Ground Zero: a tragédia emlékeinek rétegei

A sokktól a feldolgozásig: A New York-i September 11 Memorial & Museum

MúzeumCafé 44.

A 2001. szeptember 11-i tragédia óta eltelt kicsivel több mint egy évtized alatt a Ground Zero helyszíne teljesen átalakult: a katasztrófa nyomait eltüntették, a környéket megtisztították, majd hatalmas lendületet vettek az építkezések. Az egykori ikertornyok helyén már elkészült a Freedom Towerként is emlegetett 1 WTC, ami mellé még további felhőkarcolók és egyéb létesítmények felépítését tervezik. Szó sincs azonban amnéziáról, a múlt kitörléséről, hiszen az újjáépítés mellett az emlékezés-emlékeztetés mozzanata is bele van kódolva a térbe: a jövőbeli tornyok által közrefogott hatalmas területen egy meditatív emlékhely és egy múzeum is helyet kapott, amelyek a 2001. szeptember 11-i repülőgépes terrortámadás és az 1993-ban elkövetett bombatámadás csaknem háromezer áldozatának állítanak emléket, illetve a környező utcákban is számos teret alakítottak ki, intézményt hoztak létre, amelyek a családtagok számára nyújtanak támaszt, segítik őket a tragédia feldolgozásában. Ezek közül azonban nyilvánvalóan a legfontosabb a szimbolikus területen helyet kapó September 11 Memorial & Museum, amit jól igazolnak azok a viták is, amelyek a hely megszületését megelőzték. Az emlékhelynek és a múzeumnak még továbbra is vannak ugyan problematikus részei, az azonban kijelenthető, hogy egy alaposan átgondolt, összeszedett koncepció szerint működő teret alakítottak ki, ahol minden egyes apró részletnek megvan a maga szerepe, és amely végül betölteni látszik a funkcióját: a hely – némely hatásvadász megoldása ellenére is – képes a kollektív emlékezet médiumává válni.

 

September 11 Memorial & Museum egy sokszorosan rétegzett emlékhely, amelyben a múzeumot körülölelő térnek, magának az épületnek és a benne található kiállításoknak egyaránt fontos szerep jut. A befogadó bármelyik irányból is közelítsen a helyszínhez, elsőként a Peter Walker által tervezett Memorial Plazába (Emléktérbe) kerül, ahol a szabályos rendbe ültetett több száz tölgyfa egy meditatív-spirituális teret rajzol ki, amely oázis jellegével kiszakítja a látogatót a város nyüzsgő forgatagából. A belépő itt – mintegy kikerülve a valós időből és térből – egy olyan végtelenített közegbe kerül, amely a tragédia borzalmai mellett a civil értékekre, a jövőbe vetett bizalomra és a közösség megtörhetetlen erejére is ráirányítja a figyelmét. Ennek a pozitív kisugárzású térnek az ellenpontjaiként szerepelnek az ikertornyok „lábnyomában” kialakított, lezúduló vízesésekkel operáló medencék, a Reflecting Absence (Visszatükröződő veszteség). A tervező, Michael Arad itt „negatív teret” alakított ki, hiszen amennyiben kérdés, hogy Auschwitz után lehet-e verset írni, úgy alighanem a 9/11 tragédiájának tanúja sem lehet a földből kiemelkedő épület, csak olyan, a mélybe süllyesztett gödör, amely egyszerre jeleníti meg a terrortámadás okozta fizikai űrt és az emberiség rendkívüli veszteségét. A tíz méter mély, négyszögletes gödrök oldalairól el nem apadó vízesés zúdul alá, ami lent egy újabb űrbe folyik el: a szakadatlan zubogás, amely kioltja a város zajait, és a negatív térforma biztosítja a emlékezet folytonosságát. A medence körüli bronzlemezen áttörve olvashatók körben az áldozatok nevei, amelyek végtelennek tetsző soraikkal a pusztítás méretével szembesítik a látogatót.

Az emlékhely legkülső rétegében tehát egy nagyon erős, kontrasztos elemekkel operáló, sajátosan amerikai tértapasztalattal találkozik a látogató: a befogadó egyszerre szembesül az emberiség eszméjének határtalanságával és a tragédia kimondhatatlan borzalmával. Maga a kanti értelemben vett „fenséges” ölt itt testet, aminek hatására a befogadó már addigra „elveszíti” semleges tekintetét, mire magához a múzeumhoz ér.

Ez a pavilon az egész Memorial Plaza – tehát a fákkal beültetett, a két egykori ikertorony helyén kialakított medencét körülölelő tér – egyetlen épülete, amelynek megtervezésére 2004-ben a norvég Snøhetta építészirodát kérték fel. Az évek alatt a kezdeti program sokat alakult, de már a kezdetektől fogva a cél egy olyan átlátható, világosan tagolt struktúra megalkotása volt, amelyben a látogató kényelmesen, minden szorongás nélkül lehet jelen. Végül egy origamiszerű, tükröződő felületekből álló épület született meg, amely szimbolikájában folytatja a téren megkezdetteket: dekonstruktivista formája egy többé-kevésbé összedőlő alakot formáz, felidézve ezzel a tornyokat ért támadásokat. Strukturálisan ugyanakkor hidat képez két világ között: vízszintes vonalaival, alacsony, horizontális megjelenésével a saját idővel és térrel operáló, spirituális szentélyként működő Memorial Plazához, míg emelkedett, csúcsos sarkaival, égbe törő geometriájával a környék felhőkarcolóihoz, a város mindennapi valóságához kapcsolódik. A pavilon ékszerszerű, csíkos homlokzata szintén azt a célt szolgálja, hogy vizuálisan és építészetileg is kötődjön a környező városi környezethez. A váltakozó, visszaverődő felületek az épület különféle minőségét tárják fel az év során, ahogyan az időjárástól, az évszaktól és a napszaktól függően más és más arcukat mutatják. A múzeum arculatának további meghatározó elemei, a ferde, áttetsző felületek erősen hatnak a látogatókra, arra ösztönzik őket, hogy már ezen a szinten szoros kapcsolatba kerüljenek az épülettel, megérintsék, belessenek belső tereibe.

A transzparens felületben kialakított bejáraton keresztül világos és tágas térbe érkezik a látogató, ahol – miután túljut a repülőtereket is megszégyenítő szigorúságú biztonsági ellenőrzéseken – az Átriumba kerül. A végtelen kiterjedésűnek ható térben a belépő kellemes és megnyugtató impulzusokat kap: a szikrázó fényesség, a világos falfelületek és a kényelmi szükségleteit biztosító szolgáltatások (ruhatár, információs pult, mosdó, kávézó) mind azt a célt szolgálják, hogy a tragédiával kapcsolatos szorongásait enyhítsék. Az Átrium felett egy szinttel találhatók az előadótermek, ám a látogatók nagy része lefelé veszi az irányt a széles lépcsőkön a „minimalista Hádészba”, amelyet Davis Brody Bond tervezett. A mozgólépcsőkön haladva egy újabb, igen erős vizuális inger éri a befogadót, ugyanis az Átrium egyik oldala az északi toronyból megmaradt acél tartószerkezettel találkozik, amely roppant méretével sokkolóan hat. A lenti szintre érve egy lobbyba jutunk el, amelynek falai, padlója és mennyezete is egyaránt sötét. Körülnézve a látogató gyorsan felismeri, hogy tulajdonképpen az egyik medence falai veszik körül, tehát pontosan a tragédia helyszínén lépdel. Ettől kezdve a befogadóban folyamatosan nő a nyugtalanság, amit a szűkülő tér és az egyre erősödő sötétség csak tovább fokoz.

Az Átriumhoz képest két szinttel lejjebb az emlékhely egy újabb, még mélyebb rétege rajzolódik ki a látogató előtt: a The Ramp (A Rámpa) kialakításában erősen emlékeztet arra a „hídra”, amely a feltárás és az építkezés ideje alatt éveken át vezette le a Ground Zero területén dolgozókat a mélybe. A befogadás ebben a koncentrált térben meglehetősen irányított, nincs helye a véletleneknek: a látogatónak előre kijelölt úton kell végighaladnia, és ennek során a különböző tárgyak és multimédiás eszközök segítségével váltják ki benne az emlékezést: közel hozzák hozzá a terrortámadás szörnyűségét, érintetté teszik a nézőt. A rámpa a We Remember (Emlékezünk) címet viselő installációval nyit, amelynek részeként a falon egy hatalmas acéllemez tájékoztat a bombatámadásról: a felirat mellett Amerika térképe jelenik meg, rajta a négy repülőgép nyomvonalával és a becsapódások időpontjával. A látogató a vizuális információk mellett a tragédia tanúinak visszaemlékezéseit, első benyomásait hallja. Innen egyetlen továbbhaladási irány van: át kell haladni az útba helyezett függőleges falfelületeken, amelyekre a Föld térképét vetítik, rajta azokkal a szövegekkel, amelyek éppen el is hangoznak: a látogatónak fizikálisan is be kell hatolnia a falak által kirajzolt térbe, így részben rá is vetülnek a visszaemlékező sorok.

A hatáskeltő elemeket sem nélkülöző installációkat követően a rámpán haladva a befogadó egy karzatra ér, ahonnan teljes rálátása van a Foundation Hallra (Alapcsarnokra), aminek egyik oldala az a Hudson-folyót kiszorító eredeti támfal, amely túlélte a támadást. Ebben a kontextusban ez a masszív, óriási méretű szerkezet a túlélés és az elszántság testamentumaként mered a magasba. A lenti tér közepén kapott helyett a csaknem tizenegy méteres The Last Column (Az Utolsó Oszlop), amelyet teljesen befednek az emlékek, feliratok, az elveszettek képei, amelyeket a munkások, a mentőcsapat tagjai és mások írtak vagy ragasztottak rá a helyreállítás alatt. Ez volt a rehabilitáció során az utolsó itt maradt darab, amit 2003-ban ünnepélyes ceremónia keretében szállítottak el, most pedig visszakerült az eredeti helyére, így erős szimbolikával bír. A karzaton körben infotáblák jelzik a látogató helyzetét az eredeti állapotokhoz és a felettünk most húzódó Memorialhoz képest.

Továbbhaladva a rámpa másik oldalán további ereklyék (például az eredeti alapkő és egyéb roncsolódott részek) és nagyméretű fotók segítségével interpretálják a tragédiát. Az értelmezést az informatív feliratok is segítik, amelyek igyekeznek az érzelmekre ható megoldások élét (például falra vetített papírok a tragédia alatt eltűnt személyek fotóival, adataival) tompítani. Ezen a ponton ér el a látogató a feljáró végéhez, ami egy újabb lépcsőbe torkollik, amelyet a támadás után megmaradt egyetlen, a Vesey Streetre nyíló lépcsőházmaradvány mellett alakítottak ki, így a befogadónak kvázi lehetősége nyílik azon a nyomvonalon haladnia, amelyen a tragédia napján százak menekültek meg.

A látogató a lépcsőről leérve egy újabb nagyobb terembe kerül, a Memorial Hallba (Emlékcsarnokba), amely a hajdani tornyok között helyezkedik el. Az eddigi viszonylag szűk tér itt újra kitágul, és a terem egyik falán hatalmas installáció fogadja a látogatót, Spencer Finch Trying to Remember the Color of the Sky on That September (Próbálj emlékezni annak a szeptemberi égboltnak a színére) című munkája. A művész háromezer négyzet alakú papírt festett meg a kék különböző árnyalataival, minden egyes áldozat emlékére egyet-egyet, majd azokat huzalokra erősítette fel egymás mellé, egy nagy kék falat kialakítva, amely valóban felidézi bennünk az égbolt színét, de ugyanúgy reflektál azokra a lapokra is, amelyeket a New York-iak függesztettek a kerítésekre az eltűnt személyekről a tragédiát követő napokban. Ezek a kék lapok egy hatalmas feliratot is közrefognak, egy Vergilius-idézetet (magyarul Lakatos István fordításában), az Aeneisből – „Nem lesz nap, melyen emléktek később halaványul” –, ami tovább erősíti a lapok mondanivalóját, a jobb oldali sarokban pedig egy tábla jelzi diszkréten, hogy a hatalmas fal mögött található egy különterem, ahol az áldozatok eddig még azonosítatlan maradványait helyezték el, és amelybe kegyeleti okokból csak a hozzátartozók léphetnek be.

Ezen a ponton a látogató nagyjából hét szinttel van lejjebb a Memorial Plazához képest, és tulajdonképpen itt ér el a múzeum legfontosabb helyszínéhez, és nemcsak azért, mert ez a szint a korábbi tornyok alapjával esik egybe, hanem azért is, mert a múzeum legfontosabb kiállításai ebben a térben találhatók. Sőt, míg korábban a befogadó haladási irányát szigorúan meghatározták a struktúrával, addig itt ez már kevéssé érvényesül, a látogató szabadon határozhat az útjáról: dönthet arról, hogy az északi vagy a déli torony alapja felé veszi-e az irányt.

Dél felé haladva a Memorial Halltól elsőként az In Memoriam című kiállítást lehet megtekinteni. Ez a rámpához hasonlóan szintén egy meditatív tér, amely azoknak az embereknek állít emléket, akik a 2001-es tragédia és az 1993-as bombatámadás alatt vesztették életüket. A látogatók itt lehetőséget kapnak, hogy a hatalmas falon egyenként megismerjék az áldozatokat: a Wall of Faces (Arcok fala) háromezer arca egymás mellett a mérhetetlen veszteséget sugározza a látogató felé, míg a közelben található érintőképernyős tábla segítségével a befogadó a minden egyes áldozat történetét megismerheti fényképei, személyes tárgyai, a család, a barátok, a munkatársak visszaemlékezései alapján. A fal és a multimédiás szerkezet segítségével kontextusba helyezik az áldozatok személyét, közel hozzák őket a látogatóhoz, így ez a megoldás hatékonyan segíti az emlékezetmunkát és az események értelmezését. A kiállításnak ezzel a megoldással sikerül elérnie, hogy az áldozatok ne egy adathalmaz részei legyenek csupán, hanem saját élettörténettel bíró individuumok.

A kiállításból kiérve a Tribute Walk (Tisztelgő séta) elnevezésű részhez jutunk, ahová azok a kortárs művészi munkák kerültek, amelyek a 9/11-re adott válaszként születtek. Innen jutunk el a South Tower Gallerybe, ahol kortárs fotográfusok reflexív munkái tekinthetők meg, majd egy kisebb terem nyílik, a Rebirth at Ground Zero (Újjászületés a Ground Zerónál), ebben a térben a tragédia filmes feldolgozásának néhány alkotása látható. A befogadó egy sötét, körben több képernyővel felszerelt terembe ér, amelyben elsőként a World Trade Center összeomlásának moraját hallja, miközben a képernyők három oldalról világítanak a szemébe. A látogató itt tíz filmet nézhet meg – akár elejétől végig –: a Rebirth című díjnyertes dokumentumfilmet, valamint további kilenc rövidfilmet, amelyek mindegyike egy-egy olyan embert mutat be, akik közvetlenül is érintettek voltak a tragédiában. Ezt követően Philip Glass ebbe a térbe komponált muzsikája hangzik fel, elsőként komoran, majd a time-lapse videók elindulásával egyre lágyabb lesz a dallam. A kockákon folyamatosan látjuk, ahogyan a rombolás után keletkezett gödröt felszámolják, majd ahogyan a Freedom Tower az ég felé emelkedik. Végül pedig interjúk hangzanak el: a mondatok kezdetben nagyon rövidek, teli kétségbeeséssel, majd ahogyan a narratíva fokozatosan halad előre, egyre inkább a remény és a bizakodás kerül előtérbe.

Emellett a kiállítótér mellett a déli torony eredeti konstrukciójának megmaradt részei láthatók: itt azoknak a tartóoszlopoknak a maradványaival találkozik a látogató, amelyek az eredeti alapokhoz voltak rögzítve. Ez a rész egy oktatási központot ölel körül, amivel a déli rész le is zárul. A látogató itt vagy feljuthat a kijárathoz, vagy dönthet úgy is, hogy a Memorial Hallba visszatérve bejárja az északi torony helyén található tereket és az ott található kiállítást is. Ha így teszünk, a Vergilius-fal mentén újra végighaladva a másik irányban a központi folyosóra jutunk, ahol a támadás monumentális „túlélői” segítségével idézik vissza a WTC tornyainak nagyságát és a pusztítás mértékét is. Itt látjuk többek között a rádióantenna megmaradt darabját, az egyik lift csigáját, egy tűzoltóautó roncsát. A folyosón végigérve pedig abba a Foundation Hallba jutunk, amit már felülről, a rámpa karzatáról is beláttunk; itt padokon meg is lehet pihenni a múzeum legnagyobb terében. Közben interaktív táblák, falra vetített idővonal és a padokba szerelt multimédiás eszközök gondoskodnak további információk átadásáról, miközben a roppant méretű támfal és a The Last Column szembesít az északi torony eredeti nagyságával.

Az eredeti alaprajz mentén továbbhaladva – itt szinte körbefutnak a tartóoszlopok maradványai – jutunk el a múzeumnak és magának az emlékhelynek a legbelső rétegéhez, a magjához, a történeti kiállításhoz, amely kronologikusan halad végig az eseményeken az első becsapódástól kezdve egészen a rekonstrukcióig. Az északi torony korábbi alapját teljesen lefedő tárlaton hatalmas mennyiségű tárgyanyag, videó, hang, fotó és egyéb eszköz segítségével próbálják meg egy idővonal mentén hitelesen megismertetni a látogatóval 2001. szeptember 11. tragédiájának teljes történetét – az már más kérdés, hogy mennyire képes ez a tárlat megőrizni a semlegességét, mennyire képes megtisztítani az eseményeket a rájuk rakódott értelmezésektől vagy a túlzott érzelmektől, illetve hogy mennyire próbálja meg a látogatót egy adott interpretációba belekényszeríteni.

A kronologikus kiállítás három nagyobb részre van osztva: a látogató az első részben az idővonalon percről percre követheti végig annak a bizonyos napnak a történéseit, azt, ahogyan egy normális, kora őszi délelőtt hirtelen rémálommá válik, majd ahogyan megkezdődik a mentés. A második rész az előzményekről szól: ebben a blokkban a tárgyak, felvételek, installációk azt a célt szolgálják, hogy a befogadó képbe kerüljön a lehetséges okokról, illetve hogy megismerhesse a felelősöket. Mindkét blokkban felfoghatatlan mennyiségű anyag van felhalmozva és különböző installációkban bemutatva, kezdve az aznapi tévéfelvételektől, tablókra helyezett újságcikkektől, választási plakátoktól, metrójegyektől egészen a különféle videókig és fotókig. Amíg azonban az első blokk távolságtartó, hiteles szemszögből meséli el az eseményeket, a kiállításnak ez a középső része már nem képes megőrizni a semlegességet. Egy hatalmas falon például a popkultúrából vett tárgyak halmozásával a World Trade Centert mint szimbólumot hozzák érzelmileg közel a látogatóhoz: a kedves szuvenírekkel, képeslapokkal mintegy piedesztálra emelik, majd egy újabb teremben az Al-Kaida megerősödését és a terrorizmus fejlődését mutatják be. Ebben a térben a felelősöket is megnevezik – fotóval és névvel szerepelnek azok a személyek, akik részt vettek valamilyen módon a támadás megszervezésében. Itt a kiállítás némiképpen elveszíti a semleges szempontot, hiszen túlságosan nagy hangsúllyal szerepelnek a tragédia felelősei, a World Trade Center köré pedig egyfajta romanticizáló mítoszt vonnak, amit talán az okozhat, hogy nem telt még el elég idő ahhoz, hogy elfogulatlanul, dühtől mentesen lehessen beszélni a terrorizmusról. Innen jutunk el a kiállítás harmadik nagy részéhez, amely a 9/11 utáni állapotokat vázolja. Elsőként a kilenc hónapos gyógyulási időt dokumentálják autentikus tárgyakkal, rajzokkal, zászlókkal: a bemutató a kollektív gyászról, a megrendülésről, a bizalomvesztésről tanúskodik. Ezt követően a kiállítás bemutatja azokat az emberfeletti erőfeszítéseket, amelyek a felépülésig elvezettek. Ez az utolsó rész tehát azoknak állít emléket, akik valamilyen módon részt vettek abban, hogy a környék újjáéledjen, miközben az áldozatok emléke is megmaradjon. Az utolsó terem a 9/11-gyel kapcsolatos aktuális kérdéseket teszi fel, és rávilágít arra, hogy az elmúlt években mennyire eltérő módon beszélt a világ ennek a szörnyű napnak az eseményeiről. Ezzel a résszel tehát tulajdonképpen meghatározzák a támadás helyét a történelemben, de hangsúlyozzák azt is, hogy az esemény a mai napig érezteti a hatását.

A September 11 Memorial & Museum egy koncentrikusan egymásba rakodó rétegekből felépülő emlékhely, ahol a látogatóban fokozatosan váltják ki az emlékezést. Ahogy a befogadó előrehalad, és újabb és újabb szinteket érint, úgy kerül a tragédia egyre közelebb hozzá, úgy válik kvázi részesévé annak, miközben egyre inkább megérti a szeptember 11-i terrortámadás súlyát és azt, hogy az amerikai nemzet hogyan volt képes feldolgozni a tragédiát. Az emlékhely magja felé haladva az a sajátosan amerikai szemlélet is egyre hangsúlyosabban van jelen, amely a sértettség és az egy helyben toporgás helyett folyamatosan a jövőbe tekint, előre néz. Ennek köszönhetően pedig a látogatóban egy nagyon különös tapasztalat lesz úrrá: a kezdeti belső szorongást, döbbenetet és megrázkódtatást kiegészíti, illetve felváltja az a felett érzett öröm, hogy bármi történjék is, a nemzet, a közösség eszméje elpusztíthatatlan, az együvé tartozás pedig felszámolhatatlan.