Konferencia, hangverseny, esküvő – vagy kiállítás?

Múzeumaink egykor reprezentációs célra épült tereinek mai hasznosítása

MúzeumCafé 25.

Vitán felül áll: a múzeum reprezentációs tér. Azt viszont már múzeumteoretikusa válogatja, hogy ki milyen kontextusban elemzi: ki, mit és hogyan reprezentál. Ezúttal olyan dísztermekbe látogatunk el, amelyek eleve reprezentációs céllal épültek, és ma is akként működnek. Persze csak egy részüket tervezték múzeumi térnek, többségük kastélyok, megyeházák vagy más intézmények báltermeiből, tanácstermeiből alakult át múzeumi díszteremmé. Az eltérő alapítói szándék ellenére közös bennük, hogy a kiállítóterektől jól elkülöníthető, funkciójukban és megjelenésükben is különleges, attraktív épületrészekről van szó, amelyeket a múzeumok számtalan módon hasznosíthatnak. Ezek az épület stílusával összehangolt, művészettörténeti értéket képviselő terek – igencsak eltérő mértékben – konferenciáknak, koncerteknek, báloknak, időszaki kiállításoknak adnak otthont.

A bál éppen hogy elkezdődött, amikor Kitty és az anyja a virágokkal és hajporos, vörös kaftános lakájokkal szegett, nagy, fényben úszó lépcsőházba lépett. A teremből, mint a méhkasból, mozgás egyenletes zaja csapott ki, s mialatt ők a díszfák közti térségen, a tükör előtt a ruhájukat és frizurájukat igazgatták, a teremből az első keringőre rákezdő zenekar hegedűinek óvatosan szabatos hangja szűrődött ki” – írja Tolsztoj az Anna Kareninában, és az olvasónak most sem nehéz elképzelnie, hogyan is nézhetett ki az a bálterem, amelyben Kitty, Anna és Vronszkij sorsa oly’ végzetes fordulatot vett. Aztán fordult a történelem…

„Az 1917-es forradalom nem fosztotta ki, és nem rombolta le ezeket a cári lakokat, mindenre, még a legjelentéktelenebb tárgyakra is gondosan vigyáztak. Hogy mit kezdjünk velük? Egyszerűen csak őrizzük meg őket?” – tette fel a kérdést aztán 1930-ban T. Schmit, amikor a cári Oroszországnak a proletárállam számára használhatatlan örökségéről értekezett a Szovjet Szocialista Köztársaságok Szövetségének Múzeumairól szóló írásában. Az általa kínált modell Magyarországon is használhatónak bizonyult: az egykori arisztokrácia reprezentatív épületeit, ha nem adták át az enyészetnek, ha nem alakították üdülővé, iskolává, gyermekotthonná vagy tudományos intézménnyé, akkor – Schmit szófordulatával élve – „közmúzeummá léptették elő”. A hajdani fényűző paloták innentől kezdve nem egy család vagy az egyház gazdagságát, hatalmát, hanem a fenntartó közösség erejét, „kulturáltságát” bizonyították. A családi események, a parádés kapcsolati tőkét reprezentáló bálok, fogadások, lakomák helyére múzeumi csend költözött, amelyet időnként álmélkodó múzeumlátogatók, ülésező tudósok, kiállításrendezők törtek meg. A burzsoázia helyett a pártállam fenntartó ereje vált mértékadóvá, és amikor ez a rendszerváltás után gyengülni látszott, a szerencsésen megőrzött dísztermekben újra felcsendült a muzsikaszó, megjelenhettek a hostessek és az ünneplő tömeg. Újra fordult egyet a kocka: ma már a látogató is használhatja reprezentációs eszközként a múzeumot, amelynek tereiben, tereivel saját rendezvényei fényét emelheti.

Mindez persze nemcsak a második világháború után államosított épületekre igaz, hiszen jó néhány múzeumépület Magyarországon és a nyugati világban egyaránt – akár korábban – örökségként vagy adásvételi szerződéssel jutott az állam, az önkormányzat vagy éppen egy-egy alapítvány birtokába, és ennek megfelelően vált múzeummá. És persze azokról az intézményekről sem szabad elfeledkezni, amelyeknek az épületét kifejezetten múzeumi gyűjtemények számára tervezték. A kultúra fellegváraként emelt 19. századi múzeumépületek hiteles tükörképei a korabeli elitista szemléletnek, így külsejükben – és bizonyos belső tereikben is – a legnagyobb palotákkal vetekednek. Ezek a komplexumok távolságtartó erődítményként őrizték a bennük elhelyezett műtárgyakat, egy kastély eleganciájával fogadták azokat, akik a kultúra szentélyébe kívántak belépni. A „kultúrpalotákból” – mint amilyen például a szegedi Közművelődési Palota vagy a marosvásárhelyi Kultúrpalota – nem hiányozhattak a nagyobb rendezvények megszervezésére alkalmas sokfunkciós nagytermek, amelyek a tagolt múzeumi térben kiválóan alkalmasak voltak arra, hogy az intézmények presztízsértékű rendezvényeinek helyet adjanak. A konferenciák, tanácskozások, koncertek, múzeumi előadások, beszámolók számára tartogatott díszterem, elkülönülve a kiállításoktól, az oszlopcsarnokoktól vagy az auláktól önálló entitásként – kulcsra zárhatóan – fogadta, s jórészt fogadja ma is, a publikumot. A dísztermek a változó múzeumi funkciók, a kor igényei szerint időről időre újrahangolt múzeumi helyiségek között olyan térré váltak, amelyek elzárhatók a múzeum mindennapi életétől, és ahonnan kizárható az. Ha az idők során valamelyik hajdani fenntartó nem kényszerült arra, hogy ezeket a nagytermeket felparcellázza azért, hogy kiállítóteret, munkaterületet vagy egészen egyszerűen könnyebben fűthető helyiségeket nyerjen, akkor ma, amikor minden múzeum forráshiánnyal küzd, a régi idők csillogását idéző termek rejtett tartalékként kerülhetnek előtérbe a múzeumok költségvetésében.

A díszterek hasznosítása azonban számos kérdést is felvet. Hogyan kezeli, használja a mai múzeum és a ma múzeumlátogató ezeket a tereket? Műemlékként, műtárgyként, korlenyomatként, netalán tisztaszobaként? Meddig mehet el a múzeum az értékes tér hasznosításában? Megáll-e a múzeumi funkcióknál, és csak időszaki kiállításokat, konferenciákat rendez bennük? Vagy tovább lép, és a „magaskultúra” más képviselői, például az előadóművészetek felé is nyit? Esetleg profán célokra is kiadja, azaz lehetőséget teremt, hogy bankettek, fogadások, esküvők alkalmával a múzeum közönségével nem feltétlenül egyező tömeg is beáramoljon? Ha igen, a terem értékes berendezésének, díszítésének, az itt őrzött műtárgyaknak a biztonságát hogyan garantálhatja? Miként lehet a megszokott múzeumi életet és a hasznosítással járó forgalmat egymástól elkülöníteni? Egyáltalán, hogyan egyeztethető össze a múzeum hagyományos közszolgálati és kultúraközvetítő funkciója a hasznosítással járó üzleti szemlélettel? Kérdéseinkre a már eredetileg is múzeumnak épült Magyar Nemzeti Múzeumból, az Iparművészeti Múzeumból és az Igazságügyi Palotának tervezett Néprajzi Múzeumból, a Ludovika Akadémia klasszicista tereit felújító Természettudományi Múzeumból, az egykor a Károlyi-család rezidenciájaként szolgáló Petőfi Irodalmi Múzeumból, az egykori pannonhalmi bencés főapátok győri palotájában működő Xántus János Múzeumból, a jezsuita rendház helyére telepített székesfehérvári Szent István Király Múzeumból, az egyaránt megyeházának tervezett szentesi Koszta József Múzeumból valamint a kaposvári Rippl-Rónai Múzeumból, az Alföld egyetlen késő reneszánsz kori kastélyát képviselő vajai Vay Ádám Múzeumból és a sárvári várban székelő Nádasdy Ferenc Múzeumból kaptunk választ.

Ami mindenképpen közös bennük: valamennyi fent említett intézmény műemlékvédelem alatt álló, jelentős építészettörténeti értéket képviselő épületben működik. Dísztermük az épület stílusának megfelelő multifunkcionális tér, amelyben a múzeum saját történelmére is reflektálhat. A múzeumi díszterem időkapuként nyílhat a mából az építés idejébe, s az akkori világot idéző enteriőr egyfajta korlenyomatként kínál különleges élményt a látogatónak. Ilyenkor a terem önmagában is műtárggyá válik, in situ őrzi meg az épület és a múzeum múltjának egy darabját. A kiállítóterek semlegességével szemben ezeket a tereket nem azért hozták létre, hogy máshonnan gyűjtött, jelentős műtárgyaknak adjanak helyet, hanem hogy önmaguk szépségével juttassák kifejezésre az építtető hatalmát, az építész koncepcióját, majd a fenntartó közösség kultúrában és társadalomban betöltött szerepét. A tér kötetlensége a terembe lépőre bízza, hogy mit halász ki az élmények, az idő, a feledés és az emlékezés folyamából, és a múzeumra, hogy mit enged be ide a jelenkor áradatából.

Így van ez a Nemzeti Múzeum klasszicista stílusú épületében is, amely 1837 és 1847 között épült Pollack Mihály tervei alapján. A díszterem 1845-re készült el, s eredeti funkcióját és kialakítását a mai napig megőrizte. Igaz, 1848-tól 1902-ig az Országgyűlés főrendi házának üléstermeként is használták, itt zajlott gróf Széchenyi István gyászszertartása, őrizték itt a magyar koronázási jelvényeket, hangverseny- és színházteremként is bevált, és ahogy a többi budapesti múzeum díszterme, néha gálavacsorák, állami protokollesemények, konferenciák, előadások, tanácskozások, időszaki kiállítások színhelye.

A szecessziós Iparművészeti Múzeum díszterme szintén kezdetektől fogva változatlan szerepet játszik: az 1896-ra, a millenniumi ünnepségre elkészült épület központi csarnokát a tervező építészpáros, Lechner Ödön és Pártos Gyula eleve múzeumi reprezentációs céllal álmodta meg. A különleges építészeti elemekkel gazdagított helyiség mennyezete Reissman Károly Miksa 1897–98-ban festett virágos dekorációit őrizte meg, ellentétben néhány más teremmel, ahol a húszas évek végén lemeszelték a művész alkotásait.

A Petőfi Irodalmi Múzeum dísztermei viszont nem múzeumi térnek készültek. A klasszicista épület kialakítása egy arisztokrata, gróf Károlyi György életmódját tükrözi. A ma díszteremként használt bálterem és a palota utcai frontján hasonló céllal hasznosítható, egybenyitható helyiségek az 1830-as évek végén készültek el. A Károlyi-család rezidenciájában megfordult a korabeli Pest színe-java: a palota híres volt a fényes estélyekről, amelyeken még Liszt Ferenc is a zongorához ült. A főúri életmódnak nem a második világháborút követő államosítás vetett véget: a Károlyi Mihálytól 1920-ban állami tulajdonba vett palotát a főváros vásárolta meg 1928-ban. 1932-től 1953-ig itt működött a Fővárosi Képtár, majd miután annak anyaga a Szépművészeti Múzeumhoz került, 1954-ben a Petőfi Ház utódaként alapított Petőfi Irodalmi Múzeum kapta meg az épületet. A 2000 decemberében befejezett felújításnak köszönhetően négy másik helyiség mellett ma a Díszterem is az épület eredeti állapotát idézi.

Egészen más előzményekkel bír egy másik budapesti intézmény: az 1896-ban átadott, eklektikus stílusú Néprajzi Múzeum díszterme eredetileg tanácsteremként működött a Hauszmann Alajos tervei alapján készült Igazságügyi Palotában. Ahogy az idén tavasszal az Átváltozások. Palotából múzeum című kiállításon is látható volt, 1949 után a Parlamenttel szemben álló épület a Munkásmozgalmi Intézetnek, 1957-től a Magyar Nemzeti Galériának, majd 1973-tól a Néprajzi Múzeumnak adott otthont, de időről időre felmerül, hogy a múzeumnak költöznie kell.

Ennél közvetlenebb veszély fenyegeti a Természettudományi Múzeum még fel nem újított dísztermét, amely a volt Ludovika Akadémia 1836-ban Pollack Mihály tervei alapján elkészült épületében található. A különleges szépségű terem ma nem látogatható, múzeumi munkaterület. Az egykori katonai akadémia rendezvényeinek otthont adó csarnok festményei a második világháborút követően eltűntek, a stukkók állapota lehangoló. A Természettudományi Múzeum 1995-ös beköltözése óta lépésről lépésre újítja fel az épületkomplexumot, ám a munkát, úgy tűnik, félbe kell szakítania.

Ugyancsak költözés vár a kaposvári Somogy Megyei Múzeumok Igazgatósága – Rippl-Rónai Múzeumra. A Török Ferenc tervei alapján épült, U alakú klasszicista épület nagyterme meghatározó része az épületnek. Belmagassága az első és a második emeletet is magába foglalja, sőt az épület utcai homlokzatához teljes szélességben erkély tartozik. A nagyterem korabeli atmoszféráját meghatározza a magas tér, a kazettás famennyezet és a két hatalmas csillár. Az 1832-ben épült ház gyűlésterme adott otthont több mint egy évszázadon keresztül a vármegyegyűléseknek és a megyebáloknak. Az épület funkciója 1946 után sem változott: 1984-ig a Megyei Tanács székhelyeként működött. Miután a városban új megyeháza épült, 1985-ben a korábban széttagoltan, a város több épületében működő múzeum költözhetett ide. A nagyterem piros, kárpitozott széksorait színvonalas kiállítások váltották fel. 2011-ben viszont a Megyei Önkormányzat arról határozott, hogy az önkormányzati apparátus 25 év után visszaköltözik az épületbe: a múzeumnak részben másutt biztosítanak helyet, a nagyterem pedig ismét gyűlésteremként funkcionál majd.

A szentesi Koszta József Múzeumnak otthont adó egykori vármegyeháza Makay Endre tervei alapján készült el 1883-ban. A neoreneszánsz stílusú épület arra emlékeztet, hogy 1872 és 1950 között Szentes volt Csongrád megye székhelye. Ezek után nem is kérdés, hogy a dísztermet ebben az időszakban közgyűlési teremként használták. Miután Szentes elveszítette közigazgatási rangját, továbbra is itt működött a megyei levéltár szentesi fiókja, átmenetileg a földhivatal, az MSZMP városi szervezete, majd az 1990-es évektől a levéltár és a múzeum. 2002 és 2004 között állami költségvetési keretből felújították az épületet, funkcióját megosztották. Az épület mintegy 46 százaléka a Csongrád Megyei Levéltár Szentes Városi Fiókja, 47 százaléka pedig a Csongrád Megyei Múzeum szentesi területi gyűjteménye, a Koszta József Múzeum örökös használatában maradt. A volt közgyűlési terem – két kisebb reprezentatív teremmel (korábban tanácskozótermek) együtt – Szentes városhoz került Megyeháza Kulturális és Konferencia Központ címen, azzal a nem titkolt céllal, hogy bevételt termeljen.

A győri Xántus János Múzeum varázslatosan szép díszterme igazán kalandos múltra tekint vissza. Az 1741–42-ben emelt úgynevezett Apátúrház a pannonhalmi bencés főapátság vezetőinek barokk városi palotája volt. A mai díszterem eredetileg refektóriumnak készült, azaz ebédlőként használták. Kialakításának utolsó mozzanata Schaller István 1756-os festészeti dekorációjának átadása volt. Nem sokkal ezután, 1786-ban II. József feloszlatta a bencés rendet, a palotát pedig a győri kamarai igazgatóság katonai árvaházként hasznosította. Az I. Ferenc által visszaállított bencés rend 1802-ben kapta vissza korábbi tulajdonát, amelyet azonban nem sokáig élvezhetett: a francia háborúk idején, miután 1809-ben Napóleon csapatai elfoglalták Győrt, a francia seregek parancsnokai rendezkedtek be az épületben, s az ebédlőben tárgyalásokat folytattak, valamint bálokat rendeztek. Az oldalfalakra Napóleon császár és Jenő itáliai alkirály képe, valamint a hadsereget éltető olasz és francia feliratok kerültek. Kivonulásuk után, 1812-ben a Helytartótanács a győri káptalannak juttatta az Apátúrházat szeminá-rium céljára, de financiális okokból a helyiséget inkább bérbe adták. Simor János győri püspök végül 1858-ban alakíttatta át kisszemináriummá az épületet, amelyben 1910-től a katolikus tanítóképző internátusa működött. Az ebédlőt akkor kápolnává alakították. Az Apátúrházra 1949-ben államosítás várt, és az ekkor megszervezett Győri Múzeumot helyezték el benne. Az 1949–50-ben lezajlott felújítást követően az egykori ebédlő, majd kápolna új, napjainkig tartó szerepet kapott: kiállító- és díszteremként működik. 1984-ig a római üvegkollekciót bemutató állandó kiállítás foglalta el, majd 1997 körül a műemléki környezethez jobban illő nagyméretű szőnyegek és támlásszékek kerültek ide. Az elmúlt tíz évben a terem funkciója is kibővült, sokak számára elérhető rendezvényteremként vált népszerűvé.

A székesfehérvári Szent István Király Múzeum Fő téri barokk épülete szintén egyházi múltra tekint vissza, így a díszterem sorsa is hasonló. Valószínűleg az 1742 és 1756 között épült jezsuita rendház refektóriumaként működött. 1777-ben a pálos atyák költöztek be, ám az ő rendjükre 1786-ban ugyancsak feloszlatás várt. A gyönyörű épület katonai raktár lett, majd a napóleoni időkben kórház, aztán 1813-tól ismét cisztercita rendház. 1950-ben, a szerzetesrend feloszlatása után előbb egy diákotthon, majd 1978-tól a múzeum kapott benne helyet. Az épület jelenleg a Fejér Megyei Múzeumok Igazgatóságának központi épülete, a 2010-ben elegánsan felújított díszterem pedig konferenciák, időszaki kiállítások helyszíne.

Különleges kincset őriz a sárvári Nádasdy Ferenc Múzeum: olyan díszteret „rejteget”, amely még 1653-ban készült Nádasdy III. Ferenc (1623–1671) utasítására és elképzeléseinek megfelelően. A freskókkal díszített terem már a saját korában is fontos reprezentációs térnek számított: alkalmas volt a legmagasabb társadalmi rangú személyek fogadására. A várnak 1945-ig több tulajdonosa is volt, többek között a díszterem oldalfreskóinak elkészítését Dorffmaister Istvántól megrendelő Somogy megyei Szily család vagy 1875-tól a második világháború végéig a bajor uralkodó dinasztia, a Wittelsbachok. A várban szolgálatot teljesítők visszaemlékezései arra utalnak, hogy a díszterem ebben az időszakban is reprezentá-ciós célokat szolgált: nem vették igénybe mindennap, a királyi család például a díszteremből nyíló alsó toronyszobában étkezett. A nagyteremben csak az évenként megrendezett bál, illetve alkalmanként esküvő esetén terítettek.

A Nádasdy Ferenc Múzeumot városi kezdeményezésre 1951-ben alapították, s néhány évig egyetlen kiállítótere a díszterem volt, illetve az innen megközelíthető másik kisebb szoba. Ma a múzeum önálló egységként mutatja be a dísztermet, amely a névadó személyéhez köthető, és ezért fontos a múzeum önmeghatározása szempontjából. Innen indulnak a tárlatvezetések, hiszen a terem „eleven” része az állandó kiállításnak, amelynek hangulata emlékezetes múzeumi felütés. Mivel a terem minden felületét freskó borítja, berendezése speciális, nincs túl sok lehetőség a tér hasznosítására.

A Szabolcs-Szatmár-Bereg megyei Vaján a várban a látogató akár két díszteremben is elképzelheti, milyenek lehettek a 17-18. század Magyarországán a főúri családok vigadalmai, hiszen a 17. század elején reneszánsz stílusban készült főépület csak a 18. század elején nyerte el végleges formáját. A főleg a Rákóczi-szabadságharc egyik emlékezetes helyszíneként közismertté vált település a kastély 2000-es felújításakor került ismét a figyelem középpontjába.

Az 1945-ös államosítást követően óvodaként, borbélyműhelyként, orvosi rendelőként, iskolai konyhaként működő épület régészeti feltárásakor az első emeleti díszteremben megtalálták az egykori faldíszek motívumait. Valószínűleg akkor vakolták le a boltíveket, amikor 1896-ban a második emeleti nagyterem sík mennyezetén Lohr Ferenc elkészítette freskóját. A várat kutató szakemberek szerint Rákóczi idejében a boltíves díszterem szolgált reprezentációs célokat, itt folytathatta tárgyalásait a fejedelem. A századfordulón a helyiség használata inkább a mindennapi élet részévé vált, és a második emeleti helyiség vette át a díszterem szerepét. 1938-as fotók valószínűsítik, hogy a mennyezetfreskó alatt beszélgettek, éltek társasági életet a Vay család tagjai. Az államosítást követő sokrétű hasznosítás után végül 1960 és 1962 között az Országos Műemlékvédelmi Hivatal restauráltatta a kastélyt, amelyben 1964-től működik a Vay Ádám Múzeum. A két díszterem azóta folyamatosan használatban van: tudományos ülések, hangversenyek, előadóestek, időszaki kiállítások, múzeumi órák helyszíne.

Talán sehol máshol nem érezzük olyan tisztán, mint a dísztermekben, hogy a múzeum az idő fölött aratott győzelem. A változó múzeumi funkciók között ez az állandóság tere: bármelyik díszteremről elmondható, hogy akár múzeumi térként született, akár később vált azzá, bizonyos funkciói nem változnak: ha előadás, konferencia, gyűlés vagy valamilyen reprezentatív múzeumi esemény van, annak itt a helye. Ugyanakkor az ellenkezője is igaz: a múzeumok változó szemléletét mi sem tükrözi jobban, mint a dísztermekben zajló programok. Ma már a legtöbb múzeumi dísztér nem „tisztaszobaként” funkcionál, amit csak ünnepi alkalmakkor nyitnak meg, és lábujjhegyen engedik be a látogatót. Igazi kohéziós tér, ahol múlt és jelen egybeolvad, a hagyományos és modern funkciók összeférnek, ahol a régi és új történetek egymásra találnak, az ősi jelentések a maiakkal keverednek. Bálokat rendeznek bennük, a múzeumokhoz kapcsolódó civilszervezetek itt találkoznak, amíg nincs külön múzeumpedagógiai foglalkoztató terem, általában ide költöznek be a gyerekek is.

A Petőfi Irodalmi Múzeum évenként kétszáz alkalmat is meghaladó saját, illetve a múzeum irodalomhoz kötött rendeltetésével kapcsolatos vendégrendezvényeknek ad helyet. Közöttük a divatbemutató éppúgy megtalálható, mint a könyvbemutató vagy a felolvasószínház, de bérbe adják a termet céges rendezvényekre, fogadásokra, követségi reprezentációs célokra, továbbképzési alkalmakra, konferenciákra is. A már említett felújítás óta a műemléki előírásokra tekintettel lévő hangtechnika, vetítési lehetőségek, videotechnika, világítás, teremhűtés, biztonsági rendszer emeli a szolgáltatások színvonalát.

A Nemzeti Múzeum díszterme szintén népszerű rendezvényhelyszín. Eredeti rendeltetése szerint alkalmas saját rendezvények (ünnepségek, koncertek, konferenciák, előadások, sajtótájékoztatók, kiállításmegnyitók, tudományos ülések stb.) és kiállítások színterének, valamint külső, fizetős vagy ingyenes közszolgálati rendezvények befogadására. A tér adottságai azonban igazi kihívást jelentenek a rendezvényszervezőknek. A már kiépített árnyékolási, klíma- és részleges világítási rendszer mellett a korszerű kiállításrendezési követelményeknek nem igazán tud megfelelni, a különféle technikai rendszerek alkalmankénti kiépítése nehézkes, csak részben megoldható. A terem akusztikájának javítása, a mobil tolmácsfülkék beállítása, a saját zongora beszerzése, az elavult klímaberendezés cseréje, a korszerű prezentációs és hangtechnika beszerelése, a tetőablak árnyékolási és működtetési rendszerének javítása, a beázási foltok restaurálása, a díszparketta felcsiszolása és újralakkozása még várat magára.

A Néprajzi Múzeum dísztermét 1983–84-ben újították fel. Az attraktív helyiségben – természetesen a műemlékvédelmi szempontok maximális figyelembevételével – azóta szakmai konferenciákat, a múzeum programjaihoz kapcsolódó nagyközönségi eseményeket, kiállítás-megnyitókat, valamint bevételeket hozó külsős rendezvényeket is szerveznek.

Székesfehérváron – a már felsorolt funkciók mellett – a terem nemcsak a Múzeumok éjszakáján enged be programokat, hanem a helyi civilek által szervezett Márton-napi rendezvényen is. Ugyanakkor a felújítások során a múzeum figyelembe vette a megváltozott igényeket is: a 2010-es, körülbelül hárommillió forintos felújításkor a falfestés és a parkettacsiszolás mellett a teremben internet-hozzáférést alakítottak ki, és egy mobil interaktív táblára is beruháztak.

A győri Xántus János Múzeum ennél is tágabb határokat szabott, holott az 1756-ban kialakított barokk ebédlőben a festett és stukkós boltozatok, illetve műmárványozott oldalfalak eléggé szűkre szabták az infrastruktúra fejlesztési lehetőségét. A kortárs múzeumi funkciók (multimédiás felszerelés, hangosítás, légkondicionálás) kiszolgálását mozgatható eszközökkel valósítják meg, úgy, hogy az elektromos áram a szomszédos teremből érkezik. Ennek megfelelően a káprázatos térben kiállítások, konferenciák (a szakmai összejövetelek mellett itt rendezik meg sok minden más mellett a Mediawawe-konferenciákat), termékbemutatók, koncertek, múzeumpedagógiai foglalkozások, könyvbemutatók, író-olvasó találkozók, esküvők, képzések, ismeretterjesztő előadások, aukciók és színielőadások is zajlanak.

Kézenfekvő megoldás, hogy a dísztermek időszaki kiállításoknak adjanak otthont. A kiállítások kivitelezése azonban nem egyszerű feladat, hiszen az installáció nem sértheti a műemlékvédelmi előírásokat. „ A falakba néhány helyen csak korlátozottan, műmárvány vagy más különös értéket képviselő falburkolat esetén egyáltalán nem lehet fúrni, ugyanúgy, ahogy a mennyezetbe sem, a korszerű világítási rendszer pedig szintén nehezen megoldható” – emelte ki a legtöbb múzeum. A PIM az utóbbi időben egyáltalán nem rendez időszaki kiállításokat itt. Legutóbb Az ábrándok és tettek kora című kiállítás (1988) alkalmával élt a lehetőséggel, ekkor a terem az 1817 és 1842 közötti időszak irodalmát, művészetét bemutató tárlatnak válhatott beszédes hátterévé.

A Nemzeti Múzeum díszterme szintén nem a legideálisabb a kiállítások számára, ennek ellenére számos sikeres tárlat helyszíne volt. Székesfehérváron részben a falra, részben paravánokra, vitrinekbe kerülnek a műtárgyak. A Néprajzi Múzeum díszteremében az itt bemutatott tárlatok látványtervezőjének egyik feladata, hogy a kiállítás témáját, az installációt és a tér kínálta kötöttségeket, lehetőségeket összhangba hozza. Győrben a díszterem kivitelezése szintén erősen behatárolja a kiállítótermi funkciót. Két lehetőség áll rendelkezésre: a falak mentén, illetve a térben felállított vitrinek vagy a térben elhelyezett paravánrendszer.

A terem kis alapterülete szintén korlátozó tényező. Kaposvár díszterme ugyancsak számos sikeres és egyben különleges kiállítás fontos arculati eleme volt. A lizénás tagozódású falazat nem igazán használható kiállítófelületként, ezért a paravánoknak és a vitrineknek itt is fontos szerep jut. A díszterem azonban klasszikus témák – például Rippl-Rónai József műveinek vagy a Zsolnay porcelánoknak a bemutatása – mellett kortárs avantgárd kiállításoknak is teret adott, kihasználva a történelmi tér és a modernizmus beszédes kontrasztját.

A méltóságteljes múzeumi épületek díszterei azonban nemcsak a múzeum tekintélye szempontjából aknázhatók ki: cégek vagy magánszemélyek saját presztízsüket emelhetik, ha rendezvényeik helyszíneként egy-egy múzeumot választanak. Ez ráadásul a múzeumok számára is létfontosságú, különösen amióta a fenntartók időről időre szűkítik a költségvetési kereteket. Éppen ezért meglepő, hogy nem minden múzeumi díszterem tud profitot termelni. A PIM-ben zajló rendezvények például hozzájárulnak a múzeum 150 millió forintos kötelezendően teljesítendő bevételéhez. Az Iparművészeti Múzeum szintén törekszik a rendezvénybevételek növelésére, igaz, az alapvetően saját, illetve társrendezőként támogatott konferenciák esetében ritkán képződik haszon. A Nemzeti Múzeum dísztermét eseti elbírálás alapján adják bérbe, a múzeum jellegétől idegen, a terem állapotát veszélyeztető rendezvényeket nem engednek be. A szabott bérleti díj bruttó 1,2 millió forint, ami az egyedi megállapodások szerint csökkenhet. A Néprajzi Múzeum 150-180 fő befogadására alkalmas dísztermét ünnepi rendezvényekre a fenntartó is igénybe veszi. Az egyébként a múzeum egyedüli használatában lévő terem hasznosításában a cateringes rendezvényeknél egy együttműködési megállapodás keretében a Gundel étterem működik közre. A jövedelmet hozó rendezvények – esti fogadások, hangversenyek, konferenciák, aukciók – bevétele a múzeum összbevételének nyolc-tíz százalékát adják. Az árakat az önköltségszámítás szabályai szerint állapítják meg. Általában óradíjat adnak meg, de kiállítások esetében gyakori a négyzetméterben megadott ajánlat is.

Székesfehérváron a maximum 80-100 főt befogadó rendezvényekből nemigen volt bevétele a múzeumnak. A többi intézményhez hasonlóan olyan kiállításokat és rendezvényeket terveznek befogadni, amelyek nem sértik a műemlékvédelmi előírásokat, és amelyek tematikája, megjelenése illeszkedik a terem „díszterem” mivoltához. Ahhoz, hogy céges vacsorákra, rendezvényre kiadják a termet, speciális bútorokra, étkészletre, melegítőtálakra, kiszolgáló helyiségekre lenne szükség. Ez a beruházás pillanatnyilag megoldhatatlan.

A vajai kastélyban – bár a műtárgyak védelme megoldható lenne – a díszterem egyelőre csak kulturális célokat szolgál. A tudományos vagy zenei programok mellett évente mindössze néhány alkalommal bérlik ki a gyönyörű, 17–19. századi enteriőrben tündöklő termeket, többnyire esküvők alkalmával. A bérleti díj változó, hiszen az alapdíj mellett a létszám dönt: személyenként 500 forintot kér a múzeum, azaz egy belépőjegy árát a rendezvényszervezőtől. Hasonló a helyzet Sárváron. A Nádasdy Ferenc Múzeum autentikusan berendezett díszterme inkább alkalmas konferenciák, komolyzenei hangversenyek – a Bartók Fesztivál egy koncertjét például minden évben itt rendezik meg – lebonyolítására, mint fogadásokra.

A győri múzeumban sem termelnek hasznot a tudományos munkához kapcsolódó események: ezekből a rendezvényekből nincs bevétel. Ami azonban ennél is meglepőbb, hogy a Xántus János Múzeum hiába enged be ebbe a kincset érő terembe koncerteket, fogadásokat és esküvőket is, az ebből származó bevétele – a múzeum teljes költségvetéséhez mérten – jelentéktelen. A terembérlés ára nem meghatározott, attól függ, hogy a bérbevevő kulturális intézmény, avagy piaci szereplő-e, illetve hogy a rendezvényt hétköznap, hétvégén, nyitvatartási időben vagy azon kívül bonyolítják-e. A 60-80 fő befogadására alkalmas teremben még van kiaknázatlan lehetőség, de csak egy esetleges korszerűsítés árán.

A bérleti díjakból származó bevételek azonban nem miden esetben a múzeumot gazdagítják. Szentesen a Koszta József Múzeumban például egy külön szervezet, a Megyeháza Kulturális és Konferencia Központ foglalkozik a díszterem hasznosításával. Mivel ez a tér sem korábban, sem most nem működött múzeumi helyszínként, így a terem bérbeadásával foglalkozó „cég” nagyobb szabadsággal rendelkezik. A múzeum a saját rendezvényei alkalmával használhatja a termet, de egyre több a külsős, lakodalmi és étkezős „buli”, amelyek, ahogy a múzeum igazgatónője, Béres Mária fogalmaz: „erodálják a színvonalat.” Míg általában a többi múzeum arról számol be, hogy a díszterem hasznosítása egyáltalán nem zavarja a múzeumi funkciókat, itt a múzeumlátogatónak a kiállítások megközelítése során időnként az összetakarítatlan étkezős rendezvény maradványaival kell farkasszemet néznie. Pedig a karzattal ellátott, 300 fő befogadására alkalmas terem rendkívül jó adottságokkal rendelkezik. A 2002–2004-es felújítás óta légkondicionált, korszerű hangtechnikával és videotechnikával bír, jó minőségű elektromos hangszerei és hagyományos, elemes (bontható) színpada, valamint elegáns asztal- és székrendszere van. A kellemetlenségek ellenére mindez a múzeumi funkciót is segíti.

Azáltal, hogy a múzeum időkapuvá vált, átjárót biztosít a letűnt korok báltermeibe, és egy nagy hagyományokkal bíró kulturális intézmény tekintélyét adja egy egyébként bárhol megrendezhető eseményhez, új kihívásokkal kell szembenéznie. A műalkotásokat őrző termekben, a környező folyosókon meg kell oldani a műtárgyvédelmet. Ez még a normál múzeumlátogató esetében sem mindig egyszerű, hát még amikor a látogató nem is ebben a szerepben érkezik. Mindez, ahogy a modern rendezvények infrastruktúrája is, temérdek pénzt igényel. Nagy kérdés, mit ért a múzeum a „múzeumi, a műemléki környezetnek megfelelő rendezvény” fogalmán, hiszen ennek megfelelően döntenek arról, milyen határon belül hasznosítják a termeket, milyen beruházások szükségesek, van-e esély rá, hogy azok megtérüljenek, úgy, hogy a terem és a múzeumi értékei se sérüljenek. És újabb kérdés, amikor a múzeumoknak elsősorban saját magukra kell reflektálniuk: őrzünk, kutatunk és bemutatunk – vagy őrzünk, kutatunk, bemutatunk és szolgáltatunk?

 

Köszönjük a cikkben szereplő múzeumok alábbi munkatársainak, hogy információkkal hozzájárultak munkánkhoz: Béres Mária, a Koszta József Múzeum igazgatója; Csorba Csilla, a Petőfi Irodalmi Múzeum főigazgatója; Demeter Zsófia megyei múzeumigazgató, Fejér Megyei Múzeumok Igazgatósága; Fejős Zoltán, a Néprajzi Múzeum főigazgatója; Horváth János, a Rippl-Rónai Múzeum képző- és iparművészeti osztályának vezetője; Kesik Gabriella, a Magyar Nemzeti Múzeum közművelődési főosztályának vezetője; Lichner Magdolna főmuzeológus és Csekő Györgyi rendezvényszervező, Iparművészeti Múzeum; Matskási István, a Természettudományi Múzeum főigazgatója; Molnár Sándor, a Vay Ádám Múzeum igazgatója; Székely Zoltán, a Győr-Moson-Sopron Megyei Múzeumok Igazgatóságának igazgatóhelyettese; Takács Zoltán Bálint, a Nádasdy Ferenc Múzeum igazgatója.