Hogyan lett a korábbi 20er Hausból napjainkra 21er Haus
Szép kilátások a bécsi Schweizergartenben
MúzeumCafé 27.
Igazi népünnepélyt rendeztek tavaly november 15-én Bécsben, a Südbanhof melletti Sweizergartenben a város új múzeuma, a 21er Haus megnyitóján. Marcus Geiger az állami ünnepségek külsőségeinek paródiájaként óriási vörös szalagokkal kötötte át az épületet, mint egy hatalmas ajándékdobozt. Az irónia mellett azonban alighanem némi meghatottság is átszínezi a művészi gesztust, hiszen a múzeum megnyitásával egy több mint százéves álom teljesült be: bármilyen meglepő, a korábbi ideiglenes megoldások után most következett be az a pillanat, amikor valóban állandó otthont kapott a kortárs művészet a császárvárosban.
Schöne Aussichten! (azaz Szép kilátások) – az új múzeum első kiállítása ezt az igencsak találó címet viseli. Egyrészt arra utalva, hogy a csupa üvegfalú épületből tényleg minden irányban szép kilátás esik a környező park fáira, másrészt pedig a Belvedere szót fordítja pontosan németre, aminek nemcsak geográfiai vonatkozása van, nevezetesen hogy a 21er Haus alig néhány száz méterre található a Belvederétől, hanem utal az új múzeum intézményi hátterére is, a kortárs művészeti múzeum ugyanis a Belvedere részeként nyílt meg. De az elnevezés által elindított asszociációk folytathatók tovább is: szép kilátást kínál az új intézmény az osztrák művészet 1945-től máig tartó korszakának nemzetközi kontextusban való bemutatására, és az osztrák idegenforgalmi szakemberek is azt remélik, hogy a kulturális turizmus tovább erősödhet az új múzeum megnyitásával. Annál is inkább, mivel az utóbbi tíz évben, a MuseumsQuartier megnyitása óta nem volt ilyen jelentős múzeumi beruházás Ausztriában. Ahogyan Claudia Schmid kulturális miniszter fogalmazott a megnyitó alkalmából: „November 15. ünnepnap az osztrák művészet és minden jelenlegi és leendő művészetbarát számára. A mai nappal az utóbbi évtizedek egyik legnagyobb kulturális infrastrukturális projektjét fejezzük be.” A miniszter öröme annál is jogosabb lehet, mivel az osztrák kormány jelentős összeggel járult hozzá a projekt finanszírozásához: a mintegy 32 millió eurós (több mint tízmilliárd forint) összköltség felét adta a minisztérium, egyharmada a gazdasági és turisztikai tárcától érkezett, 2,6 milliót a Belvedere saját bevételeiből, illetve szponzori támogatásból fordítottak a beruházásra, másfél millió euró pedig a Wotruba-alapítványtól érkezett.
Bármennyire jelentős is az összeg, ennyiből azért nem lehetett volna felépíteni egy majdnem hétezer négyzetméteres, 2275 négyzetméternyi kiállítási területet magába foglaló múzeumot. Csakhogy az épület nem is új; akik az ezredforduló előtt figyelemmel kísérték a bécsi művészeti szcéna történéseit, azok már a 21er Haus kifejezést olvasva rájöhettek, hogy arról az épületről van szó, amelyben 1962 és 2000 között a 20er Haus, a Museum Moderner Kunst Striftung Ludwig (Mumok) kiállítóhelye működött, és amely épület 1958-ban készült el a brüsszeli világkiállítás osztrák pavilonjaként, és az ezredforduló évében éppen azért szüntette be a működését, mert a Mumok 2001-ben az új MuseumsQuartierben felépült otthonába költözött. A következő évben aztán a Schweizergartenben álló épület a Belvedere részévé vált.
Mint oly sok más mozzanatnak ebben a történetben, ennek a döntésnek is messze nyúló előzményei voltak. Már a Sezession művészei felvetették ugyanis egy modern galéria szükségességét; ez az igény 1903-ban teljesült, amikor is császári dekrétummal megalapították a Moderne Galerie-t. Az akkori modern és kortárs művészet alkotásait előbb az Alsó Belvedere termeiben, később az Orangerie-ben helyezték el, megteremtve ezzel a mai Österreichischen Galerie Belvedere bölcsőjét. Az azonban már a kezdetektől fogva világos volt, hogy a barokk környezet nem igazán megfelelő a művek bemutatására. A modern és még inkább a kortárs művészet végleges otthonának megteremtéséhez vezető út következő szakasza mégis csak azokban az években kezdődhetett el, amikor az 1955-ös államszerződés értelmében Ausztria visszanyerte a függetlenségét, és amikor az 1958-as brüsszeli világkiállítás alkalmából a brüsszeli királyi parkban egy olyan impozáns pavilonnal kívánták reprezentálni az országot, amely egyszerre utal az új státusra és az ország minden irányban való nyitottságára. Az osztrák tervezők számára kiírt pályázatot Karl Schwanzer nyerte meg, talán azért, mert valóban sikerült az, amire törekedett: „minimális eszközökkel maximális hatást elérni.” Az anyagválasztásnak statikai okai is voltak: a brüsszeli Parc Royal talajviszonyai miatt könnyűszerkezetes épületre volt szükség, ráadásul a rendelkezésre álló 35 millió schilling is jócskán elmaradt más országok lehetőségeitől. A tervező azonban a szükségből erényt kovácsolt: az emeletén 40 × 40 méteres épület szinte lebeg a talaj fölött, és a benne megfogalmazódó technikai innovációt és világképet a világkiállítás zsűrije ugyanúgy Grand Prix-vel honorálta, mint az épülethez kötődő legjelentősebb művészi alkotást, Fritz Wotruba monumentális figurális reliefjét.
Hogy a brüsszeli épület nem jutott ugyanolyan sorsra, mint évtizedekkel később Makovecz Imre sevillai pavilonja, abban éppen Wotrubának voltak érdemei. A művész, aki egy cseh szabó és egy magyar szolgálólány gyermekeként vált a 20. századi szobrászat egyik legjelentősebb alakjává, 1945 után az osztrák kulturális élet legbefolyásosabb személyiségei közé tartozott. Neki, és az elképzeléseit támogató Heinrich Drimmel oktatási miniszternek köszönhetően sikerült az épületet 1962-ben a Schweizergartenben újraépíteni.
- szeptember 20-án nyílt meg az épületben a frissen alapított Museum des 20. Jahrhunderts, amely egészen 2000-ig itt is működött. Kezdetben az emeleten kapott helyet a gyűjtemény, és a korábban nyitott, a bécsi újjáépítéskor üvegfallal körülvett földszinten rendezték az időszaki kiállításokat és a különböző társművészeti eseményeket. A működésben a nyolcvanas évek elején következett be jelentősebb változás, amikor is a néhány évvel korábban a Künstlerhausban bemutatott aacheni Ludwig-gyűjtemény egy része alapítványként a múzeumba került. Akkor bérelte ki a múzeum a város másik végében lévő Liechtenstein-palotát, ahol az alapítványhoz tartozó műalkotásokat és a múzeumi szerzeményeket állandó kiállításon mutatták be; ezzel a 20er Haus különböző időszaki kiállítások otthona lett.
A Mumoknak, mielőtt a MuseumsQuartier-be költözött volna, négy nagy korszaka volt, és mindegyik egy-egy igazgatója nevéhez fűződik. Nagyjából tíz évig tartott mindegyik, és bár mind a négy karakteresen különbözött egymástól, abban mégis hasonlóak voltak, hogy valamennyiben következetesen végigvitt program valósult meg. Az alapító Werner Hoffmant 1969-ben Alfred Schmeller követte, akitől 1979-ben Dieter Ronte vette át a vezetést, végül 1990-től 2001-ig Hegyi Lóránd volt az igazgató, aki egyszerre igyekezett megerősíteni a kapcsolatokat a kortárs művészet nagy nemzetközi központjaival és bekapcsolni a kortárs művészet nemzetközi véráramlataiba Kelet-Közép-Európának a volt szocialista tömbhöz tartozó országait. A Zurück in die Zukunft című, az 21er Haus megnyitása alkalmából megjelent kötet részletesen taglalja a „20. századi ház” működésének történetét, bemutatja az egyes időszakokban kialakított súlypontokat, kiemeli a nagy kiállításokat. A krónikából kiderül, hogy a magyar művészet az épületben jelen volt már az első, Kunst von 1900 bis Heute című nagy áttekintő kiállítástól kezdve, amelyen Moholy-Nagy László és Victor Vasarely művei szerepeltek. 1967-ben Derkovits-kiállítást rendeztek, Kassák, Schöffer, Vasarely szerepelt a kinetikus kiállításon, 1975-ben egyéni tárlata volt Moholy-Nagynak. A kortárs magyar művészet szempontjából is kiemelkedően jelentős volt az 1984-es Orwell und die Gegenwart című bemutató Erdély Miklós, Gáyor Tibor, Megyik János alkotásaival, a következő évi „nőművészeti” tárlaton pedig Maurer Dóra szerepelt, 1987-ben Lugossy Mária egyéni bemutatkozására került sor, az Expressiv című tárlat alkotói között ott volt Jovánovics György, Baranyay András, Birkás Ákos, Erdély Miklós is. Fehér László és Pinczehelyi Sándor állított ki a Zeichen im Fluss című 1990-es tárlaton, Fehér, Kelemen Károly és Hencze Tamás pedig szerepelt a múzeum új szerzeményeit bemutató 1993-as kiállításon. Hegyi Lóránd 1996-ban Birkás Ákosnak egyéni kiállítást rendezett, Drozdik Orshit és El-Hasszán Rózát az 1999-es La casa il corpo il cuore című csoportos tárlaton szerepeltette, az ugyanabban az évben sorra került Aspekte/Pozitionen című, Közép-Európa művészetének utolsó ötven évét reprezentáló tárlaton pedig Korniss Dezsőtől Kondor Bélán át Benczúr Emeséig mintegy harminc magyar alkotót mutatott be.
Sok ez vagy kevés? Más országok művészeivel összevetve talán el lehetne ezt dönteni, de aligha ebből a szempontból nézve ítélhető meg a 20er Haus története. Inkább onnan, hogy valóban olyan közvetítő szerepet töltött be Ausztria és a külvilág, a Nyugat és a Kelet művészete között, amelyre nyugodtan alapozhat utódja, a 21. század múzeuma. A folytonosságnak kézzelfogható bizonyítéka és szimbóluma is maga az épület és annak építészeti rekonstrukciója, illetve adaptációja. Jelképes már az is, hogy a rekonstrukciót tervező Adolf Krischanitz az eredeti épület tervezőjének, Karl Schwanzernek a tanítványa volt, a feladatot azonban nem ezért kapta, hanem egy az EU-országok építészei számára kiírt pályázat nyerteseként. Az épület tömegét, eredeti könnyed, lebegő hatását természetesen nem változtatta meg, az eredeti elemeket azonban újakkal egészítette ki, amelyek az egyes funkciók eredményesebb kiszolgálását célozzák. A már korábban is volt föld alatti tereket alaposan kibővítette, így mind a raktárak, mind a könyvtár területét jelentősen megnövelte, s ezekben a föld alatti terekben helyezték el a Wotruba-gyűjteményt is. Mivel az épület előtti tér lehetőséget adott rá, kibontották a föld alatti falak egy részét, így a művek természetes megvilágításban is élvezhetők. Itt kapott helyet egy kávézó-étterem és a különböző csoportos foglalkozások terme is. A föld alatti második szinten helyezték el a szövetségi Artotékát. A jelentős föld alatti bővítés mellett egy fölfelé mutató jelet is tervezett az építész, egy üvegtornyot, amely a főépülettől nem messze áll, és egy földalatti folyosóval kapcsolódik vele össze. Ez a torony egyrészt sokkal hangsúlyosabbá teszi az épület megjelenését, másrészt irodákat és a működtetést kiszolgáló helyiségeket foglal magába.
Magának a főépületnek a térszerkezete nem változott, bár bizonyos részletek ott is hangsúlyosabbá váltak, mint amilyenek korábban voltak. A Blickle Kino, ahogyan név nélküli mozielődje is, a képző- és médiaművészet közötti sokszínű kapcsolatokat a kortárs film- és videoművészet kontextusában, a művészettörténeti szempontokat is érvényesítve kívánja bemutatni, a könyvesbolt a könyvművész Bernhardt Cellának és könyvművészeti szalonjának köszönhetően a világ első olyan múzeumshopjává alakult át, amely teljes egészében művészi szempontok alapján formálódik. A kettő között pedig a hatalmas üvegfalú földszintes tér és a zártabb térhatású emelet már megjelenésével, a tér igények szerinti gyors, rugalmas felosztásának a lehetőségével is azt sugallja, hogy az osztrák kortárs művészet múzeuma minden irányban nyitott intézményként működik majd. Mivel a kortárs művészet fogalmát tágan értelmezik a múzeum vezetői, a legújabb generációk alkotásai egyrészt az 1945 utáni osztrák, másrészt a nemzetközi kontextusban jelennek meg, a programnak egyaránt meghatározó részét képezik a tematikus és az egyéni kiállítások, a képzőművészetet, valamint a társművészeteket reprezentáló bemutatók.
Ezt a programot tükrözi a múzeum első nagyszabású kiállítása is, az Utopia Gesamtkunstwerk (megtekinthető május 20-ig), amely nem egyszerűen történeti képet kíván rajzolni az összművészeti törekvések jelenlétéről az antik, illetve a modern művészetben, hanem azt kívánja bebizonyítani – ahogyan egyébként arra például Harald Szeemann korszakos jelentőségű Der Hang zum Gesamtkunstwerk című tárlata is kísérletet tett –, hogy a téma ma is igencsak időszerű. Éppen az elmúlt évtizedek nagy társadalmi megrázkódtatásai involválják a kérdést, hogy a művészetnek milyen lehetőségei vannak arra, hogy új társadalmi modellek, magatartásformák kialakítását, új kérdések megfogalmazását elősegítse. Az, hogy a múzeum éppen a Belvedere egyik intézményeként vállalkozik arra, hogy a művészet új törekvéseit az őket körülvevő társadalmi közeggel szoros kapcsolatban mutassa be, tulajdonképpen egyáltalán nem meglepő, ha arra gondolunk, hogy eddig is a Belvederéhez tartozott az Augarten Contemporary, amelyet 2001-ben kifejezetten egy karakteres kortárs művészeti program lebonyolítására hoztak létre. Az 21er Haus megnyitásával a múzeum ezt a programot a Schweizergartenben lévő épületben folytatja, így az Augartenben lévő kiállítótér felszabadul. Pontosabban ugyancsak új intézményi keretek között folytathatja a munkáját, mert 2012-től a Thyssen-Bornemissza Art Contemporary kiállítóhelye lesz. Miközben tehát egy új múzeummal gyarapodik az osztrák kortárs művészet, valójában két intézménnyel lesz gazdagabb. Az együttműködés, fogalmaz a Belvedere igazgatónője, Agnes Husslein-Arco, a közte és Francesca von Habsburg közötti régi barátságon alapul – és, tehetjük hozzá, azon a hazai múzeumi szakemberek számára talán furcsának tűnő elképzelésen, hogy a kortárs művészet sikeréért lehet dolgozni közös erőfeszítéssel, állami és magánintézmények összefogásával, minden lehetséges erő és eszköz felhasználásával is. Látszólag magától értetődő ez az igazság, de, úgy látszik, egy szép kilátást nyújtó bécsi múzeumépületbe kell ellátogatnunk, hogy újra tudatosodjon bennünk.