Giorgio Vasari Angyali üdvözlete az Enyedi–Zsótér-gyűjteményben
MúzeumCafé 27.
A szegedi múzeum leltárkönyve 1925-ben Mária fogantatása címmel vette először nyilvántartásba a szerzőség kérdésében többszörösen vitatott műtárgyat, amely 1896-tól a firenzei iskola munkájaként a 118 darabos fővárosi Enyedi–Zsótér-gyűjtemény része volt. A festményt a szegedi származású vagyonos házaspár, Enyedi (Eisenstädter) Lukács János (1845–1906) és felesége, szatymazi Zsótér Ilona Sarolta (1852–1922) Magyarországon második ismert tulajdonosként mintegy 26 éven keresztül birtokolta. Haláluk után hagyatékukból került a festmény a szegedi Somogyi-könyvtár és Városi Múzeumba, amelyben azóta is őrzik.
Egy korábbi számunkban (lásd MúzeumCafé 22. – A szerk.) már beszámoltunk arról, hogy milyen kutatások eredményeképpen tudtuk azonosítani a kép egykori eredeti helyét a Vatikánban. Azóta ennek a ténynek, illetve az arezzói Vasari-kiállításnak a nyomán Olaszországban is új lendületet kaptak a művészettörténeti kutatások, és Antonella Chiodo, Anna Bisceglia és Giulia Aurigemma újabb két volt pápai tondót fedezett fel.
A Zsótér család egyik leányági leszármazottja, a gyűjtő házaspár dédunokahúga, Heumann Erzsébet 2010 májusában kereste meg a szegedi múzeumot, hogy a világban szétszórt, az örökösöktől egybegyűjtött Zsótér-relikviái egy részét – köztük az egyedülállóan ritka családi fotográfiák másolatait – az intézménynek adományozza. A látogatásból hosszú távú együttműködés alakult ki, hiszen a ma dollármilliókat érő – időközben bizonyítottan Vasari által festett (a kép attribúciójáról lásd MúzeumCafé 6. – A szerk.) – táblaképet a hölgy rokonsága birtokolta a 20. század első évtizedeiben. A kései utód erről így írt a 2011 januárjában a szegedi múzeum gondozásában megjelent Újjászületett mesterművek című restaurátori katalógus beköszöntő ajánlásában: „A családomtól 85 éve még Allessandro Alloriként Szegedre érkező Angyali üdvözletet én a valóságában 2010 elején, a Szépművészeti Múzeum Botticellitől Tizianóig – Az itáliai festészet két évszázadának remekművei című reneszánsz kiállításon pillantottam meg. Ott és akkor, e nagyszerű tárlaton láthattam először azt az angyalt, akin keresztül megismerhettem családom múltját. A felindultságtól és az izgatottságtól hazasietve előkerestem őseim megsárgult fotográfiáit, s megdöbbenésemre felismertem Vasari tondóját a Zsótér Ilona egykori Ostrom utcai palotájának szalonjában készült egyik 1909-es felvételen! A sötét fotóról ugyanaz az angyal nézett vissza reám özvegyi ruhát öltött dédnagynéném háta mögül!” Heumann Erzsébet támogatói elhatározása és a múzeum tudományos igényű közlési szándéka tehát találkozott, és döntés született a szegedi Angyali üdvözletet bemutató Vasari-kötet megjelentetéséről (a könyvről lásd MúzeumCafé 21. – A szerk.).
Említettük, hogy az Angyali üdvözlet 1896-tól Budapesten az Enyedi–Zsótér-gyűjtemény része volt. A házaspár hosszú időn át tartó gyűjtésének egyre értékesebb szerzeményeit először az Eötvös utcai, később a budai várban, az Ostrom (korábban Ilona) utca 3. szám alatti otthonában helyezte el.
A főleg itáliai és németalföldi eredetű műalkotások 1903 és 1922 között zsúfolásig megtöltötték háromszintes villájuk olasz reneszánsz szalonját. A fogadószobáról és több helyiség belső dekorációjáról, enteriőrjéről és a ház kertjéről páratlan archív fotográfiák tanúskodnak, amelyek, mint jeleztük, a közelmúltban bukkantak fel. Közülük az egyik legjelentősebb egy 1909-ben készített felvétel, amelyen az özvegy, Zsótér Ilona otthonának olasz reneszánsz szalonjában az Angyali üdvözlet alatt a kereveten ül.
A budai Vár alatt álló, romantikus stílusú, nyolcszobás Enyedi–Zsótér-palota kapuját szobrok, az épület külső és belső falait helyenként antik és római korból származó, bronzból és márványból készült történelmi és vallásos témájú reliefek díszítették. A külső falon elhelyezett egyik nagyméretű domborművet a Szépművészeti Múzeum 1922 novemberében emeltette ki és szállíttatta el. A második világháború alatt elpusztult egykori házat az Ilona utcza 11099/91 számú helyzetrajzon tartja nyilván a Fővárosi Levéltár archívuma. A háromszintes, alápincézett, torony-lépcsőházas, teraszos, konyhával, mosókonyhával, fa- és szénkamrával ellátott hatalmas ház építésztervezője Schubert Kristóf volt 1884-ben. Előző tulajdonosa és lakója a jómódú házaspár, Gulden Gyula (1845–1899) gépészmérnök és Gulden Gyuláné Eichleiter Friderika (†1891) volt. Gulden Bajorországban született, 1880-tól a budapesti Ganz és Társa Rt. igazgatója, több üzem és telephely kifejlesztője, a nemzetközi hírű Ganz-turbinák gyártásának megalapozója, a Gulden-féle turbinaszabályozás bevezetője volt.
Az Enyedi–Zsótér házaspár bizonyosan 1903 körül – néhány évvel Gulden Gyula halála után – jutott a ház birtokába és helyezte el benne műkincsgyűjteményét. Az általuk pompásan berendezett télikertben díszes, csavart posztamenseken Pheidiasz-korabeli görög, valamint római és reneszánsz szoborfaragások álltak. Közöttük voltak Enyedi Lukácsnak és Zsótér Ilonának Stróbl Alajos (1856–1926) faragta carrarai márvány mellszobrai is. Ezek eredetileg a tervezett szegedi sírhelyük kriptájába, az Enyedi-mauzóleum részére készültek 1894-ben. A falon a központban helyeztek el egy 16. századi nápolyi mester munkájának feltételezett nagyméretű fehér márvány domborművet, a Krisztus tizenegy apostollal című alkotást. Bizonyosan a télikertben volt található Stróbl tanítványának, a siketnéma szobrászművésznek, Vaszary Lászlónak (1876–1944) a házaspárról 1912 körül készített egy-egy márvány domborművű képmása is. Zsótér Ilona halála után a múzeum ezeket az örökösök részére átvette ideiglenes megőrzés céljából.
A gyűjteménynek része volt egy napjainkban közismertté vált római kori (Kr. u. 2. század első évtizede) márványszobor is, a kalandos sorsú Enyedi Iuno. A ház „francia termének” hosszanti falán 15. és 16. századi európai mesterek késő gótikus és reneszánsz fafaragásai, domborművei sorakoztak. Alattuk egy 1450-ből származó itáliai, aranyozott-festett menyasszonyi faláda állt, rajta a híres pápákat adó Piccolomini és Borghese családok díszes címereivel. Egy posztamensen itt volt kiállítva az a terrakottából készített, Szent Márton megajándékozza a koldust ábrázoló szoborcsoport, amely a gyűjtő szerint eredetileg az Este hercegek valamelyik palotáját ékesítette, s itt volt az a reneszánsz bútorzat – dúsan faragott támlásszékek, valamint elefántcsont-, gyöngyház- és paliszanderberakásos asztal – is, amely egykor az Orsini hercegek palotáját gazdagította. A szobák falán francia gobelin falvédő és sűrűn egymás mellé helyezett festmények függtek, az asztalokon kínai és japán porcelántárgyak, vázák sorakoztak, vagy a korban népszerű asztaldísz, a muránói csiszolt üvegfüggőkkel megrakott „centerpiece” állt. Odakinn a pompás kertet az egyik oldalon magas kőfal övezte, s sűrű repkény futotta be. A termetes szilva- és mandulafákat, cserjéket, virágágyásokat a házba állandó lakóként bejelentett Lay Gáspár kertész ápolta. A függőkertszerű, lejtős ligetben hatalmas rózsafák és kővázák között díszkút, a lugasok fölött egy mór stílusú, faragott pihenőpavilon (szaletli) állt.
A 19. század utolsó harmadában az Enyedi–Zsótér házaspár műgyűjteményét is a rendkívül divatos atelier stílus jellemezte. A főváros nevezetesebb magánkollekcióit, a nagypolgári enteriőröket – mint az Ostrom utcában készült fotográfiák is bizonyítják – az akkortájt teret hódító új lakberendezési irányzat uralta, amely a korábbi stílusegység és áttekinthetőség helyett a tudatosan vállalt zsúfoltságra, gazdagságra és aszimmetrikus elrendezésre törekedett. Ezt a stílust Hans Makart (1840–1884) osztrák festő után – az 1870-ben felépített bécsi műtermének enteriőrjei-ről – korábban Makart-stílusnak nevezték. Ez a nagy megbecsülésnek örvendő művész dekoratív hatású akadémikus festményeivel elkápráztatta a császári főváros és Budapest pompakedvelő lakóit, sőt az építészetre, az iparművészetre és az öltözködésre is hatott. Ugyanakkor az atelier tulajdonosa művészként nyúlt a régi tárgyakhoz, és a különböző korszakokból származó műalkotások újszerű társításával hozta létre az enteriőr – önmagára mint művészre utaló – reprezentációját.
A századvég és a századelő atelier stílusának inspiráló hatása alól a műgyűjtők sem vonhatták ki magukat. Az a szabadság, amelyet az új lakberendezési divat tett lehetővé, a gyűjtemény létrehozóját nemcsak birtokosként, hanem a művek újra- vagy átértelmezőjeként is engedte érvényesülni. Az atelier stílusú berendezésekben az egyik legfontosabb szempont a műalkotások egyedi kvalitásának felismerése, más művészi minőségekkel való társítása volt. Fontos volt továbbá, hogy a gyűjtemény diktálta újszerű „stíluslátomást” a modern műtárgyak ne zavarják meg. Az enteriőr kialakításánál hűen elkészített másolatokat, stílszerű tapétákat, textileket, bútorokat és falburkolatokat is felhasználtak. Az utánzatok magas színvonalon dolgozó specialistája a Bécsben és Pesten egyaránt működő Schmidt-féle bútorgyár volt. Az ő belsőépítészeti munkáikról és bútorszállításaikról tanúskodtak az Andrássy úti Herzog-palota enteriőrjei is.
A századforduló körül – s különösen a világháború előtt – létrejövő nagypolgári, műgyűjtői enteriőrökre általában jellemzők voltak a fentebb leírt jegyek. Az Enyedi–Zsótér házaspár enteriőrje keltette benyomásban is a tárgyak diktálta látszólagos stilisztikai zűrzavar uralkodott. Enyedi Lukács is, mint minden gyűjtő, a lelke mélyén azt szerette volna, ha az évtizedek alatt felhalmozott kollekciója mindörökre együtt marad; hiszen minden gyűjtemény a maga nemében önálló alkotás: a tulajdonos ízlésének, művészetszeretetének, áldozatkészségének állít emléket. Enyedié pedig valóban minden ízében kidolgozott, letisztult mestermű volt – ám a szétszóródást mégsem kerülhette el. 1922-ben a hagyatéki per során az oldalági örökösök semmibe vették Enyedi Lukács és felesége korábbi végakaratát, és elvitatva Szeged öröklési jogát, árverésen szórták szét a kezükre jutott páratlan műtárgyegyüttest. A nagyszerű műkincsek egy része külföldi gyűjtemények része lett, kivéve az 1919. április 25-én szerződéssel a Szépművészeti Múzeumnak ajándékozott kilenc régi festményt és tizenhat antik, késő középkori és reneszánsz szobrászati művet, valamint az 1922-ben a szegedi múzeumnak végkielégítésként juttatott három festményt – köztük Vasari tondóját.