A budapesti Néprajzi Múzeum 1872 óta gyűjti, archiválja, óvja, kutatja és közvetíti a magyarországi és azon kívüli közösségek tradicionális és modern tárgyi emlékeit a kulturális sokszínűség és a változó identitások megértéséhez. Munkatársai hangsúlyt helyeznek a társadalmi jelenségek kutatására és bemutatására is. Az intézmény megalakulása az eredetileg jogász, de a szabadságharc honvédtisztjéből az amerikai emigrációban neves természetrajz-kutatóvá lett Xántus János kinevezéséhez köthető az akkor még a Magyar Nemzeti Múzeum keretén belül működő Ethnographiai Osztálya élére. Az intézmény 1947-ben formailag is önálló lett, majd számos költözködés után 1975 óta a régi Kúria épületében, a Parlamenttel szemben lelt otthonra. Negyven év elteltével a múzeum ismét költözésre készül: a Liget Projekt részeként a kiállítótér a Városligetbe, a raktár a Szabolcs utcába, a Múzeumi Restaurálási és Raktározási Központba kerülhet. A nagy változás előtt álló múzeum gyűjteménykezelőjével, Szekrényesy Rékával beszélgettünk.

Mióta téma a Néprajzi Múzeum elköltöztetése a Kúria Kossuth téri épületéből?

Amióta a múzeumban dolgozom – csaknem huszonöt éve –, időről időre felmerült a kiköltöztetés szándéka. Noha az ingatlan nem múzeumnak épült, amivel nap mint nap szembesülünk is, a kezdeményezés mégsem belülről szokott jönni, rendre kívülről jövő ötletek zúgtak el a fejünk felett. Ám a mostanihoz hasonló komolysági szintet egyik sem érte el.

Zajlik már valamiféle konkrét előkészítése a költözésnek?

Egy tervezet alapján az előkészítést végezzük, a raktárberendezésekkel és a szállítással kapcsolatos részleteken dolgozunk, aminek alapján a költözés költségvetése összeállhat. Szükségünk lesz a pénzforrásokon kívül emberi erőforrásra, restaurátorok, gyűjteménykezelők és muzeológusok egybehangolt összmunkájára és külső segítségre is. Jelenleg méretfelmérések zajlanak. A Szabolcs utcában egy huszonkilencezer négyzetméteres új épületbe kerülnek a gyűjteményeink a Magyar Nemzeti Galéria és a Szépművészeti Múzeum raktárállományával együtt, és itt kap majd helyet a Múzeumi Állományvédelmi Központ is. A kortárs és korszerű épület nagy előrelépés, tekintve hogy a Néprajzi Múzeum még sosem működött a számára tervezett, alkalmas épületben.

Említetted, hogy huszonöt éve dolgozol itt. Hogyan kerültél ide?

Érettségi után nem mentem egyetemre; a felsőfokú végzettség hiánya miatt sokáig komplexusaim is voltak, de ma már ezt másképpen értékelem: gyakorlatban szereztem egy olyan biztos tudást, amire támaszkodhatom. Tizennyolc évesen a munkakereséshez naiv, sőt gyermeteg módon álltam hozzá: felütöttem a telefonkönyvet, kiírtam belőle pár számot, a csillagvizsgálóét, a füvészkertét, a Szépművészeti és a Néprajzi Múzeumét – ezeket véltem érdekes munkahelyeknek. Mindenhol kaptam időpontot, a Néprajzi Múzeumba a leghamarabb. Nem is mentem tovább, rögtön felvettek raktárkezelőnek. Fogalmam sem volt, mi ez a munkakör, múzeumi raktárt sem láttam még soha előtte. De vonzott a művészet, művészettörténetet tanultam, idegenvezetésből vizsgáztam, a Néprajzi Múzeum tehát belefért az érdeklődési körömbe. A textilgyűjteménybe és az egyházi gyűjteménybe kerestek embert, ketten jelentkeztünk, mindketten itt vagyunk azóta is. Van a munkakörnek egy fizikai része, tárgyakkal kell foglalkozni, és egy elmaradhatatlan adminisztratív feladatkör. Kiállításoknál segédkezünk, vásárlásoknál a tárgyak átvételében és az adatok rögzítésében, nyilvántartási feladataink vannak, előkészítjük a restaurálásra szánt darabokat, előkeressük a gyűjteményből, amire szükség van, kutatók keze alá dolgozunk.

Milyen mélységig ismered a teljes raktári anyagot?

Tíz évet töltöttem az egyházi gyűjteményben, erről tudom a legtöbbet, de a többiről is átfogó képem van. Sok mindent felcsipegettem a szakmából. A tudásom nem elméleti alapú, sokkal inkább vizuális és gyakorlati. Az egyházi gyűjteményben Szacsvay Éva keze alá dolgoztam, egy ideig párhuzamosan a mesterség gyűjteményben Gráfik Imre mellett is. A gyűjteménykezelők korábban egy-egy muzeológus mellé voltak beosztva, később döntött úgy a múzeum vezetése, hogy legyen egy önálló raktárkezelő csoport, ennek lettem a vezetője. Azóta a többi gyűjteménybe is jobban belelátok, de nem szükséges, hogy minden területet egyformán ismerjek, főleg amikor egy-egy kollégámnak a kisujjában van az adott anyag.

Milyen az érzelmi viszonyod a tárgyak gyűjtéséhez?

Engem mindig is vonzott a tárgyakkal való közvetlen kapcsolat. A gyűjtés ismerős, familiáris tevékenység nekem: a nagyszüleim a húszas–harmincas évek kerámiáit és textíliáit gyűjtötték afféle „fedezzük fel a népi tárgyakat” attitűddel, édesanyám szalvétákat, címkéket, a nővérem képeslapokat, a bátyám csokipapírt és kártyanaptárt gyűjtött. Az én gyűjteményeim részben a testvéreimtől örökölt darabokból indultak. Bélyegekkel egy ideig mindannyian foglalkoztunk, de elsősorban édesapám hobbija volt. Jellemzően nem a hagyományos értelemben vett értékeket gyűjtöttük. A radírgyűjteményemről egy cikk is megjelent 2006-ban, a MaDok-füzetek 4., Plasztik Művek című kötetében. A néprajzi tárgyak esetében is számomra az a sajátos, hogy az értéke a hozzá köthető történetektől növekszik, az információtól válik különlegessé. Azt hiszem, ez az egyik dolog, ami miatt ezt a szakmát szeretem, és ez alatt a kifejezetten néprajzzal foglalkozó múzeumot értem.

Mennyit változott az évek során a tevékenységed?

Mérföldkő volt a digitális világ megjelenése a múzeumban. Több mint kétszáztízezer tárgyat kezelünk, számtalanszor kell keresnünk az adatbázisban, elkeveredett leltári számokat kibogozni, összegyűjteni azonos funkciójú darabokat, listákat, táblázatokat összeállítani. Régen, a papíralapú nyilvántartások korában ez iszonyatos munka volt.

Az elmúlt évek fontos projektje volt a múzeumi világban a digitalizálás. Hol tart ebben a Néprajzi Múzeum, és mi volt a szerepe a folyamatban a gyűjteménykezelőknek?

Jól állunk vele, az alapadatok felöltése jelentős részben megtörtént. A hazai múzeumok között kiemelkedő arányban tettük így elérhetővé a gyűjteményeket. A gyűjteménykezelők a muzeológusokat segítették a tárgyak előkészítésében, de az adatokat a muzeológus vitte fel a rendszerbe. Sokat fotóztunk, az egyszerű, a tárgy felismerését szolgáló műtárgyfotókat mára részben már mi magunk készítjük.

A technikai fejlődésen túl mi változott a munkádban?

Majd tíz évig egy emberrel dolgoztam szorosan együtt, ilyen értelemben tőle függtem. Aztán csoporttá alakultunk, kitágult a feladataim köre, sokszor kellett szervezési munkát végeznem, szállításokat intéztem, csomagolást felügyeltem, restaurátorokkal egyeztettem. A legjelentősebb váltást a csoportfőnöki beosztás jelentette, ami ellen sokáig berzenkedtem. Ma már másképp látom a dolgokat, előnyömre szolgált megismerni a másik oldalt, jobban értem a múzeum működését, világosabbá vált a döntések háttere. Önismeretileg is hasznos volt, belső fejlődést indított el bennem a nagyobb felelősség.

Visszatérve a – talán nem is oly távoli – jövőben megtörténő költözéshez: milyen új kihívásokkal jár ez majd együtt? Vegyük sorra az előnyöket, a hátrányokat, a változásokat.

Jelenleg két helyszínen vagyunk, mert a múzeum épületében nem fér el minden tárgyunk. A nagyméretű darabok, például a bútorok a törökbálinti Depóban vannak, ahol rajtunk kívül a Nemzeti Múzeum is raktároz. A Szabolcs utcában minden gyűjteményünk egy helyen lesz. Kényelmesebb, átgondoltabb és biztonságosabb tárolásra és műtárgymozgatásra számítok, ahol úgy alakítjuk majd ki a teret, ahogy nekünk a legjobb. Meglehetősen gyakran kölcsönzünk a gyűjteményekből, külföldre, belföldre egyaránt, rendszeresen utaznak a kiállításaink, ennek az előkészületeit egyszerűbb lesz lebonyolítani egy helyszínen, ahogy a restaurálásokat is. Az új épületben az állagmegőrzésre is optimálisabb körülmények lesznek. A mi múzeumunk abban a szerencsés helyzetben van, hogy nálunk, a mi koordinálásunkkal indult el a Múzeumi Állományvédelmi Program. A Néprajzi Múzeum 1999-ben csatlakozott az ICCROM preventív konzerválás nemzetközi programjához. Az akkor létrejött munkacsoport kezdett komolyabban foglalkozni a megelőző műtárgyvédelemmel. Korábban nem történt meg a raktározási, tárgyvédelmi feladatok intézményes keretek közti végiggondolása. Ettől kezdve viszont bevonták a muzeológusokat, a gyűjteménykezelőket, a restaurátorokat; beivódott a köztudatba, hogy ezzel foglalkozni kell. A Néprajzi Múzeum mai épülete csaknem százhúsz éve, más célokkal épült, tehát ma már semmiképpen nem nevezhető korszerűnek. Mégis sok szempontból lehetett javítani a raktáraink kondícióin. Nyilván az épület adottságai korlátozták a lehetőségeinket, de igyekeztünk klimatikus igényeik szerint különválasztani a műtárgyállományt. Így a bőrtárgyaink egy részét külön raktárban helyeztük el, a fotótárunkban megfelelő klímát üzemeltetünk, a speciális igényű nitrátos negatívoknak kialakítottunk egy külön helyiséget. Összehasonlítva más múzeumokkal, nálunk nagyobb kihívást jelentenek a heterogén tárgyak, amelyek egyszerre tartalmaznak fém, papír, bőr összetevőket. Az anyagok szétválasztása a legtöbb esetben nem megoldható, így a klimatizálásnál ezt is figyelembe kell majd venni. A modern műanyag tárgyak tárolása a másik fő problémánk: egyelőre nincs kidolgozott nemzetközi protokoll rá, még vizsgálják, melyik típusú műanyag mit szeret. A vesszőtárgyak, növényi anyagokból készült tárgyak másképpen, inkább fizikailag sérülékenyek, a textilek esetében jelentős probléma a molyfertőzés veszélye. Ha házon kívülről érkezik vissza egy darab, mindig átvizsgáljuk, fertőtlenítjük. Az új helyszínen építészetileg is gondoltak erre, kívülről csak egy karanténon keresztül érkezhet majd be bármi. Összehasonlíthatatlan lesz a mai helyzetünk egy kifejezetten múzeumi célokra épült, korszerű épület birtokbavételével, mégis ambivalensek az érzéseink.

Mi ennek az oka?

Főleg emocionális aggodalmak keverednek szakmaiakkal. A változástól mindig mindenki tart. Sokan évtizedek óta dolgozunk ebben a megszokott környezetben, nehéz elmenni máshová. Nemcsak a mi területünkön, bárhová tekintek az országban, bizalmi válság van, miért lennénk mi kivételek? Nyugat-Európa több múzeumáról tudok, ahol az állandó alkalmazottakat elbocsátották, és projektekre vesznek fel munkatársakat. A modernizálódó környezet csak a külcsín, belül szemléletbeli átalakulás történik, megállíthatatlanul. Elmúlik valami régi, születik egy új – a változást sokan nem fogadják el könnyen. A korábbi múzeumi gyakorlatban a kutatók, muzeológusok személyes szempontok szerint kezeltek egy gyűjteményt. Karakterük, egyéni meggyőződésük nyomta rá a bélyegét még a raktár elrendezésére is. Ma más, korszerűbb, célszerűbb szempontok szerint kell gondolkodjunk. Racionalizálnunk és szabványosítanunk szükséges sok esetben a tárgycsoportokat. Törekszünk a tárgyak optimális elrendezésére, nem megengedhető, hogy csak néhány munkatárs igazodjon el az adott gyűjteményben. A modern raktározás tömör tárolásban gondolkodik a hatékonyabb helykihasználás és költségoptimalizálás érdekében. Egy modern, klimatizált raktár fenntartása is teljesen más kihívás, mint amihez korábban igazodtunk. Ugyanakkor marad valami a megosztottságunkból is: a Szabolcs utcában lesznek a tárgyak, a Városligetben a kutatók, az adattár és a könyvtár, tehát nem lesz olyan egyszerű a kollégák dolga, mint ma, amikor csak átsétálnak a raktárba, odaállnak a fiókok elé, és úgy dolgoznak. Reményeim szerint mindenre lesz majd lehetőség, de jobban át kell gondolni, ki mit szeretne. Biztos, hogy a mostani szerepkörök változnak, más szabályokkal, más szervezeti működéssel, átgondolt logisztikával tudunk csak majd az új helyzetben működni.

Szekrényesy Réka 1973-ban született Budapesten. A gimnáziumban idegenvezetést és művészettörténetet tanult. Érettségi után szinte véletlenül került a Néprajzi Múzeumba: több helyre is jelentkezett munkára, és ide hívták be elsőként. Raktárkezelőnek vették fel, tíz éven át dolgozott az egyházi gyűjteményben, és közben egy ideig párhuzamosan a mesterség gyűjteményben is. Amikor megalakult a múzeumban az önálló gyűjteménykezelő csoport, ő lett a vezetője. A Múzeumi Hírlevél 2000. májusi különszámában jelent meg Belső tárgymozgatás a múzeumban címmel írt tanulmánya. Rendszeres résztvevője a múzeum különféle kihelyezett programjainak is, például a Művészetek Völgyében tartott népi hangszerkészítő-foglalkozásoknak. Hobbija a film, az ékszerkészítés és a fotózás.