Kortárs kánon- és paradigmaváltás

Fehér Dávid és Orosz Márton a Szépművészeti Múzeum új kortárs kiállításáról

MúzeumCafé 34.

A Cézanne-kiállítás megnyitásának napján, ha kevésbé látványos keretek között is, de egy másik kiállítás is nyílt a Szépművészeti Múzeumban: a Majovszky Pálról elnevezett teremsorban látogatható a múzeum 1800 utáni Gyűjteményének anyagából és az azokhoz magángyűjteményekből és művészektől hozzáválogatott munkákból összeállított 20. századi és kortárs műveket bemutató válogatás. Ennek kurátorai a gyűjtemény két fiatal művészettörténésze, Fehér Dávid és Orosz Márton voltak. Korábban mindketten rendeztek már kamaratárlatot a múzeumban – Fehér Lakner László egy elveszettnek hitt festményét fedezte fel Rómában és hozta haza egy kiállításra, míg Orosz a gyűjteményen belül általa alapított Fotó- és Médiagyűjtemény anyagából állított össze több válogatást –, ám ez az első közös, nagyobb szabású munkájuk. A kettőjükkel készített interjúban azonban nemcsak erről, hanem ennek kapcsán az intézményről és benne a fiatal kutatók szerepéről, lehetőségeiről és felelősségéről is beszélgettünk.

– A 20. század és a kortárs gyűjtemény címen rendezték meg a Szépművészeti Múzeum legújabb állandó kiállítását. Honnan indul és meddig tart a kortárs időszak, mit neveznek egyáltalán kortárs képzőművészetnek?

Fehér Dávid: Ez a kiállítás főként a 20. századi művészettel foglalkozik, de ma élő művészek munkáit is bemutatjuk. Nehéz definiálni a kortárs művészet fogalmát és időhatárait: számomra a mindenkori befogadóéval azonos történeti horizontú, formálódó, még nem kanonizált művészetet jelenti. Az általunk rendezett kiállításon ezzel szemben azokat a jelenkori művészeket mutatjuk be, akik már részei a kánonnak. Ma nem beszélhetünk olyan egyértelműen definiálható kánonról, mint néhány évtizeddel ezelőtt, hiszen a kánonok és a paradigmák multiplikálódásának korát éljük. A Szépművészeti Múzeumot általában a Régi Képtár gyűjteményével azonosítják. A 20. századi és kortárs művészet bemutatása horizontváltást jelent, amelynek tükrében másképpen tekinthetünk a múzeum klasszikus műtárgyaira is.

Orosz Márton: A kiállítás a 20. századi művészettörténet ívét követi, de kitekintést nyújt a 21. századra is. Találónak érzem a Majovszkyval való összefüggést, mivel egy olyan nagy elődre is utalhattunk, aki példaadó szerepet játszott a „modern” művészet gyűjtésében. Mi is kísérleteztünk a klasszikus múzeumi tér és a „modernizmus” fogalmának referencialitásával. Míg a megörökölt historizáló enteriőr korhű kulisszaként szolgál az impresszionista képek számára, disszonánsan hat például mondjuk Oskar Kokoschka műve mellett. Ezért törekedtünk arra, hogy létrehozzunk egy klasszikus „white cube” teret, ahol a fehér fal előtt kiállított művek egységes környezetben jelennek meg.

– Fiatal művészettörténészekként önök hogyan látják a most érvényes kánon kérdését? Ez a kiállítás mennyiben feszegeti annak határait?

Orosz Márton: Számomra a 20. században kanonizált, a modernizmus történetével együtt fejlődő új műfajok és diskurzusok bemutatása jelentette a legnagyobb kihívást. Időszaki kiállításainkon már szerepelt a fotó, így például a közelmúltban legelőször a Lélek és test címűn, de először épül be egy állandó kiállítás anyagába. A múzeum a már meglévő gyűjteményét az 1980-as években vásárolt fotókkal tovább gyarapította. A két éve alapított Fotó- és Médiagyűjtemény új szerzeményei először tudtak a festményekkel, szobrokkal és grafikákkal együtt közös, diszkurzív térben megjelenni.

Fehér Dávid: A művészettörténet-írásban az utóbbi évtizedekben paradigmaváltás történt, ami a művészet múzeumi prezentációjában is megmutatkozik. Hans Belting már a nyolcvanas években a művészettörténet végéről írt, utalva a „nagy elbeszélések” problematikussá válására. A lineáris elbeszélésmódot egyre inkább egy plurális gondolkodásmód váltja fel, amely nemcsak az elméletre, hanem a múzeumi gyakorlatra is hat. Ezt a szemléletváltást jól tükrözi az 1800 utáni Gyűjtemény kabinetkiállítás-sorozata és a Geskó Judit által rendezett Cézanne-tárlat is. Mindkét esetben kortársi horizont felől tekintünk a múltra, a kiállítások megfordítják a hagyományos művészettörténeti elbeszélés alapsémáit. Ezekben a kabinetkiállításokban a kortárs művészeket integráljuk a klasszikus gyűjteménybe. Az első kabinetkiállítás Jovánovics György reliefjét Sassetta festményével párban mutatta be. A katalógus bevezetőjében Belting Jovánovics reliefje felől értelmezte a Régi Képtár híres Sassettáját. A múzeumnak ezek a sorozatai egy nagy nemzetközi diskurzus részei: a Jovánovics–Sassetta-tárlattal egy időben a berlini Gemaldegalerie-ben rendezték meg a rokon szellemiségű Rothko/Giotto című kiállítást.

– A múzeum épülete, múltja, gyűjteménye klasszikus. A hely szelleme megnehezíti a paradigmaváltást?

Orosz Márton: Ez egy klasszikus múzeumi intézmény, a látogatói nagy része is így viszonyul a kiállításaihoz. Mozgástere szűkebb, mint egy kortárs művészeti múzeumnak. Nehezebb a kánonon „kívül rekedtek” bemutatása. A kamarakiállításaink az 1800 utáni Gyűjtemény és a Régi Képtár találkozásánál helyezkednek el. Ez a „pufferzónaként” is felfogható szimbolikus tér egyfajta laboratóriumi környezet is, szabadabban kísérletezhetünk itt, mint a nagy, gyűjteményes kiállításoknál. Itt nyílik lehetőség az új szerzemények bemutatására is. A helyszín megválasztása főhajtás a nagy elődök, Majovszky Pál, Meller Simon, Petrovics Elek előtt. Nyitott szemmel járták a világot, vásárlásaikkal a klasszikus és a modern közötti különbségtétel nélkü gyarapították a múzeum anyagát.

– Geskó Judit a Cézanne-kiállítás kapcsán azt hangsúlyozta, hogy a klasszicizáló épületben a kiállítások megrendezésénél nagyon nehéz kilépni ebből a kötött térből.

Fehér Dávid: Egy olyan jelentős intézményben, mint a Szépművészeti Múzeum, még a legkisebb kamarakiállítást is sokkal körültekintőbben kell megrendezni, mint egy kis galériában. Kevés olyan múzeum van, ahol az Antik és az Egyiptomi Gyűjtemény, a Régi Képtár és a modern műalkotások közös térben jelenhetnek meg, és a kortárs kiállítások ebben a komplex gyűjteményi struktúrában szemlélhetők. Nagyon fontos része a kurátori munkánknak, hogyan tudjuk a klasszikus anyagot újraértelmezni. A Schickedanz Albert által tervezett földszinti csarnokok művészettörténeti korszakokat, stílusokat reprezentálnak. Az itt bemutatott műtárgyak az architektúra által sugallt történelemképpel is párbeszédbe kerülnek, mint a „múzeumi művészet” mibenlétét vizsgáló Cézanne-kiállítás vagy a kortársak közül Pán Márta, Magdalena Abakanowicz, Günther Uecker kiállításai. Az impozáns terek páratlan lehetőséget hordoznak, rendkívül izgalmas kiállításoknak és installációknak adhatnak helyet.

– A 20. századi kiállításon magyar és nemzetközi művek egyaránt láthatók. Fontosnak tartják, hogy a magyar műalkotások nemzetközi kontextusban is megmérettessenek?

Orosz Márton: A második világháború után kultúrpolitikai okok miatt a kortárs és különösen az absztrakt modern művészet gyűjtése megtorpant. Az egyedüli „kiskaput” az emigráns magyar művészekkel való kapcsolat jelentette. Néhányuk – például Victor Vasarely – a saját gyűjteményéből is ajándékozott a múzeumnak. Egyúttal a külföldön élő magyar művészek túlreprezentálttá váltak a gyűjteményben, és ez az örökség látszik a mi kiállításunkon is.

– Ugyanakkor nagyok a hiányok is.

Orosz Márton: Olyannyira, hogy csak a saját gyűjteményünkből ezt a kiállítást nem is tudtuk volna megrendezni. Amikor a magyar és a nemzetközi művészet párhuzamát próbáltuk feltárni, ezt továbbgondolva integráltuk a kiállításunkba Lakner vagy Tót Endre műalkotásait, hangsúlyozva a magyar és a nemzetközi művek dialógusát. A kiállítás megnyitása idején egyesült újra a Szépművészeti Múzeum és a Magyar Nemzeti Galéria, ami újabb lehetőségeket kínál a következő kiállításokhoz.

Fehér Dávid: A válogatás egyik fontos szempontja az volt, hogy olyan művészeket mutassunk be, akik a nagy nemzetközi művészettörténeti diskurzusok részei. Ezúttal – tartva magunkat a múzeum 1957 utáni koncepciójához –, a nemzetközileg ismert külföldi alkotókat mutatjuk be, köztük emigráns magyar művészeket. Hosszú távon azonban fontosnak tartom, hogy a Szépművészeti Múzeum állandó kiállításain jelenjenek meg azok a magyar alkotók, akik ebbe a kontextusba helyezhetők. Ha Munkácsy, Rippl-Rónai „befér” a jelentős külföldi állandó kiállításokba, a Szépművészeti Múzeum állandó kiállításán is ott kell legyen a helyük. A Tóth Ferenc által rendezett, a századfordulót bemutató kiállításon a Nabis csoport képviselői között már szerepelt egy Rippl-Rónai-mű és egy másik teremben egy Ferenczy Károly-festmény. A nemzetközi kontextusba integrálható magyar alkotókat fontos lenne összefüggésbe helyezni. A múzeum gyűjteményében nagy „lyukak” vannak; ezek a történelmi okokból keletkezett hiányok ma már pótolhatatlanok. Számos olyan jelentős magyar művész van, aki elhelyezhető lenne egy nemzetközi összefüggésrendszerben, ám a Szépművészeti Múzeum gyűjteménye sok esetben nem alkalmas sem a regionális, sem a globális kontextusok megrajzolására.

Orosz Márton: A letétként kölcsönzött művek nélkül nem lehetett volna ennyire egységes tárlatot rendezni. A klasszikus avantgárdot bemutató terem legtöbb műtárgya a neves bázeli gyűjtő, Carl László letétjére épül. Vass László veszprémi gyűjteményéből is fontos műveket kölcsönözhettünk. Marghescu Mária gyűjteményének gyönyörű Chillida-szobra is hiánypótló mű, akárcsak a Lakner Lászlótól és Tót Endrétől kapott alkotások.

– Ha lehetőségük lenne, hogy hiánypótló műveket szerezzenek be, melyek lennének ezek, milyen irányokat tartanának elsősorban szem előtt?

Orosz Márton: A saját szakterületem tekintetében semmivel sem vagyunk elkésve. A New York-i Metropolitan Museum is csak az 1990-es években nyitott az új médiumok, például a fotó felé. Vannak nagy álmok, jó néhány belátható távolságban is van, de a tulajdonosok bizalmát és műveiket csak kitartó türelemmel lehet megszerezni. Jelenleg anyagi források hiá-nyában a gyűjtemény fejlesztése csak a nemzetközi tudományos kutatások során személyesen megismert művészek hagyatékaira támaszkodhat.

– Az egyetemi tanulmányok vagy a számos végignézett külföldi múzeum adta-e a nagyobb impulzust? Vannak-e olyan külföldi múzeumok, ahonnan szívesen hoznának haza olyan ötleteket, amelyek példaértékűek?

Fehér Dávid: Nagy impulzust adott, hogy végigjárhattam a jelentős európai múzeumokat: a Tate Modernt, a Pompidou-t. Irigylésre méltó a gyűjtemények gazdagsága, sokrétűsége, a kurátorok rugalmassága, frissessége. Az állandó kiállításokat újabb és újabb kérdésekre koncentrálva évenként rendezik át. Fontosnak tartom, hogy a nemzetközi trendeket alakító intézmények programjával dialógust folytassanak az általunk létrehozott kiállítások. A Cézanne-kiállítás jó példa arra, hogy részesei lehetünk annak a nagy nemzetközi vérkeringésnek, amelyből a Szépművészeti Múzeum még a legnehezebb időszakokban sem szakadt ki teljesen.

– Milyen hiányokat kell még pótolniuk, mi a felelősségük a fiatal kutatóknak? Mindketten 20. századi emigráns magyar művészről, Laknerről, illetve Kepesről írják doktori dolgozatukat. Ez is a hiánypótlás része?

Orosz Márton: A hiányok pótlása részben a mi feladatunk. A művészmonográfiák mellett olyan kiállítási koncepciók megfogalmazására is gondolok, amelyek később a külföldi kutatók és múzeumok számára referenciaként szolgálhatnak.

Fehér Dávid: A mi felelősségünk a többi között az, hogy a hazai trendeket és művészeket megismertessük a külföldi szakmával. A Cézanne-konferencián megismerkedtem olyan kutatókkal, akiket érdekel a magyarországi művészet. Richard Shiff, a MoMA tanácsadó testületének tagja azt ígérte, javasolni fogja, szerzeményezzenek magyarországi műveket. Amikor Shiff meglátta Jovánovics szobrát, azt mondta: jobb, mint George Segal… Mély benyomást tett rá Lakner László könyv-objektje is. Nem értette, miért nincsenek ezek a művészek jelentőségükhöz mérten jelen a nemzetközi művészettörténetben és műkereskedelemben.