KICSI A VILÁG

MúzeumCafé 69-70.

Más-más szerzők különböző emberekről írt portréit, interjúit közöljük ebben a lapszámban. Fővárosi, országos múzeumokban vagy az ország különböző intézményeiben, kisebb és nagyobb közgyűjteményeiben működő emberekre emlékezünk. Ám ahogy összeolvastuk a szövegeket, kiderült, mennyi az átfedés, hogy ugyanazok a nevek visszatérnek más szerzőnél vagy nyilatkozónál, akit az egyik szerző „meghatározóként” emleget, az egy riportalany pályáján szintén megkerülhetetlen szerepet töltött be. Egy pillanatig rácsodálkoztunk, aztán megértettük, hogy minden írásunk tárgya a hatvanas–hetvenes évektől a kilencvenes évek közepéig tartó időszak múzeumi világa, amikor egy országos múzeum vezetője magától értetődően vett részt a teljes hazai intézményrendszer irányításában, koncepciója alakításában, hogy aki valahol vezető vagy középvezető pozíciót töltött be, olykor pár évre a kulturális tárca közgyűjteményi osztályát is vezette, akinek sikerült múzeumot alapítani, fontos ásatásokat végezni valahol, azt átirányították az ország másik felére, hogy a valahol már sikeres modell ott is életképes intézményt eredményezzen. Fülep Ferenc nemcsak a Magyar Nemzeti Múzeumnak volt erős kezű, újító – és nehéz természetű – vezetője évtizedekig, de az országos régészeti ásatások rendszerének megszervezése is a nevéhez fűződik. Éri István a nagyvázsonyi várfeltárástól a magyar muzeológia első „marketingesének” szerepéig jutott a generációk múzeumi élmé­nyeit meghatározó Tájak-Korok-Múzeum mozgalom kialakításával. A két, fentieket bizonyító példa mellett a rend kedvéért azért álljon itt egy ellenpélda is: a hatvani igazgató és tudós néprajzos Kovács Ákos egész egyszerűen kilógott a rendszerből, mégpedig annyira zseniálisan, hogy nem látszott a döntéshozók számára, nem fért bele a kategóriáikba. Ha látszott volna, jó néhány emblematikus kiállítással lenne most kevesebb a magyar múzeumtörténet. Nagy emberekre emlékezünk, a teljesség igénye nélkül.