 1930-as évektől nemigen kerültek újabbak az apátságba. Az utolsó, kvalitásában is kiemelkedő tárgyegyüttes, amire a tihanyi konvent dokumentálhatóan szert tett, az az 1900-ban, a Párizsi Világkiállításon aranyérmet nyert úgynevezett Lyoni ornátus volt, valamikor az 1920-as években.

Tihany, 1950 Fortepan / Kurutz Márton

Tihany, 1950 Fortepan / Kurutz Márton

¶ 1949-ben egy immáron létszámban és dicsőségben megfogyatkozott rendház nézett szembe a magyar történelem egyik sorsfordító korszakával. A magyarországi szerzetesrendek 1950-ben bekövetkező feloszlatását és vagyonuk, így műgyűjteményeik államosítását a vallás- és közoktatásügyi miniszter (ekkor Ortutay Gyula) által jegyzett, 13/1949. sz. törvényerejű rendelet, valamint a rendelet hatálybalépésével kapcsolatban felmerülő kérdéseket tisztázó, 1949. november 14-én kelt miniszteri rendelet (1620-34/1949/VKM) készítette elő. Utóbbi rendelkezik a Múzeumok és Műemlékek Országos Központja (továbbiakban MMOK) felállításáról (I. fejezet. 1. §), valamint a magángyűjtemények (ideértve az egyházi és felekezeti gyűjteményeket is) és a muzeális jellegű tárgyak számbavételéről (II. fejezet. 4. § 3., illetve III. fejezet. 7. § 2/a, c, d, e). A rendelet kimondja, hogy bejelentési kötelezettség vonatkozik „minden régészeti jelentőségű tárgyra; a XIX. század közepe előttről származó iparművészeti és történeti jelentőségű tárgyra; már nem élő művészek képzőművészeti alkotásaira; élő művészeknek a XX. század eleje előtt készült alkotásaira; a különös jelentőséggel bíró néprajzi és természettudományi jellegű tárgyakra; valamint a történelmi értékű muzeális könyvekre (codex, hungarica, egyéb könyv és könyvritkaságok)”. Noha a rendelet III. fejezet. 8. §-a azt mondja, hogy a bejelentési kötelezettséget az arra kötelezett személynek, szervnek magának kell írásban megtenni, a IV. fejezet. 9. §. 1. pontja ugyanakkor fenntartja a jogot, hogy bizonyos gyűjtemények esetében központi kiküldöttek végezzék el a tárgyak „számbavételét”. Ez történt Tihanyban is 1949. november 16–17-én, mindössze két nappal a rendelet megjelenése után. A kétnapos hivatalos kiszállásról egy rövid Jegyzőkönyv és egy háromoldalas Leltár maradt fenn, melyet Gidró Bonifác (1869–1958) tihanyi apáton kívül Lengyel Alfonz minisztériumi előadó (Vallás- és Közoktatásügyi Minisztérium), Homér Lajos kiküldött szakértő és Nagy Kelemen OSB jegyzőkönyvvezető szignáltak.3 A jegyzőkönyv külön hangsúlyozza: a leltározó bizottság célja semmiképpen sem a kisajátítás, hanem épp ellenkezőleg,
a leltározással az arra érdemes műtárgyakat kívánják megvédeni és biztosítani. Szomorú, de sajnos kijelenthető, hogy mai ismereteink szerint ez a háromoldalas leltár az apátság gyűjteményeiről fennmaradt egyetlen szakmailag hiteles jegyzék. A Leltár a tárgymegnevezés mellett rövid tárgyleírást is tartalmaz, a régészeti tárgyak esetében pedig helyenként provenienciát is. Az összes ezután készült leltárt, jegyzéket és összeírást is figyelme véve ez az egyetlen olyan lista, amely, lévén, hogy szakértő is közreműködött az összeállításában és megfogalmazásában, alkalmas a műtárgyak utólagos azonosítására. Egyetlen baja, hogy rövid. A lista iparművészeti tárgyakat (textil- és fémtárgyakat, összesen nyolc tételt),4 egy darab könyvet,5 valamint a Régészeti Gyűjteményt6 foglalja magába (1–31. régészeti tárgyak, zömében római kori töredékek és 32–56. – egy tétel kivételével – római pénzek). Annak fényében, hogy a jegyzőkönyv azt sugallja, hogy a bizottság a teljes apátságot bejárta, és az apátságban lévő összes, figyelemre érdemes tárgyat megtekintette, szembetűnő, hogy egyetlen képzőművészeti alkotás sem szerepel a listán.

¶ 1950. szeptember 2-án kelt Sárközy Pál (1884–1957) pannonhalmi kormányzó levele, amelyben a rendtársakat arról értesíti, hogy a rendek feloszlatása napokon belül megtörténik.7 Ez néhány nap múlva, 1950. szeptember 7-én valóban be is következett. Ekkor jelent meg ugyanis az Elnöki Tanács 34/1950. számú törvényerejű rendelete, amely megvonta a szerzetesrendek működési engedélyét, s mindössze négy rend kilenc rendházának fennmaradását engedélyezte, amelyből csupán kettő volt bencés: Pannonhalma és Győr. Ezen a napon jogilag véget ért a Tihanyi Bencés Apátság harmadik, 1802 és 1950 közötti, számos viszontagsággal és legalább ugyanennyi nagyszerű teljesítménnyel fémjelzett korszaka. Még ugyanezen a napon a Veszprém Megyei Tanács megkezdte az apátság ingatlanjainak és ingóságainak összeírását, ezúttal muzeológus vagy művészettörténész részvétele nélkül. Az erről készült Jegyzőkönyv rögzíti, hogy a leltározó Bizottság a Könyvtárat és az Irattárat lepecsételte; továbbá, hogy az apátság ingóságairól nem áll rendelkezésre (értsd: nincs) hiteles leltár, és nincs a rendház tulajdonában „más értéktárgynak tekintendő műtárgy”.8 A jegyzőkönyvet kiegészítő mindössze öt és fél oldalas Leltár az apátság ingatlanjain kívül, a templom, a sekrestye, valamint a lepecsételt könyvtár kivételével a pincétől a padlásig tételesen felsorolja az egyes helyiségekben található berendezési és használati tárgyakat. Mivel nem volt jelen műtárgyszakértő, a felsorolás elsősorban a berendezési tárgyakra és azok állapotára koncentrált, míg a képző- és iparművészeti tárgyak esetében teljesen sommás, beazonosításra alkalmatlan megnevezéseket használt, de legalább a darabszámok feltüntetésével: „6 db falikép kerettel, 3 db festmény kerettel,
1 db olajkép, 2 db falikép”. A lista nem tartalmaz egyetlen szobrot és liturgikus tárgyat sem, holott kellett hogy legyenek ilyenek a szerzetesi szobákban. A leltár egyik érdekes információja, hogy ekkor az apáti szobában őrzik a Régiségtárak 11 oldalas jegyzékét, míg maguk a tárgyak a lezárt könyvtárszobában vannak. Ez a jegyzék komoly fejtörést okozott a kutatás során, mert nincs nyoma még az erre való utalásnak sem. E cikk írásakor hajlok arra, hogy ez a régiségjegyzék azonos az 1949. november 16–17-én rögzített háromoldalas jegyzékkel, esetleg
a könyvtár jegyzékével kiegészülve. Ugyanerről a leltározásról készült Gácser Kalazant (1877–1965) tihanyi bencés atya 1950. szeptember 10-i jelentése.
9 Ez a másik oldal szemszögéből íródott és ezért értelemszerűen szubjektív, személyes hangú jelentés tartalmazza azt a tényt, hogy 1950. szeptember 7-én az apátság minden vagyona állami tulajdonba került, továbbá,
a leltárba vett tárgyakat az állam lefoglalta. A leírásból kiderül, hogy ekkor már számos lakószoba üresen vagy csaknem üresen állt, vagyis még azelőtt, hogy az állam lefoglalhatta volna, rengeteg ingóság, köztük akár képző- és iparművészeti alkotások is kikerülhettek az apátságból. Gácser Kalazant jelentése a személyes jellegen túl azért különösen figyelemreméltó, mert ő nem a lefoglalt tárgyakra koncentrált, hanem épp ellenkezőleg, elsősorban azokra a tárgyakra, amelyeket a leltározó bizottság személyes használatra meghagyott a rendtársaknak. Ebből kitűnik, hogy megtarthatták például az összes vallási témájú festményt és könyvet. Sajnos Kalazant atya jegyzéke sem műtárgymentés céljából készült, így a műtárgyak pontos megnevezése nélkül ír róluk (például „szentképek”, „képek”). Az egyetlen kivétel Gidró Bonifác apát, az ő esetében néhány műtárgyat pontosan megnevez: „Szent Benedek, Szent Ignác és Jókai szobra, Szent Ignác halotti maszkja”. Kalazant is feljegyezte, hogy mind a Könyvtárat, mind pedig a Levéltárat lepecsételték. A tihanyi műtárgyak utóélete szempontjából rendkívül fontos az a kétoldalas dokumentum, amely a MMOK szakértőinek szeptember 19-i tihanyi szemléjéről készült, amely „védetté nyilvánított tárgyakat” és „védetté nyilvánítási jegyzéket” említ.
10 A jelentésből kiderül: a leltározást a Veszprém Megyei Tanács ekkorra már saját hatáskörben elvégezte (erről nincs fellelhető dokumentum), és a tárgyak a levéltárral együtt a lepecsételt könyvtárban voltak elhelyezve. Nyilvánvaló, hogy a hivatalos védési eljárás még nem történhetett meg, a „védett műtárgy” megnevezést itt valószínűleg tévesen használták azokra a műtárgyakra, amelyeket még 1949-ben muzeális jellegűnek ítéltek. A jelentés figyelemre méltó része, a Jegyzék a tihanyi rendházban fellelhető muzeális jellegű bútorokról című melléklet,11 amely az adott helyiség megjelölésével sorolja fel a bútorokat, melyek nagyrészt barokk, empire és biedermeier stílusúak, részben garnitúrák, azonban a bútorokon és az egyetlen vaspántos ládán kívül szerepel a listán hat sérült faszobor (vélhetően Stuhlhoff Sebestyén, 1723 körül–1777) és egy rokokó, oszlopos ereklyehordozó is (ezek ekkor a padláson voltak), továbbá kettő sérült, szintén Stuhlhoffnak tulajdonított faszobor, amelyek viszont a pincében voltak elhelyezve. Vagyis összesen nyolc barokk, Stuhlhoffnak tulajdonított szobor volt ekkor az apátságban, persze a templomi berendezéseken kívül. Kérdés, hogy ezek valamelyike azonos lehet-e a korábban az apát szobájában említett Szent Benedeket és Szent Ignácot ábrázoló szobrokkal, amelyek jelenleg is az apátság gyűjteményében vannak. A szakértői szemle nyomán összeállított „védetté nyilvánításra javasolt műtárgyak” jegyzékét 1950. október 16-án szignálta az ekkor már az MMOK vezetőjeként tevékenykedő Ortutay Gyula.12 Ez év november 20-án kelt az az MMOK-tól (az aláírás nem olvasható, talán Pogány Ö. Gábor) a belügyminiszterhez, Zöld Sándorhoz címzett levél,13 amelyben azt panaszolják, hogy különböző hatóságok gátolják az MMOK törvényben foglalt munkáját, és ezáltal nem férnek hozzá az államosított egyházi intézményekben lefoglalt műtárgyakhoz. Panasszal élnek, hogy a Veszprém Megyei Tanács csak a Belügyminisztérium engedélyével hajlandó a „kiválasztott és biztosított” tihanyi tárgyakat kiadni.

Az MMOK 1950. szeptember 19-én kelt jelentése és a muzeális jellegű bútorokról készült jegyzéke Forrás: MNL OL

Az MMOK 1950. szeptember 19-én kelt jelentése és a muzeális jellegű bútorokról készült jegyzéke Forrás: MNL OL

¶ 1951. február 28-án kelt a Vizy Ottó és B. Thomas Edit által készített Jelentés a tihanyi kiszállásról című rövid beszámoló,14 amelyből kitűnik, hogy a régészeti és numizmatikai gyűjtemény (ezek itt szerepelnek először külön gyűjteményként) még mindig a lepecsételt könyvtárban van, és a tárgyak megegyeznek a leltárba foglaltakkal. Miután szemrevételezték a tárgyakat, megállapították, hogy a tárgyak „zöme hamis és csalódást keltő”, a gyűjtemények ennélfogva nem érdemelnek védettséget. Most először kerül szóba az egykori bencés apátság értékes könyv- és térképállománya, amit szerintük a helyszínen kellene megőrizni. A leírásukból egyértelműen kitűnik, hogy a lakatlan apátságban még ott vannak a lefoglalt bútorok (főleg biedermeier és empire bútorokat és garnitúrákat említenek), illetve a konyhai és egyéb használati tárgyak. A jelentés ugyanakkor egyetlen képző- és iparművészeti tárgyról sem tesz említést. A kiszállásról február 27-én, a helyszínen felvett és Tihany Község Tanácsa pecsétjével ellátott rövid Jegyzőkönyv szerint a könyvtárat, a benne elhelyezett műtárgyakkal együtt újra lepecsételték, de külön hangsúlyozták, hogy az MMOK igényt tart a bútorokra a létesítendő múzeum számára, az esetlegesen feleslegessé vált darabokat és egyéb használati tárgyakat azonban majdan átadja a tanácsnak.15

07-04

¶ Noha a különböző jelentések egyöntetűek a tekintetben, hogy a lefoglalt berendezési tárgyak és műtárgyak még 1951. február 28-án is az épületben voltak, ennek némiképp ellentmond Gidró apát 1950. október 11-én, Lengyel Alfonzhoz, az MMOK adminisztrációs vezetőjéhez írt kétségbeesett hangú levele, amelyben arról tájékoztatja, hogy október 9-én megkezdték a lefoglalt tárgyak elszállítását, bár arra nem tér ki, hogy kik és milyen tárgyakat vittek el és hová.16 Arról, hogy a tihanyi tárgyaknak 1951 februárja után mi lett a sorsuk, kik és hová szállították el őket, csak töredékes információink vannak. A Bakonyi Múzeum igazgatója, Vajkai Aurél (1903–1987) 1952 szeptemberében arról értesíti az MMOK Muzeológiai Osztályát, hogy a kolostor könyvtárszobájában „kb. négy ládányi régészeti és természettudományi anyag, és egy nagyméretű fiókos tárló van, továbbá, hogy a könyveket az Országos Népkönyvtári Központ fogja elszállítani, míg a többi anyagot a Bakonyi Múzeum munkatársai viszik majd be a múzeumba”.17 Ehhez képest „a még ott lévő könyveket” csak 1953. május 14-én szállította el Tihanyból a Népkönyvtári Központ (vagyis a teljes könyvállomány ekkor már nem volt egyben), míg a régészeti anyag és a tárló továbbra is Tihanyban volt.18 Ez utóbbiak elszállítására még ebben az évben szintén sor került, mivel a Bakonyi Múzeumban beleltározott tihanyi régészeti tárgyak 1953-as és 1954-es leltári számmal szerepelnek. Az átadásról és az elszállításról nem maradt fenn dokumentum. Fájó pont a különböző leltárakban és jegyzékekben említett képző- és iparművészeti tárgyak sorsa (és persze azoké is, amik még ezekben sem szerepeltek). Mai ésszel felfoghatatlan, hogy az MMOK, amely csaknem fél évig volt a tihanyi apátság épületének és lefoglalt ingóságainak fenntartója és hivatalos gondnoka, ráadásul szakembergárdával is rendelkezett, miért nem készített részletes és szakszerű műtárgylistát az épületben lévő tárgyakról. Meglátásom szerint az egyetlen, utóbb az OSZK-ba kerülő kódexen kívül a többi, védettségre javasolt műtárgy (bútor, textil, ötvöstárgy, szobor, régészeti lelet és érme) egyike sem kapott védettséget
(az utóbbi kettőről biztosan tudjuk, hogy nem), holott talán
ez megmenthette volna őket a szétszóródástól.

Gidró Bonifác tihanyi apát Lengyel Alfonznak (MMOK) küldött levele, 1950. október 11. Forrás: MNL OL

Gidró Bonifác tihanyi apát Lengyel Alfonznak (MMOK) küldött levele, 1950. október 11.
Forrás: MNL OL

Gidró Bonifác tihanyi apát Lengyel Alfonznak (MMOK) küldött levele, 1950. október 11. Forrás: MNL OL

Gidró Bonifác tihanyi apát Lengyel Alfonznak (MMOK) küldött levele, 1950. október 11.
Forrás: MNL OL

¶ A bencések negyven évvel később, 1990-ban tértek vissza Tihanyba, és 1994-ben újra, immár hivatalosan is birtokba vették az épületet. A szerzetesi közösség újjászervezése, az épület restaurálása és felújítása jelentős emberi és anyagi kihívás elé állította a maroknyi közösséget. Az egykori műtárgyak és berendezési tárgyak sorsának tisztázása, a gyűjtemények helyreállítása egészen 2017-ig nem szerepelt a prioritások között. Bár az apátság műtárgyállománya közgyűjtemény, de csak 2011-ben készült valamiféle hozzávetőleges műtárgyjegyzék (nem leltár!) az Országos Katolikus Gyűjteményi Központ jóvoltából. Az állomány szakszerű leltározására és ennek nyomán önálló gyűjtemények kialakítására 2017-től nyílt lehetőség. A sok meglepetéssel tarkított munka révén a Tihanyi Bencés Apátság ma öt gyűjteménnyel rendelkezik: Képzőművészeti, Iparművészeti, Néprajzi, Numizmatikai, valamint Fotógyűjtemény, amelyek azonban csak nevükben – állományukban viszont nem – tekinthetők a 19. századi gyűjtemények folytatásának. (A jelenlegi Könyvtár nem alkot önálló gyűjteményt, Régészeti és Természettudományi Gyűjtemény pedig nincs.) A gyűjteményi tételek száma összesen 353, amihez 730 leltározott műtárgy tartozik (2020. márciusi adat).

A tihanyi gyűjtemények rekonstrukciója

¶ Egy gyűjtemény rekonstrukciója számos forrásból táplálkozik: írott, képi és olykor szóbeli forrásokból, s persze magukból a tárgyakból. Tihany esetében mindegyikre van példa, de nincs olyan műtárgy, amely esetében ezek mindegyike együtt lenne meg. A legfontosabb írott forrásokat a különböző időszakban, különböző célból készült inventáriumok (leltárok, jegyzékek, listák) jelentik. Jelen keretek között nincs mód ezek részletes ismertetésére, itt csak az egyes műtárgyak szempontjából releváns forrásokra fogok hivatkozni.

¶ A tihanyi tárgyak történetével és sorsával először Bérci László foglalkozott.19 Összeszedte azokat a tárgyakat, amelyek (feltételesen) Tihanyhoz köthetők, figyelme azonban egy néhány soros középkori kitekintés után elsősorban a barokk korszakra koncentrált, és egyáltalán nem érintette az 1802-ben kezdődő időszakot, sem a 19. században létrejött gyűjteményeket. (Ezek létezéséről valószínűleg nem is tudott.)

¶ A három gyűjtemény közül talán a Régiségtár sorsa az, ami
a legjobban dokumentált. Ez az a gyűjtemény, amelyről egyedüliként tételes leltár készült 1949-ben. A régészeti és numizmatikai tárgyakat magába foglaló egykori Régiségtár régészeti része 1953-ban a veszprémi (akkor) Bakonyi Múzeumba került, és napjainkban is ott van, pontosabban annak utódintézményében, a Laczkó Dezső Múzeumban. Az 1949-ben Tihanyban, majd 1953–1954-ben Veszprémben felvett két tételes tárgylista mind tételszámát, mind tartalmát tekintve közel azonos. A többnyire töredékes, szórvány leletek végül nem kaptak védettséget, meglátásom szerint jogosan. A pénzek ugyanakkor a Laczkó Dezső Múzeum közlése szerint nem hozzájuk kerültek (legalábbis nem lettek beleltározva), de a Magyar Nemzeti Múzeumban sincs nyomuk. Elszállításukra feltehetően szintén 1953-ban került sor, további sorsuk ismeretlen. A jelenlegi tihanyi Éremgyűjtemény teljes egészében egy amerikai műgyűjtő, Dante Oberon ajándéka.

Gremiále (díszes selyemkendő) Vass Alberik tihanyi plébános fotója Forrás: TBA Fotógyűjtemény

Gremiále (díszes selyemkendő) Vass Alberik tihanyi plébános fotója
Forrás: TBA Fotógyűjtemény

¶ Nincsen bencés kolostor (sem) könyvtár nélkül. A tihanyi apátság a kezdetektől el volt látva a működéséhez szükséges könyvekkel. Az apátság első, 1092 körül, pótlólag a Tihanyi alapítólevél hátoldalára írt inventáriuma különféle szertartáskönyveket (misekönyvet, nokturnálét, graduálét) sorol fel a királyi adományok között.20 Mivel ez az egyetlen, korai bizonyíték maradt fenn az 1534-ben világi vezetés alá kerülő (tulajdonképpen feloszlatott) apátság középkori könyvállományáról, így írott források hiányában nem lehet bizonyítani, hogy az 1833-ban a tihanyi könyvtárban felfedezett és 1951 óta az Országos Széchényi Könyvtár Kézirattárában őrzött Tihanyi Kódex (1530–1532 k.) eredetileg is Tihanyban volt-e, vagy csak a 18. században került az apátságba.21 Mivel a középkorban iskola is működött a kolostorban, így minden bizonnyal profán művek is gazdagították a könyvállományt.22 Az 1802 óta hivatalos gyűjteményként funkcionáló tihanyi Könyvtár 1950-ben körülbelül 12-15 ezer kötetet foglalhatott magába, amiről könyvtári katalógus nem ismert. A könyvek egy része 1953-ban az Országos Népkönyvtári Központba került, míg egy másik része, a veszprémi Laczkó Dezső Múzeum közlése alapján, a múzeum elődjébe, a Bakonyi Múzeumba.

¶ Az 1951. február 28-án kelt jelentésben említett régi térképek sorsa ismeretlen. A tihanyi apátsági levéltár soha nem volt ugyan gyűjteményi státusban, ugyanakkor kultúrtörténeti, történelmi értéke és jelentősége miatt érdemes ennek sorsára is kitérni. A középkori könyvekkel ellentétben a középkori tihanyi levéltár jelentős része fennmaradt, mert 1533-ban a fontosabb okleveleket, köztük az apátság története szempontjából legfontosabb iratot, a tihanyi apátság alapítólevét (1055) elmenekítették onnan, valószínűleg Pannonhalmára.23 Ami biztos, hogy az oklevél 1726 előtt már Pannonhalmán volt, és azóta is ott őrzik. Az államosításkor a tihanyi levéltárat (irattárat) is lefoglalták: ennek nagyobbik része a Veszprém Megyei Levéltárba, kisebbik része a Pannonhalmi Főapátsági Levéltárba került.

¶ Az 1850-ben alapított Terménytár (Természettudományi Gyűjtemény) csupán egyetlen, egy már idézett, 1952-es feljegyzésben szerepel. Vajkai Aurél, a Bakonyi Múzeum igazgatója az MMOK-hoz címzett levelében a régészeti anyaggal való elszállításáról ír, ugyanakkor a további levelezésben már nem esik szó róla. A feltehetően nem túl nagy tételszámú és jelentőségű gyűjtemény valószínűleg szintén a veszprémi múzeumba került, de ennek nincs írásos nyoma, további sorsa ismeretlen.

¶ Ezzel a hivatalos tihanyi gyűjtemények végére értünk, ugyanakkor megkerülhetetlen a tihanyi apátság egykor gazdag berendezési és liturgikus, valamint képzőművészeti tárgyainak sorsa, amelyek művészettörténeti szempontból jóval fontosabbak az úgynevezett gyűjteményeknél.

¶ Ahogy könyvtár nélkül, úgy liturgikus tárgyak nélkül sem képzelhető el egyetlen (bencés) kolostor sem. Mint arra már utaltam, 1802 előtt egyetlen magyarországi bencés rendházban sem beszélhetünk tudatosan szervezett és gyarapított műgyűjteményekről, de Tihanyban 1802 után sem jött létre sem képtár, sem pedig kincstár (iparművészeti gyűjtemény). Annak ellenére, hogy ezeket a tárgyakat Tihanyban soha nem szervezték gyűjteményekbe, létezésük az alapítás korától kezdve dokumentált: a különböző inventáriumokban jól nyomon követhetők az apátság felszerelési tárgyai, valamint azok összetételbéli és mennyiségi változásai, ami hűen tükrözi a tihanyi bencések gazdasági és hatalmi súlyában bekövetkező időszakos változásokat. Ezeknek a „jegyzékeknek” a részletes, tárgyakkal összekapcsolt bemutatására nincs mód a jelen keretek között, így most csak az államosításkor felvett jegyzékekben szereplő vagy ott említett tárgyakra szorítkozom. Az 1949-es leltárban (lásd 3. jelzet), a régészeti és numizmatikai tárgyakon, valamint az egyetlen kódexen kívül nyolc iparművészeti tétel szerepel: öt textil-, és három fémtárgy. Az első négy tétel egy-egy sokdarabos, késő barokk ornátus. Bár a darabszámok nem pontosak (a valóságosnál jóval kevesebb darabot írtak össze), a rövid leírás alapján mind a négy ornátus beazonosítható, és szerencsére megvannak. Ma részben ezek képezik a tihanyi Iparművészeti Gyűjtemény barokk törzsanyagát. Az ötödik textiltárgy, egy szintén 18. századi gremiá­le, amelyet Vass Alberik (1900–1992, egykor tihanyi bencés, 1950 után tihanyi plébános) államosítás után készített fekete-fehér fotói alapján sikerült azonosítani, ezzel szemben már nincs meg, viszont a fotókból egyértelműen kitűnik, hogy 1950 után sem került el Tihanyból. A három fémtárgy közül két kehely az apátság 18. századi újraalapításának legkorábbi egyházművészeti emlékei, míg a harmadik, egy talpas kereszt szintén az apátság 18. századi felszereléséhez tartozott. Jelenleg mindhárom az Iparművészeti Gyűjteményben van beleltározva. Egyikről sincs feljegyzés, hogy hová kerültek az államosítás után, ha egyáltalán elkerültek Tihanyból. Az 1950. szeptember 8-án kelt leltár alkalmatlan bármely lefoglalt berendezési tárgy azonosítására (egyházművészeti tárgyak egyáltalán nem is szerepelnek benne), míg Kalazant atya ugyanerről készült leírása csak az apáti szoba felszereléséhez ad csekély támpontot. Az „elvihetőnek” minősített, 18. század közepén faragott Szent Ignác- és Szent Benedek-szobrok (feltehetően a celldömölki bencés templom egykori szobrai?) 1990 után visszakerültek Tihanyba, ugyanakkor sem a Jókai-szobor, sem pedig Szent Ignác halotti maszkjának viaszmásolata nincs meg. Az apáti szobában szintén „elvihetőként” említett festmények egyikéről sincs azonosításra alkalmas, konkrét adat, de rendelkezésre áll az apátság 1934-es, huszonhét oldalas leltára,24 ami szobáról szobára pontosan feltünteti a liturgikus és berendezési tárgyakat, köztük a festményeket és szobrokat is. Mivel nem valószínű, hogy az apátság berendezési és képzőművészeti tárgyainak száma 1934 és 1949 között jelentősen megnövekedett volna (inkább csökkent), ez a részletes, helyenként műtárgycímeket és -típust is feltüntető lista jó alapul szolgál az államosításkor Tihanyból elvitt festmények azonosításához. A leírás szerint az apáti lakosztály szalonjában három apáti portré (Lécs Ágoston, Mázy Engelbert, Simon Zsigmond), egy Szent József és egy Kereszt olajfestmény volt (az utólag piros tintával „Pannonhalmára rendeltetett” megjegyzéssel ellátott képeken kívül25); az irodában egy apáti portré (Halbik Ciprián) és egy Szűz Mária Jézussal festmény; az előszobában Vaszary Kolos és Serédi Jusztinián hercegprímások olajképei, valamint a Betlehemi kisdedek lemészárlása című festmény. Az úgynevezett Királyszobában egy Vaszary Kolos főapátot és két, József főherceget ábrázoló festményt nevesít a leltár. A többi szobában – a Munkácsy- és Fadrusz-reproduk­ciók mellett – többnyire egy-egy tájkép és szentkép (pontos megnevezés nélkül), királykép (talán fotó?), valamint festmények (Krisztus Jákob kútjánál, Keresztvitel, Úrvacsora, illetve Ferenc József és Bárdos Remig főapát portréi) szerepeltek. Az 1934-es leltár mindössze egyetlenegy szobrot, egy Szűz Máriát tüntet fel. Sem az 1950-ben védésre javasolt Stuhlhoff (?)-szobrok, sem a szintén barokk ereklyehordozó nincs feltüntetve, de az apáti lakosztályban sem említ egyetlen szobrot sem, ami azért jól mutatja ezeknek a forrásoknak a pontatlanságát. Az apáti képek mindegyike (összesen hat) Pannonhalmára került 1950 után, majd az 1990-es években vissza Tihanyba. A többi festmény sorsa ismeretlen, talán ezek esetében is Pannonhalma volt a végállomás. (A főapáti portrék és a vallásos tárgyú festmények esetében ez nagyon valószínű, de a Habsburg-portrék esetében sem zárható ki.) Írott dokumentumok híján a festmények beazonosításához a konventépület belső tereit ábrázoló korabeli fényképek nyújthatnak érdemi segítséget: a Királyszoba enteriőrjét ábrázoló fényképeken is láthatók a József főherceget és Vaszary főapátot ábrázoló portrék, két további festmény pedig részlegesen. E fotók alapján sikerült azonosítani a Vaszary János által festett főapáti portrét. Az eredeti festmény (vagy annak egy változata) vásárlás révén került vissza az apátságba. Pici öröm, hogy a lakosztály egykori bútorai közül a fotón látható imazsámolyt és az ágyat is sikerült azonosítani: ezek most is az apátságban vannak.

¶ Az egykori bútorok azonosítása és felkutatása még a festményeknél is jóval nehezebb feladat. A bútorokat valószínűleg ide-oda hordták, egy részük biztosan az Alagi Állami Tangazdaságba kerül, majd onnan 1995-ben vissza (mint a fotóról azonosított ágy is), és valószínűleg a helyi lakosok is el-elvittek ezt-azt. Bár a bútorok sorsa még feldolgozásra vár, azért vannak apró részsikerek: például az 1934-es és az 1950-es leltárban az apáti lakosztály berendezései között felsorolt páncélszekrény feltehetően azonos azzal a Wiener Cassen-Fabrik budapesti telephelye által forgalmazott nagyméretű, írópultos páncélszekrénnyel, amely most is az apátságban található, és valószínűleg soha nem is hagyta el azt. A 2017-ben létrehozott Képzőművészeti Gyűjtemény magját részben a templom egyházművészeti tárgyai, részben pedig Bérci László művészettörténész hagyatéka, valamint más felajánlások alkotják. Az apátság egykori festményei közül csak a hat, fentebb már említett apáti portré tért vissza Pannonhalmáról az apátságba, s közülük is csak Lécs Ágoston portréja került be a gyűjteménybe. Az Iparművészeti Gyűjtemény zömét a Bérci-hagyaték bútorai mellett a barokk templom berendezési és liturgikus tárgyai alkotják, amelyek részben a helyszínen, részben Pannonhalmán vészelték át az államosítás utáni évtizedeket. Nehéz megítélni, hogy a rendi hovatartozást és eredetet magukon viselő, tihanyi címeres műtárgyak mellett még mik kerültek Pannonhalmára, mert bármilyen furcsa, de erről sincs feljegyzés. Mára ezek a műtárgyak is nagyrészt visszakerültek Tihanyba. Fájó veszteség, hogy az Éremgyűjtemény kivételével egyik gyűjteményben sincsenek középkori tárgyak, noha Tihany, királyi alapítás lévén, már a kezdetektől fel volt szerelve a rangjához méltó felszerelési és liturgikus tárgyakkal. (A közvetve Tihanyhoz köthető középkori tárgyakhoz lásd Bérci László tanulmányát26).

¶ A többéves kutatás számos tanulsággal szolgált: minden korszakban nagyon fontos a precíz leltár készítése, még akkor is, ha ezek nem muzeológiai céllal készülnek. A középkorban vagy akár a 18. században készült jegyzékek, még ha ezek alapján nem azonosíthatók is a tárgyak, rengeteg pluszinformációval szolgálnak egy kolostor életéről, anyagi helyzetéről; kultúrtörténeti értékük felbecsülhetetlen. A listák azonban csak források, nem feltétlenül pontosak, és természetesen nem helyettesítik magukat a tárgyakat. Egy olyan élő, működő intézmény esetében, mint amilyen a Tihanyi Bencés Apátság is, a muzeológusnak bele kell törődnie, hogy a mindennapi működés gyakran felülírja a műtárgykezelés szabályait: a tárgyak ugyanis nemcsak műtárgyak, hanem használatban lévő liturgikus tárgyak és eszközök is egyben. Vagy vitrinbe zárjuk és ezzel megfosztjuk őket az eredeti funkciójuktól, vagy hagyjuk, hogy olykor rendeltetés szerint használják őket, ezzel viszont sérülésnek tesszük ki őket – és bizony el is veszhetnek.

Jegyzetek

[1] Solymos Szilveszter OSB: Művészeti gyűjtemények. In: Takács Imre (szerk.): Mons Sacer 996–1996. III. Pannonhalma 1996, 12–17.

[2] MNL VeML XII.4.b: 3579/1989.

[3] Pannonhalmi Főapátsági Levéltár, V. 1. 158/1949.

[4] Leltár a Tihanyi Apátságnál fellelhető muzeális értékű iparművészeti tárgyakról.

[5] Művészi értékű régi könyvek jegyzéke.

[6] Leltár a tihanyi apátság muzeális értékű régészeti gyűjteményéről.

[7] Pannonhalmi Főapátsági Levéltár, V. 1. 786/1950.

[8] Pannonhalmi Főapátsági Levéltár, V. 1.

[9] Kézirat. Publikálatlan.

[10] Magyar Nemzeti Levéltár XIX-I-19-a-1620-T-11445-1950-16.d (11445/1950. MMOK).

[11] Magyar Nemzeti Levéltár XIX-I-19-a-1620-T-11445-1950-16.d (11445/1950. MMOK).

[12] Pannonhalmi Főapátsági Levéltár V. 1.

[13] Magyar Nemzeti Levéltár, XIX-I-19-a-1620-E-13803-1950-13.d (13803/1950. MMOK).

[14] Magyar Nemzeti Levéltár, XIX-I-19-a-1620-T-2642-1951-31.d.

[15] Uo.

[16] Magyar Nemzeti Levéltár XIX-I-19-a-1620-T-11445-1950-16.d.

[17] Laczkó Dezső Múzeum, Bakonyi Múzeum Múzeumtörténeti Adattár 10164-416/1952.

[18] Laczkó Dezső Múzeum, Bakonyi Múzeum Múzeumtörténeti Adattár 10796-169/1953.

[19] Bérci László: A tihanyi Szent Ányos v. bencés apátság művészettörténeti ismertetése. Gépelt kézirat. Budapest 1986, 1-69.

[20] Pannonhalmi Főapátsági Levéltár, Tihany fasc. 1. n. 1. „Mivel
a Szűz Máriának és Szent Ányosnak szentelt egyház felszerelését részletezni nem állt módunkban, ide csatoltuk: 6 miseruha és
6 miseing vállkendőkkel és stólákkal, továbbá kézkendőkkel együtt, egy öltözet dalmatika, 2 alszerpapi tunika, egy lenvászon oltárterítő, aranykehelyből három, két ezüst gyertyatartó, egy aranyfüstölő, egy rézből készült aranyozott kereszt, 12 liturgikus köpeny, két misekönyv, egy nokturnálé, két graduálé, egy ezüst vizeskancsó, egy ezüsttálka, egy ezüst sótartó, egy ezüstkanálka, két szőnyeg
és két kézmosótál. Hozzátette még a legkegyesebb király az egyház és a szerzetesek szükségletére a bezpren-i vásárvámból saját részét, úgymint főzőedényeket, ekevasakat, víztartó edényeket
és mindenféle egyéb vaseszközöket.” Szentgyörgyi Rudolf: A tihanyi apátság alapítólevele 1. ELTE Eötvös Kiadó, Budapest 2014, 71.

[21] OSzK MNy 75.

[22] Bérci, i. m. 22.

[23] Uo. 23.

[24] MNL VeML XI.607.

[25] Ezek: Mózes és a rézkígyó, Szent Benedek, Sírba tétel c. festmények

[26] Bérci i. m. 21–23.