Meghatározott célokkal, de mégiscsak rutinásatásként indult az alsóhetényi késő római erőd kutatása, amely Északkelet-Pannónia településtörténetét illetően váratlan eredményeket hozott. Az utóbbi fél évszázadban a római tartomány településhálózata eléggé ismerté vált. Különösen a Duna menti határvonal, ahol már évszázadok óta intenzív kutatás folyik. A Duna mellett vezető limes út katonai táborainak és településeinek nemcsak a helyük, hanem a nevük is ismert. Köszönhető ez a 3. század végén összeállított római útikönyveknek, amelyek a határerődök nevét topográfiai rendben, majdnem teljes számban tartalmazzák. A tartomány belsejében azonban csak a főutak melletti települések nevét ismerjük, anélkül, hogy tudnánk: milyen jogállásúak. Azt ugyanis, hogy municipium, colonia, útállomás, kocsma vagy lóváltó állomás volt-e az adott hely, az útikönyvek nem jegyezték fel. A városok nevét az elbeszélő forrásokból vagy a feliratokból ismerjük.

A 18. századi leírások – mint például Bél Mátyásé – felfigyeltek egy olyan dunántúli római lelőhelyre, Keszthely-Fenékpusztára, amelyet az utóbbi évtizedekig nem lehetett besorolni az ismert római településformák (város, villagazdaság, falusi település, katonai tábor és település) közé, ugyanis alaprajza leginkább a farmgazdaságokra emlékeztetett, viszont erős védművekkel volt körbevéve, de nem a limes mentén feküdt, mint a többi erőd. A Kelet-Dunántúlon, Siófoktól délre Ságváron és Dombóvártól északnyugatra Alsóhetényben a hasonló építmények romjait nemcsak a kutatók, hanem a felszínen gyűjthető római érmék miatt a kincskeresők is régen felfedezték. Ezeknek a létesítményeknek a tervszerű kutatása az 19. század végén Fenékpusztán kezdődött el, és folytatódott az 1940-es évek végétől. Az 1970-es évektől a Magyar Nemzeti Múzeum régészei végeztek feltárást Ságváron (1971–79) és Alsóhetényben (1969–71, 1981–94). Az ásatások célja a létesítmények alaprajzának, építéstörténetének, kronológiájának és rendeltetésének megállapítása volt.

A több évtizedig tartó feltárások sok kérdésre választ adtak. A terjedelmes, csaknem négyszögletes, 120-150 centiméter vastag falakkal kerített erődöket a 340-es években építették. A 375. évi szarmata támadás után a védműveket átépítették: az erődfalakat lebontották, és két-három méter vastagra építették át. A korábbi, kis tornyok helyére 12-15 méter átmérőjű kerek tornyokat emeltek: ezáltal a létesítmények védelmi képességét megnövelték, amit a falak köré ásott árkok tovább fokoztak. Az átépítések során a falakon belüli épületek változatlanok maradtak. A védművek azonos alaprajza, egyidejű felépítésük bizonyítja, hogy a létesítmények egy típusba tartoznak. Az erődök gyér és elszórt beépítéséből, a hatalmas raktárakból, magtárakból, kenyérsütő kemencékből, húsfüstölő alkalmatosságokból következik, hogy raktárbázisok, logisztikai, katonai ellátó központok voltak.

Az ásatás meglepetése az északi erődkapu mellett épült nagy raktár alapfalaiból előkerült több mint hétszáz felirat- és faragványtöredék volt. A 64,5-szer 23 méteres, háromhajós raktár előtere felett ma legelő van, ahol a földben az alapfalak megmaradtak, míg a szántóföldön az épület folytatását a pillérek kivételével kitermelték. A faragványok és a feliratok többsége kora császárkori sírsztélékhez tartozott. Rómer Flóris az 1860-as években feljegyezte, hogy Süllyedtvárban, ahogy a környékbeliek nevezték, az „Ókörtvélyesnél” kerülnek elő római pénzek és feliratok. Az erődfalakba is építettek be faragványokat: a keleti kapu alapozásába egy márvány császárszobor töredékét falazták be; a hátára lelógó sisakdísz alapján alighanem a várost alapító uralkodót Marsként ábrázolta. A keleti erődfal lábazati részét nagyméretű kváderkövekkel burkolták: ezek között egy dioszkurt ábrázoló márvány bázis került elő.

Süllyedtvár köveinek kitermelése és felhasználása az Árpád-korban elkezdődött. A közelben 1263-ban alapított Szent Ábrahám-monostor (a mai Dombóvár északi részén) falaiba is kerültek márvány faragványok, és a környező falvak templomaihoz is bizonyára hordtak el innen építőanyagot. Az Attala északi határában állt kis román kori templom alapfalában is találtunk az erődből származó építőanyagot (a templomocskát a dombjával együtt az ezredforduló környékén eldózerolták). A raktár alapfalait a 20. század elején szedték ki, és az itt lakók elbeszélése szerint az uradalmi kukoricagóréba építették be. Ezt a 1940-es évek végén elbontották; kövei sokadik felhasználásban az alsóhetényi házak alapfalaiba kerültek.

A faragványok mennyisége és minősége alaposan megváltoztatta a környék római településtörténeti képét. A Süllyedtvár alapfalaiban talált síremléktöredékek nagyrészt jó minőségű márvány faragványok. A Kelet-Dunántúlon alig van márványból faragott síremlék, és a Dunántúl belsejében római feliratok és faragványok általában ritkán kerülnek elő. Az Alsóhetényben talált töredékek nagy száma, faragásuk hasonló stílusa alapján fel kellett tételezni, hogy a közelben egy nagy 2–3. századi temető van, amelynek sírköveit a katonaság a törvényi tiltások ellenére a 4. században elhordta, és feldarabolva építőanyagként felhasználta. Mivel a sírkövek nagyszámúak, és drága márványból készültek, olyan települést kellett feltételezni, amelynek a nagyobb lélekszámú lakossága megfelelő gazdasági háttérrel rendelkezett nemcsak a márvány beszerzésére, hanem egy kőfaragóműhely fenntartására is. Ilyen közösség csak városban élhetett. A település városi jellegét a monumentális császárszobor-torzó is megerősíti. Ezért lehetett gondolni arra, hogy az alsóhetényi erőd közelében egy várost rejt a föld.

Noha nem találtunk olyan sírfeliratot, amelyre rávésték volna a város nevét, mégis ki lehetett következtetni. Mivel bebizonyosodott, hogy a Dunántúl belsejében épült erődök katonai logisztikai bázisok voltak, nevük kereshető volt a késő római katonai tisztségkimutatásban, a Notitia Dignitatumban, ahol Soproni Sándor meg is találta. Ezek a nevek azonban az útikönyvek településfelsorolásából Iovia kivételével hiányoznak. A Iovia név a 280-as években összeállított Itinerarium Antonini útvonalleírásában, a Sopianaeből (Pécs) Brigetióba (Komárom-Szőny) vezető úton volt olvasható, és éppen Alsóhetény körzetében kereshető. Az alsóhetényi erőd 40-50 évvel az itinerarium összeállítása után épült, a helyén pedig nem volt korábbi római település, amit az útikönyvben feltüntethettek volna, a két Iovia tehát nem lehetett azonos település. Megoldást jelent, hogy a korábbi polgári település Iovia nevét később a közelében épült erőd átvette. Hogy ez a város – más pannóniai, közigazgatási szerepet nem kapott településekhez hasonlóan – a 4. században elsorvadt és elnéptelenedett, a megmarad lakói pedig az erőd védelmébe húzódtak, az lehetséges.

Az alsóhetényi erőd közelebbi és távolabbi környékét bejárva egyetlen olyan, már régtől fogva ismert lelőhely akadt, amelynek a felszíni kiterjedése alapján feltételezhető, hogy város volt: ez a ma Szakcs község déli határához tartozó, régebben Felsőleperd-Gölösi malom néven ismert, az alsóhetényi erődtől hét kilométerre északra fekvő lelőhely volt. E következtetési sor végére a légifelvétel-kutatás tette fel a koronát: Bertók Gábor felfigyelt arra, hogy a lelőhelyet négyszögletes, oldaltornyokkal megerősített falak veszik körbe. Mindezt összegezve: a Felsőleperden talált lelőhely épületei Iovia városának maradványai, amely a 2–3. században a Kelet-Dunántúl egyetlen városa volt, amely nem feküdt a limes mentén. Valószínűleg a 2. század első évtizedeiben alapították, amikor Pannóniát két részre osztották. Ezután ugyanis Pannónia Inferiornak csak a déli részén maradt egy város (Sirmium), az északi részén szükség volt egy polgári települést létrehozni.

Különleges leleteket eredményezett az alsóhetényi erőd temetőjében elkezdődött feltárás is. Az 1970-es években készült légi felvételen látható volt, hogy a temetőben hét-nyolc kisebb-nagyobb sírépítmény állt. Meglepő volt egy nagy, általunk mauzóleumnak nevezett, különleges alaprajzú épület. Az alsóhetényivel rokon többi belső erőd, Keszthely-Fenékpuszta, Ságvár, Tác temetőiben vagy nem volt, vagy csak egy-két egyszerű, kisebb sírépületet emeltek. Az alsóhetényi mauzóleum a közép-duna-vidéki római tartományok mindeddig legnagyobb méretű sírépülete. Alaprajzi bonyolultsága ellenére tengelyszimmetrikus elrendezésben épült. A 32 méter hosszú építmény perisztil udvarból, nagy, ellentett apszisú előtérből és hatszögletű, három apszissal bővített centrális részből áll. Az udvar két oldalához két-két apszis csatlakozik. A mauzóleum a 4. század utolsó harmadában épült, és az 5. század második-harmadik évtizedében kibővítették: új temetkezési helyre volt szükség a közösség azon tagjai számára, akiknek akár rangjuk, egyházi státusuk miatt a mauzóleumot létrehozták. Ide kiválasztott és megkülönböztetett személyeket, minden bizonnyal keresztényeket temettek, gazdagságukat a selymek és az aranyszállal fonott textilek mutatják. Pannónia római korának végét, a hun korszak népeinek megszállását bizonyíthatja, hogy az épület bővítményeibe már nem temetkeztek, mert a lakók elhagyták a területet, valamint hogy a mauzóleum egyik sírjából a maradványokat kiemelték, a sírgödröt csak tessék-lássék temették be, a maradványokat pedig magukkal vitték.