Hódít a múzeumokban Vantaa szelleme

Tíz éve, hogy az akkor frissen alakult Nemzeti Állományvédelmi Akcióbizottság kérdőíves felmérést kezdeményezett a hazai múzeumok állományvédelmi helyzetéről. A beérkező adatok rémisztők voltak; bebizonyosodott, amit korábban is sejtett a szakma: ha sürgősen nem javítanak a gyűjtemények elhelyezésén, a harmincmilliós magyar műtárgyállomány jelentős részére lassú halál vár. A változás érdekében stratégiai program indult Múzeumi Állományvédelmi Program néven, amely – az egyéb, NKA-, Alfa-, TIOP-forrásokat nem számolva – ötszázmillió forintot juttatott a múzeumi raktárak fejlesztésére, valamint állományvédelmi feladatokra. A folyamatos pályázatoknak, konferenciáknak, publikációknak köszönhetően egyfajta szemléletváltás is elindult, amelynek révén ma már nincs olyan múzeum, ahol ne hallottak volna a megelőző műtárgyvédelemről. A program szakmai irányítását végző Múzeumi Állományvédelmi Bizottság azóta is működik, felméréseket végez, továbbképzéseket tart, kiadványokat ad ki, honlapot működtet, műszereket kölcsönöz. A legújabb, 2011-es felmérés szerint ha nem is átütő sikerrel, de határozott eredményekkel. A 2013-as év ugyanakkor fordulópont a bizottság és a magyar, főleg a vidéki állományvédelem történetében. Egyrészt a bizottság központja a Néprajzi Múzeumból a Magyar Nemzeti Múzeumba került, másrészt a korábbi megyei múzeumi rendszer megszüntetésével, a szakfelügyeleti rendszer felbomlásával fontos szerepe lesz a vidéki intézmények állományvédelmét felügyelő műtárgyvédelmi felelősök koordinálásában és képzésében.

A megyei múzeumi szervezetek megszüntetése kapcsán az elmúlt időszakban számtalan félelem fogalmazódott meg; a szakemberek a fenntartóvá váló önkormányzatok labilis gazdasági helyzete mellett legtöbbször a műtárgyállomány állapotának megőrzése miatt jelzik aggályaikat. Mi történik, ha egy település egyáltalán nem, vagy csak „csökkentett üzemmódban” tudja fenntartani a múzeumát? Kikapcsolják a fűtést? Elküldik azokat a szakembereket, akik képesek időben felfedezni, ha a műtárgyállomány károsodik, és tudnák orvosolni a problémákat? Ki gondoskodik arról, hogy a nemzeti kulturális örökség a végeken se sérüljön? Persze, mielőtt ezekre a jövő idejű kérdésekre válaszolunk, nem árt, ha múlt időben is feltesszük őket: vajon eddig megtettek-e mindent a múzeumok és fenntartóik, hogy a múzeumi műtárgyállomány a lehető legjobb körülmények között gyarapodjon? Volt-e elegendő szakember, tudás, megfelelő raktár, eszköz, pénz minderre? Időben észlelte-e a rendszer, ha műtárgykatasztrófák történtek? A megyei múzeum minden tagintézményében hasonló követelményeknek kellett-e megfelelni az állományvédelmet illetően?

A válasz nem lehet kategorikus: helyenként igen, helyenként nem. Elég, ha csak a hetvenes–nyolcvanas évek múzeumi évkönyveit fellapozzuk: a múzeumi raktárakról általában úgy esik szó, mint amelyekben zsúfoltan sorakoznak a tárgyak, nem megfelelő a berendezés. Az egyre aggasztóbb helyzet végül a kilencvenes években lépte át az ingerküszöböt: szakmai konferenciák foglalkoztak a műtárgyvédelemmel, mind több múzeum fordított gondot a műtárgyak elhelyezésére, olykor kreatív házilagos módszereket bevezetve. [1] A muzeológusok, gyűjteménykezelők, restaurátorok egymás raktárait látogatták, és egy holland–magyar együttműködésnek köszönhetően a preventív konzerválás, a gyűjteménymenedzsment közismert fogalmakká váltak. A 2000. év fordulópontnak tekinthető: ekkor született meg a Megelőző Műtárgyvédelem Európai Stratégiája [2] a finnországi Vantaában, amely kidolgozta az állományvédelem elméleti alapjait, és Európa-szintű ajánlásokat fogalmazott meg, amelyek nyomán a politika is felismerte, hogy a megelőző műtárgyvédelem a kulturális örökség megóvásának sarokköve, hiszen olcsóbb fenntartani a műtárgyállomány egészének állapotát, mint később egyenként restaurálni a tárgyakat.

Vantaa szellemében a Nemzeti Kulturális Örökség Minisztériuma 2002 végén Nemzeti Állományvédelmi Akcióbizottságot hívott életre, amely feladataként Múzeumi Állományvédelmi Program címen stratégiai tervet dolgozott ki a műtárgyak elhelyezési körülményeinek optimalizálására. Ennek keretében felmérték a raktárak és a kiállítóhelyek állapotát. Az eredmény tragikus volt: egyértelművé vált, hogy a tárgyállomány egészét csak átfogó, jól megtervezett, lépésenként felépített és szakmailag koordinált, hosszú távra biztosított program segítségével lehet biztosítani. A kulturális tárca ötszázmillió forintot költött a megvalósításra, igaz, évenként erősen változó mértékben [3]: a bizottság 2003-ban 42 millió forintot fordíthatott műszerekre, berendezésekre, műtárgytárolókra, működésre; a következő évben ez az összeg 80 millió volt, amiből több mint 47 millió jutott a megyei múzeumokba, így országosan hozzávetőleg 515 ezer műtárgy tárolásának fizikai körülményei javultak. 2005-ben 72 millió forint állt rendelkezésre, amiből 68 milliót a múzeumok műtárgykörnyezetének javítására fordítottak, valamint arra, hogy ne szakadjanak meg a szakmai képzések, és ismét kiadják az állományvédelmi füzeteket. 2006-ban a keret 40 millió forintra apadt, amit fényvédelemre és épületszigetelésre költöttek, és ugyanennyi volt 2007-ben is, amiből korszerű műtárgytárolók kerültek vidéki és országos múzeumokba, párásítógépet szereztek be, amelyet azóta is igény szerint kölcsönöznek az intézményeknek, és megkezdődött a múzeumi fényképállomány átfogó felmérése. A 2008-as 70 milliós keretből 30 millió állt a bizottság rendelkezésére, ebből 35 múzeum kapott támogatást. A következő évben a keret drasztikusan csökkent: a 6,35 millió forint publikációra, állományvédelmi monitorozásra, képzésre és kölcsönözhető berendezésekre volt elegendő, és a 2010-es hatmilliós támogatás sem tette lehetővé a nagyobb fejlesztéseket. 2011-ben – ugyanekkora összegből – a hangsúly az átfogó szemléletváltás felé tolódott el az egyes intézmények problémáinak finanszírozása helyett: kiemelt téma volt a múzeumokban felhalmozódott veszélyes hulladékok kezelése. 2012-ben nyolcmillióból a megszokott tanácsadó és oktató tevékenység mellett kártevő-mentesítési program indult: előzetes igényfelmérés alapján 72 helyszínen végezték el a múzeumi raktárak kártevő-mentesítését.

Ebben az évben készült el a 2011. évi felmérés elemzése is: 101 megkeresett múzeumból 87 szolgáltatott adatokat (13 országos, négy országos szak-, 69 megyei, 15 városi önkormányzati) összesen 995 raktári egységről. Az Állományvédelmi Bizottság működésének egyik legnagyobb sikere, hogy a korábbiakhoz képest megnégyszereződött a válaszadók száma, azaz a múzeumok többségében végbement a szemléletváltás. A kérdések többsége igazodott a 2003-as felmérés témaköreihez, így a pozitív tendenciák jól tetten érhetők. Hiába nőtt azonban országos szinten a megelőző műtárgyvédelem szempontjából fontos előraktárak aránya 6,1-ről 28,9 százalékra, a múzeumok túlnyomó többségében még mindig a tisztított tárgyak közé kerülnek az újonnan érkező, szennyezett, potenciálisan fertőző darabok. Ugyancsak komoly veszélyforrást jelentenek a raktárak 56 százalékán áthaladó víz- és szennyvízcsövek. A klimatikus körülmények javultak ugyan, de még mindig találunk szélsőséges hőmérsékleti példákat. Hiába nőtt duplájára a hőmérővel, sokszorosára a páramérővel ellátott raktárak száma, országos arányuk még mindig csak ötven százalék körül mozog. Bár 8,8-ról 17 százalékra emelkedett a klimatizált raktárak aránya, de csak a raktárak negyedében védik a műtárgyakat a nyílászárók szigetelésével a külső hatásoktól. Korszerűsödött a raktárak fűtése, fényvédelme, a raktári berendezések húsz százaléka, de a biológiai kár-tevők elleni védekezés területén romlott a helyzet (ezért is volt szükség a tavalyi országos programra). A jelentés [4] kiemeli, hogy a Múzeumi Állományvédelmi Program minőségi változást hozott a komplex gyűjteménykezelés és a megelőző műtárgyvédelem szakmai színvonalának emelésében, és lehetőséget teremtett a szakmai információcserére. A program bizonyíték arra, hogy megfelelő szervezéssel, koordinációval, a források koncentrálásával és összehangolásával mérhető eredményeket lehet elérni.

A pozitív változások ellenére a műtárgyraktárak jelentős részében még mindig nincsenek megfelelő körülmények között a műtárgyak, az erősen ingadozó, kiszámíthatatlan támogatás csak helyenként tette lehetővé az átfogó változást. (Az eredményekről és a hiányokról Hamvay Péter írt részletesen Raktár van látvány, tanulmányi, beázó… címmel a MúzeumCafé 23. számában, valamint Kis Balázs Levente 2013-ban Múzeumi raktárak: mínusz héttől plusz negyvenig címmel a Magyar Múzeumok Online-on.) Még mindig csak terv a fővárosi országos múzeumok számára építendő új, közösen használt műtárgyraktár, amely a jelenlegi tervek szerint a Szabolcs utcában kapna helyet. A vidéki múzeumok raktárhelyzete pedig a világszínvonalú és az egészen drámai között rendkívül széles spektrumon mozog, akár egyetlen intézményen belül is. A különbségeket jól példázza, hogy ebben az időszakban történt a hazai múzeumok egyik legnagyobb műtárgykatasztrófája, mikor az egri Sas utcai raktárban egy súlyos rovar- és gombafertőzést rosszul kezeltek, és a gázos fertőtlenítést követően az ott őrzött műtárgyak súlyosan sérültek. Ugyanakkor sosem épült annyi korszerű raktár, mint az utóbbi években a különböző pályázati forrásoknak köszönhetően. A TIOP–1.2.2 Múzeumok iskolabarát fejlesztése című pályázaton keresztül európai uniós pályázatok is erősítették a hazai műtárgyvédelmet. Országszerte tizenhárom látványraktár vagy tanulmányi raktár készült el 890 millió forintos forrásból, ahol egyszerre kell (kellene) a szigorúan meghatározott állományvédelmi, őrzésvédelmi, műtárgybiztonsági, közönségfogadási, bemutatási és múzeumpedagógiai elveknek érvényesülniük. Emellett főleg a megyei központokban olyan korszerű raktárbázisok jöttek létre, mint például 2004-ben egy szolnoki volt szovjet laktanyában, Szegeden egy 910 millió forintos zöldmezős beruházás során 2010-ben, megyei önerőből, vagy több lépcsőben Szombathelyen. Az NKA-pályázatok hasonlóan sokat segítettek, hiszen forrást biztosítottak a többi között arra, hogy az intézmények UV-szűrő fóliával láthassák el az ablakaikat, vagy savmentes papírt, korszerű bútorokat szerezzenek be, tárgyakat konzerváljanak és restauráljanak.

A magyarországi raktárkép tehát meglehetősen vegyes. Mégsem hinném, hogy ma több okunk lenne aggódni a műtárgyak állapotának romlása miatt, mint korábban. Attól viszont már tartanunk kell, hogy a megyei múzeumok megszűntével a vázolt kedvező folyamatok veszítenek lendületükből, esetleg nem jut pénz a korábban beszerzett műszerek, gépek, berendezések karbantartására. Ha az elmúlt évek pályázóit számba vesszük, azt látjuk, hogy néhány megyei központ kifejezetten eredményesen élt a lehetőségekkel, és az így megszerzett előnyök tagintézményeikre is kiterjedtek. Csongrád megyében a már említett szegedi Restaurátor és Raktárközpont mellett a szentesi Koszta József Múzeumban a TIOP-pályázat keretében csaknem 55 millió forintos európai uniós támogatással épületfelújítás, modern látványtár, valamint raktárbővítés és -korszerűsítés valósult meg. A hódmezővásárhelyi Tornyai János Múzeum felújításakor a megújult raktári rendszerben egy 1500 tárgyat bemutató látványraktár is helyet kapott. Csongrádon a Tari László Múzeum bővült régészeti raktárbázissal, és ugyancsak itt készült el az első vidéki, padlástérben kialakított modulraktár, amely hatszáz textiltárgynak nyújt biztonságot. Sajnos félő, hogy éppen ez a „pozitív dominóelv” esik ki a rendszerből, miután A muzeális intézményekről, a nyilvános könyvtári ellátásról és a közművelődésről szóló 1997. évi CXL. törvény legutóbbi módosítása (2012. évi CLII. törvény) értelmében átalakult a muzeális intézmények rendszere és feladatköre, valamint az intézmények fenntartásának és irányításának rendszere.

Nyilvánvaló, hogy a kulturális kormányzat sem szeretné elveszíteni azt az összeget, amelyet a magyar múzeumok állományvédelmébe fektet. „Csakis a folyamatos munkának van értelme és eredménye; a kampányszerű munkák csak részeredmények” – fogalmazott Vígh Annamária, az EMMI főosztályvezetője 2013 májusában a soros állományvédelmi továbbképzésen tartott, A múzeumokat érintő jogi és szervezeti változásokról, különös tekintettel a megyei hatókörű városi múzeumok állományvédelmi segítő, szervező feladataira című előadásában. Kifejtette, hogy a megyei múzeumokban őrzött szaktudást nem szabad elsorvasztani, sőt erősíteni kell, és továbbra is érdemes hálózatban gondolkodni. A „megyei hatókörű városi múzeum” kifejezés arra utal, hogy a volt központok területi feladatokat is ellátnak, tevékenységük, felelősségük ezután is túlmutat a város határán; többek között restaurálási szakmai-módszertani központként is működnek. Mivel a törvény nem határozza meg pontosan ezeket a feladatokat, idén a 13/2013. (II. 14.) EMMI-rendelet szabályozta, hogyan kell felhasználniuk az intézményeknek a szakmai és állami feladatok ellátására nyújtott támogatást. Eszerint a megyében található, múzeumi működési engedéllyel rendelkező valamennyi intézmény számára szaktanácsot kell adniuk havonta legalább egyszer a megelőző műtárgyvédelmi és állományvédelmi tevékenység körében, illetve módszertani műhelygyakorlatot, restaurálási és műtárgyvédelmi gyakorlati bemutatót kell szervezniük évente legalább kétszer. A múzeum állományvédelmi felelősének pedig évente el kell látogatnia legalább kétszer a működési engedéllyel rendelkező intézményekbe.

Ahogy Vígh Annamária előadásában fogalmazott: amikor leírják, mi a teendője a múzeum műtárgyvédelmi felelősének, konkrét személyre gondolnak. Olyan magasan képzett szakemberre (egyetemi diplomával rendelkező restaurátorra), akire rá lehet bízni a megye műtárgyainak állományvédelmét, és aki mögött olyan infrastrukturális háttér áll, ahol szolgáltatásként a műtárgyak restaurálása is megoldható. A főosztályvezető éppen ezért kiemelten fontosnak tartja, hogy mielőbb akkreditált képzések induljanak, amelyek felkészítik a felelősöket és intézményeiket a feladatra. Szerinte az új típusú feladatoknak az NKA pályázati kiírásaiban is meg kell jelenniük, hiszen van, ahol többet, van, ahol kevesebbet kell hozzátenni, hogy kialakuljanak ezek a minőségi infrastrukturális pontok. Ugyanakkor az egész országot lefedő hálózat nem áll meg a megyei hatókörű városi múzeumoknál, a Magyar Nemzeti Múzeumban kell kicsúcsosodnia. Ez az elképzelés az oka, hogy az Állományvédelmi Bizottság központja 2013-tól a Nemzeti Múzeumba került. Úgy gondolták, ez a lépés erősíti a Nemzeti Múzeum szerepkörét, ez változhat azonban, ha a váltás nem váltja be a hozzáfűzött reményeket.

A kulturális államtitkárság az új rendszer kiépítésében az Állományvédelmi Bizottság eddigi tevékenységére is épít. Fábián Mária, a Néprajzi Múzeum restaurátora, a bizottság elnöke azért is tartja fontosnak a műtárgyvédelmi felelősök munkáját, mert az utóbbi években a korábbi szakfelügyeleti rendszer felbomlott. „A szakfelügyeleti rendszert át akarják ruházni a műtárgyvédelmi felelősökre, de még pontosan nem meghatározott, milyen módon” – fogalmaz. Igaz, ilyen felelősök eddig is dolgoztak a megyei múzeumokban, de munkájuk csak a tagintézményeket érintette. Az új szabályozás értelmében azonban nagyobb lett a felelősségük, és a megye valamennyi muzeális intézményével fel kell venniük a kapcsolatot. Ez azt jelenti, hogy akad olyan megye, ahol a kollégának a mindennapi restaurátortevékenysége mellett évente kétszer akár száz helyszínre is el kell látogatnia. 2013 szeptemberéig kellett a hozzájuk tartozó intézményekkel megismerkedniük, és a megelőző műtárgyvédelemmel kapcsolatos adatgyűjtő lapokat továbbítaniuk. Ugyanakkor az állományvédelmi felelősök munkája nem hatósági, csak szakmai segítő, konzultatív, tanácsadó jellegű. És bár Vígh Annamária a már említett előadásában kiemelte, hogy a műtárgyvédelmi felelősök többletmunkájának az életpályamodellben előnyökkel kell járnia, a szakemberek egyelőre csak a megnövekedett feladatokat és a nagyobb felelősséget érzékelik.

A továbbiakban lássunk néhány konkrét példát. Csongrád megyében a műtárgyvédelmi feladatokat Dobó Bernadett csoportvezető koordinálja, mivel a Móra Ferenc Múzeum hat restaurátora felosztotta egymás között a felügyeletük alá tartozó intézményeket. Az átszervezésre a több feladat és a megnövekedett felelősség miatt volt szükség. A műtárgyvédelmi felelősök kapcsolatot tartanak a megye valamennyi múzeumi működési engedéllyel rendelkező intézményével, igény szerint segítenek pályázati tevékenységükben, ellenőrzik, hogy a kiállítások megfelelnek-e a műtárgyvédelmi követelményeknek, megszervezik az erőforrások átcsoportosítását. Emellett az intézményre hárult plusz feladatkör mellett az alapfeladatokat sem hanyagolhatják el: a régészeti ásatásokból származó leletek restaurálása, feldolgozása, a kiállítási, gyarapodási anyagok restaurálása is folyamatos.

Biacsi Karolina, a kecskeméti Katona József Múzeum restaurátora frissen végzett, négy hónapja dolgozik az intézményben. Egyedüli diplomásként ő látja el a műtárgyvédelmi felelős munkáját. A minisztériumtól kapott lista alapján 51 intézményt kell bejárnia, ami időközben még egy plusz múzeumi engedéllyel rendelkező kiállítóhellyel egészült ki. Emellett a saját múzeumában is akad dolga, hiszen a kiállítások miatt sok a restaurálásra váró tárgy, a városi intézmények raktárai pedig zsúfoltak, nem mindig kielégítők a körülmények.

Hajdú-Bihar megyében Tóth Ilona Csilla most vette át a műtárgyvédelmi felelős posztját, miután elődje felmondott. Tizenhét egység felügyeletét kell ellátnia, de még nem látja át, hogyan tudja majd beosztani az idejét, hiszen így is egyre kevesebb lehetőségük van egy-egy műtárgy restaurálásán dolgozni. Ráadásul Debrecenben az új régészeti bázison kívül nincs olyan raktár, amely minden követelménynek megfelelne. Tóth irigykedve gondol a hajdúszoboszlói Bocskai István Múzeum padláson felállított moduljára, amely biztonságos körülményeket teremtett a szerves anyagból készült tárgyak számára.

A pécsi Janus Pannonius Múzeum restaurátora, Millei Ilona harminc éve dolgozik műtárgy-védelmi felelősként. Nyugdíjazásával átadja a munkakört utódjának, aki jelenleg egyetemi szakirányú képzésben vesz részt. A tizenöt városi mellett 32 vidéki helyszín vár rá. A raktárak Pécsen sincsenek rózsás helyzetben, a gyűjtemények szétszórtan találhatók a városban, több megörökölt, nem raktárnak épült épületben. Pozitív példát csak az EKF-programban érintett intézményekről tud mondani, valamint a mohácsi Kanizsai Dorottya Múzeum megújult épületéről és látványtáráról.

Kerti Károly György, Komárom-Esztergom megye felelőse tizennégy múzeum adatait küldte el beszámolójában. Az ő munkájukat megkönnyíti, hogy Esztergomból több intézmény is a Nemzeti Múzeumhoz került. Az ismerkedésen túl náluk már komolyra fordult munka: Múzeumi ABC címen továbbképzést tartottak a különböző anyagokból készült műtárgyak raktározási problémáiról, elsősorban a hozzájuk tartozó tájházak munkatársainak.

Lukács Katalin Pest megyében látja el a műtárgyvédelmi felelős feladatát. Legalább 76 helyszín vár rá, de tud olyanról is, amely nem szerepel a listáján. Mivel Szentendrén idén új múzeumépület nyílt, a költözés és az új kiállítások miatt is rengeteg munka áll előtte. A Ferenczy Múzeum raktárai viszont folyamatosan fejlődnek, a gödöllői raktárbázis a régészeti anyagnak adott megfelelő helyet, az új múzeumépület padlásterén pedig egy minden tekintetben korszerű raktár várja a képzőművészeti gyűjteményt.

Varju András, a Zala megyei műtárgyvédelmi felelős szerencsés helyzetben van: a hozzá tartozó intézmények száma kevés, és velük, sőt az intézmények fenntartóival is szoros a kapcsolata. A Gyűjtemények a közös térben című TIOP-pályázatnak köszönhetően éppen most készülnek el a Göcsej Múzeum tanulmányi raktárai.

A Savaria Múzeumban, ahol nemrég adtak át egy jól felszerelt raktárbázist, Kiss Ernő Csaba és Ferencz Eszter közösen látják el a műtárgyvédelmi felelős feladatát: harminchét intézményt felügyelnek a korábbi tizennégy helyett. Idei munkájuknak köszönhetően olyan kiállítóhelyek is a látóterükbe kerültek, amelyekről eddig nem tudtak, és amelyekkel eddig senki sem foglalkozott. Az új jogszabályoknak megfelelően júniusban módszertani napot és szaktanácsadást hirdettek, legnagyobb meglepetésükre azonban mindössze hét intézmény képviseltette magát. A szabályozás, mint kiderült, csak arról rendelkezik, hogy kötelező meglátogatni ezeket a kiállítóhelyeket, múzeumokat, tájházakat, de a műtárgyvédelmi felelőst nem kötelező fogadni. A szegényebb intézmények félnek, hogy esetleg változtatniuk kell, és az kiadással jár.

A rendszeren tehát még számos a foltozni való, sok az elvarratlan szál. Ahogy előadásában Vígh Annamária fogalmazott: a jelenlegi szabályozás nincs kőbe vésve, várják az észrevételeket, javaslatokat, hogy a magyar műtárgyállomány védelme a jövőben tovább fejlődhessen.