Arad a magyar történelem kultikus helye. Az itt kivégzett tizenhárom tábornok emléke volt a legfőbb indítéka az 1848–49-es szabadságharc ereklyéi összegyűjtésének és múzeumban történő elhelyezésének. Az ezt pártoló Kölcsey Egyesület tagjai mindent meg is tettek, hogy a gyűjtemény otthont kapjon. Azonban mint az előző századforduló számos más magyar városában, itt sem csupán múzeumalapításban gondolkodtak: kultúrpalotát terveztek, akárcsak Pozsonyban, Szegeden vagy Békéscsabán. Olyasmit, ami több mint múzeum, ami egy város kulturális életének központja lehet. Így amiként a magyar szabadságharc egyedülálló volt Európában, úgy a múzeum is egyedülálló lett. 1920-tól nem változott meg lényegesen az Ereklyemúzeum sorsa, gyűjteménye sem szenvedett károkat. Mindeközben a Kultúrpalota múzeuma egyre szélesedő feladatkört kapott, megváltozott gyűjteményi szerkezete. A második világháborút követően egy ideig még látogatható volt az ereklyegyűjtemény, majd raktárba száműzték. El nem feledkeztünk róla, de a múlt ködébe süllyedt, úgy gondolt rá mindenki, mint valamire, ami volt régen, egykoron. Sok időnek kellett eltelnie, mire – legalább virtuálisan – kiszabadult raktárbörtönéből, szakemberek számára megtekinthetővé, feldolgozhatóvá, közzétehetővé vált. De ez még csak afféle látszat-lét: a közönség számára továbbra is jórészt láthatatlan. Nem tudjuk, az öt szakágat gyűjtő és bemutató mai megyei múzeum mit tervez örökségével, csak reméljük, hogy hamarosan éppen olyan élő, ismert és látogatott lesz, mint a múzeum többi része.

A Complexul Muzeal Arad, vagyis, ha szó szerint akarjuk lefordítani, az Aradi Múzeumegyüttes valójában ma egy öt múzeumi szakágban gyűjteménnyel rendelkező, gyűjtő és kiállító megyei múzeum. Nem mindig volt azonban ilyen. 1891. január 13-án a tíz évvel korábban alapított aradi Kölcsey Egyesület hozta létre azt a múzeumi bizottságot, amely fő feladatának az 1848–49-es forradalom és szabadságharc eseményeinek megörökítését, dokumentumainak összegyűjtését és azok majdani bemutatását tartotta. A gyűjtemény Szabadságharcos Emléktárgyak Országos Múzeuma néven hamarosan az egyik legjelentősebb magyarországi szakkollekció lett. Klasszikus példája az Ereklyemúzeumnak – így is hívták sokáig. Ide gyűlt minden, ami kapcsolódott valamilyen módon 1848–49-hez – ereklyévé vált tárgyak, dokumentumok, iratok, fegyverek, festmények, grafikák, szobrok. 1903-ban már kétezer-háromszáz darabos volt a gyűjtemény, és a cél ekkor már ennek végleges elhelyezése és bemutatása volt. A Kölcsey Egyesület kezdetben a hagyományos 19. század végi múzeumalapítási metódust követte, egy megyei múzeum létrehozatalát tervezte, amely régészeti és történeti anyaga mellett a szabadságharc emlékeit is bemutatja. Az utóbbi elsősorban az aradi vértanúk mártírhalálának negyvenedik évfordulós aradi ünnepsége hatására lett elsőrendű feladat, az 1890-ben felavatott emlékmű pedig tovább erősítette azt a véleményt, amely szerint Arad városa a szabadságharc legfontosabb kultuszhelye. A múzeum létrehozatalának anyagi alapját a múzeumi bizottság élére kerülő Varjassy Árpád teremtette meg, aki a cári udvarban alkotó Zichy Mihály által felajánlott két allegorikus lap sokszorosítása révén befolyt összeget szánta az alapításra. Emellett természetesen gyűjtés, közadakozás is indult a múzeumépítés céljára.

Október 6-án, 1892-ben már az első látogatókat is fogadhatták, bár egyelőre csak ideiglenes helyen, és 1893. március 15-én a hivatalos megnyitó is megtörtént. 1903-tól évi hatszáz korona állami támogatást is kapott a gyűjtemény. Ám a múzeumépület még mindig hiányzott.

Bár a források 1909-re teszik a kultúrpalota építéséről szóló döntést, a Művészet című folyóiratnak már az 1902. évi első évfolyamának 222. oldalán Kultúrpalotát építtet Arad városa címmel híradás jelent meg, amely így folytatódik: „…s a tervek beszerzésére pályázatot hirdetett a magyar építőművészek közt. A beérkezett pályaműveket az aradi bizottság felküldte a budapesti Mérnök- és Építész-Egyesületnek szakvélemény adása céljából.” Ez a fórum azt ajánlotta, hogy a díjazásra szánt összeget egyenlően ossza meg a bizottság a „Pantheon”, a „Messze távolból” és a „Tizenhárom oszlop” jeligéjű művek közt. Az aradi bizottság nem fogadta el a budapesti szakemberek ajánlatát. Az első díjat nem adta ki, a másodikat Vágó József és László építészeknek ítélte oda, a kivitelre nézve pedig elhatározta, hogy a jutalmazott művet és a pályamunkák közül megvásárolt öt tervet átadja egy aradi építésznek, hogy ő „e hat terv figyelembevétele mellett egy olyan tervet konstruáljon, a mely a rendelkezésre álló összeggel megvalósítható”. Ezt a határozatot az aradi bizottság azért hozta, mert a tekintetbe vehető pályaművek kivitelének költsége nagyobb lett volna, mint az erre a célra rendelkezésre álló összeg.

„Hogy a pályázat sorsa miként dőlt el, ahhoz nincs szavunk, mert értesülésünk szerint a jury szabályszerűen járt el – folytatódik az írás. – Nem hallgathatjuk el azonban azt a megjegyzésünket, hogy a mű kivitelére nézve hozott határozat mélyen sérti a művészi méltóságot és a szerzői jogot. Az előbbit azért, mert sok munka fáradságos gyümölcsét, sok tehetség invencióját egyszerűen elveszik a szerzőktől és egy hetedik tervező javára íratják. A szerzői jogot pedig sérti azért, mert a bizottság ezzel a határozattal nyíltan felhívja azt a hetedik építészt a plágiumra. Egy hat tervből összeplagizált hetedik terv csak rossz és művészietlen lehet, és a bizottság a saját intencióit rombolja le, ha ezt a határozatot keresztülviszi, mert hisz a bizottság éppen azért hirdetett pályázatot, hogy jó és művészi munkát kapjon. Reméljük, hogy az aradi bizottság a hazai művészet méltósága és a hazai szerzői jog épségben tartása érdekében megváltoztatja határozatát.”

Ezt követően hozta meg 1909-ben Arad városa határozatát az Ereklyemúzeumot is befogadó Kultúrpalota megépítéséről. Nem tudunk azonban arról, vajon a hét évvel korábbi tervek közül az „aradi építész” valóban felhasználta-e valamelyiket, esetleg mindet, vagy éppen egyet sem. A költségek fedezésére a város millenniumi emlékalapját, negyvenezer koronát ajánlották fel, majd ugyanannyival pótolták. A Vallás- és Közoktatási Minisztérium százötvenezer, Arad megye húszezer koronával járult hozzá az építkezéshez. Az építész, Szántay Lajos (1872–1961), a megrendelő kérésére a palota egyes részeit a történelmi korok építészetének megfelelően alakította ki – ez az ötlet a századforduló idején nem volt idegen, gondoljunk a városligeti Vajdahunyadvár Alpár Ignác által tervezett épületegyüttesére.

1913-ban a Kölcsey Egyesület különböző gyűjteményeit átszállították az épületbe: az Ereklyemúzeum, a könyvtár, a képtár és a történeti gyűjtemények kerültek a Maros-parton álló, szabálytalan ötszög alaprajzú palotába. Főhomlokzata az oszlopos-timpanonos főbejárattal a hagyományos múzeumtípust idézi, az előcsarnok fölött emelkedő négyszögletes tornya, az épület tömege, elrendezése, részletei és díszítése a szecessziós kultúrpalota mintát követi (ekkor már állt az egyik leghíresebb ilyen Marosvásárhelyen). A csaknem szimmetrikus oldalhomlokzatok kialakítása hasonló, a két hátsó homlokzaton tűnnek fel a történeti korok építészeti elemei. Szecessziós motívumokkal tarkított, stilizált neoromán, neogótikus és neoreneszánsz díszítések, ablak- és ajtónyílástípusok jelennek meg itt. A két hátsó homlokzat találkozásánál, az épület főbejáratának tengelyében szintén egy a főhomlokzatéhoz hasonló torony áll. A főbejárat és a hátsó homlokzati torony között, a főtengelyben helyezték el a nagy előadótermet. Az épületszárnyak és a terem között mindkét oldalon egy-egy udvart alakítottak ki. A belső tér többhajós csarnoka, vörösmárvány mellvéddel ellátott galériája, szecessziós stukkódíszei, aranyozott növényi ornamentikával, szimbolikus ábrázolásokkal és domborművekkel díszített falai és boltozatai az 1978–80-as restaurálás beavatkozásai ellenére csaknem teljes mértékben az építész eredeti elképzeléseit tükrözik. A nagyteremben a szecessziós ornamentikájú festés, a stukkó domborművek, a festett üvegablakok hasonlóképpen az eredeti dekorációt idézik, ezen az átfestések, átalakítások, új burkolatok sem tudtak lényegesen rontani. Az épület terveinek jelentős része ma is a megvan a múzeum Szántay-hagyatékában.

A Kultúrpalota elsősorban a városi koncertterem, a könyvtár és a múzeum szerepét töltötte be megnyitását követően, utóbbiban az Ereklyemúzeum termei mellett régészeti és történeti kiállítás volt látható, valamint a gazdag képzőművészeti anyagot bemutató képtár. 1920 után néprajzi tárlattal is bővült a múzeum, valamint két helyi politikus, Vasile Goldis és Stefan Cicio-Pop emlékszobáját nyitották meg benne 1934-ben.

A második világháborút követően mind a gyűjteményeket, mind pedig a kiállításokat jelentősen átalakították. A tárlatok közül elsőnek a történeti kiállítás és a képtár, valamint – sajátos módon – az Ereklyemúzeum nyílt meg újra, majd nem sokkal később ismét látogatható lett a néprajzi anyagot bemutató rész is. Az 1958 és 1988 közötti három évtizedben a múzeumhoz kapcsolódó több filiálé létesült a megyében: a lippai (Lipova) Sever Bocu politikus házában, megőrizve annak értékeit, berendezését; a világosi (Siria) klasszicista Bohus-kastélyban írta alá Görgei Artúr a feltétel nélküli megadásról szóló egyezményt – a kastélyban ma Ioan Slavici író és Emil Montia zeneszerző emlékkiállítása látható. 1970-ben nyílt meg Zabrani (Guttenbrunn) településen az 1995-ben felújított Adam Müller-Guttenbrunn Múzeum, amely a Bánát legjelentősebb német anyanyelvű írója életének dokumentumait és környezetét mutatja be. A soborsini (Savârsin) etnográfiai és művészeti múzeum mellett a ménesi (Miniș) Bormúzeum nyílt meg utoljára, 1988-ban.

A Kultúrpalota állandó kiállításai 1979-ben az újrarendezett régészeti tárlattal bővültek. Legkésőbb, már az 1989-es változásokat követően a természettudományi kiállítás nyílt újra (ezt jelenleg éppen átrendezik), majd 1993-ban a történeti bemutatót is újraértelmezték. A kilencvenes évek elejétől a múzeum 1967-től folyamatosan kiadott évkönyvei mellé újabb, művészeti-építészeti, természettudományi, valamint etnográfiai kiadványok is sorakoztak. 1990 óta a múzeum részét képezi a Kinema Ikon elnevezésű multimédia-műhely is. A legutolsó statisztikai adatok szerint az öt szakágban összesen 125 ezer műtárgyat számláló gyűjteményt őriz a múzeum (ez nagyjából hasonló a magyarországi megyei múzeumok adataihoz).

Az aradi múzeum állandó kiállításai közül a régészeti és a történeti azok, amelyekkel már az eredeti múzeumalapítói szándék is számolt. Ezek a tárlatok jelenleg tizenöt termet töltenek meg a Kultúrpalota első és második emeletén, és összesen több mint kétezer tárgyat mutatnak be. A történeti részben Románia történelmének nagyobb összefüggései közé emelve kívánták a tárlat rendezői bemutatni a regionális eseményeket az ember megjelenésétől egészen a kommunista rezsim bukásáig. A régészeti gyűjtemény legjelentősebb tárgyai mind láthatók, a legkorábbi időkből nemcsak helyi leletek, hanem dák és kelta emlékek is. Nem véletlen a dák–római háború időszakának, Dacia római provincia (106–271) történetének részletekbe menő bemutatása. A 9–10. századtól már magyar vonatkozású leletek is megjelennek, bár meglepő és szokatlan a „magyar” és „román” kifejezések használata ezzel a korszakkal kapcsolatban, csakúgy, mint a Szent Gellért-legendának a régióra vonatkozó fakszimile lapjai bemutatása.

A 14–17. századi történelem megjelenítése a korábbiakhoz hasonlóan tárgyak és térképek segítségével történik. Az újkori történelem legfontosabbnak ítélt eseménye, a Horia és Closca-parasztfelkelés (1784) központi szerepet kap. 1848–49 eseményeit az Ereklyemúzeumból válogatott néhány tárgy idézi, ez nagy eredmény, hiszen legalább ennyit megtekinthet a közönség belőlük. Ezt követően ismét a nemzeti történelem szempontjai kapnak kiemelt helyet: Moldova és Tara Româneasca egyesítése (1859) és függetlenségének elnyerése (1877), jóllehet ezek nem a regionális történelem eseményei. A 19. század vége külön termet kapott az 1892-es román memorandum illusztrálásával, a nemzeti jogokért folytatott küzdelem bemutatásával. Az első világháborút követően már a korábbi nehézségektől (hogyan lehet kihámozni a magyar történelemből, annak említése nélkül egy „saját” történelmet) mentesülve koncentrálhat a kiállítás tisztán a román történelemre. Az utolsó három termet szentelték 1989 decembere aradi eseményeinek illusztrálására – ezt a részt is újrarendezik jelenleg. Ahogy azt a múzeum munkatársa megfogalmazta, szerencsésebbnek és hasznosabbnak találták a bezárás helyett egységenként felújítani az állandó kiállítást, nehogy a temesvári vagy nagyváradi múzeumok sorsára jussanak. Ezekben ugyanis a bezárást követően nemhogy új állandó kiállítást nem sikerült felállítani, de még a múzeumot sem tudták ismét megnyitni, immár évek óta. Az állandó kiállítás természettudományi része négy termet kapott, és a tapasztalatok szerint a közönség kedvence az űrkutatással foglalkozó rész éppúgy, mint a régió ökoszisztémáját bemutató dioráma vagy az ásványtani és természetvédelmi egység – ezek is éppen megújulnak.

Az alapításkori múzeumi gyűjtemény fontos része volt a képtár, amely 1984-ben kikerült a kultúrpalota épületéből. Törzsanyagát a Kölcsey Egyesület gyűjtése képezte, amelyhez a budapesti Szépművészeti Múzeum letéte és magángyűjtemények anyaga társult. De az ötvenes évektől a nyolcvanas évek végéig is jelentősen gyarapodott a kollekció. Barabás Miklós, Lotz Károly, Munkácsy Mihály, Benczúr Gyula művei mellett a modern román festészet atyjának tartott Nicolae Grigorescu vagy a müncheni akadémián végzett Ștefan Luchian képei jól megférnek, és jelentős a nagybányaiak anyaga is (Iványi Grünwald Béla, Ferenczy Károly, Thorma János, Perlrott Csaba Vilmos, Glatz Oszkár, Ziffer Sándor festményei). 1989-től a gyűjtés a kortárs művészet irányába nyitott; itt is egymás mellett szerepelnek román és magyar művészek munkái (Ciupe Aurel, Onisim Colta, Horia Bernea, Bartha Sándor, Gerendia Anikó, Boné Rudolf). Az állandó kiállítás mellett időszaki tárlatok is nyílnak rendszeresen. Az előbbit 2013-ban rendezték újra, és a kollekció legjobb 18–20. századi műveit láthatja itt a közönség a Kultúrpalota épületétől rövid sétányira található palotában. Ugyanitt kapott helyet a Kinema Ikon projekt anyaga is.

Nem kétséges, hogy nemcsak magyar szempontból tekinthető az aradi múzeum legjelentősebb gyűjteményegyüttesének az egykori Ereklyemúzeum anyaga. Az eredeti 3916 tárgy a két világháború közötti időszakban is érintetlenül megmaradt, de a Ceauşescu-diktatúra idején raktárba került a gyűjtemény. Nem is nagyon foglalkozott vele senki, csak az 1990-es évek közepén nyílt mód rövidebb kutatásra a szabadságharc százötvenedik évfordulójáról megemlékező kiállítások tervezése kapcsán.

A Kultúrpalota megnyitását követően az Ereklyemúzeum a korszak hasonló intézményeinek mintájára elrendezett kiállítással várta a látogatókat: a falakon több sorban elrendezve dokumentumok, grafikák sorakoztak, a kisebb méretű tárgyak, illetve dokumentumok tárlókban, a nagyobbak a falakon vagy azok mentén voltak elhelyezve. Az archív fényképeket nézegetve is jól érzékelhető ennek az első kiállításnak a hangulata. Az előtérrel induló, nyolc kiállítóteremben elhelyezett gyűjtemény ekkor tízezer kéziratot és négyezer különféle emléktárgyat tartalmazott, amelyeket tematikusan rendeztek el. Ez a kiállítás az 1960-as évek végén zárt be, anyagát az egyik belső udvarról megközelíthető nagy raktárba szállították. Amikor 2008-ban először volt alkalmam megtekinteni ezt a gyűjteményt, még ezen a méltatlan helyen is érezhető volt a kollekció nagyszerűsége, egyedi és különleges mivolta, jóllehet az eredeti tárlók porosan, piszkosan, néhol betört üveggel álltak, a tárgyak pedig esetlegesen összehalmozva zsúfolódtak. Az 1989. decemberi romániai forradalom, majd az 1990-ben létrejött új román rendszer már lehetővé tette a kapcsolatfelvételt, legalább regionális szinten, így kezdődött az együttműködés a szegedi és az aradi múzeum munkatársai között. A szegedi szakemberek tekinthették meg először hivatalosan a raktárban elhelyezett gyűjteményt. 1992-ben a szegedi múzeumban mintegy száz válogatott tárgyat be is mutattak egy kiállításon, majd Békéscsabán és a Hadtörténeti Múzeumban is szerepeltek válogatott tárgyak, és végül a 2009 tavaszán a Budapesti Történeti Múzeumban, az „Ilyen tavasz csak egy volt életemben” című, a tavaszi hadjáratról megemlékező kiállításban is.

2010-ben az Európai Unió támogatásával három intézmény, a Complexul Muzeal Arad mellett a budapesti Hadtörténeti Múzeum és a szegedi Móra Ferenc Múzeum részvételével kezdődhetett meg a volt Ereklyemúzeum anyagának teljes és alapos feldolgozása, aminek eredménye 2011-ben egy kétkötetes összefoglaló kiadvány megjelentetése lett.

Miből is állt az Ereklyemúzeum anyaga, illetve mi az, ami mára megmaradt belőle? Az ereklyegyűjtés során a kollekció alapításakor elsősorban a forradalom és a szabadságharc hőseihez köthető relikviákat tartották a legfontosabbnak. Minden tárgycsoportban találhatunk ilyeneket, az egyenruhák, a fegyverek, a katonai felszerelések között egyaránt. Ez utóbbiak közé tartozik például az egyetlen, teljes épségben megmaradt huszárnyereg. Csaknem ötszáz darabos a pecsétnyomó-gyűjtemény, és szintén a gyűjteménybe került a képviselőház utolsó csengettyűje, Petőfi Sándor tökéletes épségben megmaradt mintás dohányzacskója, Rákóczy-Parcsetich Hugó nemzetőr őrnagy aradi várfogságban használt eszközei, amelyekkel arcképeket és emléktárgyakat készített, Damjanich János mankója, amellyel kibicegett a vesztőhelyre, és tábori széke, hogy csak néhány különlegességet soroljunk fel ízelítőül. Az ereklye műfajának már-már hátborzongató jellegét illusztrálja a Lázár Vilmos földi maradványait őrző, feketére polírozott, üvegtetejű doboz, benne szíjcsat, két cipő- vagy csizmatalp és sarkak, rozsdás sarkantyúkkal. Az aradi várárok 1913. október 20-i exhumálásakor emelték ki ezeket a maradványokat, és helyezték el őket az ereklyetartóként funkcionáló dobozban. Hasonlóképpen őrizték meg Schweidel József földi maradványait. Szinte lehetetlen eldönteni, hogy a hihetetlenül gazdag tárgyi anyagból mi a legértékesebb, legkülönlegesebb. Valójában minden az, nemcsak mint személyes tárgy, hanem mint történeti dokumentum is.

A képzőművészeti anyag a forradalom és szabadságharc eseményeit, illetve résztvevőinek portréit megörökítő festmények és rajzok mellett sokszorosított grafikák sokaságát is őrzi, köztük nem kevés unikális darabot is. Ugyancsak itt láthatók Huszár Adolf aradi Szabadság-szobrának tervei, illetve a budapesti Kossuth térre tervezett emlékműhöz, vagy az 1919-ben ledöntött branyiszkói emlékműhöz készült gipszmodellek. A legkényesebb tárgycsoportot a dagerrotípiák jelentik, elsősorban honvédtisztek portréi; háromszázhetvennégy ilyen fotográfia maradt ránk.

Az iratanyag az egyedi, egy-egy ismert személyhez köthető kézirat mellett számos egyszerű résztvevőtől származó visszaemlékezést, naplót is tartalmaz. A hadtörténeti forrás-értékkel bíró parancs- és levelezőkönyvek mellett különleges forrásnak számít például Vukovics Sebő királyi, majd országos biztosnak a délvidéki vármegyékkel folytatott, a szerb felkeléssel kapcsolatos levelezése. A nyomtatványok között a bécsi forradalommal kapcsolatos röpiratok száma és jelentősége kiemelkedő, amin nincs mit csodálkozni annak ismeretében, hogy az első kiállításon egy egész önálló termet szántak a témának.

A rabemlékek, vagyis a szabadságharc után elítéltek által különböző börtönökben az 1850-es években készített emléktárgyak csoportja is igencsak változatos; anyaguk lehet fa, csont, papír, textil, fém, sőt olykor szalma is. A szintén ezen a tárgycsoporton belül őrzött „album amicorum”-ok egyfajta emlékkönyvek voltak. Az ereklyetárgyak néha egészen különlegesek: ilyen például az a fadarabka, amely a hagyomány szerint annak a seprűnek a nyeléből származik, amellyel egy londoni sörfőzde munkásai náspágolták volna el a gyűlölt Haynaut a brit fővárosban tett látogatása alkalmával. A numizmatikai anyag darabjai között szintén egyediek a szabadságharc fémpénzei, emlékérmei, kitüntetései.

A gyűjtemény anyagát alapítása idején leltározták, ez a magyar nyelvű leltárkönyv azonban elveszett, talán meg is semmisült. A múzeum igazgatója, Peter Hügel sem tud választ adni arra, mikor történhetett ez. Később, valamikor a hatvanas években készült egy újabb leltárkönyv, a feltételezések szerint az akkor még meglévő eredeti másolata, de mára már ez is a pusztulás határára jutott a papír erőteljes töredezése miatt. A 2009-től indult feldolgozás munkája ezen is szeretett volna segíteni a digitalizálással.

Az első elnyert 199 ezer eurós pályázat 2009 decembere és 2010 decembere között a gyűjtemény elsődleges feltárását, számbavételét, fotózását tűzte ki célul. A munka irányítói az aradi múzeum igazgatója, Peter Hügel, a Hadtörténeti Múzeum részéről Kedves Gyula akkori főigazgató-helyettes, Szegeden pedig Zakar Péter megyei alelnök, illetve a szegedi múzeum akkori igazgatója, Zombori István voltak. Egy év telt el azzal, hogy a tárgyakat lefényképezték, a lehetőségekhez képest megtisztítottak, leírták, illetve a korábbi leltárkönyvi sorokkal egybevetették. A munkáról 2010 novemberében a szegedi múzeumban tartott konferencián számoltak be. 2011 elején tanulmánykötetet is megjelentetett a szegedi múzeum. Időközben új pályázatot is sikerült elnyerni a feldolgozás folytatásához.

A program részeként megjelent kiadvány sajnos (még) nem gyűjteményi katalógus. Pedig készült ilyen, még az akkor Szabadságharcos Emléktárgyak Országos Múzeumaként ismert intézmény tárgyanyagáról, amely a szabadságharc ötvenedik évfordulóján a Révai Testvérek Irodalmi Intézet Részvénytársaság által kiadott ünnepi díszalbum formájában jelent meg. A Jókai Mór, Bródy Sándor és Rákosi Viktor által szerkesztett Ezernyolczszáznegyvennyolcz című, Az 1848/49-iki magyar szabadságharcz története képekben – egykori képek, okiratok, eredeti kézírások, ereklyék, nevezetesebb nyomtatványok, kiáltványok, művészi emlékek ezer képpel alcímet viselő kötet a legjelentősebb relikviákat tette közzé, és ezekről azóta sem jelent meg publikáció ilyen formában.

A 2011-es, kétkötetes katalógus gyűjteményi csoportok – fegyverek, emléktárgyak, numizmatikai, képzőművészeti, fénykép-, kézirat- és nyomtatványegyüttesek – szerint dolgozta fel az anyagot. A leírások azonban kisebb-nagyobb mértékben hiányosak, és eltérnek a katalógusnak nevezhető kiadványok szakmai sztenderdjeitől, elvárásaitól. Azon túl, hogy a kötetek kivitelezése régimódi, nehézkes, fényes papíron, kemény táblájú borítóval készültek, a szó szakmai értelmében vett katalógusnak a legnagyobb jóindulattal sem nevezhetők. A tárgyakkal foglalkozó első kötet esetében a tárgyleírások erősen hiányosak: nem szerepel méret, technika, az anyag esetenként belefoglalva a rövid leírásba jelenik meg. Nincsen feltüntetve a keletkezés éve sem. A gyűjtemény képzőművészeti részének leírásánál kísérlet sem történt a sok ismeretlen adat azonosítására, nem szerepel a művek mérete, keletkezésük ideje. A meghatározások bízvást nevezhetők amatőrnek („Rohn 1861-iki kőrajzáról”), helytelenül szerepel például Szamossy Eleknek (1826–1888), Munkácsy Mihály első mesterének neve. Az adatok hiánya különösen zavaró akkor, amikor egy századdal későbbi alkotó munkájától van szó, mint például Miklóssy Gábor (1912–1998) festőnek Dimitrie Haicáról, Arad 1848–49-ben hivatalban lévő alpolgármesteréről festett képe esetében, ahol közlik a szignóban lévő ’56-os dátumot, csak éppen azt nem értelmezik, hogy az 1956. Nem említve, hogy a művész halálozási dátumához egy kattintás a számítógépen elég lett volna, és akkor a kötetben nem szerepelt volna kérdőjel az évszám helyett. A második kötet grafikai anyagánál szintén hiába keressük a méretet, a készítő életének dátumait vagy a mű keletkezési idejét.

Mindezek ismeretében érzékelhető, hogy a munka bizony még igencsak az elején tart. A teljes tudományos feldolgozáshoz egyelőre sok minden hiányzik. A fentieket tapasztalva különösen érthetetlen, miért kellett ilyen kevéssé használható kiadványokra költeni a pályázati pénzt, miért nem lehetett kifogástalan szakmai teljesítménnyel meghálálni e rendkívüli pályázati lehetőséget.

A legnagyobb lépés a gyűjtemény közzététele terén a digitalizálás lenne, a projektben részt vevő intézmények honlapjáról elérhető teljes, fényképes gyűjteményi katalógussal. Hogy ez megtörténik-e valaha, nem tudjuk.

Az eddigiekből is látható, nem egy szokványos megyei múzeum az aradi. Hatalmas örökséget kapott, amit csak mostanság kezd valóban ténylegesen a magáénak érezni. A nemegyszer újrarendezett állandó kiállítások érzékeltetik: nemcsak az elmúlt huszonöt, de az azt megelőző hét évtized történelme hasonlóképp nehéz örökség. Annyira, hogy egy újabb negyed század sem volt elegendő az értelmezéséhez, feldolgozásához. Sajátos, hogy a képzőművészet esetében ez mennyire nem így van: a képtár gyűjteményében és kiállításában szépen együtt él, egybeolvad múlt és jelen. De miért várnánk el, hogy az ottani régészeti-történeti állandó kiállítás sikeresen küzdjön meg egy olyan problémával, amelynek megoldásában mi magunk sem járunk elöl példamutatással itthon, Magyarországon…

Pávai Gyula: Mesélő aradi házak. Nagyvárad, 2008

Ujj János: Arad építészeti emlékei. Nagyvárad 2008

Zombori István (szerk.): Az aradi emlékmúzeum anyaga az aradi Complexul Muzealban. Móra Ferenc Múzeum, Szeged, 2011

Aradi Ereklyemúzeum. Gyűjteményi katalógus. Szeged, 2012. Kedves Gyula (szerk.): I. kötet – Tárgyak; Kedves Gyula (szerk.): II. kötet – grafikák, fényképek, dokumentumok