Idén február végén, csaknem húsz év után bezárt a szegedi múzeum Csongrád megye népművészete címet viselő tárlata. A kiállítás 1991-ben nyílt meg, harmadikként a múzeumépület 1989-es felújítását követően rendezett új, állandó kiállítások sorában. A tárlat keretében a megyében működő, jelentősebb néprajzi gyűjteménnyel rendelkező múzeumok népművészeti tárgyainak színe-javát láthatta a közönség, a legkorábbi, 18. század közepéről származóktól az 1920-as évek paraszti művészetét reprezentálókig. A kiállítás rendezője, Juhász Antal szélesebb körű népművészet-értelmezésébe nemcsak a parasztok által használt, de a hagyományos közösségek számára készült, művészi megformálású tárgyak is beletartoztak, így a tárlat az öltözködés, a lakásbelső, a pásztorművészet és a szakrális emlékek stílusváltásai mellett a vidék kézműiparának fejlődéséről is képet adott. A forgatókönyv alapjául az a többéves, néprajztudósok és muzeológusok részvételével folytatott kutatómunka szolgált, amelynek eredményeként az azonos című kötet az Európa Könyvkiadó Népművészeti örökségünk című sorozatában egy évvel korábban megjelent. A tárlatot a szakmai igényesség mellett a megjelenítés puritánsága tette időtállóvá: a fehér falak, a sötétre pácolt fadobogók, a csupa üveg tárlók között a tárgyak maradtak a főszereplők (a látványterv Kamarás Bori munkája volt). Talán ha nem érezzük a gyűjtemény összetettsége és a közönség érdeklődésének újabb irányai által keltett késztetést a változtatásra, a kiállítás némi felújítás után tovább is kiállta volna az igényes látványosság próbáját.

Az új állandó kiállítás a „szegediségről” szól, szakítva a korábbi néprajzi tárlatok népművészet-centrikusságával (Csongrád megyei festett bútorok 1978; Csongrád megye népművészete 1991). Az alapgondolat nem új, hasonló, a hagyományos paraszti világ szélesebb körű, átfogó bemutatására évtizedekkel korábban már vállalkozott a múzeum. Az új tárlat forgatókönyvének írása közben (Bárkányi Ildikó, Fodor Ferenc és Szabó Magdolna munkája) hasonló szándék vezérelt bennünket, mint feltehetően az 1960-as évek néprajzi tárlatának rendezőjét is: visszatértünk a gyűjtemény sokrétűségére alapozott, a helyi identitást kifejező tárlat gondolatához. Elméleti háttérként szegedi születésű vagy a városhoz kötődő, országos, sőt európai elismertséget szerzett néprajztudósok eredményeire támaszkodhattunk. Az „ö”-ző nyelvjárást beszélő, mélyen katolikus érzelmű „szögedi nemzet” fogalmát Bálint Sándor határozta meg és töltötte meg több évtizedes kutatásai során összegyűjtött népéleti és néplélektani adatok sokaságából álló tartalommal. A „szegediség” persze nemcsak néprajzi, tudományos konstrukció, az összetartozás tudatát másfél évszázadon át mélyen ápoló közösség identitásáról olyan szépírók is tanúságot tettek, mint Tömörkény István (aki „mellesleg” a múzeum néprajzi gyűjteményének alapítója is volt) vagy kortársaink közül Temesi Ferenc és Darvasi László. Az alföldi paraszti és a 20. századi parasztpolgári életmód vonásai közül így azokat emeltük ki, amelyeket sajátosan idevalónak, a városra és a környező nagytájra kivételesen jellemzőnek tartottunk. Fontos szempont volt az is, hogy elsősorban olyan momentumokat mutassunk be, amelyek továbbélése, ha átalakult formában vagy némiképpen átértelmezve is, de napjainkban is megfigyelhető.

Míg a 19. században nagyvárossá váló Szeged lakóinak csaknem másfél évszázada zajló expan-zióját a Duna–Tisza-közi Homokhátságra térképen tudjuk megjeleníteni, a jellegzetes nyelvjárás a néprajzi gyűjtéseken rögzített beszédrészletek meghallgatásával válik élménnyé.

A Tisza közelsége ma is meghatározza a szegediek mindennapjait, bár a folyó gazdasági jelentősége napjainkban már lényegesen kisebb, mint akár még ötven-hatvan éve is. A hozzá kapcsolódó haszonvételek közül kiemelt helyen szerepeltetjük a halászati eszközöket, de a szállításban, közlekedésben, halkereskedelemben valamikor kulcsfontosságú szerepet betöltő, „víz ellen”, lóval vontatott fahajók építéséről is megemlékezünk.

Hangsúlyos része a kiállításnak a hagyományos gazdálkodási módok bemutatása. A 20. század első felében történetivé vált pusztai nagyállattartás és pásztorkodás eszközei mellett a ház körül tartott jószágok gondozásának kellékei is megjelennek, kapcsolódási pontokat kínálva a jelenkori önellátó családi gazdaságok tevékenységéhez.

A homok termővé tétele a szegedi parasztság mindennapos, hősi küzdelme az anyaggal. A Homokhátság „meghódítása” a 19. század közepétől kezdődött, amikor a túlnépesedő város a tulajdonát képező legelőket felparcellázta, és bérbe adta a földet megélhetést kereső kisparasztcsaládoknak. A homoki gazdálkodás régi eszközei közül nem egy, például a méretében is hatalmas fogashenger (amellyel szalmát forgattak a homokba, hogy megkössék a szél ellen) és a szélhordta buckák egyengetésére alkalmas, lóval vontatott högyhúzó használata kötött talajon értelmét veszti. Szeged egyik legfontosabb mezőgazdasági exportcikke a 19. század végétől mintegy évszázadon keresztül a helyben feldolgozott fűszerpaprika volt. Termesztésével parasztcsaládok, felvásárlásával paprikakofák, feldolgozásával paprikamolnárok, értékesítésével kereskedődinasztiák (csak a legismertebbeket említve: Kotányi, Danner, Csonka, Pálfy, Bokor) foglalkoztak. Bár a kiállításon elsősorban a hagyományos termesztés eszközeit mutatjuk be, a kereskedelemben használatos dobozok, számlák, cégpapírok is megjelennek a téma kapcsán.

A Szeged vidéki homok kitűnően alkalmas a szőlőművelésre. A filoxéra pusztításával szemben a homoki szőlők ellenállónak bizonyultak, ezért a 19. század végétől a telepítések nagyobb ütemben zajlottak. A szőlőművelés és a borászat napjainkban fellendülő ágazata a vidék mezőgazdaságának, így a hagyományos eszközöknek (prés, permetezők, metszőkések, ollók stb.) a bemutatása nemcsak történeti jelentőségük miatt tűnt indokoltnak.

A szegedi kézműveshagyományokat három mesterség jeleníti meg a kiállításon. A kiválasztás szempontja nem a mesterek létszáma vagy az ipar gazdasági súlya, inkább árujuk helyi íze és sajátossága volt. A szegedi papucsos és késes mesterség szerszámainak, díszes és hétköznapi használatra való termékeinek bemutatása egyértelmű volt számunkra. A szegedi papucs készítéséről Bálint Sándor jelentetett meg tanulmányt. A készítésében és formájában török kori hagyományokat őrző lábbeli utcai viseletként először a város paraszti és szegényebb iparos rétegében hódított a 19. század végén, majd a 20. század első felében a polgárasszonyok is megkedvelték.

A szegedi mesterek termékei széles körben keresettek voltak, a szabadtéri játékok alkalmával is kínált portékaként pedig a szegedi papucs a ’30-as években országos hírnévre tett szert. 2005 óta védett termék, az utolsó, 1914-ben született papucsosmester, Rátkai Sándor néhány éve megnyílt látványműhelyének védnökségét Tokody Ilona vállalta. Az idős mester 2001-ben 22 pár remeket ajándékozott a múzeumnak, amelyek között valamennyi forma megtalálható, amelyet életében készített. A késes mesterség számára a hal formájú bicska hozott hírnevet, amellyel első készítője sikerrel szerepelt az 1900-as párizsi világkiállításon is. A kiállított szerszámok és termékek a Zsoldos késes család műhelyeiből származnak, egy részük a család utolsó iparos tagja, Zsoldos Géza jóvoltából került néhány éve a múzeumba. A szegedi kékfestők emléke a 20. század végére elhalványult, noha a század elején a várost az ipar dél-magyarországi központjaként tartották számon. Az utolsó szegedi kékfestő-dinasztia által használt mintázófák és a műhelyükben készült kendők méltán tarthatnak számot az érdeklődésre.

A szokáshagyományok közül – hely hiányában – csupán a búcsújárást mutatjuk be. A katolicizmussal mélyen átitatott szegedi parasztság két legfontosabb búcsújáró kegyhelye a bánsági Máriaradna és az alsóvárosi Havi Boldogasszony-templom volt. Míg az első a trianoni békeszerződés miatti határmegvonás után veszített jelentőségéből, az utóbbi napjainkban is több ezer zarándokot vonz. A búcsújárás tárgyi világának bemutatásához Bálint Sándor múzeumunkban őrzött hagyatékának darabjai közül is választhattunk. A szegedi parasztházak jellegzetes éke, a fűrészelt, napsugárdíszes deszkaoromzat – valóságos mérete miatt – csak digitális faliképen jelenhet meg a kiállításban.

Egy-egy kérdéskör bemutatásának alapját azok a tárgyak képezik, amelyeket az 1906-ban alapított, tekintélyesnek mondható néprajzi gyűjteményben őrzünk. Az ismeretszerzés lehetőségeit azonban más vizuális eszközökkel: fotónagyításokkal, érintőképernyőn megjeleníthető filmrészletekkel is bővítjük. Az ábrázolt világ teljesebbé tételére a témához tartozó hangok lejátszását is lehetővé tesszük: fejhallgató segítségével hallható például a harcsafogáshoz használt kuttyogató sajátos zaja, a kolompok, csengők egykor messze hangzó csengése, a pásztorok által használt terelőszavak, a gyékényszövő ráma csattogása.

Törekedtünk arra is, hogy a tárlat akadálymentes legyen. A tárlók magasságát és a multimédiás pultok elérhetőségét a mozgássérültek szemmagasságához igyekeztünk igazítani, a gyengénlátók számára pedig tapogatható tárgyakat és Braille-írással nyomtatott információkat helyeztünk el. A kiállításban egyébként alkalmanként néprajzi filmek vetítését is tervezzük.

A kiállítás látványtervének elkészítését a budapesti Artistaművek fiatal tervező-grafikusaira (Agócs Írisz és Seres Tamás) bíztuk. Koncepciójuk három alappillére a megjelenített információk rétegzése, a kiállítási tárgyak fókuszba helyezése és a látogatóbarát hangulat kialakítása. Ezek megvalósításához gondosan kiválasztott és alkalmazott színeket, a terem egyhangúságát megtörő, letisztult formavilágú installációt, stílusos tipográfiai és grafikai elemeket használtak fel. A kiállítás vizuális koncepciója jelenik meg a kapcsolódó kiadványokon (kiállításvezető, katalógus, múzeumpedagógiai foglalkoztató lapok) is.

A kiállítást befogadó terem 150 négyzetméter alapterületű, hosszúkás, téglalap alakú helyiség, a bejárattal szemközti oldalán hét hatalmas ablakkal. Az épület védett műemlék, így az installáció megépítésekor speciális belsőépítészeti megoldásokra volt szükség. A kivitelező szegedi cég (a Goboker Kft.) jól alkalmazkodott a speciális „terephez”: a műemlékvédelmi szabályok betartásához, a műtárgyvédelmi szempontból megfelelő alapanyagok felhasználásához, a világítás és a műtárgybarát környezet paramétereinek kialakításához. Az építés „csapatmunka” volt: a rendszeres találkozókon, megbeszéléseken a látványtervezők az esztétikai, a rendezők a szakmai, az építők a technikai, a restaurátor (Hamar Edina) pedig a műtárgyvédelmi kérdésekkel kapcsolatos szakmai álláspontjukat ütköztették és egyeztették.

A kiállítást a 2009-es ALFA program támogatásával (harmincmillió forint) és a t.i.o.p. 1.2.2./08/2. pályázaton nyert összeggel (informatikai eszközök, nyolcmillió forint) tudtuk megrendezni.