Ganümédesz Európa múzeumaiban

Képek, színészek, írók randevúja

MúzeumCafé 37.

Képzőművészet, irodalom, színház: a Ganymed goes Europe projekt keretében a Szépművészeti Múzeum tizenkét híres festménye elevenedik meg egy-egy színházi előadásban. A Wenn es soweit ist (Ha eljött az ideje) nevű színházi társulás olyan írók alkotásait rendezi színházi darabbá, mint Esterházy Péter, Dragomán György, Tóth Krisztina vagy Grecsó Krisztián.

Nemegyszer találkozhat a látogató színházi előadással különleges helyszíneken, sokszor múzeumokban is. Nem meglepő ez, hiszen egy múzeumi tér különleges atmoszférával bír. Ebben az esetben viszont a Szépművészeti Múzeum nem csak díszletként szolgál: a már említett társulat vezetői, Jacqueline Kornmüller és Peter Wolf tizenkét magyar és külföldi szerzőt kért fel új szövegek megalkotására a múzeum gyűjteményében található festményekhez. A képek előtt tizenkét színész tolmácsolásában előadott darabok októberben és novemberben hét alkalommal lesznek láthatók. A néhány perces előadásokat párhuzamosan és folyamatosan, többször egymás után adják elő, így a néző saját maga döntheti el, hogy mennyi időt tölt el az egyes képeknél.

A projekt 2009-ben indult Ganymed Boarding címmel Bécsben, a Kunsthistorisches Museumban. A Wenn es soweit ist társulat vezetői a múzeum munkatársaival együttműködve rendezték meg az akkor tizenhat színdarabból álló estét, összesen hét alkalommal. A szokatlan, izgalmas, sokszor meglepő darabok újfajta élményt hoztak a múzeumba, a projekt nagy sikert aratott, estéről estére több százan voltak kíváncsiak rá. A felkért alkotók közül voltak fiatalok, mint Juli Zeh, Gerhild Steinbuch, Clemens Setz vagy Thomas Glavinic, de már ismert, befutott írók is írtak szöveget, mint Elfriede Je-linek, Peter Handke és Karl-Markus Gauss. Az interpretációk nagyon különbözőek voltak, a nézők mindig újabb és újabb világba kerültek: megszólalt előttük Tintoretto Zsuzsanna és a vének című képéről az egyik idős férfi, tomboló, rázkódó, izzasztó előadást láthattak Velázquez Infánsnője előtt, Rubens festményének szőrmés női szereplője is megelevenedett. A projekt címadó darabját Paulus Hochgatterer írta Correggio Ganümédész elrablása című festményéhez. A kép azt a pillanatot ábrázolja, amikor az ókori görög mitológiából ismert szépséges fiút, Ganümédészt Zeusz sas képében elragadja, és magával viszi az Olymposzra, ahol később az istenek pohárnoka lett. Az előadásokat mindig egy-egy színész adta elő, kevés, de annál erőteljesebb és hangsúlyosabb kiegészítőket használva: aranyszínű hosszú szoknyát, bundát, krémszínű ruhát, feltűnő cipőt.

A projekt Ausztriában több rangos díjat is elnyert: 2011-ben megkapta a neves bécsi színházi elismerést, a Nestroyt, 2012-ben pedig a Bank Austria művészeti díját érdemelte ki.

A sikeren és a pozitív visszajelzéseken felbuzdulva a szervezők elhatározták, hogy Európa más országaiba is eljuttatják a produkciót. Elnyerve egy európai uniós támogatást, a választás végül a Wroclawi Nemzeti Múzeumra és a budapesti Szépművészeti Múzeumra esett. Az eredeti Ganymed Boarding cím így Ganymed goes Europe-ra változott és három programból áll: 2013 tavaszán rendezték meg Wroclawban, ősszel Budapesten lesz látható, majd 2014 tavaszán Bécsben mutatják be újra – ezúttal kiegészülve már a két másik részt vevő múzeumban szerzett tapasztalatokkal is.

A projektet az eredeti koncepció szerint valósítják meg, az írókat és a színészeket az adott múzeummal együtt választották ki. Az előadások számát is az adott helyszínekhez igazítják: mivel a Wroclawi Nemzeti Múzeum jóval kisebb, mint a másik kettő, ezért itt csupán nyolc elő-adást terveztek hét estén keresztül. Ezek nagy része a projekt számára íródott, van azonban néhány, amelyet Bécsből hoztak: Wroclawban bemutatták Elfriede Jelinek Velázquez Infánsnőjéhez írott darabját, Budapesten pedig a lengyel írótól, Marek Bieńczyktől és az osztrák Thomas Glavintől is bemutatnak egy-egy művet.

A festészet, az irodalom és a színház összekapcsolásának a gondolata egy könyvvel kezdődött, amelyet Jacqueline Kornmüller a férjétől, Peter Wolftól kapott. Ez az ismert amerikai költő, Marc Strand műve volt, amit a képzőművész Edward Hopper (1882–1967) festményeiről írt. Hopper jellegzetes figuráinak – akiket legtöbbször bárokban, hotelszobákban, benzinkutaknál, és leginkább étkezés, vagy italozás közben láthatunk – látszólag nincs semmi dolguk. Mintha megragadtak volna a várakozás pillanatában, határozott cél és feladat nélkül: nem tudjuk, honnan jöttek, hová mennek, mit csináltak és fognak csinálni. Marc Strand sajátos módon közelíti meg Hopper festményeit: lehámozva a szokásos elemzési rétegeket, személyes élményein, benyomásain keresztül köti össze az olvasókat a festő különleges világával. Strand például ezt írja Hopper egyik képéről, a Western Motelról: „Mi vagyunk az igazi ok, amiért úgy tűnik, hogy minden megállt a képen. Mi vagyunk a képben a láthatatlan forrás, és mi vagyunk az ok is, amiért a dolgok történnek. Ezért lehet az, hogy nem érezzük magunkat kizárva a képből. Nem sürgetnek. A pillanat a miénk.” Strand személyes megközelítése, a képek összekapcsolása saját életével magyarázatot ad arra, hogy a néző miért érzi olyan ismerősnek Hopper képeit. Ebből a mélyebb, másfajta, újszerű viszonyulásnak a gondolatából született a Ganymed Boarding ötlete. A helyszín adott volt, hiszen ebben az időben a rendező éppen a Kunsthistorisches Museum szomszédságában lakott férjével, és gyakran megfordultak ott. Jacqueline Kornmüller számára mindig is fontos volt a képzőművészet: Münchenben művészettörténetet és történelmet is tanult, előbbi mindig lenyűgözte. Színházi rendezéseinek fontos alkotóelemei a kutatás és az értelmezések sokszínűsége. Szerinte a művészet megértéséhez gyakran egy közvetítőre van szükségünk, ami által sokkal közelebb kerülhetünk a műalkotáshoz. A projekt alapgondolata is ez a közvetítés: ráadásul egyszerre nem is egy, hanem két értelmezésen keresztül. Az író átengedi magát a múzeum gyűjteményének, és azt a képet választja ki, amelyik a legjobban megragadja, inspirálja. Keresi ebben a képben a saját reflexióit, eltávolodik tőle, megváltoztatja, korrigálja vagy megerősíti. Van olyan író, aki belehelyezkedik a művész személyébe, mint ahogy Tóth Krisztina is tette Kupetzky titokzatos Művész és családja című képe kapcsán: „Teljes, nappali fényben odaálltam az elkészült kép elé. Minden a helyén volt rajta, nem kellett változtatnom egyetlen ecsetvonásnyit sem. Aznap éjszaka még az állványon hagytam, de másnap átvittem a fogadószobába, ami a lakórész legvilágosabb és egyben legelőkelőbb helyisége volt. Akkora lendületben voltam, emlékszem, hogy a drága, míves tükröt nyomban le is emeltem a falról, és a frissen elkészült festményt a helyére akasztottam.”

Van olyan író, aki épp a képen ábrázolt személy bőrébe bújik, Thomas Glavinic ezt írja egy gyönyörű, meztelen Évát ábrázoló 16. századi kép kapcsán: „Szeretem, ha egy ember tekintete áthat. Simogat, ha a bőrömre pillantanak. Szeretem a pontosságot a művész pillantásában. Az ő pillantása nemcsak végigfut rajtam, hanem belém döf, átszúr, őszinte gyengédséggel és hamis félénkség nélkül. Aki nem tanult meg nyíltan pillantani, nem tanulta meg megérteni a világot. Nézzen tehát magának!”

Az írók gondolatait a színészek egy újabb síkon át értelmezik: azonosulnak a leírt szöveggel, de magával a festménnyel is, képesek összekapcsolni a képet, a műről való gondolkodást és a szavakat. Mindez legvégül pedig a nézőben-látogatóban újabb értelmezést eredményez.

A rendező szerint a kiválasztott múzeumok nem pusztán műalkotások gyűjteményei, hanem a nyugati szellem évszázadok óta fontos gondolatainak, történéseinek és filozófiai irányzatainak bonyolult és összetett világai, amelyek képesek ma is fontos mondanivalót közvetíteni. „A színház mindig is a létünk régi és új értelmezéseit keresi. A Ganymed projektben eltávolodunk a festmények hagyományos művészettörténeti tanulmányozásától” – mondja Kornmüller. Olyan témákról esik szó a hét este folyamán, mint a meztelenség (Thomas Glavinic: Mezítelenül), a vallás (Grecsó Krisztián: Magánézus) vagy a barátság (Esterházy Péter: A hirtelen barátság). A darabok önmagukban is rendkívül izgalmasak, együtt, egy estén pedig felejthetetlen élményt nyújtanak: egy-egy író és színész látásmódján keresztül egy festmény eddig nem is sejtett, átértelmezett rétegeibe pillanthat bele a néző. Az biztos, hogy ha valaki részt vesz egy ilyen estén, akkor már nem lesz képes ugyanúgy tekinteni a kiválasztott műre. Ahogy a rendező fogalmaz Jan Brueghel Noé bárkája című képe kapcsán, amelyhez Vajda Miklós írt szöveget a társadalom önmagát elpusztító erejéről: „Amikor most szemlélem ezt a képet, mindig az ő gondolatait hallom, mert fején találta a szöget. Egy nagyszerű alkotás, kritikusan és találóan interpretálva.”