A közönynél nincs rosszabb

MúzeumCafé 4.

Mostanában nincs ideje festeni Varga Dániel vízilabdázónak. Őt azonban ez nem bántja, azt mondja, szerencsésnek érzi magát, mert a festésnél fontosabb dolgokra kell fordítania az idejét: a pekingi olimpiára és az egyetemre.

 

Varga Dániel egy nappal az Euroliga nyolcaddöntője után egy budai kávézóban vár. Cappuccinót kér, majd lecsúszik egy fehércsoki is. Megteheti: győztes meccsen van túl, kétnapos pihenő elé néz, aztán folytatódnak az edzések: a következő hetekben a legjobb négy közé jutás a tét.

Amikor a festészetről kérdezem, rögtön leszögezi: rég ragadott ecsetet a kezébe, túlságosan elfoglalt. Majd hozzáteszi: szerencsére. Fontosabb dolgok kötik le: a Nemzetközi Üzleti Főiskola hallgatója, másrészt közeleg az olimpia, május végén kezdődik az edzőtábor a válogatottal, addig tétmeccsek Nápolyban, Zágrábban, Kotorban. Mert tudják, ő az, aki 18 320-szor lő kapura, de alig költ vitaminra, mégis évente van legalább egy kiállítása. Az idén azonban nem lesz, talán jövőre összejön annyi új kép. Mert a festés számára a lelki egyensúlyhoz kell: míg a sport az eredmények és a sikerek terepe, addig a művészet az önmegvalósításé, az önmegismerésé. „A sportban nyerni kell, és gyorsak és egyértelműek a visszajelzések. A festészet pedig arra van, hogy kiadjam magamból, ami bennem van. Így nem is érdekel, hogy ki mit

mond rá, hiszen a célom leginkább önmagam megismerése” – mondja. „Máig nem tudom, hogy lett ebből festés, amikor semmi előképzettségem nincs hozzá, ráadásul borzalmasan gyöngén rajzolok – meséli. – Amikor még nem ment ennyire a vízilabda, valami sikerélményre vágytam. Édesanyám barátnője festő, Gerlóczy Sára, ő vitt le egy közeli művészboltba, és vett ecsetet, meg három tubus festéket.”

Szerinte nem is azon van a hangsúly, hogy mit alkot, sokkal inkább azon, hogyan. „Az egész az improvizáción alapul. Van, hogy negyed óra alatt megvagyok a képpel, máskor tovább tart. Soha nem dolgozom egy esténél tovább, mert úgysem menthető át másnapra az aktuális lelkiállapot.” Így próbálja meg elkerülni mindazt, ami rossz irányba befolyásolhatná: a sémákat, a rossz beidegződéseket, a festőelődök munkáinak hatását. „Igyekszem kikapcsolni a tudatos folyamatokat, rögtönzök. Úgy gondolom, hogy a modern festészetben a kihívást nem a technikai tudás, vagy a témaválasztás adja, hanem sokkal inkább a személyiség kifejezésre juttatása, a lélek megjelenítése a vásznon. Hiszen mi más lehet érdekesebb, mint maga az ember?” – mondja. Ennek ellenére, amikor kevés szabadideje engedi, múzeumokba jár. „Amikor a csapattal külföldre megyünk, szinte mindig akadnak félnapok, amikor körbenézhetünk a városban. Így jutottam el például a Guggenheim Múzeumba, vagy a New York-i Modern Művészetek Múzeumába. Nem lévén rendszeres múzeumlátogató, bajosan választhatnék egy kedvencet közülük, de ez utóbbiba szívesen visszamennék. És nemcsak a hihetetlen gazdagsága miatt. Ez az intézmény nemcsak egy múzeum, hanem találkozási pont, közösségi tér. Több kép előtt az emberek a földön ülnek, és a műről beszélgetnek”.

Szerinte a múzeumoknak felhasználóbarátabbá kellene válniuk: ma már nem elég azt a kis számú, értő közönséget kiszolgálniuk, nyitniuk kell a fiatalabbak, a laikusok felé is. Példaként a budapesti megakiállításokat hozza, hogy azzal olyanokat is be lehet csábítani a múzeumba, akik amúgy talán soha nem áldoznának időt erre. „A következő kiállításom biztosan az interaktivitásra törekszik majd. Én például nem adok címet a képeimnek – ezt majd a nézőkre bízom. Lesz egy fehér papírlap a kép alatt, arra mindenki felírhatja az ötleteit, gondolatait. Még akár vitatkozhatnak is. Hiszen így egyfajta kommunikáció alakul ki néző és néző között, aminek én örülök a legjobban.” Előző kiállítására már egyébként tett erre kísérletet: bátyjával – aki zeneszerző-hangmérnök – közösen komponáltak improvizatív zenei aláfestést a képekhez; minden festmény mellé egy CD-lejátszó is társult. „A bátyám írta a zenéket, én csak tanácsokat adtam, hogy itt egy kicsit komolyabb legyen, ott nyugodtabb. Azt szerettem volna, ha a zene segít a látogatóknak elmerülni a képekben.”

A vízilabdacsapat tagjai már elfogadták, hogy Dániel fest. Akarva-akaratlan ő lett a TEVA-VasasPlaket festészeti „szakértője”, az ő véleményét kérik ki először, ha olykor-olykor a művészet kerül szóba. „Szoktak zrikálni, főleg ha véletlenül festékes arccal, kézzel érkezem edzésre. Ezek a szurkálódások azonban sosem rosszindulatúak, sőt, azt hiszem, minden cikizés mögött szeretet bújik meg. Ha nem foglalkoznának vele, sokkal rosszabb lenne. A közönynél ugyanis semmi sem rosszabb” – teszi hozzá.

Varga Dániel idehaza legutóbb a Kogart Házban járt a Gulácsy-kiállításon. Ez éppen az egyik a ritka alkalmak közül, hogy eljutott egy múzeumba.