Hogyan halad a hazai múzeumok gyűjteményeinek feldolgozása?

MúzeumCafé 32.

Ha a Google-keresőbe beírjuk magyarul a múzeum szót, konkrét múzeumokhoz irányít, vagy a múzeum oldalhoz. Ha angolul írjuk be, megkapjuk a múzeum fogalom meghatározását. Kiindulásul már ez is sok mindent elárul a múzeumok helyéről, értékeléséről Magyarországon és a „világban”.

Az angol nyelvű meghatározás szerint a múzeum olyan intézmény, amely gyűjti, megőrzi (konzerválja) a (mű)tárgyakat, amelyek tudományos, művészeti, kulturális vagy történeti értékűek, és ezeket a köz számára elérhetővé teszi (állandó és időszaki) kiállításokon. A közzétételhez tartozik a publikálás is, de a digitalizáció egyre növekvő jelentőségét is kiemeli a leírás, és utal arra, hogy a múzeum a 21. században digitális információs bázis is egyben, virtuális tárgyakkal és kiállításokkal, amelyek szintén elérhetők a köz számára, és korlátozás nélkül tanulmányozhatók.

Ha tájékozódni szeretnénk a gyűjtemények feldolgozottságáról az európai és tengerentúli múzeumokban, a legtöbb intézmény – és nemcsak a nagy, nemzetközi hírűek – honlapjáról elérhetők a gyűjteményi adatbázisok. Vegyünk például egy közelit, a bécsi Belvedere képtárat. A többnyelvű honlap „kutatás” menüpontjában található a „digitális Belvedere”. Mielőtt elkezdenénk a keresést, pontos felvilágosítást kapunk arról, mit nyújt az adatbázis minden műtárgy vonatkozásában. A mű címét, keletkezési idejét, a művész nevét, életének dátumaival, a tárgytípust, anyagát, technikáját, méretét, tömegét, a szignatúrát, jelzést, leltári számot, provenienciát, a leltárkönyvi leírást, stíluskorszakot, kultúrkört, a keletkezés helyét, a tárgy leírását és a hasonló tárgyak felsorolását. És persze nyomdai minőségű képet. Azért írom le mindezt ilyen részletesen, hogy mindezek ismeretében tekinthessük át a magyar példákat.

Talán nem túlzás megállapítani, hogy a rendszerváltás óta eltelt huszonkét évben – amely nagyjából a számítógép, az internet és a digitalizáció viharos gyorsaságú és tömeges elterjedésének az időszaka is –, a múzeumi gyűjteményeknek az ezen a téren elért feldolgozottsága ügyében nagyon kevés történt, az is szervezetlenül, átfedésekkel, drágán és kevés eredménnyel.

De mielőtt megismernénk a helyzetet, érdemes összefoglalni, hogy a hagyományos, kiadványokban és folyóiratokban történő gyűjtemény-feldolgozás mennyi és milyen eredményt hozott. Merthogy ezekre azután volt elég idő – nagyjából az a kétszáztíz év, amióta közgyűjtemény létezik Magyarországon. Kezdetben nem is tűnt ez problémának, sőt magától értetődő volt a gyűjteményi katalógusok készítése. Az országos múzeumok mai rendszerének létrejöttével valahogy megállt ez a dolog. Úgy tűnik, amíg egyetlen anyaintézmény volt, a Magyar Nemzeti Múzeum, addig a teljes, mindenre kiterjedő gyűjteményi és kiállítási katalógusok naprakészen létrejöttek. Ez már csak töredékesen és hiányosan folytatódott a 20. században – az utolsó, ma már szinte hihetetlenül sokoldalú, mindenre kiterjedő katalógus Az Országos Magyar Szépművészeti Múzeum Állagai 1914–1915-ben megjelent négy kötete volt. A két világháború közötti csökkenő számú példát 1945 után még kevesebb követte. Vajon miért alakult úgy, hogy a múzeumi alapfeladatok egyik legfontosabbikát egyre inkább mellőzték a múzeumok? Miért nem volt – és maradt – a hazai közgyűjtemények első évszázadához hasonlóan magától értetődő a gyűjteményi katalógusok készítése?

A gyűjtemények szerencsére gyarapodtak, de közzétételük nem követte ezt. Mintha a szakma csak a maga számára tartotta volna fontosnak a gyűjtemények elérhetőségét. Érvényes volt sajnos ez a vidéki múzeumokra is. A gyűjteményi katalógusok itt is lassan és töredékesen készültek, és míg az országos intézmények, ha vontatottan is, változó eredménnyel, de haladtak a nyomtatott gyűjteményi katalógusok megjelentetésében, a vidékiek – megyei vagy városi, területi múzeumok – leginkább évkönyveikben, kiállításokhoz kapcsolódóan, ritkán önálló kötetben, esetleg OTKA-pályázat révén, illetve az állandó kiállítások katalógusaiként tettek közzé gyűjtemény-(rész)feldolgozásokat.

Mi az oka ennek a lemaradásnak? Sajnos azt a választ kell adni erre, hogy a belső és külső igény, szükséglet hiánya. A belsőé, vagyis a múzeumi munkatársaké, akik közül még ma is sokan egyfajta hitbizománynak tekintik a gyűjteményeket, és sem szándékukban, sem érdekükben nem áll azok elérhetővé tétele a köz számára. A külsőé, vagyis a közé, a társadalomé, mindannyiunké, akik nem éreztük szükségét annak, hogy megismerhessük, saját tudásunk részévé tegyük a múzeumi gyűjteményeket. Talán azért sem, mert nem is lehetett – éppen a korábbiak miatt – tudni, hogy mi is az egyáltalán, amit nem érünk el.

Az internet általános használatával – gondolnánk – mindez alapjaiban megváltozott. De mégsem így történt. Az elmúlt két évtizedben elindult ugyan a múzeumi gyűjtemények számítógépes feldolgozása, de nem eltökélt fenntartói szándékkal, egységes rendszerrel és támogatással. Bizonyos időközönként a múzeumok kipróbálhattak bizonyos rendszereket, de végül egyikről sem született döntés az általános és kötelező felhasználás vonatkozásában. Így azután jószerivel ahány múzeum, annyiféle feldolgozási mód létezik. Egyedi adatbázisok sokaságát használják ma a különböző múzeumokban, és jóllehet vannak olyan szoftverek, amelyeket egy gyűjteménytípus (például képzőművészeti) esetében több vidéki és országos közgyűjtemény is alkalmaz, általános és egységes rendszer még mindig nincs.

Mi az, ami van? Az egyedi adatbázisok, gyakran csupán excel-táblázatok (többnyire képek nélkül) mellett egyre szélesebb körben elterjedt és befejeződött a leltárkönyvek digitalizálása. Ez is nagy eredmény, hiszen nem romlik tovább azok állaga, és a kutatást is könnyebbé teszi. Szintén egyre gyakoribb az egy-egy gyűjteményt feldolgozó tematikus CD-k, DVD-k készítése. És bár létezik, de nagyon kevés helyen, kisszámú anyaggal, nem ritkán hiányos adatelérhetőségekkel a gyűjtemények múzeumi honlapokon történő közzététele. De sajnos itt sincs egységes protokoll, így történhet meg, hogy teljesen eltérő használhatóságú gyűjteményi adatbázisok készülnek. És a régi, jól ismert hitbizomány-szemlélet maradványaként még mindig ott tartunk, hogy egy adatbázis a külső felhasználó számára „korlátozott hozzáférésű” lehet. Vajon miért kapunk teljesen használhatatlan, súlyosan hiányos „adatbázist” például a Hajdúsági Múzeum NKA-pályázat által támogatott és finanszírozott képzőművészeti gyűjteményfeldolgozását meglátogatva a honlapon? És miért lehet teljes gyűjteményfeldolgozást elérni a már idézett bécsi Belvedere honlapján?

Ha végigtekintünk a vidéki múzeumok kínálatán, azt tapasztaljuk, hogy a digitalizált leltárkönyvek mellett a legnagyobb eredmény teljes gyűjteményegységek feldolgozása és elérhetővé tétele a honlapokon. Sok helyen előnyben részesítik a tematikus gyűjtemény DVD-sorozatokon történő megjelentetését, és ahol a feldolgozások megtörténtek, azok általában a honlapokon is hozzáférhetők. Születtek olyan, intézmények fölötti, pontosabban több múzeumot összefogó projektek is, amelyekben egy-egy műtárgytípus országos feldolgozása volt a cél. Ilyen például a képeslapgyűjtemények anyagának közzététele (Magyar Múzeumi Képeslap Katalógus – A magyar múzeumok képeslap katalógusának adatbázisa; jelenleg négy intézmény csaknem 150 ezer képeslapja kereshető és tekinthető meg az oldalon), vagy az egykori vármegyegalériák megyei múzeumokba került festményeit összegyűjtő adatbázis és honlap formájában közzétett feldolgozás. Közbevetőleg meg kell említeni egy fontos tényezőt: a külső cégek részvételét a digitalizálásban. Ezt egyfelől gyakran elutasítóan és ellenszenvvel kezelik a múzeumi szakemberek, azok, akik másfelől évről évre beleírják beszámolóikba, hogy milyen nagy szükség lenne adatbevivőre, és ha már nem sikerül ezt elérni, akkor a gyűjteménykezelő feladata mindez, holott ki más lenne alkalmas erre a munkára, mint maga a muzeológus, akinek alapfeladata a gyűjtemény nyilvántartása, feldolgozása – és ez a munka bizony éppen ilyesmi.

Szokás szakmai körökben holmi technikai feladatként emlegetni a gyűjteményfeldolgozást, holott ha van vonzó, értékes és érdekes múzeumi-muzeológusi alapfeladat, akkor az leginkább egy-egy tárgy meghatározása, pontos és alapos leírása, közzététele. Egy szakember élete munkájának minden tapasztalata belesűrűsödhet egy gyűjteményi katalógus műtárgyleírásaiba.

Visszatérve a körképhez: a lemaradás súlyossága kétségbeejtő tény, ezt érzékeltetve idézek egy megyei múzeumigazgatót, aki emlékeztetett arra, hogy a Múzeumi iránytű sorozatban 2009-ben megjelent 3. kötetben, amely a Múzeumi szakemberek a közoktatás szolgálatában címet viselte, leírta az informatikai teendőkről szóló legsürgősebb teendőket – és azóta az égvilágon semmi sem történt. Márpedig ez a három év, ahogyan fogalmazott, az informatikában olyan, mintha a papír alapú közgyűjteményi világban mondjuk 50-80 évig semmit sem csinálna senki egy intézményben, vagyis szerinte a lemaradás elszomorító, sőt gyakorlatilag behozhatatlan. És mi a helyzet az országos múzeumokban, a nagy, európai hírű gyűjteményekben? Számos országos múzeum rendelkezik már honlapról (is) elérhető gyűjteményi katalógussal. A teljes feldolgozottságtól nagyon messze vagyunk még, de már az is nagy lépés, ha a legjelentősebbnek tartott és többnyire – éppen ezért – legtöbbet használt gyűjtemények elérhetők ily módon is. Persze nem mindegy, hogyan.

A Magyar Mezőgazdasági Múzeum Képzőművészeti Gyűjteményének adatbázisa például jól felépített, de egy szakember vagy egy érdeklődő látogató számára mindig jobb megoldás, ha nem keresgélnie kell, hanem a gyűjtemény minden darabja eleve „szem előtt van”. Alighanem többször fordul ugyanis a gyűjtemény megismerésének, mint egy konkrét tárgy keresésének a szándékával a kutató egy adatbázishoz. Példa értékű a Szépművészeti Múzeum rajz- és grafikai gyűjteményének csaknem ötezer műtárgyát feldolgozó és közzétevő angol nyelvű digitális katalógus. Az angol nyelvű elérhetőség a kulcsa annak, hogy a nemzetközi kutatás számára is ismert és könnyen használható legyen egy gyűjtemény. Ennek az adatbázisnak a felépítése is mintaszerű.

Általánosabb azonban az országos múzeumok esetében, hogy egy-egy gyűjteményt egy kép képvisel a honlapon (Magyar Nemzeti Múzeum), vagy a gyűjtemények bemutatásánál hosszabb szöveget, több képet találunk (Magyar Természettudományi Múzeum), esetleg virtuális kiállítást láthatunk (Bélyegmúzeum) – de a leggyakoribb még mindig az, hogy semmilyen gyűjteményi adatbázist nem ér el a felhasználó.

Ha ez a körkép túl sötétre sikerült volna, nem kell elkeserednünk, mert kormányzati szinten keresik a kiutat. A Nemzeti kulturális közfoglalkoztatási program keretében 2012 októberében digitalizációs folyamat kezdődött el – először Kecskeméten. Ennek keretében közép- és felsőfokú végzettséggel rendelkező álláskeresők számára egyedülálló lehetőséget kínál: kulturális archivátorként foglalkoztatják őket. 2013. február 1-jétől országos szinten már száz fővel folytatódhat a program. A digitalizáció segítségével valamennyi kulturális emlék, nemzeti, települési, egyházi és magángyűjtemény olyan adatbázissal látható el, amely új utakat nyit meg a kultúra, az életen át tartó tudásszerzés előtt – tudtuk meg a sajtóból De valóban ez lenne a megoldás?