HIÁNYBÓL ERÉNY
GONDOLATOK AZ MNG ÚJRARENDEZETT 19. SZÁZADI ÁLLANDÓ KIÁLLÍTÁSÁRÓL
MúzeumCafé 59-60.
Iskolai folyosó. Magyar gyerek valószínűleg ott, a tanórák szünetében találkozik először – persze reprodukciók formájában – a Visegráddal és a Tetemre-hívással, az Egri nőkkel és a Majálissal. Az identitás részeiként ezek a művek éppúgy műveltségének részei lesznek, mint a Szép Ilonka és a János Vitéz, vagy mint Toldi és Kárpáti Zoltán, csak utóbbiakat, merthogy kultúránk irodalomcentrikus, már odabent, az osztályteremben magyarázzák (ha a gyerekek olaszok lennének, a képeket, szobrokat beillesztenék az órarendbe, ott ugyanis a művészettörténet elemi tantárgy).
¶ A további találkozások is a szigorúan ellenőrzött hivatalos keretek között maradnak. Az iskola folyosója után jönnek a kötelező múzeumi osztálykirándulások, a történelem tankönyvek illusztrációi és a jutalomként kapott, lakásdíszként végző albumok. Ellentmondásnak látszik, pedig nem az: a 19. századi magyar képzőművészet a magyar gyerek (majd felnőtt) számára egyszerre vált önazonosságának magasztos részévé, felettes énjének erkölcsi bizonyítékává, a hazaszeretet fenséges dekorjává, valamint az unalommal tűrt szocializációs tananyag letudandó penzumává. Egy izgalom nélküli, örömtelen és kevéssé szórakoztató látványvilág sivatagává.
¶ A Magyar Nemzeti Galéria újragondolt állandó kiállítása számolt ezzel az imprinting élménnyel. De azzal is számolt, hogy az intézmény jelenlegi keretrendszere amúgy nehezen tűrne radikális változásokat. Bár a véleményt egy recenzió végén szokás összegezni, a megújítás jegyében a sorrend legyen ezúttal fordított. Ez a kiállítás ugyanis a mérték diadala, a buktatók sokaságának elkerülése és a muzeális blikkfangok intelligens vállalása. Érdemes szálára szedni a fölkínált látványt. A kiállítás tagolása merészen szakított két begyöpösödött hagyománnyal. Az egyik hagyomány több mint százéves, prototípusa egy összefoglaló művészettörténeti munka, amely a millennium után jelent meg, Szana Tamás írta, és csaknem négyszáz oldalon műnyomatokkal gazdagítva regélte el a sikerekben gazdag időszak képzőművészeti eseménytörténetét (Száz év a magyar művészet történetéből, Athenaeum, 1901). Talán ennek a historizáló pozitivista módszernek köszönhető, hogy a választott művek – mint cérnaszálon a kalárisok – fényesen, de önálló karakterüktől megfosztva sorakoznak, mintegy fölfűzve a művészeten kívüli világ szálára, a körülmények hatalmára. Az elsődleges szempont tehát a nemzeti történelem, a művészet pedig mi más lehetne, mint alárendelt szolgálólány, ancilla. Ez a koncepció fejezi ki a leghatásosabban ugyanis a magyar sors páratlanságát, továbbá a hazai teljesítmények semmi és senki mással össze nem hasonlítható minéműségét, a más srófra járó külvilág homályban hagyhatóságát (lásd Lyka Károly hatkötetes opusától kezdve a Galéria előzmény kiállításáig számtalan patrióta koncepciót).
A Magyar Nemzeti Galéria 19. századi állandó kiállítása
Szesztay Csanád felvétele
¶ A másik forgatókönyvet a szellemtörténet írta. A két világháború között jelent meg Genthon István összefoglalója, amely stílusok és irányzatok szerint különítette el az emlékeket, éles cezúrát vonva például a biedermeier és a romantika, valamint a historizmus és a realizmus között (Az új magyar festőművészet története, Magyar Szemle Társaság, 1935). Ha a skatulya rendszerrel a múzeumok nem is nagyon éltek – a gyűjtemények általában ellen szoktak állni a stílustörténeti formák szerinti táblázatszerű fölosztásoknak – a szakirodalom annál inkább kedvét lelte a hatásosan szortírozó technikában. Ez írja körül ugyanis a legplasztikusabban a magyar sors csöppet sem különleges karakterét, továbbá a tágabb régióra jellemző általános jegyeket. Ezúttal háttérben hagyva a történelem teremtette különös karakterológiát és előnyben részesítve a globális és transznacionális motívumokat (lásd Péter András összefoglalójától kezdve a Corvina Kiadó – egyébként kitűnő – Stílusok-korszakok sorozat köteteiig).
¶ Az újrarendezett kiállítás alkalmából azért érdemes e két, leggyakoribb korszak-interpretációt fölidézni, mert Krasznai Réka, a vállalkozás fiatal kurátora és segítőtársai (főképpen Hessky Orsolya) éppen nem alkalmazták a föntebb vázolt és merev szakmai toposzokat. Harmadik utat választottak. Tizenhét különnemű szakaszra bontva, tizennégy terem adottságait figyelembe véve járták végig a nehéz terepet. A különneműnél nincs pontosabb szó, mert a szakaszok a legkülönfélébb alosztályokba sorolandók (Linné ettől kitérne a hitéből). Némelyike ikonográfiai természetű. Csendéletek, Keleti vonzalmak, a fénykorát élő Portrék tehát külön szekciót kaptak, hiszen a korabeli megrendelő és szállító főképpen efféle kategóriákban gondolkodott, ez tetszett neki igazán, ezeket akasztotta szobája falára. Ezért nyerhetett itt kitüntetett figyelmet például Donát János egész alakos tunikás arcképe bizonyos Barkfrieder úrról (1815), egy udvari szállítóról, úgy is, mint a széplelkű kapitalista egyik korai megjelenéséről. Vagy így kerülhetett újra reflektorfénybe Borsos József ezeregy éj hangulatú, mély tűzű színekben tobzódó Libanoni emírje (1843), aki nem volt más, mint egy jelmezbe öltözött és a magyar múzeumügy fejlesztéséért fáradó nagy fantáziájú exhibicionista főúr, Zichy Edmund gróf. De külön sarkot kaptak egyes művészeti műfajok is, kisebb-nagyobb vállalkozások egyaránt. Ha nem lennének itt, sérülne a dualizmusról alkotható valódi kép. Bár nem lehetett ideidézni Than Mór vagy Lotz Károly olykor fárasztó muráliáit, a vázlatok azért fölvillantják valamennyire itt az állami reprezentáció foga fehérét. (Művészfestmények alfejezet) Vagy ha nem volt is túlságosan jelentős a korszak hazai éremművészete, a hangsúlyos helyen és remek installációval kivitelezett „plecsnivitrin” valamit mégis visszaadott abból a tekintélyelvű és meritokratikus hagyományból, amelyet a magyar muzeológiában először Sinkó Katalin gondolt végig az Aranyérmek és ezüstkoszorúk című tárlattal (Magyar Nemzeti Galéria, 1995), és ez a mostani állandó kiállítás is nyilvánvalóan sokat köszönhetett neki, posztumusz is. Mint ahogy a tárlat stílusa, szelleme, találékonysága az emlékezet széfjéből más fontos mintaképeket is előhívhatott. Mindenekelőtt két, 2009-ben megvalósított időszaki tárlatot: a Petőfi Irodalmi Múzeum Kazinczy és a művészetek címmel kivitelezett komplex mustráját (rendezte: Gyapay László és Kovács Ida), valamint a München magyarul című úttörő jelentőségű művészettörténeti panorámát (rendezte: Bakó Zsuzsanna, Hessky Orsolya és Róka Enikő).
A Magyar Nemzeti Galéria 19. századi állandó kiállítása
Szesztay Csanád felvétele
¶ Visszatérve az újratervezett állandó látványához, Krasznaiék nem rombolták le valamennyi szakmai tradíciót. Ha a művészeti szcénában éppen a történelem vitte a prímet, akkor engedtek ennek a külvilág diktálta inspirációnak is. Csak éppen a hangsúlyt az áttételekre, a hangulatra, a kódolt tartalomra helyezték. Pajzsra emelt Árpádot, Cegléden beszédet mondó Kossuthot, Andrássyt, Tisza Kálmánt, Erzsébet királynőt tehát itt kár keresni. A rendezők megelégedtek a kultikusnak tekinthető Déva vára (1830, Hofbauer Jánostól) vagy a vesztes forradalom ellenére is viháncoló Lányokkal bál után (1850, Borsos Józseftől) című vászon felmutatásával, meg persze – ahogy Fülep Lajos nevezte – a magyar tanagrákkal, a fellobbanó és gyorsan elhamvadó nemzetkarakterológiai esettanulmányok gyönyörű darabjaival (Izsó Miklóstól, 1864/70).
¶ Ha pedig az emlékanyag természete leginkább a stiláris besorolást igényelte, akkor a Nemzeti Galéria kiállítása ezt is nagyvonalúan engedte. Annak ellenére engedte, hogy az összefoglaló munkáknak csak kisebbik része legalizálta e „szellemtörténeti” kategóriákat. Biedermeier, naturalizmus, plein air tehát itt szépen néven van nevezve, noha Lyka az előbbit „táblabíró világgal”, Végvári Lajos a középsőt „Munkácsy és korával”, Németh Lajos a harmadikat pedig lakonikusan csak „realista törekvésekkel” helyettesítette.
¶ És mivel csak az ökör konzekvens: bizony hiányzik a korszak-kiállítás felcímei közül a klasszicizmus, (de azért itt mereng Ferenczy István utolérhetetlen színvonalú Pásztorlánykája), elmaradt a historizmus (noha a Zichy-grafikák legalább videoboxban láthatók), és nincs nyoma a szimbolizmus kiírásának sem (pedig Tóth László triptichonja beleférne abba a fiókba is). Aggódni azért nem kell: e mű-
vek másképpen is szépen megtalálták helyüket. A stíluskategóriai címkéket helyettesítette ugyanis az Itália földjén topográfiai természetű fejezete, az Egzotikum és erotikum kultúrszociológiai besorolása, A modern élet heroizmusa, valamint az Ember és társadalom a századvégen című szekció szociologikus megközelítése. A rendhagyó csoportosítás külön segített például id. Markó Károly nosztalgikus idilljének (Olasz táj táncoló alakokkal, 1846), Székely Bertalan Japán nőjének (1871/2) vagy Thorma János Szenvedőkjének (1892). Érdekesebbek lettek. Egyedibbek. Magányosabbak.
A Magyar Nemzeti Galéria 19. századi állandó kiállítása
Szesztay Csanád felvétele
¶ Petrovics Elek, e gyűjtemény első őre írta képeskönyvében, hogy keresgélve hazai mesterműveket a 15. századtól a 20. század első negyedéig, legnagyobb számban a 19. században találta meg kutatásának értelmét. Ha ebben az ítéletben ma már sem a szakma, sem a közönség nem biztos egészen, az mindenesetre tény, hogy a művek számszerűségében a korszak verhetetlen. Ahogy haladunk az időben előre, annál inkább: a kiegyenlítés értelmetlen, reménytelen és lehetetlen lett volna. Eleinte a művészeti termés gyér volt, és csak erős jóindulattal volt magyarnak nevezhető, s mire az évszázad véget ért, a kiállítóhelyeket már elöntötte a képzőművészet, úgy is mint árucikk. Ezt az aszimmetrikus adottságot a kurátorcsapat modern ötlettel egyensúlyozta. A kiállításra becitálta a társművészeteket is.
¶ Külhoni múzeumokban ezt a Gesamtkunst-megoldást elég régóta alkalmazzák (nálunk nagyon ritkán, inkább csak kísérletező kedvű vidéki múzeumokban). A táblakép közelében egy váza, a szobor mellett egy garnitúra, a grafika szomszédságában egy jellemző fotó szokta értelmezni ilyenkor az alap mondanivalót. Bár az utóbbi referenciapéldákkal a Nemzeti Galéria ezúttal nem élt – pedig a portrék, életképek műtermi fényképei közül lett volna miből válogatni – a nyitótérben a Zádor Anna-hagyatékból származó pazar támlás széktől a teremsor vége felé kiállított különleges minőségű Zsolnay kerámiákig több jeles ponton – a néző legnagyobb örömére – mégiscsak megszűnhetett a téma lényegéből fakadó, egyhangúan soroló akasztás fenyegetése. A tárlat elejéről már-már hiányzott a néző orrát megcsapó csokoládéillat, a pipafüst és a levendula, a végéről meg a vonatgőz, a parfüm és egy kis ópiumfüst, elkeveredve az abszint szagával. De azért jól volt ez így. A 3D után a 4D nem mindig vált sikeressé.
A Magyar Nemzeti Galéria 19. századi állandó kiállítása
Szesztay Csanád felvétele
¶ A „legéletesebb” rendezői komponálással a több alfejezetre bontott Forradalom és nemzetépítés szekció lett. Azé a történelemélmény műveké, amelyeket – mint említettem – Krasznaiék nem hagytak ki, de nem is vállalták egészen föl. A hosszanti terem jobb oldalán egy képzeletben húzott időtengelyen sorakoznak a magyar művészetet előre mozdító intézmények, a Marastoni-féle tanodától az intézményesült művészoktatás hiteles helyéig, a frissen fölavatott Nemzeti Múzeumtól a bécsi mintára alkotott Műcsarnok létrehozásáig – igaz, mi nem készült akkoriban bécsi minta szerint? Az időtengely előtt a protagonisták bronzba öntött képmásai, József nádortól Pulszky Ferencig, Rökk Szilárdtól Podmaniczky Frigyesig. Az időtengely fölött a falon pedig az intézmények iparkodásának szép eredményei: a münchenieket leiskolázó Benczúr tobzódó színei (Vajk megkeresztelése-vázlat, 1869), a hamvába holt tehetségű Dósa Géza hollandos intellektualizmusa (Bethlen Gábor tudósai körében, 1869), az életkép műfajban eminens eredményt fölmutató Pap Henrik mélabúja (1878-ból, Boszniában, 1893) vagy a dualizmus leginkább szeretetreméltó festősztárja, Lotz Károly elegáns erotikája (Lotz Kornélia fekete ruhában, 1896).
¶ Ezek lennének a hivatalos Magyarország hivatalosan megvásárolt, hivatalos stílusban előadott teljesítményei. Vannak köztük remekművek, vannak csinos darabok, és vannak köztük puszta kordokumentumok. Akárcsak a velük szemben, a bal oldali falon megvalósított „mini szalonban”, ahol a sűrűn akasztott felület börtönnek látszó keretrácsai közül is ki-kikandikál egy-egy remekmű, egy-egy csinos kép vagy egy-egy felejthető műcsarnoki „futottak még” töltelék. Ha jól fejthető meg a kurátori szándék, akkor ez a sok szépreményű és nemzeti nagylétet bizonyító hivatalosság, valamint az egymás hegyén-hátán nyomakodó, piacot remélő reprezentációs művészet azért zsúfolódott össze ebben
az egyetlen teremben, mert az egész kiállítás éppen nem erről szólt. Inkább szólt a művészi individuumról, az egyéni invencióról, a minden nehézség ellenére is győztes tehetségről. Amely akkor is magyarrá lett és magyar maradt, ha ezt nem föltétlenül hangsúlyozta trikolórral és koronával.
A Magyar Nemzeti Galéria 19. századi állandó kiállítása
Szesztay Csanád felvétele
¶ A Nemzeti Galéria a maga újrarendezett 19. századát szűkre szabta. Nem foglalkozott sem az előzményekkel, sem az utózmányokkal. Nincs benne sem a nagy idők előtti „por és sár”, továbbá kimaradt a millenniumi „fesz és pomp”. Hiányoznak a dokumentatív jellegű művek és a modernizmus felé tett első félénk lépések (Szinyei-Merse még itt van, Nagybánya már nincs). Legfőképpen pedig távollétükkel ajándékoztak meg az üressé csépelt iskolai folyosókról ismerős „szenzációképek”. Részben azért, mert a légkondicionált Munkácsy-termek anyagai a láthatás alól természetes fölmentést kaptak, részben azért, mert a lépcsőházból nyíló szálák, a királyi épület praktikus belakásának igénye nem tekinthetett el a mozivászon nagyságú festmények kiakasztásától, részben – merem remélni – talán azért, mert Krasznaiék ezzel a válogatással mást akartak kifejezni.
¶ Egy szerényebb, szolidabb, folytonosságot sejtető, csöndben fejlődő és a vakító látványosságokhoz képest szimpatikusan hazai képzőművészetet. Ez lenne annak az egyenletes fejlődésben reménykedő polgári és civil Magyarországnak a produkciója, amelyről a múlt és jelen művészettörténete – és persze történetírása – sokszor megfeledkezett és megfeledkezik. Ez az újrarendezés tehát a szabályt erősítő kivétel.