A hazai képzőművészeti színtér legbefolyásosabb szereplője

Bencsik Barnabás, a Ludwig Múzeum igazgatója

MúzeumCafé 28.

A Ludwig Alapítvány legfontosabb célja a „kozmopolitizmus”: nemzetközi kapcsolatok kiépítése a helyi művészeti közösségek között. A budapesti Ludwig Múzeum – Kortárs Művészeti Múzeum (amely a béke szigetének tűnik a mai háborgó múzeumi világban) kiállítási koncepciója is az alapítók szellemében alakul. Bencsik Barnabás 2008 márciusa óta a szakma egyöntetű megelégedésével, a mindenkori kultúrpolitikától érintetlenül, a privát galériák, magángyűjtők támogatásával vezeti a múzeumot. Szakmai előéletében a kortárs művészeti színtérnek gyakorlatilag minden intézménytípusa fellelhető – egyesület, alapítvány, nagy múzeum és magángaléria, nonprofit és forprofit egyaránt –, így kellő rálátással és kapcsolatrendszerrel rendelkezik egy a mai nemzetközi igényeknek megfelelni próbáló múzeum vezetéséhez. Neves külföldi művészek meghívásához, műveik megszerzéséhez pedig jelentős diplomáciai érzék szükséges: „A siker mögött nagyon komoly személyes kapcsolatok állnak, ezeket kialakítani talán a legnehezebb.”

 

A Műértő által összeállított Magyar Power 50 listavezetőjének lenni mindenképpen jó dolog lehet, még akkor is, ha van benne némi játék. Ez az első hely nemcsak a Ludwig Múzeum élén eltöltött három évének, de annak az elmúlt két évtizednek is szól, amit a kortárs képzőművészet terén dolgozott Bencsik Barnabás. „Ahogyan azt végigcsináltam, reményeim szerint azt értékelte a szakma is” – mondja. Egy út állomásai azok a különféle intézmények, amelyekben hosszabb-rövidebb ideig dolgozott. A Stúdió Galéria, a Trafó, a Meó és a Modem után most a Ludwig, „ami a legkomolyabb és a legnagyobb kihívást jelenti”.

Az persze a „befolyáslista” kapcsán elgondolkodtató, hogy a Ludwig, a Szépművészeti és a Műcsarnok vezetői kerültek az élre, mintegy kijelölve azt a háromszöget, ami az irányt, az együttműködést vagy éppen a versenyt jelenti. „Nehéz ügy ez – mondja erről Bencsik Barnabás –, hiszen három egészen más karakterű intézményről van szó.” Ugyanakkor, teszi hozzá, az elmúlt években azért elmosódtak a korábban még élesebb határok. Jelent ez változást a három intézmény életében? – kérdezem. „Fontos, hogy mindegyik intézménynek meglegyen a maga messziről felismerhető profilja, ami egyúttal az intézmény identitását is megadja” – vallja. De természetesen konkurenciát is jelentenek egymásnak, hiszen ugyanazért a közönségért versenyeznek, és ez a verseny egyre kiélezettebbé válik. Hogy került-e sor már köztük hármas találkozóra, a diplomatikus válasz: „Kettesben már igen.” De Bencsik inkább azt vallja: „Mindenki abból hozza ki a maximumot, ami felett áll.”

Hogy egy múzeum ma eladhassa magát, fontos, hogy meghatározza a saját identitását. A téma aktualitását jól jelzi a néhány éve ebben a tárgyban megtartott konferencia is. Milyen identitást alakított ki Bencsik Barnabás az elmúlt években? – kérdezem. „A Ludwignak megvan a saját arculata, de folyamatosan újra kell konstruálni. Minden egyes kiállításunkkal, rendezvényünkkel és vásárlásunkkal ezt az identitást erősítjük” – mondja. Az is egyedivé, karakterisztikussá teszi a múzeumot, hogy gyűjtése és kiállításai egyszerre jelenítik meg a hazai és a nemzetközi kortárs művészetet, egyedülállóvá téve ezzel a múzeumot a hazai piacon. „Az identitásához a nemzetközi összefüggésben betöltött pozíció is nagyban hozzájárul – mondja Bencsik –, hiszen ez a gyűjtemény ebben a tekintetben is kimagasló, nincs rá példa a környező országokban sem. Bár kortárs múzeumokkal rendelkeznek ezek az országok is, jelentős nemzetközi gyűjteménnyel egyik sem. Így a háború utáni időszak művészetének egyetemes és regionális áttekintését csak a mi gyűjteményünk teszi lehetővé. Ez a pozíció nagymértékben meghatározza a múzeum identitását is.” Azok a kiállítások, amelyek az elmúlt három évet jellemezték, mutatják: cél, hogy a magyar kortárs művészet jobban látszódjék a nagy nemzetközi egészben. Jól érzékelhető 2008-hoz képest az elmozdulás, ami a korábbi hét-nyolc év előzményei nélkül nem mehetett volna végbe „Csapatjáték” – mindenki hozzátett valami fontosat, a galériák, a nonprofit helyek és a gyűjtők is, ez kezd látszódni mára. „Ebben a múzeumnak is fontos szerepe van, de az elmozdulás nagyon komoly összjáték eredménye” – vallja a múzeumigazgató. Ezt is jelzi az ötvenes lista, hiszen annak minden szereplője tett valamit az ügyért.

Mutat új trendet is ez a névsor, körvonalazza a másként gondolkodók, a vizuális kultúra megújítóinak egy markáns csoportját? – kérdezem. „A listán lévők már nagyon tudatosan építik kapcsolataikat, sokat utaznak, rálátásuk van arra, hogyan működik a kortárs képzőművészet a saját szűkebb területükön. Fontos lett számukra akár a maguk, akár a művészek érdekképviselete” – összegzi Bencsik.

A „kell egy csapat” elve jól látszik a Ludwigot irányító fiatal, aktív közösség kialakításában is, hiszen ezeket a nagy léptékű kiállításokat csak így lehet megszervezni. Ez a kurátori team évek, évtizedek során edződött a szakmában. Ez a garanciája a kiállításoknak, „és nagyon komoly teljesítmény”. Érzékelhető, hogy a nemzetközi színtérre való betöréshez talán elég volt ez a három év is, de a stabil bizalomhoz és kapcsolatrendszerhez kell még további tíz-tizenöt, hogy a budapesti Ludwig név jelentse azt is, hogy „bármikor partnerei lehetünk a Pompidou-nak, Berlinnek, Londonnak”. Hogy mit ér ez a bizalom ma, azt jelzi, hogy ezekből az intézményekből bármikor akár sokmilliós műtárgyakat is kérhetünk, hogy elismerik a Ludwig szakmaiságát, az ebbe fektetett évek munkáját. És fontos a határ átlépése is: magyar művészetet kivinni ezekre a helyekre – „jelenleg ez a legnagyobb kihívás”. Bár volt már több jelentős eredmény, de még hosszú az út odáig, hogy a magyar művészek neve ütős legyen a nemzetközi képzőművészeti világban. Csörgő Attila példája jól mutatja, a fogadókészség már megvan, de ma, ahogy ezt Bencsik Barnabás is hangsúlyozza, még gördülékenyebb a közös gondolkodásból, közös munkákból megszületett projektek, kiállítások megvalósulása. Hogy mennyi energia, utazás, „leülés” kell a bizalomépítéshez? Rengeteg, hiszen „a siker mögött nagyon komoly személyes kapcsolatok állnak, ezeket kialakítani talán a legnehezebb” – mondja. Sokszor a személyes szimpátia, az ízlésbeli azonosság, a respekt dönt, miközben az intézmény politikáját döntő mértékben befolyásolják ezek a kapcsolatok. Az imázsépítés és az arculatváltás az elmúlt három év kiállításain keresztül is jól látszik; és hogy ebben a fotó igen nagy hangsúlyt kapott. Divat lett a fotó, a korábbi lemaradást pótolni kell, jó lehetőségeket rejt magában, mert kimagaslók a magyar fotográfusok, vagy személyes ügy és mánia ez? – kérdezem. „Legfőképpen kultúrpolitikai oka van, hisz ezek az életművek többnyire külföldön teljesedtek ki, és a rendszerváltás előtt nem volt lehetőség ezek bemutatására, pedig közben a kortárs vizuális kultúra meghatározó része, kulturális identitásunk alapja.” A Munkácsy-, a Kepes-, a Moholy-Nagy-kiállítás a teljes életműveket mutatta be. „Misszió volt”, hiszen a közönség az eredeti fotók alapján valami fontosat sejthetett meg a korról és a benne alkotókról. „Mélyre hatottak” az életművek, és talán megkönnyítik a befogadást a kortárs művészet terén is. Sőt a folytonosságot is mutatják.

A hiánypótlás, az újdonság, a személyes vágyak, a behozott anyag ereje és fontossága mind döntő érv, „komplex, patikamérlegen kiegyensúlyozható dolog, amit mind figyelembe kell venni”. Kevésbé a trendek, inkább az számít, hogy az eddig felépített reputációt ne rombolhassa az új kiállítás. „Akármit már nem mutathatunk be, szempillantás alatt elveszthető mindaz, amit eddig építettünk – mondja Bencsik. – Mert fontos az is, hogy mit gondolnak rólunk, a kiállításaink milyen üzenetet hordoznak a külföldnek, mert ez meghatározza a helyünket a nemzetközi színtéren. De az is ugyanilyen fontos – teszi hozzá –, hogy a hazai szcénában is hangsúlyt adjunk jó néhány meghatározó életműnek.” Korábban még hét-nyolc kiállítást rendezett a múzeum, mára az anyagi nehézségek miatt jó esetben hat kiállítás jöhet létre évente. „Nehéz játék, hogy minden szempont egyszerre érvényesülhessen, kiadva az egységet, koherenciát, átfogó értelmezést.” Annyi területe van a képzőművészetnek, és hogy ezek közül mit kell megmutatni, mi izgalmas az adott pillanatban, a fotó, a divat, az építészet, a festészet vagy a videó, ez a szűkre szabott számú kiállításnál szintén döntés kérdése. „Nagyon óvatosan kell adagolni, úgy, hogy megőrizve a koherenciát, képet mutasson rólunk, a múzeumpolitikánkról is.”

Mégis mitől jó akkor egy kiállítás, mi minden kell ahhoz, hogy emlékezetes maradjon, kánont formáló lehessen? Van-e jó külföldi múzeum, kiállítóhely, emlékezetes kiállítás, ami mintául szolgál, ami irányadó lehet? – kérdezem. Természetes, hogy Bencsik Barnabás, ha teheti, a világ kortárs tárlatait járja szívesen. A nyugat-európai kiállítások izgalmasak, jók, „de nagy kedvencek nincsenek”. És hogy mi a mérce? „Ha új jelenségeket tud megmutatni, ha gondolkodásra ösztönöz, ha valamilyen módon megújítja a vizuális nyelvet, ha más értelmezési utakat kínál, mint korábban, ha inspirálni tud, ha továbbgondolkodtat, vagy ha kevésbé ismert, háttérbe szorított művészekre is tud koncentrálni.”

Ma egyre inkább el kell tudniuk adni magukat a múzeumoknak. A különleges, személyes hangú tárlatvezetések, filmek vetítése, egy-egy koncert és egyéb kapcsolódó programok mára már szinte kötelezővé váltak a kiállítási intézmények menüsorában. „Ez valóban profiljává vált a múzeumnak, vagyis hogy átélhetővé és megélhetővé tegyük a kiállításokat.” Néhány évtizede még a művelt nagyközönség is elutasította a kortársat. Ezért fontos a jövő generációját is kinevelni. Olyan beszédmódban kell tálalni ezeket a műveket, hogy a közönség „feszengés nélkül válhasson nyitottá, és fogadjon el nem magától értetődő világokat is”. Ezért fontos és nélkülözhetetlen a múzeumpedagógia, az általuk kitalált és kínált programok, a korok szerinti megközelítés. „Így válhat csak a tudás és megértés aktívvá.” Ezek a kiállítások különböző világokat tárnak fel, hoznak be. De ezeket a világokat érthetővé kell tenni, hiszen a kortárs művészet „nem olyan egyértelmű, mint egy szappanopera”. Bencsik ezért is tartja fontosnak, hogy a Facebookon a látogatottságuk már egy napilapéval is felér. Az a 15 ezer onnan értesülő hatalmas bázist jelent, folyamatos a visszajelzés a részükről, lehet érzékelni állandó jelenlétüket, élő, intenzív kapcsolat ez, ami mérhető. Változást hozott ez a nyitás a támogatói körben is: dacára a gazdasági válságnak, a számuk és a mérték folyamatosan nő, jelezve azt is, hogy az elmúlt tíz évben „ez a közeg másként kezdett gondolkozni a múzeumról, a kortárs művészetről: talán egyre többen látnak benne értelmet”.

De ha így mérhető a siker, miért nem kígyóznak sorok a sztárművészek kiállításai előtt, ahogyan ezt teszik Bécsben, Berlinben, Párizsban, New Yorkban? Kicsi a hazai piac, véli Bencsik, Budapest turizmusa sem mérhető ezekhez a nagyvárosokhoz, rosszak a kondíciók: „a Soroksári úton, a híd tövében” nehezebb felvenni a versenyt. Az utóbbi években „csökkent a kulturális fogyasztás is” – panaszolja, miközben a verseny nőtt a szabadidő eltöltéséért. Mégis, panaszra nincs ok, „hiszen a hatvan-hetvenezres látogatószám nem rossz”.

A képzőművészet határterületei egyre nagyobb hangsúlyt kapnak az idei év kiállításaiban. A tervezett John Cage-kiállítás jól reprezentálja ezt. Mert a kortárs „nem csak olajkép keretben”, de gondolkodásmód, médiumokon, technikákon átívelő dolog; nem megjelenési formája, hanem a benne rejlő gondolatiság a lényeg. A száz éve született Cage életműve a kísérletező, gondolkodó művészt mutatja be, aki „életművével radikálisan megújította a 20. századot”. Kiemelkedő hatást gyakorolt a hatvanas évektől a mi régiónkra is. A zárt és kontrollált kulturális miliőben a cage-i gondolkodásnak igazi jelentősége volt, számos izgalmas követője akadt. „Szeretnénk egy olyan kiállítást, amelyik azt mutatja be, hogy a világ különböző pontjain hogyan értelmezték és tették magukévá a hidegháború alatt a vasfüggönynek ezen az oldalán élő alkotók azokat a gondolatokat, amelyeket Cage képviselt.”

Cage fenegyereke a művészetnek, lázadó, és ismerve Bencsik karakterét, szakmai pályafutását, nem véletlen, hogy ennyire közel áll hozzá. Hiszen az igazgató is azt vallja: a nagy életművek, művészi teljesítmények monomániásak, és „ezeket a monomániákat lehet nagyon szeretni, vagy nagyon elutasítani. De fontos, hogy legyenek olyan kiállítások, amelyekhez így, érzelmileg tudnak viszonyulni a látogatók.”

 

Bencsik Barnabás 1964-ben született. Előbb az ELTE magyar–történelem, majd művészettörténet szakán szerzett diplomát, közben a szegedi JATE-n jogi tanulmányokat is folytatott. 1988 és 1990 között az Országos Pedagógiai Intézet, 1990-től a Fiatal Képzőművészek Stúdiója Egyesület, 1993 és 1995 között a Soros Kortárs Művészeti Központ munkatársa. 1991-től a Stúdió Galéria vezetője. Több mint száz kiállítás és számos nemzetközi program szervezője, az 1991 óta évente ismétlődő Gallery by Night kiállítássorozat kezdeményezője, több hazai és külföldi kiállítás kurátora. 1999-től 2001-ig a Trafó Galéria vezetője, 2000–2001-ben a Műcsarnok főkurátora. 2001–2002-ben a MEO – Kortárs Művészeti Gyűjtemény művészeti igazgatója, 2002 és 2005 között szabadúszó kurátor. 2006 januárja óta az ACAX – Nemzetközi Kortárs Képzőművészeti Iroda vezetője, 2008 márciusától a magyarországi Ludwig Múzeum igazgatója.