A fotó is műtárgy, ezért időnként azt is restaurálni kell(ene)

MúzeumCafé 23.

A MúzeumCafé 5. (2008. június–júliusi) számában beszéltünk részletesen a fotográfiának a hazai muzeológiában betöltött szerepéről, arról a kettősségről, amit a fotó egyfelől mint kordokumentum, másfelől ugyanakkor egyúttal mint műtárgy tölt be a múzeumok gyűjteményeiben. Utóbbi szerepével kapcsolatban ezúttal a múzeumi fotográfiák restaurálásnak a helyzetéről kérdeztük a Nemzeti Múzeumban Sor Zitát és Ormos Józsefet.

– Milyen a fotórestaurálás helyzete ma a hazai közgyűjteményekben?

– Sor Zita: Tudtommal két helyen van képzett szakrestaurátor: az OSZK-ban Papp Judit és a Magyar Nemzeti Múzeumban mi ketten. Mindkét intézmény rendelkezik fotórestaurátor-műhellyel. Ezek felszereltsége hagy némi kívánnivalót ugyan maga után, de nem panaszkodom, volt rosszabb is. Mi 2008-ban költöztünk a mostani műhelyünkbe. A Magyar Nemzeti Múzeum Történeti Fényképtára az ország legnagyobb fotógyűjteménye, ezt restaurátorként kiszolgálni nem kis feladat. Általánosságban is azt lehet mondani, hogy a mu-zeológus és a restaurátor nem feltétlenül van egy véleményen a műtárgyakat érintő kérdésekben, és nincs ez máshogy a fotóval kapcsolatban sem. Mivel a fotórestaurálás fiatal tudomány, ki kell vívni számára a tiszteletet. El kell fogadtatni, hogy a fotó is műtárgy. Ahhoz, hogy minél tovább megőrizhessük, be kell tartani bizonyos szabályokat. A dolog nem annyiból áll, hogy bekeretezem, felteszem a falra, majd leveszem pár hónap múlva, és bevágom a sarokba, mert az csak egy bármikor reprodukálható fotó. A legapróbb részletekig ki kell dolgozni a kiállítási tervet. A hőmérsékleten, páratartalmon, megvilágításon túl végig kell gondolni a felhasználni kívánt ragasztóanyagokat, a paszpartu és a keret anyagát, vagy például meg kell vizsgálni a terem levegőjének mozgását is.

– Milyen speciális technikai felszereltséget igényel a fotórestaurálás?

– Sor Zita: A munkánk során felhasznált eszközök nem mondhatók speciálisnak, azokat a restaurálás más területein, például a papírrestaurálásban is használják. A szerszámok talán kisebbek és finomabbak, de nem eget verő a különbség. A fotográfia érzékeny, összetett, réteges szerkezetű tárgy. Az egyes rétegek másként reagálnak a különféle környezeti hatásokra. Bizonyos károsodások visszafordíthatatlanok, többé nem eltüntethetők. Ahol megeszi a penész a zselatint, ott nincs mit tenni. Lehet konszolidálni, visszajuttatni annyit, amennyit kézi technikával lehet, majd retusálhatom, a papírhiányt kiegészíthetem, de nem tudok versenyezni a gépek gyártotta fotópapírok simaságával, vastagságával, összetételével, eredeti rétegstruktúrájával. Imitálhatom, hogy olyan, mint volt, de sohasem lesz tökéletes. Ahol elhalványodik az erős megvilágításnak kitett fénykép, azt eredeti színében már nem lehet visszahozni – itt most nem beszélek a digitális megőrzésről, mert szerintem az csak egy része a restaurálásnak. Számomra az eredetin van a hangsúly. Ezért én a megelőzést tartom a legfontosabb feladatnak. A megfelelő műtárgykörnyezet, a páratartalom, a hőmérséklet, a megvilágítás, a csomagolás stb. kialakításával, annak folyamatos ellenőrzésével növelhetjük a fényképek élettartamát.

– Mi történik a többi múzeumban őrzött fotóanyagokkal? Például a Színházi Intézet, a Petőfi Irodalmi Múzeum, a Budapesti Történeti Mú-zeum, a Mai Manó Ház fotógyűjteményeiben?

– Sor Zita: Erre a kérdésre sajnos nem nagyon tudok válaszolni, mivel nincs információm arról, hogy milyen anyagok vannak más gyűjteményekben, vagy azokat hogyan tárolják. Egyedül Kecskeméten voltam, mert oda hívtak. Nem is biztos, hogy örülnének, hogyha máshova – hívás nélkül – odamennék. Nem is vagyok semmilyen felügyelői joggal felruházva. A saját anyagaink védelme a feladatom. Eddig senki nem hívott, hogy nézzem meg a gyűjteményét, adjak tanácsot. Akik jöttek, kérdeztek, azoknak természetesen segítettem. Felkérésre tartottunk továbbképzést is műtárgyvédelmi felelősöknek, de nem jutott el hozzánk visszajelzés az ő munkájukról. Ormos József több helyen volt „szakérteni”, mostanában pedig ő vándorol körbe az országban a Capa-kiállítás anyagával, így neki nagyobb a rálátása a kérdésre…

– Ormos József: A kérdésben szereplő meg más intézményekben is az a helyzet, hogy nincs szakrestaurátor, aki folyamatosan felügyelné az adott gyűjteményeket. Jobb esetben az történik, hogy a helyi muzeológusok tőlünk, hármunktól kérnek szakmai tanácsot, segítséget, de arra is akad példa, hogy más területen jártas kollégánál (papírrestaurátornál, festőrestaurátornál) köt ki a fénykép. Pénzhiány miatt gyakran elmaradnak a legszükségesebb beavatkozások is, bár az utóbbi években pályázati úton szerzett források felhasználásával több intézmény próbál javítani a tárolási körülményein, csomagolóanyagainak minőségén.

– Sor Zita: Én azt látom, hogy nagy a tájékozatlanság. Az Állományvédelmi Bizottság Műtárgyvédelmi füzetei között megjelent az általunk, Ormos Józseffel együtt írt, fotó-műtárgy védelemmel foglalkozó füzet. Ez a kiadvány kis példányszámú és ingyenes. Talán eljutott vidékre is, nem tudom. A terjesztés a bizottság feladata volt.

– Hogyan változik a fotórestaurátor szerepe a digitális fotózás megjelenésével?

– Sor Zita: Ma már a fotórestaurálásban egyre inkább külön ág kezd foglalkozni a digitális technikákkal, azok felismerésével, kezelésével. Mivel gyűjteményünkben sok az eredeti analóg anyag, én egyelőre nem tervezem az „átállást”.

– Szükség van-e állagmegőrzésre a kortárs fotóművészet esetében is?

– Sor Zita: Ez nem kérdés, természetesen a kortárs fotóművészet darabjaira is vonatkoznak az előbb elmondottak. Egyes technikák kevésbé érzékenyek a környezeti behatásokra, változásokra, mások annál inkább. Sokan kezdenek a 19. századi fényképésztechnikák felújításába, ott erre különösen figyelni kell. Véleményem szerint a fotográfusoknak is meg kellene ismerkedniük a műtárgyvédelem fotóra vonatkozó alapvető kérdéseivel. Nem tudok olyan iskoláról, amelyben ez megtörténne. Hiszen ha már a készítő is körültekintően bánik a fotográfiáival, jóval nagyobb az esély a képek tartós fennmaradására.

– Úgy tudom, éppen most végez az egyetemen. Mi a diplomamunkája?

– Sor Zita: A Képzőművészeti Egyetem Tárgyrestaurátor szakán papír és bőr szakon diplomázom. A diplomatárgyamnak nem választhattam fényképet, mert nem lett volna sem témavezetőm, sem opponensem. Magyarországon nincs egyetemi szintű fotórestaurátor-képzés. Így egy panorámaszínházat restaurálok. A panorámaszínház a valós színházat utánozza. Nem történik színjátszás benne, egy narrátor mondja el azt a két Grimm-mesét, a Hamupipőkét és a Jancsi és Juliskát, amelynek főbb jelenetei színes, nyomtatott ábrázolásokon a színház belsejében található, két rúdra kifeszített és feltekert papírtekercsen szerepelnek. Amíg egy kurbli tekerésével a színpadképet tovább mozgatták, a kurblihoz szerelt tekercset tartó rúd működésbe hozott egy zenélőóra-szerkezetet, így a képek mozgását zene is kísérte.