Terjedelmes irodalma van a diktatúrák és a művészetek kapcsolatának – ám a tanulság nem megnyugtató. Az önkényuralmi rendszerek – a lenézésen túl – csak legitimációjuk erősítéséért fordultak olykor a művészetek felé, miközben igényeik nem voltak egyebek, mint reprezentációjuk külsődleges kellékei. Emiatt egész korszakok kultúrája, művészete, irodalma üres díszletként sivár hangzatosságokra silányult. És mindezekért a mérhetetlen károkért a diktatúrák bukása után soha senkit nem vontak felelősségre. Hogyan törtek meg pályák vagy kényszerültek jobb sorsra érdemes alkotók utóbb már nem vállalható kompromisszumokra? Igaz, a magyar szocreál támogatott-tűrt-tiltott dialektikája középutas túléléseknek is helyet adott. De nem volt ez mindenhol így: a sztálini Szovjetunióban például az avantgárd művészetek úttörőire jobb esetben emigráció várt, rosszabb esetben pedig a Gulág.

A hitleri Németországban épp olyan tiszta képlete igazolódott a kultúrbarbarizmusnak, mint a szovjet birodalomban. Csakhogy ez ott még látványosabb és szemléltethetőbb volt, mert már a kezdetektől nagyobb nyilvánosságot kapott.

Kerek évfordulója van annak – idén éppen 75 éve –, hogy az „elfajzott művészet”, az Entartete Kunst produktumainak pellengérre állításával elindult az a boszorkányüldözés, amely azután a berlini máglyákon ezen művek egy részének megsemmisítésével tetőzött. Mintha csak igazolódott volna mindaz, amit a diktatúra művészetgyűlöletéről Klaus Mann nagyszerű regénye, a Mephisto általános érvénnyel megfogalmazott 1936-ban.

A nemzetiszocialista ideológiában már a hatalomátvétel előtt jelentkeztek a modern művészetek elleni indulatok. Sokan az expresszionizmusban, a német művészet akkoriban uralkodó irányzatában ellenségképet, megnyomorított életük kigúnyolását, sorsuk torz tükrét látták. A háború és szenvedések felelőseit kutató művek teljes félreértelmezésével ítéltek el írókat és képzőművészeket. A Kampfbund (Harci Szövetség) 1930-ban a német nép ellenségeinek nevezte George Groszt, Kandinszkijt, Kleet, és mint egyik írásukban olvasható, „a bolsevizmus bélyegét látjuk a Kollwitzok, Zillék, Barlachok alacsonyabb rendű embert dicsőítő kultuszában, az olyan vászonpiszkítók mázolmányaiban, mint amilyen Nolde, Schmidt-Rottluff, Chagall, s abban a nihilista etikában, mely egy Dix, egy Hofer és egy Grosz hitvány munkáiból vigyorog”. Megszólaltak a rendszerhez idomuló művészettörténészek is. Schulze-Naumberg „klinikai esetnek” bélyegezte a modern képzőművészetet, és receptet is adott: „A képrombolás nagy hullámának kell végigfutnia Németországon.” Szavak és tettek között csak néhány év telt el.

Goebbels propagandaminiszter 1937-ben Adolf Zieglernek, a Birodalmi Képzőművészeti Kamara elnökének adta utasításba, hogy tisztítsa meg a német múzeumokat az elfajzott művészet alkotásaitól. Így selejtezték ki az alapkiállításokról és raktárakból az avantgárd művek igen nagy számát. Ernst Barlachtól 381 szobrot és rajzot, Otto Dixtől 260, George Grosztól 285, Karl Schmidt-Rottlufftól 608, Ernst Ludwig Kirchnertől 649, Emil Noldétól 1052 festményt és grafikát, és bekerült a szórásba az osztrák Oskar Kokoschka is 417 művével. Ziegler a náci párt hivatalos lapjában a Völkischer Beobachterben nyilatkozott a tisztogatásról. „Feladatom keresztülvitele során csaknem minden német múzeumot meglátogattam. Mérhetetlenül csodálkoztam, amikor kiderült, hogy a múzeumok és gyűjtemények még néhány nappal ezelőtt is vásároltak olyan műveket, amelyeket most itt kiállítottunk. Egész vonatok sem lettek volna elégségesek, hogy kitakarítsuk ezt a szemetet a német múzeumokból. Ez azonban meg fog történni, éspedig igen rövid időn belül.”

A kiállítás, amelyre Ziegler utalt, egy német alapossággal előkészített propagandarendezvény része volt. A goebbelsi szcenárium helyszíne München, a művészeti akadémiájáról nevezetes bajor főváros. 1937. július 25-én itt nyitották meg a Német Művészet Házát, majd egy nappal később a Hofgarten termeiben az Elfajzott művészet kiállítást. Mindkét rendezvény kiállítási anyagát úgy válogatták össze, hogy azokon az elvárások és kiátkozások közötti vízválasztó minél szemléletesebb legyen. Annál is inkább, mivel Hitler mindkét eseményen jelen volt. A reprezentatív német kiállításon a rendszert fönntartó és a fajilag felsőbbrendű árja típust megjelenítő, a hősies („heroisch”) jelzővel illethető képek és szobrok kerültek egymás mellé. A Hofgarten szándékosan zilált rendezésében (a képek egy része a földön vagy a falhoz támasztva állt), a Nebeltendenz, a ködös irányzatú művek voltak láthatók. Kiknek a művei kerültek ebbe a kategóriába? A névsor igen hosszú, a 20. század élvonalbeli alkotói: George Grosz, Emil Nolde, Ernst Barlach, Paul Klee, Vasilij Kandinszkij, Karl Schmidt-Rottluff, Otto Dix, Franz Marc, Max Pechstein, Lyonel Feininger. És ott voltak a német múzeumokban fellelhető Marc Chagall- és Oskar Kokoschka-művek is. Külön kategóriát képezett a már halott Lovis Corinth, kinek utolsó korszakát, leginkább expresszív műveit szintén az „elfajzott művészet” termékei közé sorolták.

A kiállítás megnyitásának szánalmas feladata szintén Zieglerre hárult. „Szomorú kötelességünk van ezen a helyen – idézi Ziegler megnyitó beszédéből a Völkischer Beobachter –, hogy a német nép szeme elé tárjuk, hogy még nem is olyan régen egy bizonyos irány hangadó befolyást gyakorolt a művészeti alkotásra, mely a művészetben nem természetes és tiszta életmegnyilvánulást látott, hanem tudatosan lemondott az egészségről, és az elfajzottat és betegest állította a helyére. A Führer tegnapi szavaiból lelkesedéssel érthettük meg, hogy a művészeti tevékenység e fajtája végérvényesen pusztulásra van ítélve. Önök itt egy kiállítást láthatnak, amely azokat a műalkotásokat mutatja be, amelyek hosszú éveken át a zsidó műkereskedelem ösztönzésére és az egész sajtó propagandahadjáratának segítségével, ideértve a kritikát is, igényt tartottak arra, hogy mint nagy kinyilatkoztatások szerepeljenek. Ezek a szörnyűségek, amelyek itt körülöttünk a falakon függenek, csak megdöbbenést és undort keltenek bennünk. […] Az embert elfogja a borzalom, ha mint régi frontkatona látja, hogyan köpik le ezekben a művekben a német frontkatonát, hogyan mocskolják be őket, hogyan mutatják be ezek a művek a német anyát mint élveteg szajhát. […] Tudjuk, hogy nem a félrevezetettek, hanem a félrevezetők a felelősek. Négyévnyi időt hagytunk nekik (1933-tól, a hatalomátvételtől – M. J.). Most azonban mindenkinek elfogyott a türelme annak láttán, hogy vannak, akik négy év alatt sem sorakoztak be a nemzetiszocialista építő munkások sorába. A német nép ítélkezni fog felettük.”

Az esztétikai tisztogatások, Goebbels és Ziegler Kulturkampfja széles hullámokat vert. Visszhangja fellelhető a magyar sajtóban is. Érdekes, ahogyan különös élességgel leginkább a határon túli kisebbségi magyar lapok reagáltak a történtekre. Ennek oka az, hogy az utódállamok, a Kisantant hivatalos politikája akkor még keményen és eltökélten németellenes volt. Másrészt az itt élő német közösség (például az erdélyi szászok és svábok) szorosabb „anyaországi” kapcsolata bőségesebb hírforrással szolgált. Ezekből a beszámolókból szemelgetve különösen jól árnyalhatók a Németországban történtek. „Őrült festők rondaságai” vagy új normális művészet? címmel az Aradi Hírlap (1937. augusztus 1.) egy szellemes paradoxonnal foglalt állást. „A reprezentatív nagy német kiállítás művészeit nem ismerjük, lehetséges, hogy kitűnő művészek. A pellengérre állított művészekről azonban tudjuk, hogy azok.”

A kolozsvári Új Kelet című lap a Birodalmi Képzőművészeti Kamara által megszabott büntetések, tiltások négy fokozatát elemzi. Ezek utolsó lépcsője az alkotástól való eltiltás, ami a művész belső visszavonultságára is érvényes. „Az ember méltán teszi fel a kérdést: hogyan képes az állam egy művészt megakadályozni a festészet gyakorlásában, műtermének magányában? Nos: a házmester vagy a szomszédok följelentése elég ahhoz, hogy a bűnös a koncentrációs táborba való küldés veszélyében forogjon. […] Max Liebermannt, az egész világban ismert festőt, Degas barátját, a porosz Szépművészeti Akadémia tiszteletbeli elnökét, az első német impresszionistát, 87 éves korában, két hónappal halála előtt értesítették, hogy tilos számára a kiállítás és az országának művészi életében való részvétel. Liebermann zsidó volt. A német Monet-nak nevezték.”

A Brassói Lapok riportere 1938-ban egy erdélyi szász festőt szólaltatott meg, aki Münchenben készült kiállítani. A festő (nevét természetesen óvatosságból elhallgatva) elmondta, mi mindent kell teljesíteni egy ilyen kiállítási kérelem elfogadásához. Először kérvényt kell benyújtani a Birodalmi Képzőművészeti Kamarához, amely a németországi művészek egyetlen hivatalos fóruma. Ezután tiszta árjaságát bizonyító okiratot kell beszereznie, hivatalos anyakönyvi iratokkal és az illető lelkészi hivatal kísérő levelével, öt nemzedékre visszamenőleg. Ehhez kell csatolnia a kérdéses ország német konzulátusának ajánló sorait. Ezt követi végül a kamara zsűrizése. Annak megállapítása, hogy a beküldött művek mennyire mentesek a kritizáló gondolatoktól, és mennyire építő jellegűek. (Brassói Lapok, 1938. június 19.)

Előfordult, hogy a Gestapo tudtával nem árja műveket értékesítettek külföldön, mert valutára a Harmadik Birodalomnak is szüksége volt. Nem ez történt a müncheni kiállítás kipellengérezett műveivel. A tárlat anyagát vándorkiállításra indították, majd egy berlini raktárban helyezték el. Mivel azonban azt gabonaraktárrá kívánták átalakítani, a művek sorsa bizonytalanná vált. Goebbels pár napi gondolkodás után a megsemmisítésükről rendelkezett. Így történt, hogy a teljes képanyagot, 1004 festményt, 3825 akvarellt és rajzot a berlini tűzoltóság Köpenicker Strasse-i székházának udvarára hordták össze. 1939. március 20. lett a kultúrbarbárság fekete napja. Ezen a napon lobbant fel a láng a piramisba rakott művek máglyája alatt. Minderre csak később derült fény. A nürnbergi perben ilyen apróságokkal nem is foglalkoztak. Adolf Ziegler 1959-ben a baden-badeni Vorn-haltban, ágyban, párnák között halt meg.