Hogyan hidalhatjuk át azt a szakadékot, amely Indiana Jones hollywoodi kalandrégész megpróbáltatásai és egy mezei archeológus valós munkája között tátong? Indiana Jones kezében lapát helyett fegyvert látunk, tudományos érdeklődése pedig kivétel nélkül misztikus tulajdonságokkal felruházott, felbecsülhetetlen értékű tárgyakra terjed ki. Aki az ő praxisából közelíti meg a tudományt, minden bizonnyal csalódni fog, ha megismeri a többségében jelentéktelennek tűnő tárgyak, töredékek nyomára bukkanó régészek mindennapi feladatait. A szakadék tehát kanyon méretű: az egyik oldalon áll az, amit az emberek elképzelnek a régészek munkájáról, a másik oldalon pedig a szilárd valóság. Pedig a régészet jóképű hősök és gonosz cselszövők nélkül is érdekes, sőt a különböző történeti korok és kultúrák maradványainak keveredése, egymásra rétegződése, egy-egy lelőhely felfedezésének története, a régészeti leletek feltárása az írói fantázia számára is kincsesbánya. A szakadék két széle között pedig pont ezek a történetek jelenthetnek hidat, illetve az olyan vállalkozó szellemű szakemberek, akik felvállalják, hogy tudományos igénnyel, de mégis a nagyközönség számára fogalmazzák meg kutatási eredményeiket. Ilyen izgalmas kísérlet ez a képeskönyv is, amelyben a jó minőségű rajzok, fotók, térképek, légi felvételek, digitális rekonstrukciók önmagukban is értékes tartalomnak bizonyulnak, de annak sem kell csalódnia, aki a szövegekbe olvas, akár laikus, akár professzionális igénnyel veszi kézbe a könyvet. A szerzők hosszú ideje foglalkoznak a fenékpusztai lelőhellyel, amely bár másfél évszázada áll a régészek érdeklődésének fókuszában, még mindig számos megfejtésre váró rejtélyt tartogat. Ahogy a 4. századi Dunántúl „belső erődjeit” bemutató fejezetből kiderül, az eredeti nevét – úgy tűnik – örökre elvesztett Fenékpuszta csupán egy volt Pannóniának a limestől távol eső bázisai közül. A kötet hangsúlyozza: a Balaton-közeli táj nem tekinthető a történelem változatlan színpadának, az itt élő ember éppúgy befolyásolta a környezetet, mint a változékony vízmennyiséggel rendelkező tó a környék lakóinak életét. A rómaiak tényleg a Dunába vezették volna a Balaton vizét? – a nem minden alapot nélkülöző kérdés külön fejezetet kapott, hiszen nyilván többször felvetődött a feltárások százötven éve során (a legutóbbi, 2011-es hitelesítő ásatásokig régészek sora dolgozott a területen). Ezután a terület épületei, védművei, majd temetői is kirajzolódnak, és megismerhetjük az erőd népvándorlás kori utóéletét is. Választ kapunk arra is, hogy Nagy Theoderik gót király itt született-e, és hogy valóban a kor szépségeszményét tükrözik-e az itt talált torzított koponyák? A legtöbb régészeti kötettel szemben a múlt kérdéseinek tisztázásával nem ér véget a történet; a szerzők a jövő talányait sem hagyják ki: hazai és külföldi példák alapján vázolják fel annak a lehetőségét, hogy miként lehetne Fenékpusztát hasznosítani.

Heinrich-Tamáska Orsolya–Müller Róbert–Straub Péter:

A fenékpusztai római erőd évszázadai

Zala Megyei Múzeumok Igazgatósága, 2012