Van némi rálátásom a magyarországi múzeumok gyűjteményeire, azt viszont nem tudnám megbecsülni, hogy mekkora arányt képviselnek bennük az erdélyi származású tárgyak, azaz hogy ebben a vonatkozásban milyen az ottani gyűjtési gyakorlat. Nagyon valószínűnek tartom, hogy az elcsatolt területek „magyar jellegű” anyagi és szellemi kultúrájának hordozói leginkább a Magyar Nemzeti Múzeumban, illetve az ebből az idők során kivált, ma országosnak minősített nagy múzeumokban lelhetők fel. Ennek megfelelően jórészt a fenti intézmények vállalkozhatnak például erdélyi tematikájú kiállítások megrendezésére. A Bethlen Gábor erdélyi fejedelem életútját, történelmi szerepét bemutató emlékezetes időszaki kiállítás tavaly februárban zárt be, de a Nemzeti Múzeum állandó kiállításában is megfelelő súllyal van jelen Erdély. Éppen tíz éve van folyamatosan terítéken a Székelyföld-kiállítás ügye, amelyet még néhai Kovács Tibor főigazgató szorgalmazott. Egyeztetések hosszú során vagyunk túl, ám a projekt mindeddig nem tudott megvalósulni.

Az elmúlt években önállóan vagy fontos elemként a Néprajzi Múzeumban került a leggyakrabban terítékre erdélyi téma, elég ha csak hármat említek: Nők, szőnyegek háziipar (2011), Erdélyi templomok (2011), Csendéletek a székely Partiumban (2014). Az erdélyi népi kultúra megőrzésének és bemutatásának folyamatosan kiemelt jelentőséget tulajdonít a szentendrei Szabadtéri Néprajzi Múzeum, vagyis a Skanzen is. A jelenleg is látogatható, Kallós Zoltán néprajzkutató munkásságát bemutató időszakos kiállítás mellett közismert az Erdély-tájegység néven futó projekt, amelynek keretében több épület és csaknem tízezer tárgy kerül a Szabadtéri Néprajzi Múzeum gyűjteményébe. Ez a munka az erdélyi múzeumokkal való folyamatos szakmai konzultáció keretei között zajlik.

A Magyar Nemzeti Galéria mindig is fogékony volt az erdélyi képzőművészet iránt, érdeklődése az utóbbi évtizedben még inkább fokozódott. Több jelentős kiállítást mutatott be Csíkszeredában (Nagybányai művésztelep – 2008; Barabás Munkácsy, Szinyei – 2010), áprilisban pedig megnyitotta Sors és jelkép. Erdélyi képzőművészet 1920-tól 1990-ig című kiállítását, amelyen csaknem száz Erdélyből kölcsönzött alkotás is szerepel, és amely soha nem látott gazdagságban mutatja be a tárgyalt korszak erdélyi képzőművészetét.

A határon túli nemzetrészek szemszögéből azonban az igazán releváns múzeumi kérdések az anyaországgal való intenzív és sokrétű szakmai együttműködés keretei közt fogalmazódnak meg. A kapcsolatrendszer produktumainak puszta felsorolása is meghaladná jelen írás kereteit, ezért megpróbálom csoportosítani, kiemelni a fontosabb kategóriákat.

Bizonyos szempontból előnyösebb helyzetben vannak a határ menti városok múzeumai, nekik ugyanis kézenfekvő közösen pályázniuk a határon átnyúló nemzetközi programokat támogató uniós forrásokért. A szegedi Móra Ferenc Múzeum kezdeményezésének – amelyhez a Hadtörténeti Múzeum is társult – célja az aradi partnerintézményben található, valamikori Ereklyemúzeum gyűjteményének közkinccsé tétele volt (2010). Kiemelt műszaki tartalommal rendelkező restaurátor-műhelyek kialakítása Debrecen–Nagyvárad központokkal címet viselte az a projekt, amelyet a Déri Múzeum és a Körösvidéki Múzeum valósított meg 2011 és 2013 között. Több évtizedes múltra tekint vissza a nyíregyházi Jósa András Múzeum és a Szatmár Megyei Múzeum együttműködése. Tavaly zárták le Coult-Tour elnevezésű uniós pályázatukat, amely a régészeti kiállítások révén volt hivatott erősíteni a térség kulturális turizmusát. A fenti esetekben az együttműködés fő mozgatórugója a forrásbevonás és a fejlesztés. Nem mellékes körülmény, hogy a jelenlegi határ két oldalán fekvő térségek közös történelmi – néhol akár közigazgatási – múlttal, hagyományokkal bírnak, a múzeumi gyűjtemények profilja is sok hasonlóságot mutat. Ami eltérő, az a magyar vonatkozású műtárgyállományra irányuló figyelem, a munkamorál és a szervezettség.

Merőben más képet mutat a sok száz kilométerrel odébb fekvő székelyföldi múzeumok és az anyaországi intézmények közötti kapcsolatháló, amely jóval inkább az érzelmi kötődés, a baráti kapcsolatok, az erősebb társadalmi részvétel és a székelyföldi „romantika” fogalmakkal írható körül. A „magyar” muzeológus „székely” kollégáját a kilencvenes években fedezte fel, az ekkor még igen esetleges, jobbára frissen alakuló testvérvárosi együttműködések keretében. A szakmai lehetőségek tekintetében megmutatkozó hatalmas különbség fokozatosan csökkent, a közös programok száma egyre növekedett: konferenciák, képzések, kiállítások építése, módszertani útmutatások egész sora segítette elő a kissé kopottabb, de ezernyi kincset rejtő székelyföldi múzeumok lassú felkapaszkodását.

Az utóbbi tíz évben színre lépő fiatal múzeumigazgató-generáció új pályára állította a székelyföldi múzeumokat: a szakmai küldetés újrafogalmazása és az infrastrukturális fejlesztések mellett összehangoltan folyik az anyaországi networking is. Az együttműködés leglátványosabb eleme kétségkívül az egymás kiállításainak kölcsönzése, ám ennek rendszere meglehetősen aránytalan: legalább kilencvenszázalékos a Magyarországról hozzánk importált tárlatok súlya, gyakoriságuk pedig három-öt megnyitó évente múzeumonként. A kiállításokat jellemző módon Székelyudvarhely, Gyergyószentmiklós, Csíkszereda és Sepsiszentgyörgy múzeumai között vándoroltatjuk. A mi látószögünkből markánsan körvonalazható a magyarországi múzeumi vezetőknek az a csoportja, amelynek tagjai határozott és folyamatos érdeklődést mutatnak az együttműködést illetően. Amennyiben van pályázati támogatás, könnyebb a dolgunk, ha nincs, igyekszünk közösen biztosítani a finanszírozást, de arra is volt példa, hogy segítőkész szponzort találtunk. Az ötletes témaválasztás és installáció, a látogatóbarát eszközök általában biztos közönségsikert garantálnak: nem ritka a tizenöt-húszezer látogatóval záró féléves székelyföldi kiállítási turné.

A Magyarországon bemutatott székelyföldi kiállítások közül a Csíki Székely Múzeum által létrehozott A mi Nagy Imrénk – Zsögödi Nagy Imre művészete című festészeti tárlatot emelném ki, amely 2008 és 2010 között tizenhat megye tizenkilenc múzeumában volt megtekinthető.

A fentiek nyomán nyugodtan kimondhatjuk: számunkra teljesen természetes jelenség, hogy Magyarországon több tucatnyi országos, megyeszékhelyi és városi múzeummal minőségibb és sűrűbb a kapcsolattartásunk, mint az erdélyi nem magyar vezetőségű intézményekkel.

Jarábik Gabriella, a Szlovákiai Magyar Kultúra Múzeuma igazgatója és Sipos Szilvia kurátor

A Szlovákiai Magyar Kultúra Múzeuma a szlovákiai magyarok múltjával, kulturális értékeivel és hagyományaival foglalkozó speciális muzeológiai intézmény, amely 2002. július 1-jei hatállyal kapta meg alapítólevelét a Szlovák Kulturális Minisztériumtól. Ezzel a döntéssel a zsidó és kárpát-németek múzeuma, a cseh, a horvát és a roma dokumentációs központok, valamint a még 1956-ban megalapított ukrán-rutén múzeum mellett a magyar nemzetiségi múzeum is bekerült a Szlovák Nemzeti Múzeum kötelékébe.

A 2002-es évben, amellett, hogy székháznak megfelelő épületet kerestünk Pozsonyban, az intézmény szakdolgozói két kiállítást is előkészítettek: egy Kossuth Lajos-emlékkiállítást, valamint Komáromban a Magyar Területi Színház megalakulásának ötvenedik évfordulója alkalmából készült tárlatot. Ezek a jövőben ránk váró munka tervezése szempontjából is fontosak voltak, hiszen rámutattak, hogy intézményünknek több olyan feladatot is el kell majd látnia (irodalom- és művelődéstörténeti évfordulók, fontos személyiségek bemutatása), amelyek az alap muzeológiai feladatkörön túlmutatnak.

Ennek kapcsán jegyezzük meg a szerkesztőség által felvetett kérdésre, hogy múzeumunk képtelen figyelemmel kísérni, hogyan gyűjtik, illetve mutatják be az anyaországi múzeumok a határon túli területek kultúráját és történetét, hiszen mi akkor fordulunk segítségért a magyarországi intézményekhez, amikor az általunk éppen kutatott témához vagy egy kiállítási anyag gyűjtésében segítség kell. Erre viszont bőven akad jó példa.

2002 októberében a múzeum beköltözött új székházába, a Pozsonyban található Brämer-kúriába. A pozsonyi Váralján található építményben kapott helyet az irodák és a raktárak mellett a 320 négyzetméternyi kiállítótér, itt alakítottuk ki a Hagyományok és értékek. A magyarok Szlovákiában című állandó kiállítást, amely 2003. május 22-én nyílt meg. A tárlat összeállításában értékes szakmai segítséget kaptunk olyan magyar partnerintézményektől, mint a debreceni Déri Múzeum, a budapesti Petőfi Irodalmi Múzeum, a Magyar Tudományos Akadémia és az Országos Széchényi Könyvtár.

Múzeumunk időszaki kiállításai sorában is számos közös projektet valósított meg magyar partnerekkel. A Fotohónap nemzetközi fotókiállítást évente, minden novemberben rendezik meg Pozsonyban, több helyszínen. A sorozatba 2003-tól múzeumunk is bekapcsolódott. Azóta több magyarországi fotóművész (Miklós Gyula, Kerekes Gábor, Hajas Tibor, Fabricius Anna, Hermann Ildi) alkotásainak adott helyet múzeumunk, de bemutattunk néhány fotótörténeti szempontból különleges alkotót is: ilyen volt a Habsburg Izabella hercegnő vagy a gróf Esterházy Mihály fotóiból az MNM Fotótárában őrzött munkák kiállítása. Kiemelt szerepet kapott azoknak a neves személyiségeknek és fontos történelmi eseményeknek a láttatása is, akik/amelyek kapcsolódnak a szlovákiai magyarok múltjához is. Így került sor a Balassi Bálint emlék- és vándorkiállításra (2004), a Márai Sándor-emlékkiállításra (2005), a Lesznai Anna és körtvélyesi gyermekkora (2008) című kiállítás bemutatására, amelyek a budapesti Petőfi Irodalmi Múzeummal való együttműködés eredményei, illetve legutóbb a Rómer Flóris-tárlat bemutatására a győri Rómer Flóris Múzeummal közösen.

Kiemelkedően fontos volt a kialakulóban lévő intézmény életében a 2003-as év, mivel január 1-jétől a Szlovákiai Magyar Kultúra Múzeuma a kékkői múzeumtól átvette az alsó-sztregovai Madách-kastélyt, valamint a szklabonyai Mikszáth-emlékházat, így a legsürgősebb feladattá az vált, hogy ezek állapotát felmérjük és azokat tartalommal töltsük meg. A Mikszáth-emlékházat Szklabonyán 2006. január 21-én teljesen felújítva és új kiállítással adtuk át a látogatóknak. A tárlat rendezéséhez múzeumunk értékes szakmai segítséget kapott az egykori Nógrád Megyei Múzeumok Szervezetétől és az annak keretében működő salgótarjáni Történeti Múzeumtól, valamint a balassagyarmati Palóc Múzeumtól és a Madách Imre Városi Könyvtártól. Támogatta és segítette munkánkat a budapesti Petőfi Irodalmi Múzeum, a szegedi Móra Ferenc Múzeum, valamint a Magyar Tudományos Akadémia Kézirattára. Mikszáth születésének százötvenedik évfordulója alkalmából 2007-ben Mikszáth Kálmán – hagyományok és értékek címmel nemzetközi konferenciát rendeztünk Nagykürtösön: ezen a résztvevők a Mikszáth-recepció újabb eredményeiről, a Mikszáth-fordítások fogadtatásáról, a Mikszáth-kultusz kialakulásáról és továbbéléséről hallhattak előadásokat jeles irodalmároktól, műfordítóktól és muzeológusoktól. A konferencia megszervezéshez is segítséget nyújtottak magyarországi partnereink (PIM, MTA Irodalomtudományi Intézet, ELTE BTK, a pozsonyi Magyar Kulturális Intézet), és a tőlük érkezett kollégák értékes előadásokkal emelték a konferencia színvonalát. Az író halálának századik évfordulója adta a keretet annak a nagyszabású eseménysorozatnak, amellyel 2010-ben a Szlovákiai Magyar Kultúra Múzeuma megemlékezett Mikszáth Kálmánról. Az eseménysorozat keretében zajlott a hagyományos januári születésnapi köszöntő, majd következett egy újabb tudományos tanácskozás, amelyet Mikszáth és kortársai – regionalizmus a 19. századi közép-európai irodalmak kontextusában címmel múzeumunkban tartottunk neves hazai és külföldi előadók részvételével. Ugyancsak Pozsonyban rendeztük meg Az én kortársaim című kiállítást, amely Mikszáth írásaihoz készült korabeli kiadványokból és az azokhoz készült kortárs illusztrációkból állt össze. A kiállításban bemutatott anyagok a Magyar Nemzeti Galéria, a Magyar Tudományos Akadémia, az Országos Széchényi Könyvtár, a Petőfi Irodalmi Múzeum és a szegedi Móra Ferenc Múzeum gyűjteményéből származtak. A múzeum ebből az alkalomból kiadott egy Mikszáth életútját áttekintő kétnyelvű kiadványt is Mikszáth Kálmán nyomában – Po stopách Kálmána Mikszátha címmel, amelynek ünnepélyes bemutatása Budapesten, a Petőfi Irodalmi Múzeum által szervezett Mikszáth-emléknapon volt. Ugyanebben az évben a Mikszáth Társasággal közösen rendeztük meg a nemzetközi Mikszáth-nap eseményeit Szklabonyán és Horpácson. A Mikszáth-kultusz ápolásához segítséget kaptunk a Mikszáth Társaságtól, a Nógrád Megyei Múzeumok Szervezetétől és a Petőfi Irodalmi Múzeumtól. Tagjai lettünk a Magyar Irodalmi Emlékházak Szervezetének is, amelyet a PIM hozott létre, és az irodalmi emlékházak működtetését módszertanilag, valamint projektjeivel a felújításukat is támogatja.

A Madách-kastély felújításának tervei 2006-ban készültek el, 2007-ban folytattuk le a falkutatást a dolgozószobában, és beazonosítottuk a kastély többi helyiségét, régi, eredeti beosztását. A felújítás költségvetése és hasznosítási terve, illetve a kastélypark felmérése és rekultivációs terve is ekkor készült el. A Szlovák Nemzeti Múzeum úgy döntött, hogy a kastély teljes felújítására a Szlovák Köztársaság–Magyar Köztársaság határ menti együttműködése keretén belül beadjuk a Közös örökségünk: Madách című pályázatot, amelyet a csesztvei Madách-kúria felújítási terveivel együtt 2008. december 15-én átadtunk a pályázati bizottságnak. 2010-ben, a harmadik körben sikeres lett a pályázat, így megkezdődhettek a közös felújítási munkák Csesztvén és Alsósztregován is. A két emlékház felújításában, valamint a Madách- és a Mikszáth-kultusz ápolásában elért eredményeinket a Nógrád Megyei Önkormányzat 2008-ban és 2014-ben Madách-díjjal jutalmazta.

A Madách-kastély átadása 2013. január 30-án volt, az új állandó tárlat „Óh, hol vagyok , hol vannak álmaim?” címmel nyílt meg, nemzetközi összefogás eredményeképpen. A szerzők között a szlovákiai Štefan Holčík és Jarábik Gabriella mellett ott találjuk a magyarországi Kovács Anna és Praznovszky Mihály nevét, a látványterveket a budapesti Juhász Tibor és Koczka István készítették. A tárlat létrehozásában példaértékű együttműködésről volt tehát szó: a megvalósításba több mint ötven intézmény és szakember kapcsolódott be Szlovákiából és Magyarországról, ahonnan támogatta a kiállítást az Emberi Erőforrások Minisztériuma, a Közigazgatási és Igazságügyi Minisztérium, a Nemzeti Kulturális Alap, a Bethlen Gábor Alapítvány, együttműködő partnerek voltak a Palóc Múzeum, a Magyar Tudományos Akadémia Könyvtára, az Országos Széchényi Könyvtár, a Színháztörténeti Múzeum és Intézet, valamint a Petőfi Irodalmi Múzeum.

A tárlat első része, amelyet 2013. október 4-én nyitottunk meg, a kastélyban zajló életet mutatja be a 19. században, valamint azt a környezetet, ahol Madách főműve megszületett. Az irodalmi alkotás, illetve az irodalmi környezet élményszerű bemutatásáról van szó, elsősorban képzőművészeti eszközök, valamint színpadi díszletek segítségével. Az ember tragédiája történetének képi megelevenítése magába foglalja a történelmi részt – azokat a szalonokat, ahol a Madách család egyes generációi éltek –, valamint az előadói részt (a kastély folyosóján), ahol Az ember tragédiája tizenöt színének különböző forrásokból (a magyar Zichy Mihály és Kass János grafikái, illetve a szlovák Nagy Zoltán) összeállított értelmezése tekinthető meg. A Tragédia képvilágával való megismerkedést követően kiegészíthetjük ismereteinket azokkal az információkkal és tényekkel, amelyek a Madách Imre életével és életművével foglalkozó kutatások eredményei: a tárlatnak ebben a részében két monitor nyújt lehetőséget az ismeretek mélyebb megismerésére és összegyűjtésére.

A kastélyban múzeumpedagógiai részt is kialakítottunk a gyermekek számára, ahol különböző tevékenységek végezhetők: színházi jelenetek létrehozása Az ember tragédiájának egyes színeiből, filmvetítés, munkafüzetekkel és munkalapokkal való tevékenység.

A kiállítás megnyitóján, 2014. március 26-án mutattuk be a háromnyelvű, Madách Imréről szóló honlapot is, amelyet a budapesti Tudományos Akadémia Könyvtár levéltári munkatársai, Babus Antal és Mázi Béla a Szlovák Nemzeti Múzeum Szlovákiai Magyar Kultúra Múzeumával közösen hoztak létre. Itt szeretnénk végül megjegyezni, hogy a múzeumunkban és emlékházainkban bemutatott kiállítások egyik nagy hozadéka számunkra az, hogy számos kiváló magyarországi szaktekintéllyel ismerkedhettünk meg, mint Csicseri-Rónay István, Kass János, Praznovszky Mihály, Kerényi Ferenc. Ők nemcsak az ajándékba adott művekkel (Zichy Mihály és Kass János grafikái Az Ember tragédiájához), hanem a barátságukkal és útmutatásaikkal is segítették a munkánkat.

Martos Gábor főszerkesztő

Olvasóink megszokhatták, hogy ebben a rovatunkban a szerkesztőség által feltett (kör)kérdésre legtöbbször négy választ olvashatnak. Amikor mostani vezető, a határon túli, konkrétan – az MNG új nagy kiállításhoz kapcsolódó – erdélyi múzeumi témánkat elindítottuk, szokásunk szerint a Disputa kérdését is igyekeztünk ehhez illeszteni. Mármost utólag nézve lehet, hogy a kérdésünk eleve rossz, megválaszolhatatlan volt: mind a két megszólalónk utal is erre lapunknak mindezek ellenére elküldött szövegében. És mert rossz kérdésre nyilván nincs jó válasz, ezért írásaikban valójában ők sem a mi eredeti felvetésünkre reagáltak; viszont érdekes adalékokat írtak meg a határokon átnyúló magyar–magyar múzeumi együttműködésekről, ezért is hozzuk le szívesen a szövegüket. A címet pedig direkt nem „igazítottuk” utólag a válaszokhoz, maradjon mindez így meg „korképnek”. Mint ahogyan az is, hogy a határainkon túlra elküldött (négynél jóval több) felkérésünkre a két beérkezett válasz mellett több visszautasítást is kaptunk. Ezek legtöbbször ugyanarra hivatkoztak, mint a válaszolók is, vagyis hogy nincs rálátásuk a jelenlegi magyarországi múzeumi gyűjteményezési-bemutatási gyakorlatra.

És jött egy olyan válasz is, amelyikből idéznék néhány sort.„Őszinte elnézést kell kérnem…, hogy mindeddig nem volt lelki erőm válaszolni, de ez bizony nem véletlen. (…) Nem könnyű őszintén szólni a …-i magyarság kulturális örökségéről, az állapotokról és azon kisstílű politikáról, amelyben kényszerül lubickolni. (…) Természetesen csak a saját nevemben beszélhetek, de ezt is csak nagyon óvatosan tehetem meg, még így levélben is. (…) Az a tapasztalatból eredendő őszinte véleményem, hogy a magyar nemzeti, azaz a magyarországi és a határon túli együttes magyar kulturális örökség ápolását, kutatását és értelmezését új alapokra kellene helyezni. Ha csak nem továbbra is a formalitás és a sorvasztás, hanem az állandó és tartós gyakorlati munka, a megőrzés, gyarapodás és példamutatás a kultúrpolitikai cél. Hogy tud-e, akar-e, bír-e a magyarországi és a határon túli magyar politika cselekedni (tettekkel, nem szájmozgással) elődeink tiszteletéért, a még élők megmaradásáért és az utódok rendíthetetlenségéért, ez a legfontosabb 21. század elejei magyar nemzeti és egyben muzeológiai kérdés! Az egyetlen húsba vágó határon túli magyar kérdés az, hogy megőrződik-e az örökségünk testben, lélekben és tárgyban, vagy elporlani hagyjuk? Üdvözlettel és tisztelettel: …” – és itt áll a levélíró neve; ahogyan mondani szokták: „név és cím a szerkesztőségben”.

És egyelőre ugyanitt vannak a további kérdések is…