Képtár és történelmi képcsarnok – imho

Egy főpapi magángyűjteményből nemzeti panteon

MúzeumCafé 52.

Széchényi Ferenc magánkollekciójának 1802-ben megtett, egy nemzeti gyűjtemény létrehozásának céljaira történő felajánlása után hat év telt el, amikor Miller Jakab Ferdinánd, az első igazgató az országgyűlés elé terjesztette múzeumtervezetét. 1 E tervezetben megemlítette, hogy az intézmény falait díszítsék a nemzet nagyjainak képei. Ezek összegyűjtésének legegyszerűbb módja a közadakozás lett volna elgondolása szerint. Az országgyűlés 1808. évi VIII. törvénycikke fogalmazta meg a Magyar Nemzeti Múzeum megalapítását.

Az Acta Litteraria Musei Nationalis Hungarici 1818-ban megjelent első kötetében Miller számvetést készített a fiatal intézmény szervezetéről, működéséről, céljairól. A könyvtár, régiségtár, természeti tár mellett Pantheum néven említette egy külön osztály szükségességét, amelynek „falait a régi korból való és jelenkori fejedelmek, királyi személyek, a király és haza körül érdemeket szerzett férfiak képmásai borítsák, hogy azok erényei követendő példa gyanánt álljanak az ifjabb nemzedékek előtt”. Megjegyezte még, hogy mindaddig csak tizenkét képet sorolhatott ide. 2 Ezek már hét éve látogathatók voltak a közönség számára, s a látogatás rendjét maga a nádor szabta meg 1811-ben. 3 Az 1818-ban említett tizenkét képmás egy része Széchényi Ferenc gróf gyűjteményéből származott, mások azonban ajándékként kerültek a múzeumba.

A századközépig főként adományozásból gyarapodott a Nemzeti Múzeum képtára, s kezdetben csak egy-egy művet ajándékoztak oda, többnyire arisztokrata családok tagjai. Csaknem egyidejűleg művészek is csatlakoztak az adományozók sorához. Más művészek még állást is szívesen vállaltak volna az új intézményben: Kisfaludy Károly 1817-ben levélben ajánlkozott József nádornak, képtárőri tisztségre pályázva, de a nádor elutasította, nem bízván meg a közismerten „állhatatlan” ifjúban. A lassan gyarapodó képtár hosszú ideig a könyvtárőr felügyelete alá tartozott. A század végéig folyamatosan művészek töltötték be a képtárőri posztot: 1847-től 1868-ig Kiss Bálint, 1868-tól 1890-ig Ligeti Antal, 1890-től 1898-ig Than Mór. Ferenczy István 1823-ban Rómából hazatérvén egy szobrát a múzeumnak ajánlotta föl, s ott el is helyezték azt. 1832-ben készült el a szerződés Jankovich Miklós gyűjteményének megvásárlásáról, amely azonban nem sok festményt tartalmazott, alig hatvan darabot (az augsburgi Fugger-képtár képei, valamint 17–18. századi itáliai festmények, magyar művészek képei nem szerepeltek benne). 1820-ban meghalt Széchényi Ferenc, 1823 végén pedig Miller Jakab Ferdinánd, ezzel a múzeum 19. századi történetének első korszaka lezárult. Miller halálától 1837-ig a Régiségtár őre, Haliczky Antal vette át az igazgató posztot. Utódja a könyvtár vezetője, Horvát István lett, aki 1843-ig külön javadalmazás nélkül irányította az intézményt igazgatóhelyettesként.

1836-ban Pyrker János László egri érsek a Nemzeti Múzeumnak ajándékozta festménygyűjteményét. Csak 1844-ben költöztették azonban az anyagot Pestre, 1845-ben Kiss Bálint képtárőr rendezte el, s 1846 márciusában, József nádor neve napján nyílt meg ünnepélyesen. Ez voltaképpen maga a múzeumépület megnyitása volt. Annak a múzeumpalotának, amelynek elkészültét már nagyon várta mind a nádor, mind a közönség. Amikor 1806-ban a pesti egyetemi épületben helyezték el a múzeumi gyűjteményeket, a Helytartótanács utasítására, annak megfelelő átalakításáról és a berendezéséről maga József nádor gondoskodott, s ő volt az, aki először gondolt új épület emelésére. Az 1832–36-os országgyűlés ötszázezer forintot szavazott meg az épületre, József nádor pedig 1836-ban felkérte Pollack Mihály „városi polgári építészt” az építőanyagok megvásárlására.
A földszinti falak már álltak, amikor az 1838 tavaszán a Pest jelentős részét romba döntő nagy árvíz elérte az új múzeumépületet is, ám szerencsére nem tett kárt a falakban. 1842-ben befejeződött a külső és belső vakolás, a portikusz is készen állt. 1843-ban megkezdődött a műtárgyak átszállítása az új múzeumépületbe. 1844-ben elkészült a főlépcső, 1845-ben a belső munkálatok folytak: márványozás, festés, stukkómunkák, padlózatkészítés. A Képtár megnyitását követően a Régiségtár anyagának átköltöztetése is megkezdődött.

A Honderű 1847. június 22-én megjelent száma így írja le az épület akkori állapotát a Horvát Istvánnak, a Magyar Nemzeti Múzeum igazgatóhelyettesének és könyvtár-őrének temetéséről szóló tudósításában: „A gyászünnep a nemzeti museum épületében tartatott. E nem szép, de nem is igen czélnak megfelelő, tehát csak legfölebb roppantnak nevezhető épület folyvást közeledik teljes elkészültéhez; jelenleg a vas keritvény’ felállításával foglalkodnak már s így remélhetni, hogy még ezidén bevégeztetik az épület’ udvarának rendbehozása, s a hatalmas kőtömeg egész dicsőségben uralkodandik a körülötte görnyedező apró vityillók fölött.” A Képtár katalógusát 1846-ban jelentette meg Mátrai Gábor. 4A Pyrker-gyűjtemény százkilencven festményét két nagy teremben mutatták be: az elsőben az itáliai mesterek képeit, a másodikban pedig vegyes külföldi műveket, köztük egyetlen magyar művész munkája, Markó Szent hajdan gyöngyei című képe. A kollekció nagy részét Pyrker itáliai utazásai és velencei pátriárkasága alatt szerezte. A Magyar Nemzeti Múzeum Képtára volt az első nyilvános magyar képtár, szakszerűen elrendezett gyűjteménnyel, a közönség okítására és szórakoztatására, valamint a tanulni vágyó művészek céljaira. 1840-ben már közadakozásból vették meg Markó egy újabb képét, s a Pesti Műegylet tevékenységével, kiállításai-nak rendszeressé válásával a Nemzeti Múzeum Képtárának állandó és kiemelten fontos gyarapítójává vált. Alapszabálya kimondta, hogy a múzeumi Nemzeti Képcsarnok számára lehetőség szerint évente vásároljon képeket.

1846-ban, József főherceg nádorságának fél évszázados jubileuma alkalmából Kubinyi Ágoston igazgató Nemzeti Képcsarnokot Alapító Egyesületet hozott létre. 5 Az egyesület évkönyvének bevezetőjében olvashatunk annak keletkezéséről és működésének történetéről. 6 Magyarországon egészen 1844-ig nem létezett nyilvános képtár, s ez nemcsak a művészet iránt érdeklődő közönséget sújtotta, hanem a művészképzést is. Az egyesület azon óhajtott segíteni, hogy a múzeumépületben minél több festményt lehessen kiállításban bemutatni magyar művészektől, annál is inkább, mert a Pyrker-képtárat már nagyszámú közönség látogatta, s a fiatal festőművészek is rendszeresen tanulmányozták. A Nemzeti Képcsarnok Egylet alapításának gondolata egyértelműen összekapcsolódott a magyarországi művészképzés létrehozásának eszméjével.

Kubinyi Ágoston Horvát halála után lett igazgató, regnálása a Nemzeti Múzeum 19. századi történetének kétségtelenül jelentős időszaka. A felajánlásokból összegyűlt képek főként portrék, életképek és tájképek voltak, történelmi festmény nemigen került a képtárba. Az első ilyen a képtárőr Kiss Bálint 1846-ban festett s Pethes János gályarabságra ítélt református pap búcsúja leányától címmel kiállított kompozíciója volt, bár ez inkább volt tekinthető érzelmes zsánernek, mint történelmi eseményábrázolásnak. Kiss Bálint mint képtárőr nemcsak elrendezte a képeket, de szükség esetén restaurálta is azokat.

Az 1848-as év történelmünk egyik legjelentősebb helyszínévé avatta a Nemzeti Múzeumot, s a forradalom és szabadságharc idején szinte minden fontosabb tömegmegmozdulás itt zajlott. A Díszteremben tartotta ülését a nemzetgyűlés felsőháza, s 1849. május 27-én az első emeleti rotundában látta vendégül a pesti polgárság a Buda bevételekor győzedelmeskedő honvédsereget. Kossuth még pénzügyminisztersége idején a volt kamaraelnöki lakásból hetvennyolc festményt adott át a Képtár számára, s Kubinyi Ágoston igazgató a Képtár rendes működtetésére, valamint gyűjteménygyarapítás céljára ezer forintot kért. Az osztrák bevonulás után csak a festményeket sikerült, ha nehezen is, megtartani, a fegyvereket, zászlókat Windisch-Grätz visszakövetelte. Haynau csapatai 1849. július 19-én szállták meg a múzeumot, az osztrákok kórházzá vagy laktanyává tervezték átalakítani az épületet, a műtárgyak természetesen Bécsbe kerültek volna.
A Képcsarnok Alakító Egyesület közgyűlései egészen 1861-ig szüneteltek, az általa összegyűjtött pénzt megadóztatták. 1852-ben az újra megszervezett múzeumi gyűjtés célja I. Ferenc József és Albrecht főherceg portréinak megvétele volt, s a két nagyméretű Barabás-festményt meg is vette a Képcsarnok Egylet. Ez az uralkodói körút miatt volt fontos, amelynek alkalmával I. Ferenc József a Nemzeti Múzeumot is meglátogatta. 1860-tól egy részben művészekből álló bizottság véleményezett minden vásárlást (Barabás, Kiss Bálint és Ligeti Antal volt a három művész a kilenctagú bizottmányban). 1862-ben vették meg a nem sokkal korábban elhunyt Markó Károly hagyatékának nyolc „csinos tájképét”.

1852-ben az újraéledő Pesti Műegylet kiállítását a Nemzeti Múzeum előcsarnokában és folyosóin rendezte, s ez még inkább ismertté tette mind az odaajándékozott műveket, mind pedig a tényt, hogy az egyesület rendszeresen adományozott képeket a múzeumnak. Az 1862-es évkönyv közölte az 1845 és 1851 között vásárolt műalkotások listáját, amelyek több évtizeden át voltak a közönség számára láthatók a múzeum képtárában.

Az első Képtár három nagyobb gyűjteményből állt össze: a Pyrker-képtárból (százkilencvenkét festmény), az Általános Képtárból (száznyolcvan festmény) és a Nemzeti Képcsarnokból vagy Magyar Képtárból (harmincnégy festmény). Kubinyi Ágoston az ötvenes évek elejétől a gyarapítás egy egészen új módját vezette be: felszólította a magyar művészeket (szám szerint negyvenhármat), hogy önarcképükkel és esetleg más munkájukkal is járuljanak hozzá a Magyar Képtár bővítéséhez. 1851-ben a múzeum, ezen belül a Képtár újramegnyitása a korszak egyik legjelesebb eseményének számított, s ekkor már – Pyrker gyűjteménye és az Általános Képtár kétszáz műve mellett – ötvenkét festmény volt látható a Nemzeti Képcsarnok anyagából, huszonkilenc művész munkája.

Az 1862-ben elrendelt és Rómer Flóris által lefolytatott múzeumi vizsgálat eredménye szerint az egyetlen jól működő és folyamatosan gyarapodó része az intézménynek a Képtár volt, hála a Képcsarnok Alapító Egylet jól szervezett tevékenységének. Amikor 1865 nyarán átrendezték a Képtárat, már három teremben volt látható a magyar anyag százharmincnégy festménye. Az 1867-es kiegyezés után Eötvös József, Pauler Tivadar, majd Trefort Ágoston minisztersége idején stabilizálódott a Nemzeti Múzeum helyzete, s nemcsak az épület általános állapota javult, végre elegendő volt a tudományos személyzet létszáma, nem mellesleg elfogadható bérrel, s a gyűjteménygyarapításra is a korábbinál jóval több jutott, mint eddig. Ekkor készültek a lépcsőház belső terének falképei is. A Képtár festményeinek véglegesnek tűnő elrendezése is megtörtént, az új képtárőr, Ligeti Antal szorgos munkájának eredményeképpen. Ligeti hét teremben rendezte el a gyűjteményt, s a kiállított anyag nemcsak mennyiségében, de összetételében is jelentős változásokat mutat a Kiss Bálint-féle tárlattal összehasonlítva. 1870-ben jelent meg a katalógus. A múzeumi Képtár Ligeti elrendezésében már más európai múzeumok tárlataival is bátran felvehette a versenyt.

1869-ben Kubinyi Ágoston nyugdíjazása után, hivatalba lépésekor Pulszky Ferenc a Képtár újabb átrendezését tartotta szükségesnek, s ehhez a költségvetés tetemes összeget ítélt meg. Az Esterházy-képtár megvételével ez még inkább elkerülhetetlenné vált, mivel az egy 1871-ben hozott törvény révén Országos Képtárként a magyar állam tulajdonába került. Az Akadémia palotájában kiállított új gyűjtemény és a Nemzeti Múzeum Képtárának egymás mellett létezése fölvetette az egyesítés kérdését. Ekkor már olyan sok mű volt a Képtár tulajdonában, hogy több festmény raktárba szorult. 1877-ben pedig már a múzeumi Képtár régi képeinek egy része átkerült az Országos Képtár kiállításába, a Magyar Tudományos Akadémia második és harmadik emeletére.

A Nemzeti Múzeumban még 1900-ban is létezett az 1884-ben megnyílt Történelmi Képcsarnok és az Országos Képtár mellett az eredeti Képtár, utolsó perceit élve bár, de még az alapításkori elvek szerint. A Képtár nyolc terme előtti bejárati folyosón régi mesterek gyakran magyar tárgyú műveinek másolatai szerepeltek. A külföldi anyagban rengeteg volt a ma már szinte ismeretlen név és sekélyes munka, köztük el-elszórva néhány remek darab. A századforduló idején tehát állt még a Nemzeti Múzeum Képtára, amely 1870-ig, az első állandó régészeti kiállítás megnyitásáig, illetve az 1874 végétől felállított, a görög szobrászat történetét a kezdetektől a hellénizmus koráig gipsz szobormásolatok révén bemutató állandó kiállításig a Nemzeti Múzeum egyetlen, a közönség számára megtekinthető kiállítása volt, még a millennium évében is 174 072 látogatóval s az ünnepségek alkalmából ismételten újrarendezett tárlattal.

A Történelmi Képcsarnok (1884–1934)

1882-ben megjelent egy kis füzet Barabás Miklós, Fenyvessy Ferenc és P. Szathmáry Károly tollából, Emlékirat egy Magyar Történeti Arczképcsarnok létesitése ügyében címmel. Ebben már az 1884-ben a Várkert Bazárban megnyíló Történelmi Képcsarnok létrehozatalának elveit dolgozták ki a szerzők. A múltat említvén megjegyezték: „…a magyar történelmi hagyományokat illetőleg a leghatásosabb lehet, egy nemzeti arczképcsarnok eszméje, melynek háta megett pedig nem távol jövőben egy magyar nemzeti pantheonné állhatna, mind ez ideig csak alig csirájában létezik.” Elképzeléseik szerint történettudósokból és művészekből álló zsűri döntene a művek elbírálásánál, fontos-e az ábrázolt személy történelmi szempontból, van-e a képnek művészi értéke, s a nemzeti viselet szempontjából forrásnak tekinthető-e a kép. Élők portréi pedig semmilyen esetben nem kerülhetnének a gyűjteménybe. A szerzők azzal érveltek a Történelmi Képcsarnok létrehozása mellett, hogy az nemcsak nemzeti szempontból lenne fontos, hanem a különböző művészeti ágak alkotóinak forrása is lehetne. Az 1882-es emlék-iratot egy külön e célra létrejött bizottság – Pulszky Ferenc, a Magyar Nemzeti Múzeum igazgatója, Pulszky Károly, az Országos Képtár őre, Szalay Imre miniszteri tanácsos, Bubics Zsigmond, Ipolyi Arnold, Ligeti Antal részvételével – vitatta meg. A képviselőház költségvetési vitájában ezután Irányi Dániel mondott beszédet a tervezett intézmény érdekében. Versailles-ra hivatkozva említette meg, hogy „mennyire hat a nemzeti érzetre, mennyire buzdítja a látogatókat, különösen az ifjúságot nagy és nemes tettekre” egy a nemzet történetét bemutató intézmény. 7 A felszólalásra Trefort Ágoston kultuszminiszter adott választ, és a Történelmi Képcsarnokot a történelem és művészet érdekében szükséges vállalkozásnak tartotta. Miután az állami költségvetés ezer forintot biztosított az új intézmény alapjainak létrehozására, Pulszky Károly kapott hivatalos megbízást a Történelmi Képcsarnok tervezetének kidolgozására. A gyűjtési kört úgy határozta meg, hogy történeti, irodalmi és művészeti kiválóságok arcképei, viseletábrázolások, várak és városok látképei legyenek, átvéve főleg a Nemzeti Múzeum Képtárából, valamint a Széchényi Könyvtár grafikai anyagából. 8 Az alapításra szánt összeg úgy lett elegendő, hogy az uralkodó a kiállítás céljaira átengedte a Várkert Bazár épületének déli részét. Pulszky Károlyt 1884. május 25-én nevezte ki Trefort Ágoston vallás- és közoktatásügyi miniszter a Történelmi Képcsarnok igazgatójának.

Az eredmény ma is látható – pontosabban látható lenne, ha ki lenne állítva –, s a Történelmi Képcsarnok katalógusait összehasonlítva a Nemzeti Múzeum Képtárának katalógusaival nagyon is szembeötlő a különbség. Pulszky Károly még Ybllel konzultálva alakíttatta ki a Várkert Bazár kiállítási tereit, ahol az első kiállítás 1886. január 17-én nyílt meg. Az ünnepség Pulszky Károly bevezető szavaival kezdődött, aki ismét a Történelmi Képcsarnok rendeltetését igyekezett megfogalmazni: „A történet feladata nem az, hogy a múlt szereplőit megjutalmazza vagy elítélje, hanem hogy a múltról igaz ismeretekhez jusson; számot adjon úgy a külső viszonyokról és alapokról, amelyekben a nemzetek élete megnyilatkozott, mint a körülményekről és okokról, melyek e változásokat előidézték. E gyűjteményben tehát a múlt alakjait nem tisztán egyéni érdemeik szerint kell befogadni, hanem mindazon képeket, melyek őket hitelesen ismertetik.” 9

A műtárgyanyagot részben a Nemzeti Múzeum Képtárából, valamint az Országos Széchényi Könyvtár grafikai gyűjteményéből – 15 301 grafikai lapból, négyszázhárom festményből és plasztikából – válogatta ki az első kiállításra. A pompeji vörös falakon a tizenegy teremben bemutatott százhatvanegy műtárgy legfőbb elrendezési elve az időrend volt. Néhány évvel később, 1894-ben át kellett költöztetni a tárlatot az 1885. évi országos kiállítás Stefánia úti képzőművészeti pavilonjába. A városligeti épületben már négyszázkilencvenhétre emelkedett a kiállított művek száma – szobrok, festmények és grafikai lapok –, külön teremben Ernst Lajos letétének ötvenkilenc, jórészt azonosítatlan festményével. A válogatás, rendezés és katalogizálás Pulszky Károly és Peregriny János munkája volt. A tárgyakról pontos leírást adtak a szerzők, az adatok és a proveniencia precíz közlésével. Az 1894. május 17-én másodszor megnyílt tárlaton időrendi elrendezésben, tizenkét teremben volt látható ismét a festmény- és grafikai anyag.

Már 1895. szeptember elsejére ki kellett azonban a városligeti csarnok helyiségeit üríteni a hamarosan nyíló ezredéves kiállítás miatt, és a műtárgy-anyag először a Széchenyi utcai raktárba, majd még ugyanabban az évben a Magyar Tudományos Akadémia palotájának harmadik emeletére került, ahol a később felépült Szépművészeti Múzeumba költöztetett Országos Képtár egykori kilenc terme lett az új bemutató helyszíne. Az itt többször is újrarendezett, közben pedig egyre bővülő anyagú kiállítás lényegében az első, Pulszky-féle felépítést igyekezett követni, jóllehet addigra már Pulszky Károly lemondott posztjáról. 10
Az időközben jelentősen gyarapodó gyűjteményből ötszázhuszonnyolc festmény és grafika, valamint szobor, a tárlókban pedig hatszáznégy rajz és grafika volt megtekinthető az 1907. március elsején megnyíló kiállításon.

Az a tény, hogy a raktárhelyiségek és a munkatársak munkaszobái mindeközben a Szépművészeti Múzeumban voltak, nem akadályozta meg az első világháború után új állandó kiállítás rendezését, az újabb katalógussal. 11 A bevezetőben Petrovics Elek utalt arra, hogy az első világháború alatt zárva volt a Történelmi Képcsarnok kiállítása, csakúgy, mint maga az anyaintézmény, a Szépművészeti Múzeum. „1919-ben a kommunizmus és a román megszállás miatt nem kerülhetett sor a gyűjtemény megnyitására, 1920-ban pedig a Zrínyi a költő emlékkiállítása miatt, melyet a M. T. Akadémiával egyetemben rendeztünk a Történelmi Képcsarnok helyiségeiben. A Képcsarnok azonban ezalatt is élt és csendben működött. 1917-ben a régi koronázásokra vonatkozó rajzokból és metszetekből rendezett kiállítást gróf Zichy István, a gyűjtemény akkori vezetője. A gyűjtemény állandóan rendelkezésre állott a történeti kutatóknak s igen szerény javadalma ellenére is meglehetősen gyarapodott. A gyarapodásról fogalmat adhat az, hogy 1884-ben az egész kép- és szoboranyag, mely a Nemzeti Múzeumból átkerült, 376 mű volt, ma pedig 1471 művet tesz ki az állomány.” 12

Az állandó kiállítás újramegnyitása jó alkalmat szolgáltatott a tárlat átrendezésére, amely 1921-ben kezdődött el, de csak a következő év októberére fejeződött be, s végül 1923. január 16-án nyílt meg a kiállítás. Hétszáznegyven-
nyolc műtárgyat állítottak ki a kilenc teremben, s a bemutató már a lépcsőházban megkezdődött, ahol az Eduard Gurk által készített 1825-ös koronázási album színezett kőrajzai voltak láthatók a Magyarország és a tartományok zászlóit hordozó főurak lovas képeivel. Mellettük Than Mór 1848–49-es akvarelljei s egyéb hasonló tárgyú grafikák; egy vezérsorozat az 1664-es Nádasdy-féle Mausoleum rézmetszeteiből s néhány olajfestmény szerepelt.

Ma már tudjuk, hogy ez a kiállítás állt a leghosszabb ideig az összes közül, s ez a hétszáznegyvennyolc műtárgy által illusztrált nemzeti történelem volt az utolsó nagyszabású, reprezentatív, állandóan látogatható bemutatója a Történelmi Képcsarnok gyűjteményének. S bár lehet rajta vitatkozni, vajon sok-e vagy kevés ez, de mégiscsak állt a kiállítás, többé-kevésbé követve az alapításkori elképzeléseket, az intézmény létrejöttét megalapozó eszméket.

1934-ben törvény döntött arról, hogy a Történelmi Képcsarnok szervezetileg visszakerül a Szépművészeti Múzeumból a Magyar Nemzeti Múzeumba, s ekkor került napirendre a műtárgyak is visszajuttatása annak épületébe.

A gyűjtemény

Visszatekintve az alapítástól történt gyűjteménygyarapodásra, 1914-ig a katalógusok és a Pulszky–Peregriny-féle leltárkönyvek pontos adatokat szolgáltatnak; az akkori felosztás szerint addig 11 612 „magyar érdekű személy”-t és 9608 „magyar érdekű tárgy”-at leltároztak be a gyűjteménybe, azaz összesen 21 220 műtárgyat. 1914-ben kezdődött el az új leltárkönyvek alkalmazása, ekkor már nem a személyek és minden egyéb felosztás szerint, hanem a technika oldaláról szétválasztva, grafikai, rajz, festmény és szobor leltárkönyveket nyitva.

A festmények száma 1914-től meglehetősen kis mértékben nőtt, maximum évi húsz darabbal, bár több évben sem vásárlás, sem ajándékozás révén nem gyarapodott a képgyűjtemény. Kivételes az 1949-es év, amikor ötszáztizenegy darabot számlált a gyarapodás; ebből nyolcvankettő a Parlamenti Múzeumból, tíz festmény – a legjelentősebb és legismertebb művek – az Erzsébet Királyné Emlékmúzeumból, s végül ötven darab a Királyi Várpalotából került a Képcsarnokba. 1950-ben, a következő évben ismét jelentősen növekedett a festmények száma: száztizenöt kép került a gyűjteménybe a Pázmány Péter Tudományegyetem tulajdonából és különböző ipartestületektől. 1951-ben a Múzeumok és Műemlékek Országos Központjától és a Levéltárak Országos Központja pomázi központjától nyolcvanegy festményt adtak át a Történelmi Képcsarnoknak, ezeket a legkülönbözőbb helyekről gyűjtötték be az előző időszakban. 1952-ben is jelentősebb gyarapodás történt, százöt képpel. 1953-ban két jelentős gyűjteményegyüttes került a Képcsarnokba: a nádasdladányi Nádasdy-gyűjtemény festményei vásárlás útján és a pápai Esterházy-anyag a Veszélyeztetett Magángyűjtemények Miniszteri Biztossága révén – összesen kétszáznyolcvannyolc darab. 1954-ben két nagyobb letét – a Sigray és a Bánffy – sajátságos módon a beleltározott festmények számát növelte, ehhez még a Parlamenti Múzeum és a Miniszterelnökség adott összesen hatvankilenc képet. Még a következő év, 1955 is hatvankilenc műtárgyat hozott, de ettől kezdve egészen máig ritkán haladta meg a festménygyarapodás az évi húsz darabot, sőt az utóbbi húsz évben inkább a tíz alatti növekedés volt jellemző – ez egyben jelzi, milyen kevéssé volt és van lehetőség manapság vásárlásokra, és mennyire csekély az adományozó kedv.

A grafikák esetében rögtön a legelső év, 1914 jelentős gyarapodást hozott a báró Podmaniczky Gézánétól vásárolt anyag révén. Általában jellemzőbb a vásárlás, mint az ajándékozás, illetve a Magyar Nemzeti Múzeumból történt áttétek révén is nőtt a gyűjtemény. 1929-ben Jacob Alt Donauansichten című albumának megvétele növelte a grafikák számát, 1935-ben Jan Matejko viseletalbumának megvásárlása volt hasonló jelentőségű. A Történelmi Képcsarnok két világháború közötti legjelentősebb gyarapodása az Ernst-gyűjtemény egy részének 1939-ben történt megvásárlásából adódott. Ezen a csaknem kétszáz grafikából és öt festményből álló műtárgyegyüttesen kívül került még a Történelmi Képcsarnokba elszórtan Ernst-anyag; mind számánál, mind pedig jelentőségénél fogva páratlan azonban az 1939-es vásárlás. Ernst Lajos és a Történelmi Képcsarnok neve nem ekkor került először kapcsolatba; amin nem is csodálkozhatunk, ismervén Ernst gyűjteményalapításának történetét és erre vonatkozó elképzeléseit.

1949-ben a Veszélyeztetett Magángyűjtemények Miniszteri Biztosságától kapott a Képcsarnok száznyolcvanhat grafikát; a következő évben pedig ennek majdnem a kétszeresét. Megállapíthatjuk, hogy a Történelmi Képcsarnok grafikai gyarapodásának csúcsidőszaka az ötvenes évekre esik. Ennek oka többféle: egyrészt nagyon olcsón lehetett antikváriumoktól, magángyűjtőktől és a BÁV-tól grafikai lapokhoz jutni, másrészt nagyon sok volt az áttét – az Országos Széchényi Könyvtártól, a Nemzeti Múzeum történeti anyagából mint törzsanyagmaradvány lett számottevő mennyiségű műtárgy beleltározva.

1953 és 1959 között minden évben ezer darab fölött volt a gyarapodás, majd beállt az évi száz-kétszáz darabos szintre, ami néhány kivételtől eltekintve folytatódott a hetvenes évek végéig, ekkortól a grafikák is csak nagyon kevés gyarapodást mutattak, általában húsz és száz darab között, ismét jelezve a festményeknél is megmutatkozó jelenséget: egyre lehetetlenebbé vált a gyűjtemény életben tartása komolyabb anyagi ráfordítás nélkül. A rajzok – már ritkaságuknál fogva is – csak évi egy-két darabbal növelték a gyűjtemény mennyiségét, néhány kivételes évtől (1917, 1933, 1952) eltekintve. Az időközben a Képcsarnokhoz csatolt egykori Legújabbkori Történeti Múzeum festmény- és grafikai anyagával együtt a teljes gyűjtemény mára körülbelül hetvenezer műtárgyat őriz, s ez mind magyar, mind pedig európai viszonylatban a legjelentősebb múzeumi gyűjtemények közé sorolja, nem említve azt a tényt, hogy közép-európai viszonylatban is egyedülálló, mint történeti képzőművészeti tár. A Magyar Nemzeti Múzeum immár két évtizedes állandó kiállításának festményeitől és grafikáitól eltekintve azonban több mint hét évtizede láthatatlan ez a hihetetlenül gazdag és értékes műtárgyegyüttes.

 

1 Miller J. F.

2 Fejős 1964. 270–272.

3 Hazai és Külföldi Tudósítások, 1811. 67.

4 Mátrai G. 1846.

5 Mátrai 1851.

6 A Nemzeti Képcsarnokot alapító egyesület évkönyve 1862. 32.

7 Az 1881. szeptember 24-re hirdetett országgyűlés képviselőházának naplója. VII. k. 156. ü. 1882. december 17.

8 Pulszky Károly tervezete a Történelmi Képcsarnok létrehozásáról 1884. március 15. A kézirat a Szépművészeti Múzeum irattárában 268-as sz. alatt található.

9 Pulszky Károly megnyitó beszéde. Századok, 1886. XX. 204.

10 Az első katalógus 1894-ben jelent meg a Történelmi Képcsarnok műtárgyainak leíró lajstroma címmel, ezt követte a már kétkötetes tematikus katalógus: A Történelmi Képcsarnok műtárgyainak leíró lajstroma, 1907, A Történelmi Képcsarnok grafikai kiállításának leíró lajstroma, 1907.

11 A Magyar Történelmi Képcsarnok katalógusa, 1922.

12 Uo., Petrovics Elek bevezetője, 4.

 

Irodalom

  •  Miller Jakab Ferdinánd: Museum Hungaricum. Buda, 1807
  •  Fejős Imre: A Magyar Nemzeti Múzeum története. 1802–1847. Fol. Arch. XVI., 1964
  •  Hazai és Külföldi Tudósítások, 9. sz. Pest, 1811
  •  Jankovich Miklós a gyűjtő és mecénás, 1772–1846 Szerk.: Belitschka-Scholz Hedvig. MTF 17. 1985
  •  Mátrai Gábor: A Magyar Nemzeti Múzeum képtára. Pest, 1846
  •  Mátrai Gábor: A Magyar Nemzeti Múzeumban létező nemzeti képcsarnok ünnepélyes megnyitása. Pest, 1851
  •  Ligeti Antal: A Nemzeti Múzeum Képcsarnokának ismertető lajstroma a festészek rövid életrajzával. Buda, 1870
  •  Fejős Imre: A Magyar Történelmi Képcsarnok 75 éve (1884–1959) MÉ IV. 1958
  •  Az 1881. szeptember 24-re hirdetett országgyűlés képviselőházának naplója. VII. k. 156. ü. 1882. december 17.
  •  A Magyar Történelmi Képcsarnok lajstroma. Szerk.: Peregriny János, Pulszky Károly, Budapest, 1894
  •  A Történelmi Képcsarnok műtárgyainak leíró lajstroma. Szerk.: Kammerer Ernő, Budapest, 1907
  •  A Történelmi Képcsarnok grafikai kiállításának leíró lajstroma. Szerk.: Kammerer Ernő, Budapest, 1907
  •  A Magyar Történelmi Képcsarnok katalógusa. Szerk.: Felvinczi Takács Zoltán, Budapest, 1922