Kikerülnek a raktárból a kincsek

A múzeumok közönség elől elzárt műtárgyai segíthetik műemlékeink megújulását – A Műemlékek Nemzeti Gondnokságának Műtárgyprogramjáról

MúzeumCafé 29.

Ahogy mondják, a műtárgyaknak is saját életük van. Sorsuk, különösen a mi tájainkon, gyakorta éppoly zaklatott, nemegyszer kiszámíthatatlan, akárcsak az itt élőké, s ezekben a sorsokban bizony a pusztulás lehetősége legalább annyiszor felvillan, mint a megmaradás csodája. Mielőtt tárgyunkban elmerülnénk, hadd hozzunk erre egy szemléletes példát. Amikor Erzsébet királyné 1898-ban meghalt, környezetében rögtön felmerült egy emlékmúzeum alapításának gondolata. Az ötletből kisebbfajta mozgalom, majd terv és valóság lett, és bő száz év előtt a budai palota északi szárnyában megnyílt az Erzsébet Királyné Emlékmúzeum. Kiállításához az uralkodói pihenőkastélyból, Gödöllőről is szállítottak Budára bútorokat, köztük egy halvány hússzínű kárpittal bevont szalongarnitúrát, amely a királyné lakosztályának felszereléséhez tartozott. Belegondolni is rossz, mi lett volna, ha ezek a darabok Gödöllőn maradnak: ha nem pusztulnak el az 1919-es Tanácsköztársaság és a román megszállás alatt, alighanem 1945 után semmisültek volna meg a kastély számtalan más berendezésével együtt. Így viszont elkerülték a rezidenciát ért csapásokat, és veszély sem leselkedett rájuk, legalábbis az újabb háborús időkig. Amikor 1945 elején a királyi palota számtalan belövést kapott, és az Emlékmúzeum anyaga jórészt elpusztult, a királyné garnitúrája – egy asztalka kivételével – sértetlen maradt. A Nemzeti Múzeum elhivatott szakemberei mentették ki a romok alól, majd őrizték meg raktáraikban, hogy azután a gödöllői kastély rehabilitációja során, 1996-ban visszakerülhessen egykori helyére.

A példa kiválasztása természetesen nem véletlen, hiszen rejlik benne egy fontos megfigyelés, sőt tanulság: az utóbbi évszázad viharai közepette a közgyűjteményekbe került emlékek „túlélési” esélye nagyobb volt, mint azoké, amelyek ezen a körön kívül maradtak. Különösen igaz ez a paloták és a kastélyok berendezéseire vagy műkincseire (nemegyszer könyvtáraira), amelyek a második világháború után osztoztak jogfosztott tulajdonosaik sorsában. Teljes körű felmérésünk az ilyen típusú veszteségekről nincs ugyan – talán lehetetlen is volna ezt elvégezni –, egyes részadatok és a tapasztalatok szerint a pusztulás, illetve a szétszóródás mértéke jóval nagyobb volt, mint a közgyűjteményekben elhelyezett, és így zömmel megőrződött emlékállományé. (Azért jegyezzük meg, hogy a központi elhelyezés sem adott mindig garanciát: a nádasdladányi kastély könyvtárának egy része például a Országos Széchényi Könyvtáron keresztül vándorolt ki a könyvpiacra.) Hasonlóan alakult a helyzet magukkal az épületekkel és az őket övező kertekkel is. (Erről bővebben lásd: MúzeumCafé 19. – a szerk.) Még szerencsések voltak azok a kastélyok, amelyekből iskola, szociális otthon vagy gépállomás lett, mert legalább nem hordták szét köveiket, és parkjaiknak legalább töredéke „megúszta” a beépítést. (Őrületnek tűnik, de igaz: az 1950-es évek elején kiszámolták, hogy a fertődi Esterházy-kastély elbontásával a téglákból mekkora lakótelep lenne építhető.) Az 1981-ben, a Kádár-korszak kései konszolidációjakor indított Kastélyprogram kimutatásai szerint az 1945 után teljesen elpusztult nagy kastélyok száma meghaladta a félszázat. Ma, jóllehet csaknem nyolcszáz védett együttesről szoktak beszélni, el kell mondanunk, hogy a klasszikus kastélyfogalomnak megfelelő, nemzetközi összehasonlítást is kiálló világi épületek száma mindössze hatvan-hetven lehet. (Ennek egyébként legalább kétszerese található a mai határokon kívül – a nemzeti emlékezet és identitás szempontjából ezért is kulcskérdés a törődés kiterjesztése a Kárpát-medencére.) Meglehetősen szerény állomány ez, pláne ha olyan „kastélynagyhatalmakhoz” viszonyítjuk, mint például Franciaország, ahol csaknem másfél ezerre rúg a reprezentatív együttesek listája. Ha hozzátesszük, hogy még ma sem tartunk ott, hogy ezek az épületek mind a helyreállítást, mind a hasznosítást tekintve maradéktalanul rendben volnának, mi több, eltöprengünk berendezéseik, gyűjteményeik általánosnak mondható pusztulásán, a kirajzolódó kép rendkívül komor és sötét.

Nos, nagyjából ez a kastélyörökségünk… Talán ragoznunk sem kell, milyen nagy felelősséget ró ránk, hogy ami megmaradt, többszörösen védjük, és bizony – ne féljünk a merésznek tűnő kifejezéstől – újrateremtsük a kastélyainkban testet öltött egykori összművészeti teljesítményt. Nem szűk értelemben vett, kulisszaszerű műemlékekről beszélünk tehát, hanem az épített és a tárgyi örökség összhangjáról, sőt arról a szellemi örökségről is, ami mindezekben összesűrűsödik, és folyamatosan új és korszerű tartalmakkal töltődhet tovább. Ám mindez lehetetlen összefogás, a különböző típusú és műfajú értékeket gondozó intézmények együttműködése nélkül. Remélem, a közgyűjteményi társadalom nem dob követ e sorok írójára, mert olyan intézmény részéről veti fel ezt a kérdést, amely „műemlékes” szervezetként jött létre ugyan, de ma már – feladatainak összetettségéből adódóan – inkább a sajátos profilú közgyűjtemények sorába tartozónak tekinti magát.

Az éppen húsz éve alapított Műemlékek Nemzeti Gondnoksága az állami tulajdonból ki nem adható és kiemelt jelentőségű műemlékegyüttesek gazdájaként végzi a rá bízott örökség felújítását, közcélú és értékelvű hasznosítását, valamint fenntartását és üzemeltetését. Az ide tartozó 43 együttes között nemzeti és történelmi emlékhelyek (Somogyvár, Fertőd) és a világi építészet reprezentánsai (várak, paloták, kastélyok) éppúgy megtalálhatók, mint szakrális emlékek (remeteségi együttes, kápolnák, templomromok), vagy a török hódoltság korának jeles épületei (minaretek, dzsámi, türbék). Hazánkban ez az egyetlen ilyen szakfeladatokat ellátó műemléki-kulturális intézmény, amelynek rokon szervezetei a művelt Európa minden országában évtizedek óta megtalálhatók: Angliában a National Trust és a National Heritage, Németországban a Verwaltung-rendszer, Olaszországban a L’Istituto Italiano dei Castelli, Franciaországban a Centre des Monuments Nationaux, Lengyelországban a Towarzystwo Opieki nad Zabytkami – hogy csak néhány példát említsünk.

Az értékállomány, amely a Nemzeti Gondnokságra bízatott, egyes elemeiben is pontosan definiálható, és érzékletesen mutatja a komplexitást. Az értéktípusok között fellelhetjük az építészet- és a művészettörténeti értéket, a történeti és a muzeális jelentőséget, a művelődéstörténeti és a kulturális esszenciákat, de a szakralitást és a kegyeleti értéket, a parkok és kertek okán pedig a természeti védettséget is. Az értékek sokrétűségéből fakadóan rajzolódik ki a helyszínek – ettől a szótól se ijedjünk meg – küldetése, amelyet általánosságban vizsgálva a következőket emelhetjük ki: ezek a műemlékek a nemzeti emlékezet őrzői, az identitástudat kialakítói és megtartói, szellemi és kulturális központok, település- és régiófejlesztési potenciálok, életminőség javító és munkahelyteremtő értékek, valamint turisztikai vonzerők. A Nemzeti Gondnoksághoz került épített örökség többnyire rossz állapotú, a történelem fordulatai során leromlott, berendezéseitől és műtárgyaiktól jórészt megfosztott műemlékekből áll. Ezeken belül is a kastélyok és paloták azok, amelyek berendezésre várnak, hiszen az elmúlt két évtizedben számos világi együttes felújítása már részlegesen megtörtént, és uniós támogatásokból jelenleg is nagyszabású helyreállítások zajlanak. A műegyüttesek rehabilitációját értékkibontakoztatási tervek alapozzák meg, amelyek egyszerre veszik figyelembe az épületek műértékét, egykori tulajdonosaiknak a magyar – esetenként az európai – történelemben és kultúrtörténetben betöltött szerepét, az építészeti értéket körülölelő mikro- és makrokörnyezetet, valamint a régió és az ország hosszú távú kulturális, oktatási, turisztikai, környezetvédelmi és gazdasági érdekeit is.

A Nemzeti Gondnokság által kimunkált Műtárgyprogram lényege, hogy az intézmény és a hazai közgyűjtemények között folyamatos munkakapcsolat, szoros együttműködés jöjjön létre a jórészt múzeumi raktárakban lévő vagy kiállításra nem került emlékanyag és műtárgyállomány méltó hasznosítására. A program céljait tekintve mindenekelőtt azt hangsúlyozhatjuk, hogy az üres, ingóságaiktól megfosztott műemlékek a hitelesség és a tudományosság követelményei szerint legyenek berendezve, kiegészítve és színesítve az építészeti értékeket szerte az országban.

Cél és következmény egyszerre, hogy a program hatásai révén gazdagodjon a vidék, növekedjék a lokálpatriotizmus, az idegenforgalmi vonzerő és az épített örökség színvonalas kulturális-turisztikai kínálata. És érdemes hozzáfűzni mindehhez, hogy hasznosuljanak, bemutathatóvá váljanak a nyilvánosság elől többnyire elzárt közgyűjteményi raktárak lappangó értékei. Ha a program révén megmozdítható értékállományt megpróbáljuk tipizálni, elsőként az adott épület, háztartás, az építtető vagy a tulajdonos család történetével kapcsolatos adatok és emlékanyagok (dokumentumok) csoportját említhetjük. Külön tömbként kezelhetjük az épületek 1945 utáni államosítása során hivatalból vagy muzeológusi elkötelezettségből begyűjtött eredeti, az épületekhez és környezetükhöz tartozó tárgyi anyagokat és belsőépítészeti elemeket. A megsemmisült értékek helyére léphetnek az épületekhez direkt módon nem köthető, de korban és stílusban a műemlékeknek megfeleltethető berendezések, műtárgyak. És végül az sem ördögtől való, ha impozáns épületeinkben olyan önálló kollekciók, részgyűjtemények találnak otthonra, amelyek nincsenek ugyan szigorú történeti viszonyban az épületekkel, de elhelyezésükre és bemutatásukra az adott műemlék alkalmas lehet. A program a tulajdonjogokat nem sérti, hiszen a szóban forgó ingatlan és ingó örökség egységesen állami tulajdonban van és marad is.

A gyakorlat már számos példát mutat az efféle együttműködésekre. A füzérradványi Károlyi-kastély enteriőrjeiben látható eredeti bútorok egy része például a sárospataki Rákóczi Múzeumból került vissza, és több kastélyban találunk a Nemzeti Múzeumban, az Iparművészeti Múzeumban vagy akár a Természettudományi Múzeumban megőrződött hiteles darabokat. Külön program és együttműködés szerint kerülnek a fertődi Esterházy-kastélyba a Szépművészeti Múzeum Esterházy-gyűjteményének sokáig raktárakban őrzött olajképei, 2006 óta már több mint két tucat. (Talán mire a kastély jelenleg tornateremként [!] használt képtár-szárnya ismét a Sanssoucihoz hasonló képtárrá alakul, lesz is mivel felöltöztetni.) Egyszóval vannak már kezdeményezések, vagyis előzmények és minták ahhoz, hogy ez a bizonyos Műtárgyprogram kiszélesedjék. Az értékeinkkel való sáfárkodásnak egyik izgalmas lehetősége rejlik ugyanis benne: ha az épített és tárgyi örökség összekapcsolása ilyen formákban is képes közös céllá nemesedni, gazdagabban mutathatjuk fel az ország kulturális örökségvagyonát, és ez pozitívan hatna az országról kialakított képre, serkentené a turistaforgalmat és a kapcsolatok bővülését, jelentős szerepet vállalva ezzel a rövid és hosszú távú kulturális fejlesztések sorában.