A hetvenes évektől kibontakozó új muzeológia (new museology) a kétezres évek elejére eljutott a kritikai muzeológiáig, Nina Simon 2010-ben megjelent kötete pedig már a részvételi muzeológiáról szól (Participatory Museum).

03-4

A nemesborzovai harangláb a Felső-Tiszavidék tájegységben, 1973
Fotó: Szabó Jenő, Szabadtéri Néprajzi Múzeum

¶ Mára bebizonyosodott, hogy a múzeum nem lehet egy tekintélyen alapuló, kinyilatkoztató intézmény. Meg kell találnunk azokat a lehetőségeket, amelyekben egyszerre adunk lehetőséget az interakcióra és a szemlélődésre is. Ennek lehetőségét az adja meg, hogy – Nick Prior szavaival élve – „a múzeum más szóval nem egyszerűen a gyűjteménye (kurátori) tekintélyén alapul, hanem megtalálja a módját, hogy a közönség különböző hivatkozási kereteinek is megfeleljen – ezzel a gyűjtemény váratlan olvasatait bátorítva. (…) Mindebből az következik, hogy a múzeum radikálisan szinkretikus intézmény, amelyben együtt munkálnak eltérő tendenciák – esztétikai kontempláció és szórakozás, műértés és fogyasztás, egyéni gyönyörködés és közösségi szol-
gáltatás.”1

¶ A szabadtéri múzeumok a világ egyik legsikeresebb múzeumtípusát képviselik, jelentős etnográfiai és történeti gyűjteményekkel, meghatározó, látogatóbarát és látogatókat vonzó kiállításokkal és a kiállításokhoz kapcsolódó programokkal, rendezvényekkel. A múzeumtípus sikere leginkább azon múlott, hogy a társadalom nagyon széles rétegeit – iskolázottságuktól, társadalmi és gazdasági állapotuktól függetlenül – képesek integrálni e múzeumokba. A szabadtéri múzeumok a hétköznapi emberek élettörténeteit mesélik el: önmaguk, családjuk történeteivel találkozhatnak a látogatók.2 Ez volt a szabadtéri múzeumok alapító gondolata is: Arthur Haselius (1833–1901) álmodta meg azt a múzeumtípust,3 amely eredeti, áttelepített lakóházak segítségével mutatja be egy-egy régió rurális (vagy városi) építészetét, lakáskultúráját és életmódját. Nem egyszerűen építészeti és/vagy lakáskultúra múzeumok voltak ezek, hanem igazi társadalmi múzeumok, amelyekben a korszellemet meghaladva már nemcsak a gyűjt-megőriz-bemutat hármas feladatrend jelent meg, hanem a tanítás és a szórakoztatás is lehetőséget kapott. Ezt a szerepet vette magára a stockholmi Skansen, amely egyszerre volt folk-park, sokrétű szabadidőpark, zöld hely és találkozópont. A Skansen
– és a többi szabadtéri múzeum – sikerének alapja a tudás
és a szórakozás egyesítésének kreatív módja volt.

03-5

A mándoki görögkatolikus templom eredeti helyén, 1969
Fotó: Balogh László, Szabadtéri Néprajzi Múzeum

Többség-kisebbség

¶ A szabadtéri múzeumok agora szerepe korán kialakult, kiállításaikkal mind a lokális, mind a nemzeti identitás formálói lettek, gyakran ellensúlyozták az egyébként tipikus osztályok közötti konfliktusokat4, hiszen olyan múzeumokká alakultak, ahol a helyi társadalom különböző hátterű tagjai meg-
találhatták saját kulturális vonásaikat. Ez a képlet változott meg a kétezres évek elejére: a 21. századi „népvándorlás”, migráció új kisebbségeket alakított ki.

¶ Eleinte a történeti kisebbségek, a többségi és kisebbségi társadalom problémái jelentek meg a szabadtéri múzeumok kutatásaiban, gyűjteményezéseiben, majd kiállításaiban és ismeretátadási programjaiban. Ebben az alapvetően történeti perspektívában (és narratívában) a helyi kisebbségek életmódja került bemutatásra. Ez különösen az északi és nyugati szabadtéri múzeumokban vált általánossá, de szentendrei példa is kapcsolódik ehhez a témához. Az európai – lokális – zsidóság életmódjának bemutatása több szabadtéri mú-
zeumban megjelent, ebben a Skanzen 2006-ban átadott Felföldi mezőváros tájegysége korai példaként jelent meg, hiszen a mádi kereskedőház a mezővárosi zsidó–magyar együttélés narratíváját mutatja fel. Nemcsak a történelmi tények, ismeretek átadása a célunk, hanem a személyes sorsok rekonstruálásán keresztül az empátia, a felelős gondolkodás kialakítása is. Ezt valósítjuk meg a Ráhel, János, Jákob és a színésznő –
a Felföldi mezőváros tájegység kiállításait felhasználó oktatási csomagunkban.

¶ A svédországi Jamtli a számi kisebbség életét mutatja be, abból az időszakból, amikor még főként hagyományos, nomád életmódot folytattak rénszarvasokkal, vadászattal és halászattal. Érdekes adaptációt hozott létre az aarhusi Den Gamle By, amikor a modern város projektben (fókuszban 1974) egy grönlandi egyetemista – aki az 1970-es évek elején érkezett Dániába tanulni – életmódját rekonstruálta. A kiállítás létrehozásában egy egykori grönlandi diáklány segített, saját története lett
a kiállítás tartalma.

03-6

A nemesborzovai harangláb a Felső-Tiszavidék tájegységben, 1973
Fotó: Szabó Jenő, Szabadtéri Néprajzi Múzeum

¶ Egy másik jelentős kísérlet a holland Arnhemben létrehozott moluccan kiállítás. Az egykori holland gyarmat, a Maluku-szigetek 1951-ben a független Indonéz Köztársaság része lett. Az egykor a holland adminisztrációban közreműködők közül több tízezren költöztek Hollandiába, ám mintegy tizenháromezer család kényszerült ideiglenes táborokba költözni. Az 1960-as évekre világossá vált, hogy a Független Molukui Köztársaság nem jön létre, és a szigetlakóknak Hollandiában kell maradniuk. A moluccan családok számára a barakkban való élet identitásuk fontos elemévé és a saját állam reményének szimbólumává is vált. A múzeumban felépített egykori barakk egy dél-hollandiai tábor központi épülete volt. A barakkban a közös konyhát, a kicsi és több család által lakott lakószobákat, valamint a holland adminisztrátor luxus apartmanját is bemutatják. A részvételi muzeológiát valósították meg, amikor nemcsak a történetek megalkotásába vonták be az egykori táborlakó családokat, de az interpretációban is közreműködnek mint speciális tárlatvezetők. A kiállításban szó esik egy másik történetről is, amely a hetvenes években megrázta a holland társadalmat: malukui fiatalok megtámadtak egy holland vonatot, és meggyilkoltak néhány utast. Adrian de Jong, a múzeum egyik vezető kurátora fogalmazta meg a kiállítás célját: „Ez egy jó példa arra, hogy a közös történelmi tapasztalatok nem feltétlenül hoznak létre nemzeti egységet. Ilyenkor természetesen felvetődik a kérdés, mire emlékezzünk, mit felejtsünk el inkább, valamint hogy mit érdemes bemutatnunk a múzeumban.”5 Hiszen két történelmi emlékezet találkozik a kiállításban, egyrészt a malukui látogatók számára a barakkok és a kiállítás a független állam egykori lehetőségét jelképezik, míg néhány holland látogatóban a vonatok elleni támadást idézik fel a látottak.

¶ Hasonló elképzelés valósult meg Szentendrén, amikor a dél-dunántúli lakosságcserék történetét állítottuk a kiállítás fókuszába. A múzeum hidasi lakóházában egy korabeli szituációt rekonstruáltunk. A 19. századi sváb házból 1945-ben kitelepítették a családot, a ház bútorai és jószágai egy bukovinai székely család tulajdonába kerültek, akiket a bácskai házukból űztek el egyik napról a másikra. Ennek a történetnek a háttere jelenik meg az 1945 és 1947 közötti kitelepítések és lakosságcserék történetét bemutató speciális, az enteriőröket kiegészítő kiállításunkban is: A történelem sodrában. Lakosságcsere a Dél-Dunántúlon az 1940-es években. A kiállítás kurátora Vass Erika volt. Kiállításunkban az 1945 és 1948 között politikai erőszakkal végrehajtott kitelepítéseket mutatjuk be.
A magyarországi németeket a kollektív háborús bűnök vádja
miatt Németországba, a bukovinai székelyeket és a Csehszlovákiából szintén a kollektív bűnösség elve alapján kitelepített felvidéki magyarokat pedig Tolna és Baranya megyében a kitelepített németek helyére lakoltatták. Ezek a kényszerintézkedések sok család életét forgatták fel, tették tönkre, szakították szét, és a kisebbségeken kívül a falvak többségi lakosságát is érintették. A megrázó események sokáig feloldhatatlan ellentéteket szítottak a különböző népcsoportok kényszerűségből egy településre sodort lakói között.
Habár napjainkra ezek a konfliktusok látszólag megszűntek, az eseményeket átélő emberek közül sokan még mindig hordozzák a sebeket. A kiállítás nemcsak ennek a traumának a feldolgozását segíti, de a mai fiatalok közötti etnikai, nemzetiségi konfliktusokat is oldani kívánja a kiállításhoz kapcsolódó oktatási csomaggal.

03-3

Kenyérsütés a Felső-Tiszavidék tájegységben, 1979
Fotó: Balázs György, Szabadtéri Néprajzi Múzeum

¶ Az európai szabadtéri múzeumok az elsők között voltak, amelyek sajátos eszközeikkel igyekeztek reflektálni a migráció kérdésére. Az 1970-es évektől Nyugat- és Észak-Európát óriási tömegekben érték el az Európán kívüli bevándorlók. A bevándorló kisebbségi csoportok múzeumi reprezentációja korábbra nyúlik vissza, mint a napjainkban érzékelhető migrációs hullám. A bevándorlókkal kapcsolatos párbeszédre
a már idézett Adrian de Jong 2010-ben magyarul is megjelent tanulmányában felhívja a figyelmet, amikor úgy fogalmazott, hogy „talán ez jelentősen változtat majd a múzeum arculatán,
de hosszú távon, úgy vélem, egy sokkal reálisabb, színesebb, hitelesebb képet fog festeni a Hollandiában élők életkörülményeiről”.6 Több szabadtéri múzeum számára vált tudatos gyűjteményezési és kiállítási feladattá a bevándorlók kultúrájának dokumentálása. Mára jó néhány példa áll előttünk, többek között törökországi vendégmunkások (Den Gamle By), pakisztáni bevándorlók (Oslo) életmódjának múzeumi reprezentációjára. Az aarhusi múzeum „Szomália-projektjében” szomáliai bevándorlók személyes történetein keresztül láthatjuk, hogy a polgárháború sújtotta országból miért menekültek el, hogyan érkeztek Aarhusba, hogyan kezdtek új életet, hogyan ismerkedtek a dán kultúrával. Ezek a személyes történetek, egy rekonstruált térben, kézzelfoghatóvá teszik az interkulturális dialógus múzeumi lehetőségeit.

¶ A témában az egyik legmerészebb elképzelést a svéd Jamtli Múzeum valósítja meg. A napjainkban zajló migrációra keresték a múzeum által adható válaszokat, hogyan tudják a bevándorlókat múzeumlátogatóvá formálni, hogyan tudják segíteni kulturális és társadalmi integrációjukat. Évek óta zajlanak különböző ismeretátadási projektek, amelyek az interkulturális párbeszédet segítik. Ilyen volt a Menekülés nevű, középiskolásoknak szóló programjuk, amelyben a bevándorlók problémáira hívták fel a figyelmet. A helyi Vöröskereszttel együttműködve a Levél az unokáinkhoz programban a Jamtliban dolgozó kollégák bevándorlókkal találkoztak, dokumentálták a történetüket, és közösen levéllé formálták a különböző narratívákat, amiket több évvel később majd az unokáik találnak meg és olvasnak el. A levelek írásban, képekkel vagy akár rövidebb videók formájában készültek, és 2016 nyarán kiállítást is rendeztek belőlük. Ezután már konkrét múzeumi sétákat szerveztek a menekültközpontokban élőknek. A speciális tárlatvezetések során a svéd társadalom működéséről, szokásaikról, életmódjukról beszéltek, megismertették a múzeum kiállításait, segítették a svéd nyelv megismerését, illetve igyekeztek természetessé tenni a múzeumlátogatást a bevándorlók számára. Ezekből a programokból nőtte ki magát a legnagyobb vállalkozásuk, amelyet a múzeumot működtető alapítvány és board támogatásával indítottak el: 2016 szeptembere és 2017 októbere között összesen tizenhárom házat építettek fel Jamtliban bevándorló, letelepedési és munkavállalási engedélyt szerzett családoknak. A projekt célját Henrik Zipsane igazgató foglalta össze: „Nem elfogadható a múzeumunk számára, ha az országunkban vagy lokális közösségünkben élő minden ötödik ember semmilyen kapcsolatban nincs a mú-
zeummal. Egy tökéletes intézményben a közösség minden tagja erős kötődést érez a múzeum iránt, mert a múzeum magába foglalja mindenki történelmének a nyomait. Ezzel relevánssá válik mindenki számára, és bármit is találjon az egyén érdekesnek a múzeumban, hozzájárul az identitásához, tükröt tartva számára
és lehetőséget biztosítva a reflexióra.”7

Helyi közösségek

¶ A szabadtéri múzeumok már a kialakulásukkor sem csak az épített és a tárgyi örökség őrzését és bemutatását vállalták föl, hanem a szellemi kulturális örökség is a múzeumok kutatási tárgyát jelentette. Ehhez tért vissza a Skanzen akkor, amikor már nemcsak az életmód vizsgálata kapcsán vállalta föl ezt a küldetést, hanem az UNESCO szellemi kulturális örökség megőrzését szabályozó egyezmény magyarországi intézménye lett azáltal, hogy a múzeum keretein belül működik
a Szellemi Kulturális Örökség Igazgatósága.

¶ E sokpillérű intézmény az örökség bemutatása területén is jelentős változásokat hajtott végre az elmúlt évtizedben, amelyek alapjai még az 1970-es években jöttek létre. Az élő múzeum
koncepciója évtizedek óta az egyik legmeghatározóbb eleme a szabadtéri múzeumoknak, egyben szorosan kapcsolódik az ismeretátadási tevékenységhez, az élethosszig tartó tanulás és a minél szélesebb társadalmi hozzáférés koncepciójára épülve. A Szabadtéri Néprajzi Múzeum az elmúlt években folyamatosan építette ki sajátos társadalmi hálóját, amellyel különböző típusú közösségeket kapcsol az intézményhez,
illetve lokális közösségeket segít örökségük, identitásuk megőrzésében, erősítésében. 03-2

Kenyérsütés a Felső-Tiszavidék tájegységben, 1979
Fotó: Balázs György, Szabadtéri Néprajzi Múzeum

¶ Az egyik legfontosabb és a legelső példák között van a múzeumba áttelepített épületeket kibocsátó közösségekkel való kapcsolattartás. Ennek számos példája ismert, hiszen nem egyszerűen arról van szó, hogy a múzeum addig tart kapcsolatot az adott településsel és az ott élő közösségekkel, amíg gyűjt az adott településen, illetve megnyílik a tájegység/kiállítás. Gyakran ezek a települések közreműködtek a múzeumi programok megvalósításában. Az élő múzeum 1970-es évekbeli koncepciójának fontos eleme volt, hogy bizonyos múzeumi rendezvényeken milotai asszonyok tartottak kenyérsütési bemutatót. Legutóbb 2013-ban, majd 2017. május 1-jén, a Skanzen születésnapján vett részt mintegy tucatnyi milotai ember, akik saját „milotai” portájukon tartottak bemutatókat.

¶ Külön izgalmas a jánossomorjai fogadalmi kápolna története. A nyolcvanas évek elején bontották volna el az épületet, mivel egy forgalmas út nyomvonalában állt. A múzeum, miután felmérte, kérte az épület áttelepítését. Így a kápolna Szentendrén újra felépült. Azóta szinte minden évben a Szent Anna-
napi búcsút a múzeumban tartják meg a jánossomorjaiak.

¶ 2017-ben ünnepli a Skanzen alapításának ötvenedik évfordulóját. A jubileumi programok egyik érdekessége egy utazó kiállítás, amely egy átalakított és felújított Robur típusú autóbusszal járja végig az országot, azokat a településeket, ahonnan a múzeumba áttelepített épületek származnak. A buszban egy-két tárgy és fotó illusztrálja majd a múzeum gyűjteményét, kötődve a felkeresendő településekhez. Egy virtuális anyag segítségével visszaadjuk a közösségnek azokat az épületeket, tárgyakat, amelyek a Skanzenbe kerültek az elmúlt évtizedekben, azaz azokat a fotókat, épületfelméréseket, tárgyfotókat, néprajzi interjúkat, amelyeket az adott településen gyűjtöttek a múzeum kutatói az elmúlt ötven évben.

Társadalmi felelősségvállalás

¶ A Skanzenben évtizedek óta figyelmet fordítunk arra, hogy fogyatékossággal élő gyerekek számára foglalkozásokat tartsunk. Több őket ellátó intézménnyel együttműködési megállapodás alapján szoros szakmai kapcsolatban vagyunk, így csoportjaik rendszeres látogatói foglalkozásainknak. A szorosabb érzelmi kötődés kialakítása miatt azonban az intézetben nevelődő gyerekeknek szükséges a foglalkozásoknál a hosszabb együttlét, másrészt egyre több középiskolás jelentkezett a múzeumban a kötelező iskolai szolgálat értelmes és hasznos eltöltésére. Ezt a két megfogalmazódó igényt igyekeztünk összekapcsolni a közös, integrált tábor ötletével, mivel úgy gondoljuk, hogy a két csoport közös tevékenysége kölcsönösen hat a résztvevőkre.

¶ Elgondolásunk szerint nem úgy tekintettünk a résztvevőkre mint segítőkre és segítségre szorulókra, hanem mint akik teljes értékűen kiegészítették egymást. A tevékenységek során bebizonyosodott mindenki számára, hogy a fogyatékossággal élő fiatalok bizonyos készségei, képességei jobbak az átlagnál (tapintás, zeneiség, érzelmi intelligencia, kitartás, nyitottság, kíváncsiság stb.), így a középiskolások is becsülendő partnerként ismerték meg a páros napi tevékenységek során cserélődő partnereiket. Ennek köszönhetően erős csoport-
kohézió alakult ki, amelynek során mindenki megismerhette egymást. A középiskolások minden új társuknál más személyiséggel, más fogyatékossággal, más jellegű nehézségekkel, problémákkal, valamint másfajta sikerekkel találkoztak.
Az egyéb nehézségeik mellett hospitalizációs problémákkal is küzdő sérült gyerekek a középiskolások minden tagjával kapcsolatba kerültek, a közös tevékenységek sok örömet szereztek a csoport tagjainak.

¶ Egy másik programban pedig a demenciával élő időskorúakat szólítjuk meg. Ez az első magyarországi múzeumi példa, amikor ennek a speciális csoportnak szerveznek programot, amely egy európai uniós program részeként valósult meg a Skanzenben. A program célja, hogy ezúttal is olyan társadalmi csoportot szólítsunk meg, amely gyakran akadályoztatva van a múzeum elérésében. A múltidéző program legfőbb célkitűzése a wellbeing, vagyis a jóllét érzésének elérése. A múzeumi környezet, a gyűjtemény, és a kiállítás – mint örökségelem – segítheti a közérzet javítását, a múzeum részese lehet mindennapjaiknak.

¶ A skanzenek nyitott, szolgáltató múzeumi szerepe kapcsolja össze a tudományos kutatóhely és az agora szerepet, így lesz az intézmény szolidáris és társadalmi múzeum.

Irodalom

Kester, Grant: Életképek: A dialógus szerepe a társadalmilag elkötelezett művészetben. In: A gyakorlattól a diszkurzusig. Kortárs művészetelméleti szöveggyűjtemény. 2012, szerk.: Kékesi Zoltán–Lázár Eszter–Varga Tünde–Szoboszlai János. 128–140. http://www.mke.hu/adat/szoveggyujtemeny.pdf

Prior, Nick: A kecske is, meg a káposzta is: A múzeum alakváltozásai
a hipermodernben. Uo. 90–107.

Rentzhog, Sten: Open Air Museums. The history and future of a visionary idea. Carlsson, Jamtli 2007

Zipsane, Henrik: Tanulási lehetőségek a szabadtéri múzeumokban – egy
óriási kihívás. In: Szabadtéri múzeumok Európában (szerk.: Cseri Miklós–
Sári Zsolt) Szabadtéri Néprajzi Múzeum, Szentendre 2010, 99–110.

Zipsane, Henrik: Befektetés a fenntartható interkulturális párbeszédbe – Egy társadalmi projekt Jamtliban. In: Múzeum–Projekt–Fejlesztés. Írások Cseri Miklós tiszteletére (szerk.: Sári Zsolt) Szabadtéri Néprajzi Múzeum, Szentendre 2017, 33–40.

[1] Nick Prior 2012, 102.

[2] John Williams-Davis & Beth Thomas 2013.

[3] Hazelius valószínűleg felhasználta
az 1889-es párizsi világkiállításon szerzett tapasztalatait is. Hiszen ezen
a világkiállításon, de már az 1867-esen is megjelentek a szabadtéri múzeumok előképei. A francia Frédéric Le Play (1806–1882) tervezte a párizsi expo néprajzi parkját, majd Charles Garnier híres operaépítész pedig a Histoire de l’habitation humaine (Az emberi lakóhely története) című kiállítást. Kiállításának alapötlete az emberi kultúra fejlődésének az otthonon,
a „legfontosabb
és legtanulságosabb helyszínen” keresztül való bemutatása volt, és ez példaként szolgálhatott Hazelius számára. Sten Rentzhog 2007, 25–29.

[4] Stefan Bohman 1997.

[5] Adrian de Jong 2010.

[6] Uo.

[7] Henrik Zipsane 2017, 36–37.