Gödöllőre került Zichy Mihály Erzsébet királyné-festménye

MúzeumCafé 41.

A gödöllői kastély idén februárban új látnivalóval gazdagodott: többéves restaurátori munka eredményeként bemutatták Zichy Mihály egyik reprodukcióban közismert, ám eredetiben régen nem látott festményét, az Erzsébet királyné Deák Ferenc ravatalánál című monumentális vásznat. A világháborús sérüléseket őrző mű évtizedekig a Magyar Nemzeti Galéria raktárában feküdt feltekerve, restaurálása többszöri nekifutás után, 2011-ben kezdődött meg. [1] A Nemzeti Kulturális Alap három pályázati szakaszban segítette a munka finanszírozását. Először a beázott, felhasadt, ezernyi kisméretű lyukkal borított vászon hordozó alátámasztásával és kipótlásával megerősítették, újra felfeszíthetővé tették a képet. A festmény eredeti vakkerete nem maradt fenn, de a Magyar Nemzeti Galéria raktárában őriztek egy korábban készült vakkeretet, amelyet egy előző, félbeszakadt restauráláshoz készítettek. Ez némi átalakítással alkalmassá vált a hatalmas vászon hordozására. A felfeszítés után megkezdődhetett a felület tisztítása, a meglazult szerkezetű vászon, a repedezett alapozás és a festékréteg konzerválása, amelyet a következő ütemben a kép esztétikai helyreállítása követett. A nagyobb hasadások és a sok apró sérülés hiányait aprólékos munkával tömítették, majd retusálással teljesen eltüntették.

A kép eredeti díszkeretének pótlása is nehéz feladatnak bizonyult. Zichy dúsan aranyozott, oltárszerű építménybe ágyazott díszkeretet tervezett, ám ennek csak egyszerűsített változata készült el, és az idők során annak is nyoma veszett. A gödöllői felállításhoz a Nemzeti Múzeuménál jóval kisebb belmagasságú és szűkebb tér – és persze anyagi megfontolások – miatt ennek csak tovább egyszerűsített újbóli megvalósítása jöhetett szóba. A hársfából készült, profilozott, aranymetál keret elkészítése nemcsak a méret, de a felső íves záródás kialakítása miatt is igazi kihívás volt. [2] Az elkészült festményt hengerre tekerve, a hatalmas keretet darabokra szedve szállították a kiállítóterembe, ahol egész napos munkával feszítették újra, majd a díszkeretbe szerelve a kiállítótér falára került.

A gödöllői kastély – mint a magyarországi Erzsébet királyné-kultuszt tudatosan felvállaló emlékhely – már 1996 óta tervezte a kép elhelyezését, de annak nagy méretei (csaknem négy és fél méter magas, három és fél méter széles) miatt az 1996 és 2003 között felújított épületrészekben erre nem volt mód. A 2010-ben átadott, 2011 őszén birtokba vett térsor azonban megfelelőnek tűnt a festmény bemutatására.

A képnek otthont adó épületszárny közvetlenül az Erzsébet királyné kultuszát és a valamikori várbéli emlékmúzeuma anyagát bemutató Erzsébet királyné-emlékkiállítás végéből nyílik. Eredetileg az építtető, Grassalkovich Antal is képgalériának szánhatta, ugyanis a keleti homlokzat mentén az épületben máshol megszokottaktól eltérő tágas, világos, nagy belmagasságú folyosót építtetett. Arról, hogy valójában használta-e a három generáció után fiágon kihalt főrangú család a helyet ősgalériája elhelyezésére, nincs adatunk, ám a múzeumi koncepció hasonló szerepben számolt vele: az épület későbbi lakóinak, a 19–20. század Habsburg-uralkodóinak és családtagjaiknak arcképcsarnokát terveztük itt elhelyezni. A gyűjtemény törzsét Stefániának, Rudolf trónörökös özvegyének családi arcképgyűjteménye, a későbbi férjéről Lónyay-gyűjteménynek nevezett portréegyüttes adta, amely 1945-ben a Pannonhalmi Főapátság tulajdonába került, majd onnan letétbe a Magyar Nemzeti Galériába. A gödöllői kastély felújításának kezdetén mint ide kerülő letéti anyaggal számoltak vele, és az 1990-es évek elején restaurálták a képek nagy részét. A királyi enteriőrökbe került közülük öt darab, ám a teljes kollekció ekkor még a Nemzeti Galéria raktáraiban maradt. Mire a gyűjtemény elhelyezésére alkalmas tér elkészült, a képek egy része már más kiállításokra került, így teljes anyag kiállítása meghiúsult, de az alapgondolatot mégis megvalósítottuk: a legfontosabb hiányokat a Magyar Nemzeti Múzeum, a Zirci Apátság és a Budapesti Történeti Múzeum gyűjteményéből és saját anyagunkból egészítettük ki. Ennek a folyosónak a bevezető termébe került a monumentális festmény, amely már a kortársak számára is szimbolikus értékű eseményt ábrázolva a kiegyezés folytonosságát sugallta, és Erzsébet kultuszát növelte.

Deák Ferenc, a „haza bölcse” 1876. január 28-án elhunyt. Holttestét a Magyar Tudományos Akadémia előcsarnokában ravatalozták fel. Három nappal a temetés előtt Erzsébet királyné is megjelent Deák ravatalánál, és a nemzet nagy halottjának szívére helyezte fehér kaméliákból kötött koszorúját, majd percekig megrendülten térdelve imádkozott. Két olyan ember találkozott itt, aki a Habsburgok és a magyarok történelmi kiegyezésében jelentős szerepet játszott.

Az eseményt Festetics Mária, a királyné bizalmas udvarhölgye részletesen leírta naplójában. „Jan. 31-én du. 4 órakor érkezett Ő Felsége a királyné – Nopcsa és az én kíséretemben az Akadémiára, ahol Deák Ferencet felravatalozták. (…) Itt feküdt ő a gyertyák fényében, ez a kedves öreg ember! A császárné talpig feketében, mint gyász géniusza (…) nem tudta a pompás, nehéz koszorút megemelni. Megragadtam hát, (…) míg ő lassan lépdelt a lépcsőn felfelé! Veleszületett szerénységével és alázatával a halál hatalma előtt halkan azt mondta: »talán csak ide tégyük a felső lépcsőre.« – »Óh nem – Felséged – ezt a koszorút – már csak egy hely illeti.« (…) – gyengéden a koporsóra helyeztük. Ezután fordult meghatott arccal a halott felé és a könnyek végiggördültek arcán. Meghajtotta fejét és a földre akart térdelni. Ekkor valaki imazsámolyt tolt eléje, és Ő hosszú percekig elmerült imájában. Majd felemelkedett és mélyen megrendülve, szinte suhanva távozott!” [3]

Az újságok következő lapszámai tudósítottak az eseményről, és hamarosan megjelentek róla az első rajzok is az illusztrált lapokban. Az ábrázolások két fontos momentumot emeltek ki.

A rajzok egyik csoportja a koszorúját Deák koporsójára helyező királynét, míg egy másik a ravatalnál imádkozó királyné alakját örökítette meg. A kortársak azonnal felismerték az esemény szimbolikus jelentőségét, ezért megfestésére Trefort Ágoston vallás- és közoktatásügyi miniszter állami megbízást adott Zichy Mihálynak, aki Munkácsy mellett a második legismertebb magyar művész volt Európában.

Zichy Mihály (1827–1906) 1842-ben a pesti jogi egyetemen kezdte meg tanulmányait, figyelme azonban egyre inkább a rajz felé fordult, Marastoni Jakabtól vett rajzórákat. Jogi tanulmányait Bécsben folytatta, ám bontakozó művészi ambíciói egyre erősebben terelték a rajzolás felé: jogi tanulmányait háttérbe szorítva Ferdinand Georg Waldmüller magántanítványa lett. Ekkor készítette első nagyobb olajképeit. Festményein erőteljesen törekedett a fény-árnyék hatások világos-sötét színekkel való megjelenítésére. 1847-ben mestere ajánlásával Szentpétervárra került, a cár öccse, Mihály nagyherceg lányának rajztanára lett. Mivel állásából adódóan saját műveket nem készíthetett, 1849 második felében önként távozott a cári udvarból. Az 1850-es évek elejétől fotók retusálásával foglalkozott, mellette az orosz életet és kultúrát tanulmányozta, rajzokat, akvarelleket, készített, majd újra cári udvari megbízásokat kapott. Művei nyomán neve egyre elismertebb lett, 1858-ban az orosz művészeti akadémia tagjai közé választották. 1859-től állandó státust kapott a cári udvarnál. Munkája révén nemcsak udvari ünnepségeken, bálokon, fogadásokon, hanem vadászatokon is részt vett. Pontos, lendületes rajzaival dokumentálta az eseményeket. Az angol uralkodóház is szívesen adott munkát Zichynek, aki ekkorra az uralkodóház és az arisztokrata családok körében jó nevet szerzett magának. Munkaköréhez tartozott a szórakozás kellékeinek megtervezése is, így legyezők, kártyalapok, jelmeztervek, színházi függönyök megrajzolása is.

A cári udvari megrendelésekkel teli életből változásra vágyott: 1874-ben felmondta állását, és hat éven át Párizsban élt. Ezen időszak alatt, 1876-ban kapta a magyar államtól a megrendelést a reprezentatív nagy olajkép megfestésére. A felkéréssel régi kívánsága teljesült: dolgozhatott szülőhazájának, ugyanekkor egy számára mindeddig idegen, nagy feladattal találta magát szemben: óriási olajképet kellett festenie a főleg kisméretű rajzok és akvarellek után, valamint a kép témája sem volt kedvére való; sokat töprengett a feladat hatásos megvalósításán.

Mivel a munka megkívánta a történelmi hitelességet, Zichy májusban hazatért. Budapesten a temetkezési vállalat újra felépítette Deák ravatalát az eredeti helyszínen, a gyászszertartás szervezői pedig részletesen elmondták neki az esemény minden mozzanatát. A művészt Bécsben fogadta Erzsébet királyné, vázlatokat készíthetett róla, és megtekintette az esemény alkalmával viselt ruhát. Zichy a nyár folyamán hozzálátott a munkához, közben elkészítette a Deák-album illusztrációit is. A festményhez több vázlatot készített, az eredeti kompozíción többször változtatott. A koporsó végénél síró Hungária mellett a szárnyas Géniusz lett az új szereplő, aki a vigasztaló szerepet átvette a gyászoló Hontól. A mű elkészítésében tanítványa, az orosz udvari orvos lánya, Mary Etlinger segítette. 1877 februárjában elkészült a képpel.

Zichy a festményen azt a történelmi – és egyben szimbolikus – eseményt ábrázolta, amikor Erzsébet királyné elhelyezi koszorúját a ravatalon. A nemzet fájdalmában osztozó királyné demonstratív tettével vigaszt nyújt a gyászoló nemzetnek, Deák halálával ő a jövő záloga, a kiegyezéssel megmentett hon további hű képviselője. A nemzet gyászát és a jövőbe vetett hitet a festményen két allegorikus szereplő jeleníti meg: a Haza sír Deák teteme fölött, a szárnyas Géniusz pedig egyik kezével vigasztalva átöleli, a másikkal csillagkoszorút tart a királyné fölé. A koszorú égi fénysugarai kiemelik a karcsú, fekete ruhás nőalakot. A háttér szimbolikus figuráinak figyelme szintén a halottra és az előtte álló királynéra irányítja a néző figyelmét. A koporsóra helyezett koszorú dús, fehér selyemszalagja fénypászmaként vezeti a szemlélő tekintetét a túlvilági jelenés irányába. Az előtérben alapos részletességgel megfestett koszorúk sorakoznak, a ravatal mellett karcsú, magas gyertyák „földi” fénye látszik. Ezáltal a kompozíció olyan hatást tesz, mintha a kép nézője valóságos résztvevője lenne az ábrázolt eseménynek.

A képet 1877 áprilisában Zichy hazaküldte Párizsból, de nem mutatták be a közönségnek, hanem az Akadémia egyik termében tartották. Májusban Zichy is hazatért, hogy a festményt teljesen befejezze. Egy későbbi levele szerint a késlekedés oka abból adódott, hogy ráfestette a képre azt a cipruságat, amelyet Kossuth Lajos küldött Deák sírjára. Ez elfogadhatatlan volt a királyi udvar és a megrendelő számára, tehát Zichynek át kellett azt festenie. Ám a restaurálás során nem találták meg a szakemberek ennek a feltételezett átfestésnek a nyomait, vagyis a cipruság rejtélye egyelőre homályban maradt.

1877 nyarán helyezték el a monumentális festményt a Nemzeti Múzeum 6. képtári termében, az úgynevezett Habsburg Teremben, a kiegyezés folytonosságának jelképeként. A mű körül azonnal viták sora kerekedett a korabeli lapokban, támadták a művészt, és kritikákat fogalmaztak meg a mű kompozíciójával, a festmény részleteivel és a fények használatával kapcsolatban.

A festményről az 1870-es évek végén Zichy rézkarcokat készített, a mű így sokszorosított formában vált ismertté. A téma két későbbi, 1914-ben készült feldolgozása is ismert: a Holló Barnabás által készített dombormű ma is a Magyar Tudományos Akadémián látható, a Raksányi Dezső által készített elemi népiskolai szemléltető kép pedig a két főalakra egyszerűsítette a festményen látható kompozíciót.

Az első világháború után a kép aktualitása elveszett ugyan, a történelmi hitelességének, a még élő Erzsébet-kultusznak és Zichy hírnevének köszönhetően azonban még jó ideig a Történelmi Képcsarnok kiállításán, a Magyar Tudományos Akadémián volt látható, majd a második világháborút követően eltűnt a nyilvánosság elől. A legutóbbi időkig a Magyar Nemzeti Galéria raktárában őrizték.

 

[1] A munkát Szentkirályi Miklós felügyeletével Csanda Jenő, Bernád István, Kontur Kata és Szilágyi Sándor végezték.

[2] A díszkeret terveit és a felület aranyozását Varga Ferenc készítette.

[3] Tolnayné Kiss Mária: Egy udvarhölgy naplójából. 2009. 97.