A nyelv, a művészet és a zene szerelmeseként indult a pályája, és végül a művészettörténet egy kiemelkedően fontos korszakának alapos ismerője lett a Cambridge-ben végzett Peter Vergo, az Essexi Egyetem professzora. A korai modernizmus szakértője – kicsit ráunva az agyonsztárolt Klimtre és Schielére – mostanában új szerelmet talált magának: a korszak magyar művészetét, amely gyakorlatilag ismeretlen külföldön. Miközben az osztrák és a német századelő művészetét tanulmányozta, felfedezett magának egy Nyugaton mára szinte teljesen elfeledett entitást: Közép-Európát, az egykori Osztrák–Magyar Monarchia elsüllyedt világát. Egy 2014-es londoni kiállítás szervezése miatt egyre mélyebben ássa bele magát a magyar modernizmusba, különösen a Nyolcak alkotóinak és művész-kortársaiknak a világába; közülük is elsősorban Berény Róbertnek és Bartók Bélának lett feltétlen híve. A patinás Royal Academy of Artsban három év múlva megrendezendő tárlat apropójából többször járt már Magyarországon; az egyik ilyen alkalommal találkozhattunk a rendkívül barátságos, a művészetről szenvedéllyel, új felfedezéseiről pedig szédítő lelkesedéssel beszélő angol professzorral. A mifelénk leginkább talán John Constable tájképeiről ismert, idilli kelet-angliai vidéken élő Peter Vergo a nagy nemzetközi művészeti központok mellett ma már Bécset, Budapestet és Prágát sorolja kedvenc kulturális helyszínei között, ha nehézkesen is, de Adyt olvas magyarul, és mindent megtesz azért, hogy alkotóink újra elfoglalják szerinte is méltán megérdemelt helyüket a világ művészetében.

– Hogyan választotta hivatásául a művészettörténészi pályát?

Fiatalkoromban, amikor Cambridge-ben voltam egyetemi hallgató, ahol franciát és németet tanultam, három nagy szerelmem volt: a nyelvek, a zene és a szépművészet. Nagy küzdelem dúlt a három között, hogy melyik maradjon csak a hobbim, és melyik legyen a professzionális hivatásom. Végül a művészettörténet, azaz a szépművészet nyert, elsősorban azért, mert Cambridge-ben nagyon inspiráló tanáraim voltak. Persze a művészet története tőlük függetlenül is lenyűgöző tárgy volt a számomra. Végül művészettörténetből is doktoráltam, és időközben felfedeztem, hogy a három szerelmemnek nagyon is sok köze van egymáshoz. A képzőművészet nem elzártan létezik: kapcsolódik az irodalomhoz, a költészethez, a drámához és a zenéhez. A zene még mindig nagy szenvedélyem, és az utóbbi években írhattam is róla. Az Essexi Egyetemen, ahol tanítok, kurzusokat vezettem a zene és a vizuális művészetek kapcsolatáról. Szerencsés vagyok, hogy mindhárom szerelmemmel foglalkozhatom.

– A New Museology folyóirat szerkesztője volt, amikor a lapban vita zajlott a múzeumoknak a mai társadalomban betöltött szerepéről. Mi volt az ön álláspontja a vitában?

Volt egy jellemzően konzervatív tábor Angliában, ez úgy vélte, egy múzeum vagy egy kiállítás esztétikai élménye a legfontosabb, és minden más hatás csak másodlagos. Mintha hallanám az embereket: „Ó, ezek a festmények olyan gyönyörűen lógnak egymás mellett a falon!” Én mindig azt mondtam: „Rendben, de nem lehetne ennél többet kapnunk?” Mi értelme műtárgyakat egymás mellé rendezni, hacsak nem akarunk elmesélni egy történetet? És hogyan mesélünk el egy történetet? Nincs szükségünk feltétlenül művek százaira vagy ezreire: egy kiállítás tagolása is a narratíva része lehet. Mindig úgy éreztem: hacsak nem tanul valamit a közönség a kiállításból, akkor az a kiállítás értelmetlen. Nem szeretem az olyan homályos témákra épített kiállításokat, mint például: „Fény a nyugati festészetben.” Na és? A festők különbözőképpen használták a fényeket. Ha mondunk valamit a fény természetének tudományos felfedezéséről vagy változásairól, vagy a művész színekkel kapcsolatos érdeklődéséről, akkor a kiállítás érdekessé válik. Úgy érzem, a kiállításoknak hatalmas didaktikus szerepük van, tanítaniuk kell az embereket, még ha a közönség nem is veszi észre, hogy tanul.

– Több mint harminc éve dolgozik a múzeumok világában, elég nagy rálátása lehet a területre. Megkérdezhetem, melyek ma a kedvenc múzeumai és miért?

Rajongok a nagy amerikai múzeumokért: a Museum of Art Philadelphiában, az Art Institute Chicagóban, a Museum of Modern Art és a Metropolitan Museum New Yorkban a kedvenceim. Ezek nagy múzeumok, komoly céllal: a közösség javát szolgálják, annak nevelését célozzák. Határozottan érzik, hogy mi a közösségi és szociális szerepük. Ami a saját személyes kedvtelésemet illeti: mivel a közép-európai művészettörténetre specializálódtam, így Bécs, Budapest és Prága is fontos városok a számomra. Szeretem a budapesti Szépművészeti Múzeumot, nagyon érdekel, mi történik vele, hogyan fog alakulni a fejlesztése. A bécsi Belvedere szintén sikeres átalakuláson ment át: ami egykor palota volt, most modern múzeum.

– Önt elsősorban az osztrák és a német modern művészet szakértőjeként tartják számon. Miért választotta éppen ezt a speciális területet?

– 1970 körül két dolog történt egyszerre: eljutottam Bécsbe, ahol úgy éreztem, felfedeztem magamnak egy csodálatos korszakot. Azok még más idők voltak, hiszen ma minden csomag kávén és csokoládén Klimt képei vagy éppen Mozart láthatók. Mahler abban az időszakban lett igazán híres, és bár Klimt is népszerű volt, még nem vált azzá a dollármilliókat érő sztárrá, mint ma. 1971-ben pedig a Royal Academy of Arts szervezett egy kiállítást a bécsi szecesszióról. Ez volt a nagy, hősi modernista korszak, olyan művészekkel, mint Klimt, Schiele és Kokoschka. Írtam róla egy kritikát a Burlington Magazine-ba, amelyik az egyik legfontosabb művészeti folyóirat Nagy-Britanniában. Hosszú lett a kritika, jóval hosszabb, mint amennyi lehetett volna, de csodálkozásomra az egészet lehozták. Úgy vélték, ez egy fontos kiállítás, és megértették, hogy sok mindent el kell mondani róla. A hosszú kritika eredményeként felkértek az első könyvem, az erről a korszakról szóló Art in Vienna megírására.

– Utána elkezdett nagyobb kiállításokat szervezni, előbb Londonban, majd 1983-ban Edinburgh-ben.

– Az első nagy kiállításom 1980-ban volt a Tate Galleryben, ami az absztrakt festészet kezdeteiről szólt. PhD-kutatásaim Kandinszkijra és az elméleteire fókuszáltak: hogyan vezették el ezek őt az absztrakt festészettel való kísérletezéshez. Úgy véltem, érdekes lenne ezeket az kísérleteket elhelyezni egy szélesebb kontextusban: hogyan kísérleteztek más művészek – mint Picasso vagy Braque – ebben a korszakban, 1911–12 körül. Művészettörténészek egy csoportjával dolgoztam együtt a kiállítás megszervezésén, nagy tapasztalat volt ez a számomra. Aztán jött a kiállítás Edinburgh-ben. Ez volt az a pillanat, amikor rájöttem, hogy többet szeretnék elmondani az egészről, például hogy miért szervezünk kiállításokat, milyen a kapcsolat a kurátor és a közönség között. Ezért egy etikai kurzust is indítottam az Essexi Egyetemen. Amikor körülnéztem Nagy-Britanniában, rájöttem, hogy csak két-három múzeumi kurzus foglalkozik múzeumfinanszírozással, de egyik sem foglalkozott azokkal a témákkal, amelyek engem érdekeltek. Más múzeumi kurzusok a konzerválásról, a regisztrálásról, a katalogizálásról szóltak. Ezek nagyon fontosak egy múzeum életében, de én a múzeumok, a galériák és a közönség kapcsolatait akartam vizsgálni. Van egy érdekes történetem: egy kolléganőm, kedves barátom a Haywood Galleryben dolgozott kurátorként 1978-ban egy a dadáról és a szürrealizmusról szóló kiállításon. Őt is nagyon foglalkoztatta az az eszme, hogy a közönség tanuljon a kiállításokból! Így készített egy sok kérdésből álló kérdőívet, amit a kiállítás végén kitölthettek a látogatók. Sokan válaszoltak, de amikor kielemezték az eredményeket, az jött ki, hogy az emberek kevesebbet tudtak a dadáról és a szürrealizmusról a kiállítás megtekintése után, mint előtte!

– Ön viszont bőven részt vett a modern művészet és a közönség közötti közvetítésben: az utolsó könyvének a címe Music of Painting (A festészet zenéje); ez a modernizmus felemelkedését és fejlődését tanulmányozza, valamint a zenének a modern művészekre gyakorolt hatásáról szól.

– Ez egy kétrészes mű második fele: az első könyv, a That Divine Order (Az az isteni rend) 2005-ben jelent meg, és a zene, valamint a vizuális művészetek közötti kapcsolatot kutatta az ősi időktől a 18. század közepéig. Minden korban találunk kapcsolatot a zene és a festőművészet között: a művészek próbálták megfesteni a zenét, és a zenére is hatással volt a szépművészet. Ez a fúzió csak erősödött a korai modernizmusban. Hogyan fordítjuk a zene nyelvét a vizuális nyelvezetre? A könyveimben próbáltam választ találni erre a kérdésre.

– Gyakran hivatkozik a könyvében a német zeneszerzőre, Richard Wagnerre és az ő Gesamtkunstwerk-koncepciójára. Mit gondol, miért lehetett ez a nagy művész és egyben vitatott személyiség ilyen nagy hatással a modern művészekre?

– Wagner egy olyan elméletet alkotott, amire mindenki a saját ambíciói és gondolatai mentén asszociálhat. Wagner tulajdonképpen soha nem határozta meg pontosan, mit is ért a Gesamtkunstwerk alatt, és nem találunk egyetlen olyan Wagner-operát sem, amelyik az elméletének a tökéletes megvalósulása lehetne. Mást prédikált, mint amit cselekedett. A koncepció eléggé homályos, ami azt jelenti, hogy minden művész elmondhatja: „én tudom, mit jelent a Gesamtkunstwerk: túlmutat az egyszerű művészeti formákon, a művészeti ágakat összehozza, egy egészet alkot stb.” Alig tíz évvel később már az építészetre és a belsőépítészetre is hatással volt a wagneri elmélet. Wagner szörnyülködött volna, szerinte ennek biztosan nem lett volna köze az ő eredeti eszméihez. Az ő ideje a szimbolisták kora volt, akik azt mondták: a művészet célja a magasabb igazság elhozatala az emberiségnek.

– Gondolja, hogy a Gesamtkunstwerk még ma is releváns? Ha megnézzük a reklámok, a popkultúra világát, azt mondhatnánk: minden eddiginél jobban jelen van.

– Igen, határozottan releváns. Gondoljunk John Cage-re, aki élete vége felé azt mondta: „minden, amit valaha tettem, performance volt.” És ez ma is fontos megjelenési forma a művészeknek: videók, installációk keverve zenével, szövegekkel… Beszélhetünk a popkultúráról is: ma nem csak egy CD-t adsz ki popszámokkal, ma készítesz egy zenés videót, kis könyvecskét a CD-hez vizuális művészettel és dalszövegekkel. Ez a Gesamtkunstwerk teljesen új manifesztációja.

– Ön a közép-európai művészettörténet szakértője, de egy átlagos angol nem tud túl sokat Közép- és Kelet-Európáról. Ez a régió elég messze van, túl sok kis ország akad errefelé bonyolult történelemmel és érthetetlen nyelvekkel.

– Megvan az oka, hogy az angol vagy amerikai művészeti szakértők miért nem érdeklődnek ennek a régiónak a csodálatos művészete iránt. Churchill 1946-ban azt mondta: a vasfüggöny leereszkedett a kontinensre, felosztva azt Nyugat- és Kelet-Európára. És a nyugati nézőpontból Kelet-Európa kommunista volt: nagyon nehéz volt olyan városokba eljutni, mint például a nagyszerű műkincsekkel rendelkező Drezdába. Kelet-Európa egyre messzebb és messzebb került. Nehéz volt kapcsolatokat felvenni a kelet-európai kollégákkal, egyetemekkel, múzeumi szakemberekkel. És amíg a brit tanulók mindent megtanulnak például Szarajevóról és a „szikráról, ami lángra gyújtotta Európát”, addig alig van pontos tudomásuk Ferenc Ferdinánd meggyilkolásának katonai, politikai vagy éppen földrajzi hátteréről, és nincs mentális képük arról, hogyan is nézett ki akkoriban Európa térképe. Szem elől tévesztettünk valami nagyon fontosat: volt egyszer egy hely, amit úgy hívtak: Közép-Európa. Ez nem volt sem Nyugat-, sem Kelet-Európa. Központi városai Bécs, Budapest és Prága voltak. Közép-Európának nagyon erős és élő kulturális identitása volt. Kétféle kulturális alidentitásról is beszélhetünk: volt egy egységes közép-európai önkép, de minden esetben jelen volt egy nagyon erős nemzeti érzés is. A magyar művészek nem akarták, hogy egy kalap alá vegyék őket a bécsi művészekkel, és így vélekedtek a prágaiak is. Mindannyian érdekes kísérleteket folytattak a népművészettel. Mint Bartók Béla a népzenével: valami nagyon új született egy nagyon régi hagyományból. De a modernizmus is fejlődött, és ezek a művészek követték ezt az irányt. Egy új művészetet, új társadalmat, új korszakot akartak kialakítani.

– Az utóbbi években ön és a kollégái felfedezték Közép-Európa elfeledett korszakát. Nyáron előadást tartott a budapesti Szépművészeti Múzeumban Az eltévedt lovas: magyar művészet és zene a korai huszadik században címmel. Mely művészeket emelte ki előadásában?

– Az elmúlt két-három év számomra egy újabb szenvedélyes szerelem kibontakozását hozta el a korai modern magyar festészettel. Csak mostanában kezdtem teljes mértékben értékelni és élvezni ennek a művészetnek a szépségét és kifejezőerejét. Ami számomra megdöbbentő volt, az ennek a sokszínűsége. A Nyolcak között Berény Róbert emelkedik ki az egyik legerősebb figuraként. Néhány festményén egyértelműen a párizsi művészet hatása látható (Nő pohárral); más munkáin azonban jellegzetesen magyar hangon szólal meg (Önarckép). Perlrott-Csaba Vilmos korai munkájára szintén hatott a párizsi festészet, de később sokkal függetlenebb, de figyelemre méltóbb irányt vett (Park, 1916). A Nyolcak kortársai közül néhány művésznek ahhoz is volt bátorsága, hogy „csúnya” festményeket készítsen, feláldozva a konvencionális szépséget a kifejezőerőért: Egry József bámulatba ejtő festményére, a Bohócra gondolok, amely most a kaposvári Rippl-Rónai Múzeumban van. Számomra talán Vaszary János művészete volt a legnagyobb felfedezés: gondolok például az Aktok (1912) című festményére, amelyen mintha eltökélte volna, hogy versenyre kel Raffaellóval, Michelangelóval, az itáliai reneszánsz legnagyobbjaival. Érdekes, hogy számos jegyzett magyar művész aktivistaként politizált, vagy politizáló műveket alkotott. Nagy felfedezés volt számomra Bíró Mihály, ez a csodálatos művész, akinek a plakátjai híresek Magyarországon, de egyáltalán nem ismertek Angliában. Toulouse-Lautrec ismert, de Bíró nem, bár ő az egyik legnagyobb grafikusművésze a korai 20. századnak.

– Egy 2014-es, a londoni Royal Academy of Artsban rendezendő kiállítás előkészítése miatt érkezett Budapestre. Hogyan kezdődött ez a projekt, és mi a célja a kiállításnak?

– Az emberiség végnapjai lesz a kiállítás címe. Karl Kraus drámájának a címét kölcsönöztük, amit az osztrák szerző az első világháború alatt és után írt. Megpróbálta az egyetemes drámát, az emberiség egészének a drámáját megalkotni a háborúból. A kiállítás az első világháború kitörésének századik évfordulóján lesz. Kraus drámája a kataklizma fordulópontjáról szól. Feltesszük a kérdést: hogyan reagáltak a művészek a háborúra annak kitörése előtt és alatt, és milyen volt a világ, amikor a háború véget ért. Klimtet, Schielét és Kokoschkát is kirakunk majd, de arra törekszem, hogy számos cseh és magyar művészt is bemutassunk a közönségnek.

– Hogyan fedezte fel a német és az osztrák mellett korszak magyar művészetét is?

– Könnyű – és ugyanakkor unalmas – lett volna egy bécsi művészetről szóló kiállítást szervezni. Nem akartam még egyszer ugyanazt a történetet elmondani. Bécs ugyan valóban egy hatalmas, számos etnikumból álló, multikulturális birodalom központja volt, de ne feledjük el, hogy a Monarchiának volt egy másik, királyi fővárosa is, Budapest. Először arra törekedtem, hogy egymás mellé helyezzem a kor bécsi és magyar művészetét. Időközben már számos kutatóutat tettem Magyarországra: Barki Gergely és más kollégák nagyon segítőkészek voltak, és a magyar művészet számos kincsét megmutatták nekem. Voltam olyan szerencsés, hogy Pécsen megnézhessem a Nyolcak kiállítását, és fantasztikusnak találtam. Ez volt az egyik legjobb kiállítás, amin valaha jártam, nagy felfedezés volt a számomra. Természetesen beszéltem a bécsi múzeumi kollégákkal arról, hogy Klimt, Schiele és Kokoschka, mint ismert és népszerű művészek képeiből kölcsönözzünk tőlük, de ezt néhány bécsi barátunk igazán unalmas ötletnek tartotta. Az ő nézőpontjukból túl sok kiállítás épült ezekre a művészekre, számtalan „Bécs 1900” kiállítás volt már. Csak akkor kezdtek el érdeklődni, amikor elmagyaráztam nekik: nem szorítkoznánk csak az osztrák művészetre, hanem bemutatnánk korabeli magyar, cseh és lengyel műalkotásokat is, és megemlítettem nekik néhány magyar művészt, akiket belefoglalnánk a tárlatba. De amikor azt mondtam: „valószínűleg ismerősek lesznek ezek a nevek”, akkor rázták a fejüket: „nem – mondta egyik osztrák kollégám –, egy ilyen kiállítás nagyon érdekes lenne a számunkra is, mert mi sem ismerjük ezt az anyagot.”

– Melyek azok a jellegzetes témák és stílusjegyek, amelyek elsősorban felkeltették az érdeklődését a magyar művészek alkotásai iránt?

– A magyar modernizmus az európai modernista törekvések számos alapvető, meghatározó karakterjegyét képviselte, miközben felívelt a 20. század korai éveiben, de mégis megkülönböztethetően magyar művészetről beszélünk. Ahogy a Szépművészeti Múzeumban tartott előadásomon elmondtam: összeköti a művészeket a hagyományos vallásos témák modern újrafelhasználása. A megszokott témák új, erősen szubjektív és érzelemteli jelentéssel töltődnek fel. Berény Róbert Keresztrefeszítését említhetném: ez egy bánattal, szomorúsággal és panasszal teli elkeseredettséggel túltelített kép. Van egy térdelő figura a kereszt előtt – senki nem tudja, ki ő, talán Berény, talán a Szűzanya –, Krisztus lábába kapaszkodik, megpróbálja visszarántani őt a halálból. Ez egy hagyományos téma, de az eljárás nagyon újszerű. Még érdekesebb Egry József Szimbóluma, amelyen mintha nem Krisztust, hanem egy modern munkást feszítenének keresztre, miközben egy meztelen lovas vágtat el a dombról lefelé, aki közömbös a mögötte zajló tragédiával szemben. Vagy ha megnézi Vaszary János vérrel teli Halottsiratását, ez vajon nem azoknak az időknek a kedélyét tükrözi? Hermann Bahr osztrák író már 1891-ben profetikus hangot ütött meg A naturalizmus legyőzésében: „Korunkat vad gyötrelem járja át, és a fájdalom mostanra elviselhetetlenné vált. Mindenki megváltóért kiált, és mindenütt megfeszített alakok láthatók.”

– Milyen más jellegzetességeket fedezett fel a korszak magyar műveiben?

– Ahogy nyugat-európai megfelelőik, úgy a magyar művészek is közelről, intenzíven figyeltek más művészeti ágakat, a többi között a költészetet és a zenét is. Ismert tény Magyarországon – de nem annyira ismert a nemzetközi művészettörténészek körében –, hogy a Nyolcak első kiállítását valójában nem Nyolcaknak, hanem Új Képeknek hívták. Ezzel tették világossá, hogy a munkáikat Ady Endre Új Versek kötete vizuális megfelelőinek tartották. És a zene is fontos szerepet játszott a Nyolcak tudatában. Különösen jelentős az a tény, hogy ők, egy festői társaság szervezhették az új zene egyik legfontosabb koncertjét a budapesti Nemzeti Szalonban, 1911. május 18-án. A kiállítás látogatói a Nyolcak festményei által körülvéve Bartók, Kodály és Weiner Leó műveit hallgathatták – ezek a zeneszerzők az Új Magyar Zene Egyesülethez tartoztak. Berény Róbertet is mélyen érdekelte a zene, és jártas is volt benne. Barátságot kötött Bartókkal és Weinerrel, megfestette a portréikat is. Sajnálatos, hogy Berény zenéit mára jórészt elfeledték. Rockenbauer Zoltán a Nyolcak katalógusához írt esszéjében az „intellektuális bajtársak” kifejezést használta a magyar modernista művészekkel kapcsolatban, és úgy vélem, ez teljesen igaz. Az avantgárd művészek, zenészek és költők intellektuálisan és lélekben is meg voltak győződve arról, hogy azonos célokat és törekvéseket képviselnek. A kérdés, hogy mely művészeti ág – a költészet, a festészet vagy a zene – volt-e a legalkalmasabb az eszméik, ideáljaik kifejezésére, nem számított.

– Ahogy egyre mélyebbre ás le a magyar kultúrában és a művészeti életben, gondolom kezdi megismerni az urbánus és a népi kulturális elit véget nem érő harcát is.

– Van egy fontos személyiség, Bánffy Miklós gróf: ő városi ember volt, az Operaház igazgatója, de megírta Erdély történetét is, tehát azét az országrészét, amely a legeldugottabb területe volt a magyar vidéknek. Tehát még azokban az időkben is voltak emberek, akik túl tudtak lépni az ország konzervatív-progresszív, népi-urbánus megosztottságán.

– Ha jól tudom, elkezdett magyarul is tanulni, és már olyan költőket olvas eredetiben, mint Ady Endre.

– A magyar nyelvet abszolút lenyűgözőnek találom, de a nyelv természetesen korlátot is jelent. A magyar irodalom nem igazán ismert külföldön, nem túl sokat fordítottak le belőle más nyelvekre. Sokan azt mondják, a magyar nyelvet lehetetlen megtanulni. Szerintem egyáltalán nem lehetetlen, ez egy gyönyörű nyelv, amit tényleg elkezdtem tanulni. Most már valóban tudok Adyt is olvasni, csak még lassan. A másik nagy művész, akit csodálok, Bartók Béla. Előadásomban kiemeltem, hogy Bartók egyéni hangja határozottan és összetéveszthetetlenül magyar volt. Egy ideig úgy tűnt, hogy a zenéje elég új és kihívó ahhoz, hogy elrettentse a közönséget, de ez a zene ugyanakkor mélyen gyökerezett hazája anyaföldjében. Az élő magyar és román népzene ihlete nélkül nagyon más lett volna Bartók zenéje. Másrészt viszont lényegtelen mára, hogy felfedezzük-e a magyarságot Bartók műveiben, hiszen azok rég elfoglalták megérdemelt helyüket a világ zenéinek színpadán. Előadásomban feltettem a kérdést: nem jött-e el az idő arra, hogy a csodálatos modern magyar festők is elfoglalják megérdemelt helyüket a világ művészetében? Nem jött-e el az idő arra, hogy a magyar festészet „eltévedt lovasa” megtalálja az útját haza: vissza a modern európai művészeti mainstream tudatába?

A Cambridge-ben végzett Peter Vergo egyike Anglia vezető művészettörténészeinek. Az Edinburgh-ban 1983-ban rendezett Vienna 1900 című kiállítása mérföldkő volt a századforduló osztrák modernizmusának szigetországi megismertetésében; munkáját Ausztria magas állami kitüntetéssel honorálta. A témában eddig megjelent munkái: Art in Vienna 1898–1918; Kandinsky: Complete Writing on Art; és Thyssen-Bornemisza Collection: Twentieth-Century German Painting. A The New Museology című folyóirat szerkesztőjeként vezető szerepet tölt be a korszerű muzeológia meghatározásában is. Az utóbbi években a zene és a vizuális művészetek kapcsolatát kutatja, a témában publikált első kötete The Divine Order címmel 2005-ben jelent meg. Jelenleg az Essexi Egyetemen tanít.