Ha a múzeum megy a látogatóhoz

Az Etnomobil 2.0 projekt

MúzeumCafé 26.

– Mi ez?

– Jégkockát lehet benne csinálni. Csak kell alá egy tál, mert kifolyik a víz.

– Ez életszerű?

– Nem. Akkor nem jégkockatartó, hanem kontaktlencsetartó.

– Neked különböző méretűek a szemeid?

– Ja nem, akkor nem az. Inkább gyűrűtartó.

– Hordanád ebben a gyűrűidet?

– Nem annyira. Akkor inkább boxer! Sámánoknak.

– Hogyan vennéd fel?

– Én sehogy, de azoknak hat ujjuk van. Vagy összekulcsolt kézzel… Ez valami olyan, hogy imádkozáskor segít összetartani a kezet.

– Életszerű?

– Nem. De tényleg mi ez? Valami tartó?

– Te mit tennél bele?

Naponta más-más, de minden esetben valahogyan a mobilitáshoz kapcsolódó mai használati tárgyat tettünk ki a műtárgyrejtvény vitrinjébe: gumigyűrűs mobiltelefon-hordozót, szilikonból formált autós aprópénztartót, nők állva pisilését segítő ügyes kis készletet, napelemes, autóba való, nyúl formájú szerelmi ajándékot. És hogy éppen mi a mai nap műtárgya? Nem áruljuk el, ahogyan a program során az aktuális játékhelyzetekben sem tettük. A közönség azonban mindig rájött a megoldásra. A mi szerepünk csak az volt, hogy tereljük a folyamatot. Persze nem rávezetés, sokkal inkább huncut megvezetés történt. Ez volt az egyik kedvenc tevékenységünk, együtt műveltük Frazon Zsófival, az Etnomobil 2.0 etnográfus muzeológusával. Hol és mikor? A helyszínek és az időpontok folyamatosan változtak. Ami állandó volt, az a Néprajzi Múzeum 1. számú demonstrációs műtárgya, a Tabbert Lola néven futó lakókocsi és a benne utazó 25 tárgy és történet. Az EtnoMobil 2.0 – kiállítás, fotóműterem és archívum, Magyarország legkisebb és legmozgékonyabb kiállítása, amely július közepén indult országos turnéra. Az utazás állomásain – egy-egy nyári fesztiválon, múzeumi parkban, parkolóban, a Gólyavár tövében vagy éppen a PLACCC-on – kiálltunk a lakókocsival a kíváncsi közönség elé. Véradóállomás? Lángosos bódé? Nézzük meg közelebbről!

Az EtnoMobil 2.0 a Néprajzi Múzeum idei projektje volt, amely a MaDok-program keretében, 17 múzeum együttműködésével valósult meg. A részt vevők tárgyaiból összehozott közös kiállítás témája a mobilitás, a mozgás volt, célja pedig a kultúra sokoldalú kapcsolatainak múzeumi bemutatása, mai tárgyakkal és a hozzájuk kapcsolódó személyes történetekkel. A mobil témához legjobban illő keretet és létformát a lakókocsi nyújtotta, amellyel az ország területén szabadon közlekedhettünk. A szokásossal ellentétben nem a látogatók jöttek hozzánk, hanem mi mentünk el látogatóink természetes közegébe, hogy ott rendhagyó megjelenésünkkel, hétköznapi közvetlenségünkkel, meglepő mai tárgyainkkal és történeteinkkel azokat is meg tudjuk szólítani, akik messziről elkerülik a kultúra fellegvárait. A lakókocsi tíz négyzetméteres, bepakolás után súlya 1200 kilogramm. Műtárgyak, installációk, asztalok, székek, megállító táblák, múzeumi molinókkal bevont strapabíró ülőpárnák, fehér munkaköpenyek, égősor az éjszakai üzemeléshez, ventilátor hőség idejére, műtárgyrejtvények, a tárgyjátékokhoz használati tárgyak, bérlet- és útikönyv-alapanyagok, mozgási napló, takarítófelszerelés, szerszámos láda és az addig megtett utazás számtalan emléktárgya mind velünk utazott egyik állomásról a másikra.

Az EtnoMobil 2.0 újdonsága és progresszivitása múzeumpedagógiai hasznosítási programjában rejlik. Interaktivity elnevezésű, tíz modulból álló programunkat a kiállítással egyenrangúan, a projekt teljes működési idejében és terében is egyforma súllyal üzemeltettük. Egyik a másik nélkül nem működött, és nem volt érthető, kint és bent minden összefüggött, és utalt is egymásra. Kétfős stábunk összehangoltan, folyamatosan egymásra reflektálva dolgozott. Helyszínenként változó közönségünkhöz és a váratlan helyzetekhez is rugalmasan alkalmazkodtunk. Látogatóinknak tárgyakat mutattunk, kézbe adtuk azokat, beszélgettünk róluk, viccelődtünk, miközben folyamatosan rögtönöztünk, mintha csak egy kétszemélyes stand up színházban játszanánk. Meglepő, provokatív helyzeteket teremtettünk, állandóan visszakérdeztünk, mintha mi magunk semennyire sem lennénk képben, és a látogatóinktól várnánk választ vagy megerősítést. Az aktivitás tehát alapvetően a megfigyelésre, a gondolkodásra és a verbális kifejezésre irányult. Célunk a közönség valódi jelenléte és a párbeszéd megteremtése, állítások helyett egyéni olvasatok és értelmezési lehetőségek inspirálása volt. Tág és komfortos kontextusokat teremtettünk, amelyek mindenkinek érthetők, aztán ezeket egyre kisebbekre szűkítettük, így közelítettünk rá a témára. Látogatóink pedig olvastak a jelekből, elolvasták a személyes történeteket, kiolvasták belőlük az üzenetet, aztán leolvasták a tárgyakról a tulajdonságokat, és összeolvasták az egyes részleteket. Ez nem gyerekjáték! A feladványok csakis múzeumot már megjárt fiataloknak és felnőtteknek szóltak. Alapkérdéseket boncolgattunk: mi a múzeum, mit állít ki egy kiállítás, mitől mű a műtárgy? Mivel foglalkozik a néprajz, mikor van a jelenkor? Mit jelent a mobilitás? Te hogyan határozod meg a saját mobilitásodat?

Az interaktív tevékenységekkel eredetileg az volt a cél, hogy a kiállítás megtekintése után segítsük a látottak értelmezését, befogadását, továbbgondolását. A napi működés tapasztalatai alapján azonban a koncepció és a megközelítés átfordult: az Interaktivity-ből előzetes tevékenység lett, egyfajta bevezetéssé, a kiállítás előkészítésévé, a témára való ráhangolódássá formálódott. Elengedtük azt az alapvetőnek tartott elvet, hogy előbb kell megnézni a kiállítást. Sokkal izgalmasabb dologba fogtunk! Ahelyett hogy megismertettük volna a látogatókkal a kiállítást, azaz a mi szakmai munkánk eredményét, inkább aktív résztvevőkké tettük őket abban a gondolkodási folyamatban, amely számunkra ma a muzeológiát, a jelenkor vizsgálatát jelenti. Eközben minden aktív megnyilvánulást és egyéni ötletet nagy elismeréssel jutalmaztunk és dokumentáltunk.

Azt a sajátos együttműködést, amelyben minden alkalommal kiderült, közönségünk hogyan válik részesévé kalandos kiállítási programunknak, és hogyan gyarapítja virtuális formában saját tárgyaival és egyedi történeteivel kortárs múzeumi gyűjteményünket, folyamatosan követhetővé tettük a http://etnomobil2pont0.blogspot.com/ blogon. Itt olvasható a többi között a távolságot mérő üveggolyó, a megszáradt vaddisznófül, a kabalabagoly, az utazótükör, a buddhista imafüzér, a szerencsezseton, a vércukormérő, a rágógumi és a kártyapakli személyes története. Az archívum szótárszerű és szöveges fejlesztésével párhuzamosan fotódokumentációt is készítettünk, így a blogon szinte minden részletében látható a Tabbert Lola körüli látogatói aktivitás, követhetők a műtárgyrejtvényre adott változatos megoldások, a tárgyválogatás eredménye vagy éppen a lakókocsiban való nézelődés, elmélyült olvasás.

A lakókocsis kalandpedagógia legfontosabb eleme az alkalmazkodás. Sohasem láttuk előre, mi vár majd ránk a következő megállónkban, ezért az előkészített tíz modul minden állomáson helyszíni adaptációként működött. Ez persze így is volt életszerű abban a jelenkori múzeumi projektben, amely sajátos eszközeivel éppen azt a világot akarta bemutatni, amelyben élünk.

Trefort kert, rendhagyó egyetemi néprajzóra. Fogtam egy ollót és a mobiltelefonomat, éppen ez esett a kezem ügyébe. Felmutattam őket, és megkérdeztem: lehetnek-e ezek műtárgyak? Igen – mondta valaki a körülállók közül. Melyik múzeum gyűjteményében? Öt-hat féle ajánlat érkezett, jók voltak az indoklások is. Vajon a két tárgynak lehet-e közös története? – kérdeztem tovább. Válaszként fordulatos sztorit kaptunk a traktorosról, aki aratás közben mobilozott, de a telefon kiesett a kezéből és beleesett valahová, amihez el kellett vágni valamit… Ezt a történetet konszenzussal a Mezőgazdasági Múzeumnak ajánlottuk.

Aztán kérdés volt, hogy létezik-e olyan tárgy, ami nem lehet műtárgy? Mi való múzeumba és mi nem? Hogyan írunk le egy tárgyat, mik a lényeges információk? A műtárgyrejtvény mindenhol jól működött, használati tárgyainkról éppen csak le kellett volna olvasni a jeleket, a napi feladványok mégis kihívást jelentettek. Szín, anyag, méret és forma együtt árulkodik arról, mi mire való. Én tudom! Mindenki bedobott valamit, az elkapkodott válaszokon együtt nevettünk. A szomszédos asztalnál összekevert kempingkészletekből dülöngélő kávéfőző-tornyok épültek, ehhez a játékhoz mindenkiben volt elég spiritusz. A lakókocsi környezetében még olvasótermet is működtettünk, mozgási naplót vezettünk, körpanorámát rajzoltattunk, esetenként vágyainkhoz bérletet vagy álmaink helyszínére privát bédekkert készítettünk. A táblán sorban rajzos válaszok a kérdésre: te miben utazol? Aztán egyszer csak maguktól észrevették a mögöttünk álló lakókocsit.

– Ez itt mi?

– Kiállítás.

– Miről szól?

– A mobilitásról. Megnézed?

– Aha!