A Szombathelyi Képtár harminc évvel ezelőtt, 1985-ben nyílt meg, az akkori magyar építészet egyik legszebb épületében, amelyet Mátis Lajos tervezett az ókori Iseum romjai fölé. Hasonlóan máig jelentős a salgótarjáni Dornyay Béla Múzeum épülete, amelyet öt évvel korábban, 1980-ban adtak át az akkor még pezsgő iparral rendelkező bányászvárosban. A Magyar Géza építész tervei alapján készült épületet – amelynek éveken át húzódott a beruházása – alapvetően a szocializmus egyetlen megvalósult múzeumépületeként tartjuk számon. Bár a Szombathelyi Képtár megálmodói az épületet kortárs képzőművészeti kiállítóhelynek szánták, a benne található restaurátor-műhely és műtárgyraktár komplex muzeológiai elképzelésről árulkodik, éppúgy, mint a salgótarjáni, főleg történeti múzeumként létrejött intézmény. Az ország nyugati és északi határán található két épület más elvárások alapján, eltérő célból épült, mégis kevés beszédesebb forrást találhatunk arról, hogyan gondolkodtak a Kádár-korszakban a múzeumokról, a muzeológiáról, a múzeumnak a városi térben és a városi közösségekben betöltött szerepéről.

Az MSZMP KB 1974. március 19–20-i – a közművelődés helyzetéről és feladatairól szóló – határozata kimondja: a múzeumoknak keresniük kell a lehetőségeket és a módszereket, amelyek a történeti, kulturális és művészeti értékeket minél szélesebb rétegek közkincsévé teszik. A határozat középpontba állítja a munkásosztály művelődését, összhangban azzal, hogy a munkásosztály a társadalom legnagyobb osztálya, és képzettségének emelkedése új műveltségi igényt támaszt – olvashatjuk az 1976-os Múzeumi Közlemények egyik számában. [1] Mindez különösen érdekes, hiszen a már említett MSZMP KB-ülésen folytatódott az új gazdasági mechanizmus kulturális téren is érezhető reformjainak a felszámolása. Ezen az ülésen váltották le a korábbi reform kidolgozóit és támogatóit, köztük Aczél Györgyöt. A hatalom számára – már túl a „filozófusperen” – a múzeumi világ biztonságos terepnek bizonyult, és így először deklarálta, hogy az intézményeknek a gyűjteményeikre támaszkodva kell kivenniük a részüket a tömegek szocialista neveléséből.

A cél érdekében a Kulturális Minisztérium Múzeumi Főosztálya irányelvei alapján a múzeumoknak ötéves tervet [2] kellett készíteniük, amelyet a korabeli szakma különösen fontosnak érzett: a magyar múzeumok történetében először kellett intézményi működésük egész területére vonatozóan közép- és hosszú távon megfogalmazni elképzeléseiket, méghozzá úgy, hogy a közönség elérése, megszólítása, a közművelődési funkció – még ha sajátos módon is – kiemelt szerepet kapott. A kultúrpolitika úgy gondolta, a múzeumok kiválóan alkalmasak a „történelmi tudatformálásra, az alkotó hazafiság és a helyes nemzeti öntudat kialakítására”, a látogatókat rá tudják vezetni a kulturális örökség védelmére, a néprajzi és a munkásmozgalmi hagyományok megmentésére, rögzítésére. [3]

Az újfajta figyelem a megyei múzeumi szervezet 1962-es létrehozása után újabb lökést adott a múzeumok fejlődésének. Míg 1960-ban tíz budapesti, és 49 – szakemberhiánnyal küzdő – vidéki múzeumot tartott számon a statisztika, addig 1982-ből már 528 múzeumi működési engedéllyel rendelkező intézményről tudunk, amelyek közül mindössze 114 minősült múzeumnak. Ezzel együtt az intézményekben dolgozók száma is bővült: 1960-ban 257 fővárosi és 89 vidéki, 1982-ben ötszáz budapesti és 455 vidéki muzeológus képviselte a szakmát. Átfogó elemzés hiányában nehéz pontosan megmondani, hogy mit is jelentettek az ötéves tervek és az infrastruktúra bővülése a hazai muzeológia számára a hetvenes–nyolcvanas években. Az újonnan létrejövő múzeumok – sok-sok kompromisszummal – már meglévő épületekben, műemlék jellegű vagy műemlék épületekben kaptak helyet, [4] kevés az olyan szerencsés gyűjtemény, amely saját, modern kiállítóteret tölthetett meg. És szinte egyedülálló, hogy a Szombathelyi Képtár és a salgótarjáni, akkor még Nógrádi Sándor Múzeum olyan, a gyűjtemények igényeinek megfelelő új épületet építhetett fel, amelyek nemcsak a bemutatásra, gyűjtésre, feldolgozásra biztosítottak korszerű hátteret, hanem a városi teret, térhasználatot, a kulturális fogyasztási szokásokat is alakították. Ugyanakkor a jól körülhatárolható múzeumi funkció és a településszerkezetben kijelölt hely az építészeket eredményesen inspirálta, és a hetvenes–nyolcvanas évek ellaposodó modernista magyar építészetét még egyszer felfrissítette.

Dornyay Béla Múzeum, Salgótarján. 2015. Fotó: Villányi Csaba

A szocialista értékrend szempontjából Salgótarján minden szempontból jó terepnek bizonyult az egyetlen Kádár-kori, kifejezetten múzeumi beruházás számára. A fiatal város átalakítását nem akadályozták védett műemlék épületek. A település ipara dualizmus kori, a városi rang 1922-es, a megyeszékhelyi szerep 1950-es, a lakosság jelentős része még később költözött ide. A kulturális intézmények sem tekintenek vissza nagy múltra, Salgótarján életében sokáig szinte alig játszott szerepet az értelmiség. Az MSZMP megyei pártértekezlete 1962-ben döntött arról, hogy ezt a várost fejlesszék a megye kulturális központjává. Ehhez a szükséges személyi és intézményei feltételeket is biztosították, többek között ezer értelmiségi állás meghirdetésével. [5] A mai városkép meghatározó éve 1968 volt, akkorra alakult ki a most is látható modern centrum, a Fő tér, a városképet és a mindennapi életet meghatározó közintézmények hálózata. A sors fintora, hogy a város modern múzeuma csak akkor készült el, amikor már az azt fenntartani hivatott bányászat és ipar veszített a jelentőségéből.

Dornyay Béla Múzeum, Salgótarján. 2015. Fotó: Villányi Csaba

Kiállítóhely, gyűjtés természetesen már korábban is volt: Dornyay Béla középiskolai tanár 1920-as évekbeli múzeumalapítási próbálkozásait követően 1959-ben a Tanácsköztársaság negyvenedik évfordulója alkalmából az 1919-es események és az illegális kommunista mozgalmak történetének bemutatására született meg a Nógrád megyei Munkásmozgalmi Múzeum, a város legöregebb – később lebontott – műemlék kúriájában. Az új intézmény a balassagyarmati Palóc Múzeummal párhuzamosan az egész megyére kiterjedő gyűjtőkört kapott, így a korabeli munkamegosztásnak köszönhetően Salgótarjánban főleg a munkásmozgalom, az ipartörténet, a város helytörténetének kutatását, gyűjtését helyezték előtérbe. Mivel sem a tárgyi, sem a személyi feltételek nem voltak adottak, sőt a múzeumnak helyet adó kúria is a városi rekonstrukció útjába került, az intézmény sokáig marginális szerepet töltött be a környék kulturális életében. Igaz, a megyei pártértekezlet már 1966-ban döntött egy új, megyei és városi múzeumi szerepet betöltő intézmény létesítéséről, de a múzeum végleges épületének elkészültéig nehéz volt egységében áttekinteni az egyre gyarapodó gyűjteményt, az újabbnál újabb filiálékat, kiállításokat és a mind több feladatot ellátó megyei intézményt. [6] Az 1975-től épülő múzeumot végül 1980. október 3-án, a 19. Múzeumi és Műemléki Hónap országos nyitányaként avatták fel.

Dornyay Béla Múzeum, Salgótarján. Fotó: Villányi Csaba

Dornyay Béla Múzeum, Salgótarján. 2015. Fotó: Villányi Csaba

A tervezés több szempontból is különleges feladatát Magyar Géza Állami díjas építész kapta meg. 1930-as évek óta ez volt az első olyan épület, amelyet múzeumi célra terveztek és építettek. Mindezt egy olyan környezetben, ahol az épületnek meghatározó jelként egy „munkásváros” kulturális életének manifesztumává kellett válnia. Magyar Gézának olyan kortárs épületet kellett megálmodnia, amely megfelelt az MSZMP KB – a tervezés időszakában még új – elképzeléseinek, azaz művelődésre biztatja a lakosság minden rétegét, és egyúttal illeszkedett Salgótarján „fórumként” elnevezett épületegyüttesébe. Olyan múzeumépületre volt szükség, amely egyszerre csábító és erőt sugárzó a város lakói számára, monumentalitása és eleganciája nem riasztó, de tükrözi a város nagyszabású céljait.

Dornyay Béla Múzeum, Salgótarján. 2015. Fotó: Villányi Csaba

Az épület a funkcionalista szerkezeti építészet hazai megvalósításának egyik első példájaként valósult meg. A tagolt tömegű ház öt eltérő magasságú és alapterületű épületrészből áll, amelyek egymás alá, fölé és mellé vannak rendezve, miközben sejtszerűen kapcsolódnak egymáshoz. Az épület íves sarkai, mázatlan pécsi pirogránit-burkolata éppúgy jellegzetessége a salgótarjáni múzeumnak, mint négy-négy betonlába vagy az ablaktalan felső kubus alatt más ritmusban kanyarodó szalagablakos irodaház. Az épület szinte egybefolyik az előtte álló apró térrel, a hozzá vezető ugyancsak íves lépcsősorral. A városi terek hagyományos múzeumi épületeinek emblematikus elemei hiányoznak: nincs oszlopsor, lépcső, timpanon, magas, nehezen nyitható kapu. Az üveges előcsarnok alig észrevehető határ a tér és a múzeum között, olyan választóvonal, amely inkább összeköt. A fogadócsarnok nem nagy, ám praktikusan kapcsolja össze a különböző tereket. Ennek egyik jelképe a lépcső által körülölelt világító „szem”, amely felülről vezeti a fényt az alsó szintre. Az építész olyan alaprajzot álmodott meg, amely egyszerre köt össze és választ el, ezúttal a különböző korszerű múzeumi funkciókat, a kiállítás, a restaurálás, a raktározás és az irodák tereit. A földszint elzárt részein – íves folyosókon – kaptak helyet az irodák, a könyvtár, a fotólabor és a restaurátor-műhelyek, miközben a raktárak és a grafikai műhelyek az alagsorba költözhettek. A kiállításokat az időszaki földszinti helyiség mellett az emeleti tágas, tetőablakokon át megvilágított terekben rendezhették meg a muzeológusok.

Dornyay Béla Múzeum, Salgótarján. 2015. Fotó: Villányi Csaba

Az azóta többször nevet és fenntartót váltó múzeumépület legtöbb funkciójában ma is megállja a helyét, sőt 2005 óta műemléki védettséget élvez. Az épület ennek ellenére mégsem bizonyult tökéletesnek. Tervezésének legnagyobb hibája nem sokkal a beköltözés után vált nyilvánvalóvá: a hétszáz négyzetméteres raktár nem bizonyult sem korszerűnek, sem elegendőnek. Mivel a salgótarjáni múzeum megyei múzeumi feladatai mellett a történeti muzeológia kísérleti terepe is volt, gyorsan gyarapodó műtárgyállománya éppúgy kinőtte az épületet, mint ahogy a munkaszobákat. Ugyancsak az utókorra hárul a feladat, hogy az épület légkondicionálását, korszerű világítását megoldja.

Dornyay Béla Múzeum, Salgótarján. 2015. Fotó: Villányi Csaba

Mindez folyamatosan – pályázati forrásoktól függően – zajlik az emeleti kiállítóterekben. Az épület egységes, a 21. század muzeológiai követelményeinek megfelelő felújítására egyelőre nem nyílt lehetőség, adottságai azonban lehetővé teszik, hogy az eredeti jelleg megőrzése mellett az újabb igényeknek megfelelően változzon a múzeum. Bár az emeleten látható Nógrád az újkorban. Történeti kiállítás hét képben című kiállítás egyúttal múzeumtörténeti forrásként is értelmezhető, a többi tér folyamatosan alakult át. A salgótarjáni Városi Galéria 2013 júniusában nyílt meg a Dornyay Béla Múzeum földszinti kiállítótermében. A múzeum Mihályfi-gyűjteményre épülő képzőművészeti anyaga a korábban biztosítóként is hasznosított, ablaksorral tagolt térbe költözhetett be 2006-ban. A korábbi tanácsterem pedig rendezvényre is alkalmas ideiglenes kiállítótérré változott. A változásoknak sosincs vége: most épül, és május 31-ig kell elkészülnie annak a TIOP-pályázatból megvalósuló tanulmányi raktárnak, amely a helyi üveggyártást mutatja be.

Az egykori Nógrádi Sándor Történeti Múzeum, csak részben bizonyult időtálló épületnek. Az épület szerkezete, az általa felkínált funkciók ambivalensek. A látogatók által használt terek viszonylag rugalmasan alakíthatók. A raktárak, a munkahelyi funkciók, a könyvtár viszont nehezen fejleszthető. Az épület sorsa jól tükrözi a létrehozás anomáliáit: olyan intézmény számára terveztek karakteres, egyetlen irányba sem bővíthető épületet, amely még kialakulóban volt. Ma is érezhető, hogy az épülettel kapcsolatos elvárások olyan korszakban fogalmazódtak meg, amely elsősorban az intézmény közművelődési szerepére helyezte a hangsúlyt.

A Szombathelyi Képtár aulájából felvezető lépcső az eredeti fotelekkel, 2015
Fotó: Villányi Csaba

Egészen más helyzetből indult a Szombathelyi Képtár. Felépítéséről nem párthatározat döntött, létrejöttét egy olyan alapítvány kezdeményezte, amelynek utóda sokáig támogatta az intézmény működését, rendezvényeket szervezett, hozzájárult a kiállításokhoz és a könyvtár működéséhez. A Képtár létrehozásának célja is konkrét volt: a Derkovits Gyula szülőházában kiállított anyagnak, Dési Huber István Savaria Múzeumnak adományozott életművének, a zsennyei művésztelepen dolgozó művészek munkáinak méltó bemutatása. A textilbiennálék csak 1992-ben kerültek át a múzeumból. Ahogy egy korabeli szövegben olvashatjuk, a képtár muzeológiai és közművelődési célja és feladata részben történeti jellegű, részben a kortárs művészeti törekvések reprezentatív és folyamatos ábrázolása. A koncepció megfogalmazói olyan intézményről álmodtak, amely alkalmas arra, hogy helyi kiindulópontra építve mutassa be a magyarországi képzőművészet 20. századi történetét. [7] Így jött lére 1976 júniusában a Szombathelyi Képtárépítő Egyesület, amelynek köszönhetően a képtár 1985. február 20-án megnyithatta kapuját.

Szombathelyi Képtár, 2015.
Fotó: Villányi Csaba

Ráadásul Szombathelynek nem ez volt az első hasonló céllal épített épülete. 1908-ra ugyancsak civil kezdeményezésre épült fel az akkor kultúrpalotaként, ma Savaria Múzeumként ismert épület. A Szombathelyi Képtár után 2013-ban adták át az Iseum Savariense korszerű kiállítóterét. Mivel a múzeumnak – különösen a Vasi Múzeumfalu 1973-as átadása után – jelentős tapasztalata volt az intézménytípus működéséről, a képtár helyének kijelölése előtt elkészült a szakmai és az építéstervezési program. Végül az új képtár olyan helyre épülhetett, amely több kulturális intézmény közelében van, és egyúttal segíti az Iseum romjainak látogathatóságát. Az intézménynek magába kellett foglalni egy állandó és egy időszaki kiállítási teret, gyűjteményi és technikai raktárakat, muzeológiai részleget, a közművelődés és a közönségszolgálat tereit és más kisegítő helyiségeket. Az épület nem állhatott az Iseum esetleges feltárásnak útjába, de kommunikálnia kellett a környező utcák régebbi lakóházaival is. Az 1977-ben meghirdetett pályázatra meglepően sok pályamű érkezett. Ahogy a gazdasági okok miatt elhúzódó építkezés folyamatát bemutató tanulmány is felhívja a figyelmet, ennek oka abban kereshető, hogy Magyarországon ötvenévente nyílik lehetőség arra, hogy múzeumot, képtárat tervezhessen a szakma, holott a templomtervezés mellett ez a műfaj adja a legnagyobb szabadságot az építészeknek. A győzelem végül helyben maradt, Mátis Lajos Ybl-díjas építész elképzelései valósulhattak meg. (Munkatársa Tirbus István volt, a belsőépítészet Sellyei Gábor munkája.) [8]

Szombathelyi Képtár, 2015.
Fotó: Villányi Csaba

A hosszúkás telken lábakon álló épület nem zárja le a talajt, nem vette el a későbbi ásatások lehetőségét, miközben a tömbszerű vasbeton épület emeleti bejárata előtti teraszról beláthatóvá vált az egész rommező. Az aulába belépve a korszak egyik legszebb lépcsőháza fogadja a látogatót, ahol egységes bútorzat köti össze a különböző tereket és funkciókat. Az itt látható előcsarnok, éppúgy, mint a fenti kiállítóterek, koncertek befogadására is alkalmasak. Ha a formatervezett pulttól keleti irányba haladunk, szűkülő időszakos kiállítótéren sétálhatunk végig, hogy elérjük a közművelődési részleg helyiségeit, a gyermekfoglalkozót, az előadótermet és a mára irodává alakult klubhelyiséget. A folyamatosan bővülő, tízezer kötetes szakkönyvtár, a kutatószobák, a restaurátor- és az installációs műhelyek, a már a nyolcvanas években sínrendszerrel kiépített tágas raktárak minden szempontból megfeleltek a kor követelményeinek. Ugyanez vonatkozik a következő szinten található, a közlekedőktől üvegfallal elválasztott kiállítóterekre is, amelyek differenciáltan oszthatók, jól installálhatók. Hogy az időszaki kiállítások számára kialakított terem kötetlenül fogadhasson kiállításokat, itt a többi terem méretéhez képest másfél méterrel megemelték a belmagasságot. Jellemző, hogy a helyiségekben található padlószőnyegből az építtető annyit vásárolt, hogy még ma is pótolhatók a hibák.

Szombathelyi Képtár, 2015.
Fotó: Villányi Csaba

A Szombathelyi Képtár ma sem veszített jelentőségéből. Eredeti bája megkopott, de az épület olyan értéket képvisel, ami a salgótarjáni múzeumhoz hasonlóan védettségre lenne méltó. És persze állagmegóvásra. Hiába volt ugyanis korszerű az épület az átadás pillanatában, a rendszeres karbantartások elmaradtak, így mára a klíma annyira elavult, hogy jelentősebb műtárgyakat nehezen tud kölcsönkérni a jelen pillanatban a Savaria Múzeumhoz tartozó intézmény. Rendszeresek a beázások, az épület gépészete éppúgy ezernyi hibát rejt, mint ahogy az épület külső burkolata is bármikor megadhatja magát. A textilbiennáléknak, tirennáléknak köszönhetően az intézmény nemzetközi jelentőségű, előnyös lenne számára, ha a Dunántúl képző- és textilművészetét önálló intézményként gyűjthetné. De az is, ha forrást találhatna az épület teljes körű felújítására, a megújuló energiaforrások bővítésére. Kevés vidéki múzeum mondhatja el magáról, hogy olyan szintű eszmei és anyagi támogatást kapna a fenntartótól, mint a Savaria Múzeum, a felújításra azonban nem mernek költeni. Mivel az épület az MNV Zrt. tulajdonában áll, nem áll érdekében a beruházás, csak kis lépésekben dolgozhat azon, hogy ne váljon működésképtelenné az épület.

A Szombathelyi Képtár 2015-ben a harmincadik születésnapját ünnepli, a számos program, országos, sőt nemzetközi jelentőségű textilkiállítás mellett ez az évforduló arra is emlékeztethet, hogy a megfelelően átgondolt, majd magas szinten kivitelezett munka felbecsülhetetlen. Még akkor is, ha egy olyan sokat vitatott korszak gyermeke, mint a rendszerváltást megelőző évtized.

[1] Dávid Lajos: Múzeumaink és a munkásművelődés. In: Múzeumi Közlemények 76/1. Országos Múzeumi Tanács, 3–5.

[2] Füzes Endre: Megjegyzések a múzeumok V. éves tervéhez. In: Múzeumi Közlemények 76/1. Országos Múzeumi Tanács, 12–18.

[3] Selmeczi László: A hazai múzeumok. In: A múzeum. Egy kulturális gépezet története a XVI. századtól napjainkig. Lanfranco Binni, Giovanni Pinna. Budapest, 1986, 254.

[4] Gerő László: Múzeumi gyűjtemények elhelyezése műemlékekben. In: Múzeumi Közlemények 77/13. Országos Múzeumi Tanács, 84–94.

[5] Horváth István: Politikusok vitái a kultúráról az 1960-as évek elején Salgótarjánban. In: Értékek és konfliktusok. Salgótarján és Nógrád megye kulturális élete a hatvanas években. Salgótarján, 2005, 57–62.

[6] Szvircsek Ferenc: A Nógrádi Történeti Múzeum harminc éve (1959–1989). In: Értékek és konfliktusok. Salgótarján és Nógrád megye kulturális élete a hatvanas években. Salgótarján, 2005, 113–145.

[7] Várkonyi György: A Szombathelyi Képtár gyűjteményének körvonalai, gyűjtőkörének profilja, gyarapítási perspektívái. In: Múzeumi Közlemények 1980/2., 27–31.

[8] Heckenast János: A képtár építése. A Szombathelyi Képtár. In: Vasi Szemle 1985/3., 321–363.