Francia szenvedély
A Hays-kollekció kiállítása a Musée d’Orsay-ban
MúzeumCafé 37.
A Cumberland folyó partjai és Tennessee állam fővárosának felmagasodó épületei felé vezető főút dombos vidéket keresztez, amelynek fái között láthatatlan magánbirtokok terülnek el. Ezek egyike varázslatos módon Párizst hozza el Nashville-be. Mintha egy tündérmesébe kerültünk volna, az idő és a tér határai elmosódnak az elvarázsolt kert ösvényein, amikor megpillantjuk a francia mintára épített palotácskát az úgyszintén francia módra beültetett virágos parterre-ek között. Semmi kétség, Marlene és Spencer Hays birodalmába kerültünk, egyszersmind a francia kultúra iránti szenvedélyük egyik szentélyébe. Öt évbe tellett, mire az 1724-ben Jean Courtonne által tervezett, a párizsi rue de Grenelle-en található hôtel de Noirmoutier kicsinyített mását sikerült tökéletes formában megépíteniük. A házhoz francia mesterek faragták a Spencer által egyenként kiválasztott köveket, a könyvtár és a nappali parkettája egy vidéki francia kastélyból származik. A hagyományos francia kultúra született újjá ezen a semmi közepén lévő, eldugott helyen, minden előzmény nélkül, tulajdonosainak határtalan vágya és leírhatatlan álma megvalósulásaként. A labirintusszerű épületben a szépség és a harmónia rafinált módon uralkodik, fogadószobáinak enfilade-jai, kizárólag első kiadású könyveket tartalmazó könyvtára, faburkolatú helyiségei, mívesen faragott ajtókeretei, 18. századi bútorai által egyesítve évszázadok különféle stílusát és hangulatát. Ebbe a keretbe illeszkednek gyűjteményük 19. század végi, 20. század eleji, a ház berendezésének karakterénél jóval későbbi, modernebb darabjai, az összhatás mégis megkapó, sőt lebilincselően rabul ejtő.
A Hays házaspár másik, Manhattan szívében található rezidenciája ettől teljesen eltérő világba vezet. Az eredetileg hatszobás lakásból Renzo Mongiardino építész átalakítása nyomán nagystílű belső keletkezett, amelynek faborításos falain kortárs studiolóként New York felhőkarcolói jelennek meg. Szemben a nashville-i, intimebb hangvételű, a családi jelenetekre és gyermekportrékra koncentráló témák egymás mellé rendezésével itt az aktok, a művészportrék és az előző századforduló párizsi életképeinek melankolikusabb hangvétele határozza meg az atmoszférát. Ugyanazoknak a művészeknek a munkái népesítik be mindkét lakást, csoportosításuknak köszönhetően mégis két, egymástól teljesen eltérő hangulatot keltenek.
Hays úr irodájának berendezése egy harmadik stílust képvisel: a sikeres üzletember mindennapi tevékenységéhez jobban illő témák kerültek ide, egyfelől Rothenstein James Joyce világát idéző férfialakjai, másfelől a gyűjtő személyiségére rímelő darabok; a példaképnek tekintett zseniális amerikai mutatványos, Phineas Taylor Barnum életrajzi kötetét vagy Spencernek a textiliparban elért eredményeire utaló anyagmintákat és szabóollót megörökítő csendéletek.
Azt mondják, egy gyűjtemény mindig a gyűjtő önarcképe is egyben. Mi itt most három „önarcképet” villantottunk fel – a Musée d’Orsay-beli kiállítás rendezőinek szerencsére ennél sokkal többre volt lehetőségük, szabadon válogatva a műfaji és stiláris értelemben egyaránt rendkívül gazdag, de egyenletesen magas színvonalú anyagban, amely így rendkívüli sokszínűségében tárulhatott fel egykori keletkezésének színhelyén, Párizsban, 2013 tavaszán.
A kiállítást nézve, a katalógust forgatva felvetődik a kérdés: mi vezet egy amerikai házaspárt arra az 1970-es években, hogy éppen francia impresszionista, posztimpresszionista, Fauve- és Nabis-képekből álló gyűjteményt kezdjen el építeni egy texasi kisvárosban? Kezdetben sem otthonról hozott műveltség, iskolázottság, a művészet berkeiben való jártasság, tanácsadók hada nem vezette lépéseiket, sem vagyoni háttér nem állt rendelkezésükre, csakis egyetlen dolog: a francia kultúra iránti olthatatlan, szenvedélyes szeretetük. Belevágtak, és mára a világ egyik legjelentősebb, állandó vásárlásaik nyomán folyamatosan bővülő magángyűjteményét tudhatják a magukénak. Degas, Vuillard, Bonnard, Maurice Denis, Maillol, Odilon Redon, Caillebotte, Berthe Morisot, Rippl-Rónai, Tissot, Ranson, Matisse vagy Fantin-Latour festményei, grafikái és szobrai alkotják otthonaik berendezését, köztük élik mindennapjaikat, fogadják vendégeiket, és közben órákat szentelnek a művek tanulmányozásának vagy egyszerűen csak a bennük való gyönyörködésnek. Korunk egyik legkülönlegesebb self-made-man-jének élettörténete, gyűjteményépítő szenvedélye tárul fel a látogató előtt: bepillanthatunk New York-i, nashville-i és párizsi lakásaik szobáiba, a házaspár vallomásait olvasva együtt járhatunk velük Párizs múzeumaiban és műkereskedéseiben, amint egy-egy frissen a szemük elé bukkanó műalkotás nyomába erednek, hogy kifürkésszék varázslatos hatásának titkát, tanulmányozzák történetét. Szempillantás alatt ébredő szerelmük tárgya sokszor csak évekkel később kerülhetett a birtokukba, de ők türelmesen kivárták a megfelelő alkalmat a vágyott darab megszerzésére. Hogyan született hát ez a gazdag, ízlésesen összeválogatott kollekció?
Minden Gainsville-ben, egy texasi kisvárosban kezdődött, ahol nincs sem művészet, sem múzeum, egy tizennégy éves fiú, Spencer Hays és egy hasonló korú lány, Marlene találkozásával. Mindketten szerény körülmények között élő családból származtak, és a nyári iskolaszünetekben különféle pénzkereseti lehetőségek után néztek. Spencer így került kapcsolatba a Southwestern Companyval, amelynek házról házra járó könyvkereskedője lett. Az egyetemre beiratkozó fiatalok 1956-ban, tizenkilenc évesen házasodtak össze, szorgalmasan és takarékosan éltek. Spencer végleg a könyvterjesztő cégnél helyezkedett el, és az évek során lassacskán tisztes vagyont alapozott meg. Ekkoriban kerültek kapcsolatba először a művészettel, és ekkortól számítják gyűjtőszenvedélyük születését is. A lakásuk berendezésén munkálkodó Marlene New Yorkból egy 17. századi holland zsánerjelenetet ábrázoló fotóval tért haza, amelynek eredetijét nagyon szerette volna megvenni. Férje kétkedő kérdésére, hogy egy kép valóban megér-e ekkora befektetést, csak annyit válaszolt: „Ez nem egy kép, ez egy festmény.” Bartholomeus Maton Pipázó őrt álló katonája azóta is nashville-i házukat díszíti, a kezdetekre emlékeztetve őket. Ettől fogva tudatosan foglalkoztak a művészettel: előképzettség híján mindent lépésről lépésre, maguktól tanultak meg, és kizárólag a saját ízlésük által vezéreltetve vásároltak. Ismerőseik példáját követve először 19. századi amerikai festők, Childe Hassam, Theodore Robinson, William Rothenstein és mások művei kerültek lakásuk falaira, őket a kortárs francia festők követték. Ahogy Spencer egyre nagyobb tekintélyt és ezzel együtt üzletrészt szerzett a Southwesternben, lehetőségük nyílt komolyabb utazásokra és vásárlásokra is.
1971-ben jártak először Franciaországban, és ez a látogatás alapvető változást hozott az életükben. Párizs olyannyira elbűvölte őket, hogy szerették volna a saját falaikon viszontlátni az ottani sétáik hangulatát megidéző festményeket. A Petit Palais falairól ismerős életképeket keresték, szerettek volna elmerülni az egykor volt kávéházak, színházak színes forgatagában, ezért fordultak Fernand Pelez (Szemfényvesztők), Louis Anquetin (Sétatér), Théophile Alexandre Steinlen (Három varrólány, Kalaposlányok az utcán), Jean-Louis Forain (A Folies-Bergère-ben) művei felé. A 19. századvég párizsi polgárainak, kalaposlányainak, virágárusainak, csavargóinak tipológiája köszön vissza a Nabis-kör festői, elsősorban Pierre Bonnard (A virágárus üzlete, Háziállatok ideje: macskák, A Jardin de Paris kávéház) és Édouard Vuillard pannóin (Közparkok, Sétáló lánykák, Az első lépések), Maurice Denis (Esti falatozás a tengerparton) és Edgar Degas (Fésülködő táncosnő, Reggeli fürdés után) életképein is. A házaspár járta a múzeumokat, figyelemmel kísérte a korszak művészetét feldolgozó kiállításokat és a New York-i és londoni árveréseket, ezalatt természetes módon szövődtek ismeretségeik művészettörténészekkel, galeristákkal. Következő lépéseiket olyan szakemberek irányították tanácsaikkal, mint Gloria Gloom, a chicagói Art Institute kurátora, Gary Tinterow, a Metropolitan Museum 19. századi és modern gyűjteményének vezetője, Charles Moffett, a Sothe-by’s-szakértője, Elisabeth Easton, az amerikai múzeumi kurátorok szövetségének elnöke, Stan Mabry nashville-i galériatulajdonos, Guy Cogeval, aki megismerkedésükkor a montreali Musée des Beaux-Arts igazgatója volt vagy Laurence des Cars, a Musée d’Orsay akkori kurátora. A műtárgyak java legendás műkereskedőktől, Daniel és Guy Wildenstein New York-i, és Waring Hopkins párizsi házaiból került hozzájuk, de folyamatosan vásárolnak a Sotheby’snél és a Christie’snél is.
Az 1980-as évek elején vásárolták New York-i lakásukat, ekkor kerültek az első Nabis-festmények – Pierre Bonnard két kisméretű párizsi zsánere – a birtokukba. A Nabis-festőkre pedig nem más irányította a figyelmüket, mint a téma világszerte elismert szakértője, Guy Cogeval. Barátságuknak köszönhetően és a Sir Charles Attenborough-tól kölcsönzött jelmondatukhoz híven – „a művészet nem tartozik senkihez sem, néhányan közülünk időleges, bár kétségkívül kiváltságos és elégedett őrzői vagyunk csupán” – ürülhettek ki most időlegesen amerikai lakásaik falai, hogy néhány hónapra megosszák a nagyvilággal kincseiket. A tárlat megnyitását megelőző napon Spencer Hays átvehette a francia Becsületrendet Aurélie Filipetti miniszter asszonytól. Ez a gesztus Vuillard, Bonnard vagy Matisse műveinek szerelmeseit reménnyel töltheti el arra vonatkozóan, hogy a Hays-gyűjtemény fontos darabjai egyszer talán majd adományként hosszabban is időznek a múzeum falai között.