Kutatóhely, kincsestár, a természet őrzője

Világszerte veszélyben vannak a Természettudományos gyűjtemények

MúzeumCafé 34.

A természettudományok és a múzeumok mindig is elválaszthatatlanok voltak egymástól. A természetrajzi gyűjteményekben őrzött példányok a Föld élővilágának változatosságát éppúgy megjelenítik, mint a bioszféra ma még természetes foltjai – sőt azok a fajok is ott vannak ezekben a múzeumokban, amelyeket másutt, a falakon kívül már hiába is keresnénk. Ezek az intézmények olyan mennyiségű információt tárolnak, mint a világ legnagyobb könyvtárai. Csakhogy ennek az információnak az előhívása különleges szakembereket igényel, akik nem képezhetők ki másutt, mint magukban a múzeumokban. Gondolhatnánk hát, hogy a természettudományi múzeumok jelentőségét nem kérdőjelezik meg a kormányok költségvetését kidolgozó döntéshozók. Sajnos ami korábban magától értetődő volt, ma már egyre kevésbé az. A természetrajzi múzeumokkal világszerte baj van. Nagy baj.

Az alábbi sorok írója a Magyar Természettudományi Múzeum (MTM) zoológusa, pontosabban: a hárommilliós példányszámú Bogárgyűjtemény kurátora (de facto vezetője, de jure viszont ilyen pozíció nincs a múzeumban). Nézze el hát az olvasó, hogy ismeretei elsősorban az állatgyűjteményekről vannak, ám ezek helyzetének alábbi leírása a növénytani, a földtudományi és az embertani gyűjteményekre jórészt ugyanúgy illik.

Ezrével vannak olyan állat- és növényfajok, amelyek ma már csak múzeumokban léteznek. Ne gondoljunk csupán a földtörténeti múltban kihalt fajokra, hanem azokra is, amelyek az emberi tevékenység miatt tűntek el. A tasmániai erszényesfarkas, az északi-sarkvidéki óriásalka vagy a mauritiusi dodó a legismertebb példák, de az MTM is őrzi a Steller-tengeritehén (Hydrodamalis gigas) egy példányának a koponyáját abból a néhányból, ami megmaradt, miután a Bering-tengeren élő állatot – csupán 27 évvel a felfedezése után – kipusztították.

Thomas Belt angol geológus és természetbúvár 1868 és 1872 között a nicaraguai Chontales tartomány aranybányászatának egyik vezetője volt. Gazdag anyagot küldött a londoni Természettudományi Múzeumnak azokból az állatokból, amelyeket szabadidejében a környék erdőségeiben gyűjtött, köztük számos rovarfajt is. A tartományt ma mindenhol marhalegelők uralják. Nem arról van szó, hogy az erdők összezsugorodtak; nem, Chontalesben semmilyen erdő nem maradt, és azok állatvilága is eltűnt – mementójuk a Londonban őrzött típuspéldányok, amelyekből néhányat cserébe más fajokért Budapest is kapott. Ezekről a fajokról semmit sem tudnánk, ha a múzeumok nem fordítottak volna gondot a megőrzésükre.

A természetrajzi gyűjtemények fejlődésének aranykorában, a 19. században az egzotikus tájakon szétrajzó gyűjtők mindent megfogtak és hazahoztak, amit csak értek, törekedve persze arra, hogy inkább sok fajból kevés példányt, mintsem kevésből sokat. Az újonnan emelt reprezentatív múzeumépületekben bőven volt hely a zsákmánynak, amelynek megszerzéséhez senki nem bajlódott engedélyekkel. Ez ma már nincs így. A rendelkezésre álló tér szűkül, a gyűjtemények fenntartása költséges, és a természetvédelmi törvények szerte a Földön úgy megszigorodtak, hogy a nehezen megkapható engedélyek nélkül semmit sem lehet már gyűjteni, sőt az is előfordul, hogy az engedéllyel gyűjtött anyagot sem lehet kihozni az országból. Ma a gyűjtések inkább egy-egy projekthez kapcsolódnak, előre meghatározott céllal, nagyon leszűkítve a gyűjtendő objektumok körét.

A Földön élő fajoknak ma legfeljebb ötven, de más becslések szerint jó, ha tíz százalékát ismerjük, gyűjteni tehát muszáj. Jelen pillanatban azonban egyáltalán nem látszik, hogy a fennmaradó fajok begyűjtésének és megismerésének költségeit ki állja majd, és hol van a múzeumi kutatóknak az az új nemzedéke, amelyik ezt a feladatot elvégzi.

Egy művészeti múzeum gyűjtőkörébe tartozó műalkotások többnyire azért készültek, hogy az emberek lássák őket; az ilyen múzeum arra az ideális helyzetre törekszik, hogy minden tárgya mindig megtekinthető legyen. A természettudományi múzeumokban más a helyzet. Gyűjteményeik egy, nem ritkán két nagyságrenddel nagyobb számú tárgyat őriznek, mint a művészeti és a történeti múzeumok. Persze a természetrajzi múzeumok is kiállítóhelyek: modern kiállításaik minden korosztály – de főleg az ifjúság – kedvencei szerte a világon. Tárgyaik nagy részét azonban a közönség nem láthatja, sőt gyakran nem is szabad azokat kiállítani. A törékeny rovarpreparátumok vagy ásványok ezreit légmentesen zárt, fénytől védett szekrényekben tárolják, csak így maradnak meg ugyanis abban az állapotukban, hogy a tudomány emberei vizsgálhassák őket. A természettudományi múzeumok ugyanis nagyon fontos kutatóhelyek is, néha szó szerint korszakalkotó eredmények bölcsői.

Ha ki akarnánk választani azt a gondolati konstrukciót, amelyik a legnagyobb hatást gyakorolta nem csupán az élettudományokra, hanem a társadalomra és a mindennapi gondolkodásra is, bizonyára az evolúció modern elmélete lenne az. Aki a korabeli tudósok elképzeléseit szintetizálva kidolgozta ezt, az Charles Darwin volt. Leghíresebb szobra egy múzeumban látható – de nem egy művészeti vagy történeti gyűjtemény épületében, hanem a londoni Természettudományi Múzeumban. Darwin ugyanis gyűjtött. Világ körüli útjáról számtalan ősmaradványt, növényt és állatot küldött haza, köztük a Galápagos-szigetekről származó Darwin-pintyeket és gezerigókat. Ezeknek a madaraknak a jellegzetességeit múzeumi kutatók segítségével értelmezte, és a többi között ennek hatására jött rá, hogy a fajok változásának hajtóereje a természetes szelekció. A Darwin által gyűjtött példányok a mai napig a múzeum legnagyobb becsben tartott kincsei. Darwin példája is bizonyítja, hogy a természettudományi múzeumok ott vannak a legkülönbözőbb tudományágak hátterében. Az evolúcióbiológia, az őslénytan, a geológia, a növény- és állatrendszertan és az antropológia nem sajátítható el és nem művelhető múzeumi gyűjtemények nélkül.

Az alapkutatásokon túl azonban a mindennapi életben is releváns eredmények születhetnek a múzeumokban. Az MTM Kétszárnyúgyűjteményében írja PhD-dolgozatát egy fiatal kutató. (A kétszárnyúak a rovarok egyik legnagyobb fajszámú rendje; képviselőiket leginkább legyeknek és szúnyogoknak nevezzük.) Munkájához tartozik, hogy egy nagyobb természetvédelmi projekt keretében az egyik legritkább pusztai madarunk, a kékvércse mesterséges fészekodvaiban összegyűjtse a vért szívó szúnyogokat. (Ezek azonosítása gyűjteményi háttér nélkül elképzelhetetlen.) A szúnyogokat a fiókák fölé helyezett, babaolajjal bekent műanyag lapokkal ejti csapdába, amelyekről a rovarok benzinnel leoldhatók. A példányok olyan jó állapotban maradnak meg, hogy virológusok is vizsgálhatják őket. És lám: a szúnyogok egyik fajában megtalálták az afrikai eredetű, egyelőre gyógyíthatatlan és nem ritkán halálos nyugat-nílusi láz vírusát. A kívülálló számára felettébb elvontnak tűnő kutatásnak tehát váratlan mellékterméke lett: kiderült, hogy a kór Magyarországon is jelen van. Mivel a telelni készülő szúnyogok ősszel, az energiagyűjtés időszakában nemcsak a madarak vérét szívják, hanem az emberét is, mondani sem kell, hogy a felfedezésnek milyen közegészségügyi jelentősége lehet. A háttérben ott rejlik mindaz a tudás, amelynek a szúnyogok referenciagyűjteményeinek összeállítói, a határozásra alkalmas művek írói és az azonosításra alkalmas személyek birtokában voltak.

A természetrajzi gyűjtemény akkor tartható fent és akkor fejleszthető, ha azt képzett kurátor felügyeli. Nem elég tehát egy adatbázis vagy katalógus, ha tudni akarjuk, mi van a gyűjteményben; ilyesmit egy többmilliós rovargyűjteményben nem is lehet készíteni. Olyan kurátor kell ide, aki sokoldalú, tapasztalt, változatos feladatokra bevethető, ezért sokat kell gyűjtenie, és nagy fajismeretre kell szert tennie. Erre pedig igazából egyetlen típusú intézmény alkalmas: maga a gyűjtemény, ahol fajok ezreinek képviselőit őrzik (Magyarországon az MTM az egyetlen hely, ahol az összes hazai állatfajból van legalább egy példány). A jó kurátor az adott csoportnak kutatói szintű szakértője, tehát a gyűjtött anyagokat megbízhatóan elkülöníti kisebb rendszertani egységek szerint, maga is képes új fajok azonosítására és leírására, és információval szolgál a felhasználók részére. Mindezt csak évtizedek alatt lehet elsajátítani; két-három éves szerződésekkel alkalmazott munkatársakkal a rendszer működésképtelen.

Egy-egy nagy rovargyűjteményt ugyanis meglepően sokan keresnek fel: ha bárki bármilyen célból tudni akarja egy hozzá került példány nevét, előbb-utóbb eljut a múzeumba. A leg-gyakrabban azt kérik, hogy a lakásukban, a kertjükben vagy a természetben talált élőlényről állapítsuk meg, hogy mi az. Ezeket a kéréseket általában könnyű teljesíteni. Jóval több munkát igényel például az Európai Unió számára közösségi jelentőségű (Natura 2000-es) fajok magyarországi helyzetéről szóló ötévenkénti jelentést elkészíteni. Rovarok esetében ez a feladat múzeumi anyagok vizsgálata nélkül szinte megoldhatatlan, hiszen az előfordulásokat csak gyűjteményi bizonyítópéldányok alapján lehet igazolni. Magyarországon egyre gyakrabban – szinte évente – jelennek meg olyan állat- és növényfajok, amelyeket korábban nem ismertünk, részben az éghajlatváltozás miatt, részben a kereskedelemmel behurcolva. Ezek felismerése megint csak lehetetlen a jó referenciagyűjtemény és a tapasztalt kurátor nélkül. Még egy közepes méretű ökológiai kutatás során is ezrekre rúg az azonosítandó példányok száma. Ezt a munkát múzeumi kurátorokon kívül nálunk csak nagyon kevesen képesek elvégezni.

Az olyan természettudományi gyűjteményben, ahol aktívak a munkatársak és élénk a gyűjtőtevékenység, meglehetősen nagy a „pörgés”. A gyűjtött anyag preparálása, cédulázása és előzetes szétosztása folyamatos, ráadásul jelentős a nemzetközi postaforgalom is. Alapvetően kétféle céllal küldünk anyagokat külföldre: egyrészt a már azonosított példányokat kérik korábban figyelembe nem vett bélyegek vizsgálata céljából, vagy új fajok leírása során a legközelebbi rokonokkal való összehasonlítás érdekében. Másrészt a gyűjtések alkalmával felhalmozott, még azonosítatlan anyagot határozzák meg. A meghatározás során a kérő fél új adatokhoz jut, illetve új fajokat fedezhet fel, a küldő intézmény gyűjteményének értéke és információtartalma pedig jelentősen nő, miután az anyag visszakerült.

Ma az MTM a költségvetési pénzéből egyetlen forintot sem tud anyagok küldésére áldozni. A postaköltséget vagy a kurátorok állják saját pályázati forrásaikból (esetleg saját zsebükből), vagy a kérő fél fizet, de leginkább mindenki keresi a lehetőséget, hogy külföldre utazó kollégák, rokonok, ismerősök személyesen vigyék el a példányokat. Ennek megszervezése persze sokkal több időt igényel. Míg az MTM Bogárgyűjteménye 2007-ben 75 csomagban 18 872 példányt küldött külföldre, 2012-ben 37 csomagban csak 4528 példányt.

Nagyobb gond, hogy egyre kevesebb az olyan szakember, akinek érdemes küldeni meghatározatlan anyagokat. Minden természettudós számára köztudott, hogy egyre nagyobb arányban tűnnek el a fajok a Földről. Kevésbé ismert azonban, de legalább ennyire riasztó jelenség a jelentős fajismerettel bíró természettudósok számának rohamos csökkenése és az utánpótlás hiánya. Még a legnagyobb presztízsű múzeumokban is egyre nagyobb gond a nyugdíjba menő, tapasztalt kurátorok pótlása olyan fiatalokkal, akik hosszabb távra tervezik a múzeumi munkát. Az egyetemi hallgatók alig érdeklődnek a természettudományi gyűjteményekben végezhető kutatások, vagyis elsősorban a taxonómia és szisztematika iránt. Ennek legfőbb oka e gyűjtemények és kutatások alacsony elismertsége, ez pedig a reménybeli kutatók előmenetelére nézve súlyos következményekkel jár – főleg az impaktfaktor miatt. Az élettudományokkal foglalkozó folyóiratok „értékét” az impaktfaktornak nevezett mérőszám jelzi, amely elsősorban a bennük megjelenő cikkek idézettségén alapul. Ahhoz, hogy egy folyóiratnak legyen impaktfaktora, meg kell felelnie bizonyos követelményeknek (évente többszöri megjelenés, minden kézirat referáltatása stb.). Míg a genetikai, biokémiai, élettani, orvosi, konzervációbiológiai és hasonló folyóiratok impaktfaktora általánosan öt-hat vagy még magasabb, addig a taxonómiai vagy szisztematikai témájúaké ritkán éri el az egyet, leginkább azért, mert az ilyen kutatók gyakran a saját szakterületük egyedüli szakemberei, alig van, aki idézze őket. (Az igazán hasznos cikkeiket persze nem idézni, hanem használni szokták.)

Egy-egy kutató megítélésekor nagy súlyt képvisel saját impaktfaktora, vagyis a publikációinak helyet adó folyóiratok impaktfaktorának összege. Évtizedekkel ezelőtt a hosszú idő alatt nagy tudásra szert tett múzeumi kutatók évente egy-két monografikus jellegű, terjedelmes munkát tettek le az asztalra – ma erre egy fiatal nem vállalkozhat, helyette apró, kevés információt tartalmazó cikkek tucatját termeli évente, amelyeket igyekszik rangos lapokba beszuszakolni, hogy a saját kumulatív impaktfaktorát növelje. Az impaktfaktor használata ráadásul roppant ellentmondásos. Az idézettség esetében például csak a cikk megjelenése utáni első két év számít – pedig egy gyűjteményen alapuló írást néha csak több év után követ hasonló témájú, ugyanakkor egy-egy ilyen cikk irodalomjegyzékében bőven szerepelnek sok évtizedes közlemények is. Ráadásul az idézettség nem feltétlenül függ össze a tanulmány minőségével: gondoljunk csak arra, hogy egy bődületes hibát hányan akarnak megcáfolni. Mivel az impaktfaktor ilyen túlzó módon számít, a legkülönbözőbb módszerekkel igyekeznek növelni – van olyan folyóirat, amely kötelezővé teszi minden szerzőnek, hogy a folyóirat cikkeit akkor is idézzék, ha a cikk témája nem kapcsolódik az előző két évfolyam egyetlen más írásához sem.

Egyik lepkész kollégám az MTM-ben hozta létre a palearktikus régió (lényegében az óvilági mérsékelt öv) leggazdagabb bagolylepke-gyűjteményét, benne 300 ezer példányt és 800, a tudományra új faj elsődleges típusát (vagyis azokat a példányokat, amelyeken a fajok leírása alapul). Munkássága a gyűjteményen kívül 28 angol nyelvű, reprezentatív kiállítású könyvben testesül meg, amelyek mennyisége már-már folyóméterekben mérhető, és amelyek nélkül a bagolylepkék kutatása most és még beláthatatlan ideig elképzelhetetlen. (Ez a rovarcsoport a lepkék legnagyobb fajszámú családja, rengeteg gazdasági, természetvédelmi, evolúcióbiológiai és állatföldrajzi jelentőségű képviselővel.) Ezek a kötetek azonban a tudománymetria mai koordináta-rendszerében mit sem érnek – a könyveknek ugyanis nincs impaktfaktoruk. Kollégám nem sokkal a nyugdíjba vonulása előtt talán megkapja a PhD-fokozatot is…

A polimeráz-láncreakció (PCR) feltalálása zseniálisan egyszerű eszközt adott rengeteg elméleti és alkalmazott tudományág művelőjének a kezébe, hiszen a segítségével a DNS elemzése minden korábbinál egyszerűbb lett. A módszer termékenyítően hatott a taxonómia és a szisztematika – e klasszikusan múzeumokhoz kötődő területek – fejlődésére is, hiszen az élőlényekből kivont konzervatív DNS-szakaszok sokkal megbízhatóbb módon jelzik a fajok rokonsági viszonyait, mint a rengeteg szelekciós nyomásnak kitett és gyakran szubjektív módon értékelt morfológiai bélyegek. Csakhogy használható DNS-t kivonni régi és szárazon tárolt példányokból ma még nagyon nehéz. A korral lépést tartó múzeumi vezetők szerint a múzeumoknak erkölcsi kötelességük megőrizni és az utókor számára is vizsgálhatóvá tenni a mai élőlények genetikai sokféleségét – ami fontos és nemes feladat. Ennek érdekében azonban megfelelően rögzített és tárolt szövetek gyűjteményét kell létrehozni. Ehhez költséges technika (például folyamatos mélyhűtés) és drága konzerválószerek (például tömény, nagyon tiszta alkohol) szükségesek, de már a minták terepi konzerválása is sokkal bonyolultabb, mint a klasszikus gyűjtések során. A már meglévő természettudományi gyűjteményeket mindehhez lényegében meg kell kettőzni, ami az évszázados, szárazon vagy folyadékban tárolt példányokon alapuló, amúgy is hely- és pénzhiánnyal küszködő nagy múzeumokat szinte megoldhatatlan gondok elé állítja. Az MTM ma a közüzemi számlák és a bérek kifizetésével küzd, szinte esélye sincs olyan beruházásokra, amelyek a gyűjtés és konzerválás új technikáit segítenék elő.

A molekuláris taxonómiai módszerek alkalmazása sajnos akaratlanul is hozzájárult a természetrajzi gyűjtemények mint kutatóhelyek leértékelődéséhez. Ennek oka az a téves nézet, miszerint a molekuláris biológia versenytársa a taxonómiának, és az előbbi helyettesíti majd az utóbbit, hiszen egy faj genomjának vagy a genom legalább egy részének megfejtése után nincs szükség magukra a példányokra. Ma a zoológiában és a botanikában szinte esélytelen az a pályázat, amely gyűjteményen alapul ugyan, de nem tartalmaz molekuláris analízist. A 2005-ben indult Synthesis program célja kezdettől fogva az volt, hogy megkönnyítse a kutatók hozzáférését a programban részt vevő tíz európai ország természettudományi múzeumaiban őrzött példányhoz – összesen több mint 337 millióhoz. 2012-ben a pályázatok elbírálásakor előírtan a legfontosabb szempontok egyike volt, hogy legyen DNS-elemzés a megvalósítandó munkában. Az eredmény: a fiatal kutatók briliáns módon alkalmazzák a molekuláris technikákat, és eredményeikből szép elméleti következtetéseket vonnak le, de ennek oltárán feláldoztatott a széles körű fajismeret. Az MTM, a Magyar Rovartani Társaság és az MTA Növényvédelmi Kutatóintézete szervezte 2010-ben a IX. Európai Rovartani Konferenciát (532 résztvevővel, több mint hatvan szimpózium keretében 340 előadással és csaknem négyszáz poszterrel). A csillogó szemű fiatalok kavargó tömegében elvétve sem akadt olyan, aki a saját, igen szűk kutatási területén kívül bármilyen más rovarcsoportot ismert volna, vagy legalább távolabbi céljai között szerepelt volna a gyűjteményi kurátorrá váláshoz, egyáltalán az élővilágban való eligazodáshoz szükséges átfogó ismeretek megszerzése. A Synthesis keretében érkezett hozzánk 2011-ben egy kutató, aki egy nem túl nagy fajszámú, de látványos bogárcsalád, a hajnalbogarak „specialistájának” számított. Valójában azonban a néhány fajon kívül, amelyek molekuláris taxonómiájával foglalkozott, a családból egyetlen más fajt sem volt képes azonosítani. „Túl sok időt töltöttem a DNS-laborban” – vallotta be, és szégyenkezett kicsit. A legtöbb fiatal a projektje lezárulásával kénytelen újabb pályázaton indulni, és ha szerencséje van, újabb állást kap valahol – valószínűtlen, hogy egy múzeumban.

Sajnos a múzeumokban folyó természettudományi kutatások helyzete pénzügyi okokból is romlik az egész világon. A fordulópont akkor következett be, amikor a hangsúly áttevődött a múzeum megőrző és kutató funkciójáról a kiállításokra. Egy 2003-as tanulmány jól leírja, hogy mi jellemzi a „régi” múzeumot. „Az általános meggyőződés ma az, hogy a múzeum dolga a közönség kiszolgálása. A régi vágású múzeumnak nem volt ilyen kötelezettsége. Volt egy épülete, voltak gyűjteményei, és voltak emberei, akik vigyáztak ezekre. Megfelelően finanszírozták, és a látogatói – akik általában nem voltak sokan – azért jöttek, hogy csodálják, amit eléjük tettek. Semmilyen értelemben nem voltak partnerei a vállalkozói szférának. A múzeum elsődlegesen a gyűjteményeiért viselt felelősséget, és nem a látogatóiért.” Tagadhatatlan, hogy az ilyen szituáció könnyen elkényelmesítette a múzeumokat, és az is igaz, hogy leginkább jó kiállításokkal lehet honorálni az adófizetőket, akiknek pénze a múzeumokat nagyrészt fenntartja. A helyzet azonban a visszájára fordult. A természetrajzi múzeumoknak egyre fokozódó versenyben kell helytállniuk, miközben a kormányzatok részéről elvárás az „olcsóbb” működés. A pénzt ezért szinte mindig a kutatástól és a gyűjteményfenntartástól vonják el.

Az első jelentős európai múzeum, amelyet emiatt csapás ért, a londoni Természettudományi Múzeum volt. 1990-ben hatvan állást szüntettek meg, túlnyomóan a gyűjteményi részlegekben. Emiatt számos olyan terület kutatásával fel kellett hagyniuk, amelyeknek korábban évtizedeken át itt volt a „fellegvára”, emiatt pedig elestek szponzoroktól, ösztöndíjaktól és szerződéses kutatásoktól is. Jelentős gyűjtemények maradtak gazdátlanul. Ráadásul szétválasztották a kutatói és a kurátori munkát, ami egy természetrajzi múzeumban képtelenség. Mindenkinek el kellett döntenie, hogy melyik „tábor” tagja lesz; a kurátorok nem fejleszthették tovább kutatómunkává a gyűjteménykezelés során szerzett gyakorlatukat, a kutatók viszont nem szerezhettek gyakorlatot olyan csoportokban, amelyek nem közvetlenül kapcsolódtak a munkájukhoz. Mindez demoralizálta a közösséget, és a vendégkutatók sem kaphatták meg azt a konstruktív támogatást, amit korábban. 2010-ben újabb negyven állás szűnt meg.

Damoklész kardja ott lebeg sok más múzeum felett is. Jelen sorok írása közben érkezett a hír a chicagói Field Museum of Natural History megszorításáról. Ez a múzeum ad otthont „Sue”-nak, a Tyrannosaurus rex 1990-ben talált legnagyobb (négy méter magas) és legteljesebb (nyolcvanszázalékos) csontvázának. Évente 1,5 millió látogatója van, az evolúcióbiológia, a paleontológia, valamint a régészet és a néprajz egyik vezető tudományos intézménye, de a biodiverzitás kutatásából is kiveszi a részét: csak 2012-ben kétszáz új növény- és állatfajt fedeztek fel a munkatársai. A mostani ötmillió dolláros elvonást „természetesen” elbocsátásokkal kívánják fedezni, ami leginkább kutatási programok megszűnésével jár együtt.

Az egyetemi múzeumok helyzete még rosszabb. Szerte Európában az egyetemek többsége krónikusan alulfinanszírozott, és egyre nagyobb a nyomás rajtuk, hogy költségvetésük minél nagyobb hányadát maguk teremtsék elő. A takarékossági intézkedések, a szakok, tanszékek, karok, sőt egész egyetemek összevonása közepette a költségvetés felett töprengő vezetők szemében az egyetemi múzeum hamar ígéretes célpontnak tűnik. Mivel azonban egy értékes gyűjteményt kidobni nem kultúremberhez méltó dolog, ezért általában más módszerhez folyamodnak. A gyűjtemény könnyen végezheti a padláson vagy a mélyraktárakban, amelyek – az európai egyetemi múzeumokat felmérő szakember találó megjegyzésével – különleges gravitációs erőterek: amit egyszer beszippantanak, az többé sohasem kerül ki onnan. Íratlan szabály a világ zoológusai körében, hogy az újonnan leírt fajok típuspéldányait mindenképpen állami múzeumokban kell elhelyezni, lehetőleg sohasem egyetemi gyűjteményekben (vagy magángyűjteményekben), mert sorsuk az utóbbi helyeken különösen bizonytalan. Riasztó példák sajnos akadnak: egy japán egyetem új vezetője valamilyen koncepcióváltás folyományaként egyszerűen kidobta a tengeri állatok típusait is tartalmazó gyűjteményt, de a magyar tudománynak sem válik dicsőségére, hogy az 1990-es években Zimmermann Ágoston állatorvos-anatómus tudománytörténeti jelentőségű szövettani metszeteinek egy részét a szegedi egyetem egyik szemétkonténeréből kellett kiszedegetni.

Természetesen az MTM-et sem kerülte el a válság. A létszámleépítések miatt itt is egész gyűjtemények maradtak szakember nélkül. A természetrajzi gyűjtemények kurátorai többnyire egyáltalán nem csereszabatosak: a pókszabásúak elnéptelenedett gyűjteményébe értelmetlen áthelyezni egy paleontológust, mert még az állagmegóvást sem képes elvégezni. Az elbocsátott munkatársak helyére nem lehet fiatalokat felvenni, de sajnos nem is igen volna kit. A múzeum sok év alatt, sok pénz és erőfeszítés árán kezdte el belakni a Ludovika épületét, amelyet a kormány most a Nemzeti Közszolgálati Egyetem helyéül szemelt ki. A 21. századi színvonalúra alakított épületből vinni kell a gyűjteményeket, amelyek szinte még csak most kerültek ide. Újabb költözés következik, és minden költözéskor az ásvány- és rovargyűjtemények százalékokban kifejezhető része végleg tönkremegy.

Vidéki természetrajzi muzeológusaink általában olyan múzeumokban dolgoznak, ahol művészeti és történeti részlegek is vannak. Néprajzos vagy művészettörténész kollégák a nemzeti örökség védelmének örve alatt néha minősíthetetlen kijelentésekkel közlik, hogy mit kellene csinálni „azokkal a dögökkel” (az állatgyűjteményekkel) és az értük felelős muzeológusokkal (mintha a természeti környezet nem lenne része a nemzeti örökségnek). Ilyenkor a természetrajzi kurátorok sorsa nem könnyű – különösen, ha a felettes szervek is osztják a leegyszerűsített véleményt. Persze amikor egy rovarász az egyik vidéki múzeumban az elnyert pályázataival kitermelte a saját fizetését, és még többletforráshoz is juttatta az intézményt, akkor ezek a hangok elhalkultak.

Két vidéki természettudományi múzeumunk (a gyöngyösi és a zirci) önállósága megszűnt, 2013-tól ezek már csak az MTM „filiáléi”. A többi helyen, ahol a természetrajz csak az adott múzeum egyik részlege, a kutatómunka a legjobb esetben is takaréklángon zajlik, gyűjteménygyarapításról alig eshet szó, de még az állagmegőrzés is problémás.

Egy természetrajzi gyűjtemény ritkán pusztul el hirtelen, mintha kataklizma sújtotta volna. A folyamat alattomosan lassú. Magukat is becsapják, akik átmeneti nehézségekre hivatkozva a kurátorok elbocsátását megengedhetőnek tartják, mondván, hogy a gyűjteményt be kell zárni, időnként csak rá kell nézni, és így is „megmarad az utókornak”. Ilyenkor a gyűjteményt először csak a por lepi be, majd megjelennek a rettegett kártevők, a múzeumbogarak. Ördögi kör ez: pár év, és annyira leromlik a gyűjtemény állaga, hogy amikor a felelős vezető ránéz, azt mondja: á, ide nem is kell már ember, tönkrement az egész, ki kell dobni. Egy amerikai paleontológus ezzel kapcsolatos véleménye szerint „a nyugati kultúra nagy becsben tartja a könyveket és a könyvtárakat, mint a civilizáció, a humanizmus és az intellektuális szabadság szimbólumait, még ha olykor jogosan panaszkodunk is a modern társadalomra jellemző antiintellektualizmusra. Megdöbbentő, hogy míg a legtöbb ember szemében a könyvek elpusztítása a barbárság szimbóluma, az ismeretek és a tudás másfajta tárházait ugyanúgy fenyegető veszélyt még csak fel sem ismerjük.”