Lebegő tető, két kocka, modernista sarokház – imho

Tervek, álmok, feladatok – a Liget Budapest eddigi nemzetközi tervpályázata

MúzeumCafé 46.

A 2011-ben bejelentett Liget Budapest projekt keretében – amely hat országos múzeumi intézményt költöztetne a felújított és átalakuló Városligetbe – lezajlott Magyarország történetének legnagyobb építészeti tervpályázata. A négyszázhetven induló munkái közül tavaly év végén „csak” a Kecskemétről ideköltöző FotóMúzeum Budapest, az új otthont kapó Magyar Építészeti Múzeum és Néprajzi Múzeum, illetve az újonnan alapított Magyar Zene Háza díjazott terveit mutatták be – a legnagyobb falatra, az Új Nemzeti Galéria és a Ludwig Múzeum közös otthonára a zsűri elégedetlensége miatt új pályázatot hirdettek, aminek eredménye éppen a MúzeumCafé jelen számának megjelenése idején derül ki. Ám a cikk írásakor ismert tervek is elég izgalmas témát jelentenek egy olyan országban, ahol a nyolcvanas évek óta kifejezetten múzeumnak szánt új épületet nem emeltek.

 

A helyzet természetesen nem annyira súlyos, mint a hatásvadász bevezető alapján sejteni lehetne. A rendszerváltás óta komoly felújítások biztosítottak helyet kortárs és történeti gyűjteményeknek az ország számos pontján – jusson eszünkbe az újpesti MEO Kortárs Művészetek Gyűjteménye, a Paksi Képtár vagy a pécsi Zsolnay Kulturális Negyed. A Ludwig Múzeum új otthona vagy a debreceni MODEM megmutatta, hogy tudunk jól definiált és funkcionáló múzeumi tereket létrehozni. Arra azonban, hogy miként is néz ki egy önálló kortárs művészeti múzeum az irodakomplexumok és lakóparkok korában, Magyar Géza harmincöt éve átadott salgótarjáni épülete (lásd MúzeumCafé 45.) óta nem láthattunk hazai példát. A Liget Budapest erre tett ígéretet, amelyet 2014 decemberében a nemzetközi tervpályázat részleges eredménye lett hivatott beváltani.

2013 augusztusától dolgoztam a Liget Budapest projektirodában, munkám elsősorban a nemzetközi tervpályázat előkészítésére fókuszált. A humánerőforrás-hiányunkat lelkesedéssel pótló kollektíva úgy remélte, hogy az évtizedes projektnek ez a fázisa valóban megnyugtató választ ad majd a koncepcióval kapcsolatos aggályok jó részére. Valóban el lehet helyezni ekkora volumenű épületeket a Városliget területén? Teremthető-e kiegyensúlyozott viszony az új beépítés és a park között; hogyan lehet új útvonalakat, új közösségi használatú tereket kialakítani a Ligetben úgy, hogy a meglévő zöldfelületek a lehető legkevésbé szenvedjék ennek kárát? És persze: miként reagál a külföldi építészszakma a pályázatra, valóban garantálja-e az eljárás a sokat hangoztatott világszínvonalat?

Az utóbbi aggály teljesen jogos volt. Hasonló volumenű kezdeményezésre itthon utoljára 1964–65-ben volt példa, a Nemzeti Színház kapcsán, mellesleg szintén városligeti helyszínnel. Ezt azonban csak a KGST-országok tervezői számára írták ki, angol nyelven nem is tették elérhetővé a szövegét, így publicitása is korlátos maradt. Miközben az elmúlt évtizedekben Közép- és Kelet-Európában is megszokássá, sőt: elvárássá vált nagyobb szabású közberuházások esetén a nyílt, országhatárokon átívelő megmérettetés, Magyarországon ilyesmire alig akadt példa; a két kivétel, a kormányzati negyed és a Városháza Fórum tizenvalahány indulójukkal aligha tekinthetők nagy sikerűnek. A gyér érdeklődést lokális sajátosság magyarázza: bár mindkettőt nemzetköziként hirdették meg, a kiírás és az elérhető dokumentumok szövege magyar maradt – a szabályozás ugyanis így írta elő. Az éremnek ráadásul két oldala van: a külhoni versenytársak hiánya a rendszerváltást követően egészen a válságig tartó, hamis biztonság-érzetbe ringatta a hazai építészeket; igen kevés kivétellel nem nyitottak a külföld felé, nem indultak pályázatokon akkor sem, amikor lehetőségük már lett volna – mert nem kényszerítette rá őket semmi.

Egy nemzetközi tervpályázat tehát amellett, hogy Magyarország ezen a téren ismeretlen szereplőként lép a ringbe, annak a veszélyét is magában rejtette, hogy esetleg elriasztja a belföldi indulókat. Ráadásul az angol nyelvű kiíráshoz elsőként meg kellett változtatni a jogi hátteret – a Magyar Építész Kamara aktív közreműködésével –, felvállalva akár az ezzel kapcsolatos kritikákat is. Mivel önmagában az angol nyelvű kiírás nem jelentett garanciát sem a minőségre, sem arra, hogy a pályázat valóban bekerül a globális híráramba, a kritériumrendszer meghatározásához, a meghirdetéshez és a kommunikációhoz a világ legjelentősebb építészszervezete, az Union Internationale des Architectes segítségét kértük. A választás meglehetősen egyértelműnek tűnt: az 1948-ban Pierre Vago magyar születésű francia építész kezdeményezésére alakult UIA korábbi tervpályázatainak eredménye többek közt a sydney-i operaház, a párizsi Centre Pompidou vagy újabban a madridi Prado bővítése és rekonstrukciója. A szakmai programhoz, azaz a kiírás szövegének összeállításához az elmúlt évek hasonló pályázatait tanulmányoztuk: a stockholmi Városi Könyvtártól és Nobel-központtól Helsinki és Taichung új kulturális létesítményein keresztül a moszkvai Zarjadje Parkig. Ehhez a munkához, illetve az egyes épületek programjának összeállításához szakértő segítségre leltünk a kanadai Lord Cultural Resources párizsi leánycégében; az 1981-ben alapított vállalkozás élvonalbelinek számít ezen a területen, kis túlzással a világ legtöbb nagy múzeumával már dolgoztak együtt – Magyarországról a Ludwiggal kerültek korábban kapcsolatba.

Elsősorban azonban a majdani használókra kellett figyelni: arra a hat intézményre, amely új otthont kap a Liget Budapesttel. Részben létező fejlesztési programokra építve, részben közös munkával, a meglévő alapokra összerakva készítettük elő a kiírások vonatkozó részeit, megpróbálva egyensúlyt biztosítani az egyes intézményi programok közt úgy, hogy a több tucat szakembert foglalkoztató mellett akadt egyemberes és vadonatúj intézmény is a csomagban. Emellett egyeztetni kellett a hazai szakmai szervezetekkel, elkészíttetni a szükséges mérnöki terveket, helyszínt, környezetet felmérni, szabályozást módosítani, megtalálni és felkérni a pályázati szakértőket és a zsűri tagjait, [1] mindezt magyarul és angolul kommunikálni a megfelelő csatornákon – és így tovább.

A mindennapi szervezési teendők mellett a pályázat sorsát alapjaiban meghatározó döntéseket kellett meghoznunk. Ilyen volt az ingyenesség, amely garantálta a valóban bárki számára nyitott lehetőséget. Ennek ellentételezéseként már az első fordulóban olyan koncepciót várt a kiírás, amely biztosítékát adja a pályázó felkészültségének és annak, hogy áll elébe a megvalósítással járó kihívásoknak. A dán Johan Otto von Spreckelsen korai halálát sokan kapcsolják össze pályázaton elnyert legnagyobb munkája, a párizsi Grande Arche felépítésével járó komplikációkkal, de közismert Jørn Utzon évtizedes sydney-i küzdelme is. Az ilyen példák ma a kiíró felelősségére is figyelmeztetnek. Ha nem is kimondva, de ez a gondolat, a felelősség kérdése szerepet játszott abban, hogy a pályázat nyelve kizárólagosan az angol lett. Alapvetően persze praktikus okokból: a felkért tagok miatt a zsűrizés nyelvévé az angol vált, a magyar pályázati anyagok lefordítása így túlságosan sok időt, energiát és persze pénzt igényelt volna (ráadásul a legjobb szándékkal is értelmezési, sőt akár jogi vitákhoz vezethetne). A világnyelv használata egyfajta minőségi biztosítékot jelentett a hazai irodák számára is: aki képes egy angol nyelvű pályázati anyag összeállítására, nem jön zavarba, ha nyertesként nemzetközi csapatban kell majd dolgoznia.

Kiíróként az is hatalmas kihívást jelentett, miként lehetséges egy tájékozatlan érdeklődő számára érthetővé tenni a pályázat komplex mivoltát, miután eldőlt, hogy a Ludwig és a Nemzeti Galéria összeköltözik, a Magyar Építészeti Múzeum és a FotóMúzeum Budapest pedig a kiválasztott helyszín miatt egységesen kezelendő. Erre született a Hat intézmény, öt épület, négy pályázat szlogen. Külön munkát igényelt a pályázati eljárásmód felépítése, a kezelhető és nyomon követhető, de az anonim nevezést mégis lehetővé tevő online háttér kiépítése. Az egyeztetések és a szakmai koordináció nagy részét végző Rostás Zoltán és Jelinek Balázs (ma a Városliget Zrt. stratégiai igazgatója és tervpályázati projektvezetője) mellett természetesen Baán László miniszteri biztosnak és további több tucat szakmabeli kolléga kemény munkájának köszönhető, hogy 2014 februárjában ki lehetett írni Magyarország első angol nyelvű nemzetközi építészeti tervpályázatát.

Mivel a 2013-ban meghirdetett országos elhelyezési ötletpályázat egyértelmű eredmény helyett inkább csak irányokat mutatott, a végleges telepítés az utolsó pillanatig érvényes problémának bizonyult. A korábban publikált vázlatokhoz képest a kiírásban a Magyar Zene Háza, illetve a fotó-építészet kettőse maradt az eredetileg tervezett helyszínen, előbbi a mai Kertem szórakozóhely és a BNV-időszakból maradt irodák utódaként, utóbbiak ettől nyugatra. Eldőlt az is, hogy itt, az Ötvenhatosok terének gyújtópontjában mai formájában marad a 2006-ban felállított emlékmű. A Néprajzi Múzeum viszont vándorútra indult: a korábbi helyszín, a Kós Károly sétány keleti torkolata helyett a park túloldalára, a Dózsa György út és az Ajtósi Dürer sor kereszteződéséhez került. Ettől egyértelműbbé vált az egészet tekintve betöltött szerepe, ráadásul ezen a helyen korábban is állt épület, a Vágó testvérek 1950-es években lebontott Városligeti Színköre. A két óriás: a Galéria és a Ludwig párosa új helyszínt kapott, a korábban gyermek- és ifjúsági élményközponttá átalakítani tervezett Petőfi Csarnok mögött, az utóbbi bontásának ígéretével.

Mivel a kiírást követő munkafázisokban aktívan már nem vettem részt, fokozott kíváncsisággal vártam a híreket 2014 folyamán. A pályázat a tervek szerint, az UIA elvárásainak megfelelően zajlott; ennek következménye volt, hogy az első forduló után nem kerülhetett nyilvánosságra a továbbjutók kiléte, sőt azt maga a kiíró és a zsűri sem tudhatta: a második fordulóba jutottak értesítéséről és a további teendőkről egyetlen, teljes titoktartásra kötelezett személy gondoskodott. Két fontos dolog azonban napvilágra került július végén. Az egyik, hogy a pályázatra összesen négyszázhetven munka érkezett; nyolcvan az Új Nemzeti Galéria és a Ludwig Múzeum párosára, százon felüli a másik háromra. Ez magyarországi viszonylatban rekord, de nemzetközi összehasonlításban is tisztes mezőnyt jelent. (A varsói Modern Művészeti Múzeum 2005-ös pályázatára 551, a prágai Nemzeti Könyvtáréra 2006-ban 355 munkát küldtek be. A rekordot a helsinki Guggenheim-múzeum tartja 2014-ből, 1715 indulóval.) A másik, hogy a zsűri a nyolcvan munka között sem talált egyértelműen meggyőzőt a pályázat legnagyobb szereplőjének, ezért itt nem hirdetett első helyezettet, inkább új pályázat kiírását javasolta, más feltételekkel.

Ennek az új pályázatnak a szervezése így a második fordulóval párhuzamosan újabb munkát adott az immár a Városliget Zrt. részeként működő Liget Budapest projektirodának. A második pályázat több lényegi változást hozott. Egyrészt új helyszínt jelöltek ki az épület számára a Petőfi Csarnok helyén, közelebb a többi tervezett létesítményhez. Másrészt új pályázati metódust is: a kiíró a korábbi, teljesen nyílt eljárás helyett vegyes, meghívásos-előminősítéses versennyel szerette volna biztosítani a beérkező munkák színvonalát. A meghívást hat, hírnevét és gyakorlatát tekintve is nemzetközi építésziroda vállalta. A francia Ateliers Jean Nouvel többek közt a párizsi Arab Világ Intézete, a barcelonai Akbar-torony vagy a készülő Louvre Abu Dhabi épületéről ismert. David Chipperfield brit építész a berlini Neues Museum példás rekonstrukciójával vált világszerte ismertté; nemrég elkészült mexikói múzeuma és 2020-ra tervezett bonni Beethoven Fesztiválszínháza azt mutatják, ez a közeljövőben sem változik. A holland Mecanoo a spanyolországi Lleida színház- és konferenciaközpontjával, valamint Birmingham új városi könyvtárával került a közelmúltban a szakmai lapok címoldalára. Igazi különlegességet ígér a Spanyolországban kulturális központok és múzeumok sorát tervező Nieto Sobejano Arquitectos részvétele. A lista talán legnagyobb hírű képviselője a japán SANAA építésziroda; Kazuyo Sejima és Ryue Nishizawa [2] folyamatosan képes újat mutatni, amint azt az általuk készített New York-i New Museum, a kanazawai 21. századi Művészetek Múzeuma és a Louvre-Lens is bizonyítja. Az építészet iránt érdeklődőknek a norvég Snøhetta neve sem cseng idegenül: az oslói operaház ezt az irodát is világszerte keresetté tette. A hat nagypályás játékoshoz (kamarai kezdeményezésre) két hazai felkért pályázó csatlakozott: a Zoboki–Demeter & Társaik Építésziroda, valamint Balázs Mihály Építész Műterme a BME Építészmérnöki Karával közösen. A meghívásos szekciót egészítette ki az előminősítés fázisa, amelyre referenciákkal lehetett jelentkezni. Innen három indulót emelt be a zsűri. A német gmp Architekten, valamint a dán Henning Larsen Architects vezette konzorciumok mellett a harmadik kiválasztott több szempontból is hazai érdekeltségű: a Földes és Társai Építész-iroda magyar, partnere, a New York-i Davis Brody Bond Architects pedig a Szabadság téri egykori Tőzsdepalota helyreállítási-újjáépítési terveinek készítője. Ez a tizenegy iroda és konzorcium versenyez az Új Nemzeti Galéria és a Ludwig Múzeum közös pályázatán, új zsűrivel. [3] Végeredmény 2015 áprilisában.

Az eredeti nagypályázat három, sikeresen lezárt részének a második fordulóba jutott tervét már 2014 decemberében nyilvánosságra hozták. Furcsa helyzetet eredményezett, hogy a második fordulóba nem bejutó és erről értesített irodák már az ősz folyamán publikálni kezdték terveiket; így meg lehetett ismerni több neves építész, például a spanyol Ricardo Bofill vagy a francia Manuelle Gautrand Városligetbe szánt munkáit. Ez azért is különösen érdekes, mert a hazai szakma, szabályozás és piac a régióban is egyedülállóan erős zártsága miatt az elmúlt évtizedekben alig jutott el jelentős külföldi tervező magyarországi megbízásig, a megvalósult munkák számát pedig nagyjából egy kézen meg lehet számolni. Ez természetesen értelmezhető a piacot védelmező, egészséges ösztönként, az európai irodák tapasztalatai, az általuk kínált versenyhelyzet és sokféleség azonban több hozzánk hasonló közép-európai országban vezetett az általános építészeti minőség javulásához a rendszerváltás után, illetve egy egészségesebb és biztosabb, regionális vagy nemzetközi ügyfélkörben való gondolkodáshoz – nem véletlen, hogy Lengyelországnak, Észtországnak, Szlovéniának mára megvannak a maga európai hírű építészirodái.

A nagy kérdés az volt, hogy a Liget Budapest tervpályázatának eredményei ebbe az irányba mutatnak-e. A végeredmény kétségtelenül leképezte a mezőny sokféleségét: egy megbízást a világhírű japán építész, Sou Fujimoto nyert, egyet az egyik legnagyobb magyar iroda, a Középülettervező Zrt. (Közti), egyet pedig egy kevéssé ismert francia műhely, a Vallet de Martinis DIID Architectes. A helyezést kapott vagy megvétellel jutalmazott tervek ugyancsak sokszínűek. Az eredményhirdetést a sajtó részéről vegyes visszhang fogadta. „Van itt minden, mint a vurstliban” – írta a programot alapvetően támogató Őrfi József a Magyar Nemzet Online-on, míg ellenérzéseit többször kifejezésre juttató kollégája, Szalai Anna „birodalmi léptékű infantilizmusnak” deklarálta a látottakat. [4] A viták hullámai eltérő magasságokra csaptak az egyes épületek kapcsán, a tervek ikonizációja viszont azonnal megindult: Fujimoto zeneházát a finomabbak őzlábgombához és palacsintához, a keményebbek a lombkorona-szinten lebegő köpethez hasonlították. A Közti múzeumpárosa „klasszikus, ősi kockaforma” jelzőtől az „észak-koreai mauzóleum” párhuzamáig terjedő skálán kapott különféle értékeket. A legkeményebb szóáradat azonban a Néprajzi Múzeum virtuális falain csapott magasra: „buszállomás a hetvenes évekből”, „Déli pályaudvar”, „radiátorra emlékeztető plázaépület”, „vonalkódház” – egyelőre kérdéses, melyikből lesz epitheton ornans.

A zsűri munkája persze jóval összetettebb volt annál, mint hogy pusztán a gyakran csalóka látványtervek alapján alkosson benyomást. A pályázati kiírás szerint a bírálat négy fő szempontja a környezettel folytatott párbeszéd, az építészeti megoldások és tömegformálás, a technológiai és funkcionális megoldások, valamint a fenntarthatóság: egyszerűnek tűnő lista, de több tucat szakértőt igényelt. A hivatalos bírálatokat időközben nyilvánosságra is hozták, és kiderül, hogy a bizottság a második forduló végeztével sem volt mindennel tökéletesen elégedett: több helyen is a homlokzat további finomítását javasolja. Arra mérget vehetünk, hogy semmi sem pontosan olyannak épül meg, amilyennek ma látjuk, hiszen egy pályázatra készített terv-csomag nem azonos az adott helyszín adottságait és a beruházás realitását figyelembe vevő kiviteli tervekkel; de hogy milyen irányba mozdulnak el az egyes épületek, az a jövő kérdése. Az optimizmushoz mindenesetre érdemes számba venni a pozitívumokat és a negatívumokat is.

Sou Fujimoto még nincs negyvenöt éves, ezzel manapság az építészek közt fiatalnak számít. 2000-ben alapított saját irodájával, elsősorban Japánban épült munkáinak köszönhetően vált elismertté. Hogy mennyire, arra csak egy példa: 2013-ban őt bízta meg a londoni Serpentine Gallery a szokásos évi ideiglenes pavilon tervezésével, amelyre minden évben egy kiemelkedő presztízsű szakmabelit kérnek fel. Nem teljesen ismeretlen Magyarországon sem: a Kortárs Építészeti Központ felkérésére 2010-ben járt Budapesten, és előadást is tartott. Már akkor is az izgatta, miként lehet a kísérleti szerkezeteket és a tereket valódi funkciókkal és feladatokkal ötvözni, illetve hogyan lehet a természetesség érzését keltő épített teret létrehozni – ilyen, különleges alkotás lett a Serpentine-pavilon is, egy határok, síkok és tömegek nélküli, szemmel alig befogható rácsszerkezet, amely közelről megnézve mégis konkrét használati módokat kínált.

A Magyar Zene Háza győztes terve alig értelmezhető az építészet hagyományos fogalmaival. A ligetes környezet elemeit az építészet eszközével mímelve Fujimoto átmeneti teret hoz létre külső és belső között. Az utcaszinten a múzeum nem – kizárólag – körülhatárolt tér, hanem tartószerkezeti elemek (törzsek) és útvonalak rendszere, amelyeket felül lebegő, áttört tetőszerkezet (lombkorona), lent a járószint alá süllyesztett helyiségek (gyökerek) tesznek teljessé. A létrehozott struktúra a Városliget modellje, amelyet a lebegő korong körformája tesz önmagában is értelmes egésszé. Mivel valahol mégiscsak egy középületről van szó, a földszinten jelentős méretű épített tömeg is megjelenik, az elvárt közönségforgalmi funkciókkal; a félemeleten helyet kap egy kávézó, a lebegő korongban javarészt irodák és foglalkoztatók, a föld alatt pedig a kiállítási és raktárhelyiségek. Az épülethez kivételesen kidolgozott tájépítészeti javaslat is kapcsolódik, a „zene erdejétől” sugárirányban szétáradó burkolatrendszerrel. Fujimoto rendkívül jól használja ki az épület elhelyezkedését: gyakorlatilag nincs főhomlokzat, a ház minden irányból megközelíthető, határozott, ugyanakkor befogadó képet mutat. Bár madártávlatból nagy léptékűnek tűnik, gondosan megválasztott magasságával, átlátást és átjárási lehetőségeket kínáló szerkezetével a koncepció helyesen méri fel a Liget léptékét, sőt kimondható: itt működik elsősorban.

A terv annak ellenére eredeti és egyedi, hogy egyes elemei nem számítanak újdonságnak. A földtől ellebegtetett, áttört korong a Diller, Scofidio + Renfro 2002-es svájci Köd-pavilonját idézheti fel, vagy akár Jean Nouvel hatalmas csészealját, amelyet a Louvre Abu Dhabi kockáira borított. Az áttörések kezelése, a korongba ültetett helyiségek a Rolex Learning Center 2010-es épületére emlékeztetnek, a keret nélküli üvegfalakkal a természetbe olvadó belső terek a Louvre Lensre (utóbbi kettő az MNG–Ludwig-pályázaton is induló SANAA munkája). Mindezek az asszociációk azonban csak azt mutatják, hogy Fujimoto erőteljes építészeti gondolatai illeszkednek a nemzetközi trendek élvonalához, és futurisztikusságuk ellenére megvalósíthatók. A látványtervek és a jól szervezett alaprajz pedig meggyőz a feladat ismeretéről – a korong áttörései például nem spontán módon helyezkednek el, hanem a jelenleg is a területen álló, megtartásra javasolt fákhoz illeszkednek. Így is akadnak azonban olyan, helyiségspecifikus problémák, amelyek orvoslása jelentős mértékben befolyásolhatja a végeredményt; ilyen például az előadóterem, amely jelenlegi, üvegfalakkal határolt mivoltában kétséget ébreszt a használhatóságot illetően.

Jogosan merült fel emellett több szakmai fórumon is a tervek bemutatását követően: vajon felkészült-e egy ilyen nívójú koncepció valóságba fordítására a hazai építőipar (és a szabályozási háttér)? Fujimoto építészetének lényege az érzékenységében rejlik: a Magyar Zene Háza látványterveinek fantasztikusan finom tereit semmi perc alatt taccsra vághatják az otromba tartószerkezetek, a hibásan megválasztott burkolatok, de akár csak a határoló üvegfalak túlságosan markáns rögzítése is. És ez csak az egyik probléma. A tervezett hi-tech megoldásoknak nem csak a minősége: az ára is magasabb a szokásosnál, Fujimoto egy Tajvanra tervezett, ugyancsak pályázatnyertes tervét éppen a minap jegelték, miután kiderült, hogy megvalósítása messze túllépné a tervezett költségeket, hogy a fenntartásról ne is beszéljünk. A Zeneház megvalósulásához tehát még keserves költségszámításokon és több vödörnyi kivitelezői izzadságon keresztül vezet az út. Éppen ezért alighanem itt számít majd a leginkább, ki lesz a külföldi tervező kötelező hazai építészpartnere.

A fentiek miatt kétségtelenül jó ízlésre valló, de merész döntés a bírálóbizottság részéről az első helyezett. A második, ugyancsak magas színvonalú terv sem meglepő, ráadásul alapgondolatában hasonlít az elsőhöz. A körülmények szórakoztató összjátéka, hogy készítője, a szerb ARCVS régi riválisa Sou Fujimotónak: 2011-ben ők ketten nyertek megosztott első helyezést a belgrádi Beton Hala építészeti tervpályázatán. Az osztrák Andrea Vattovani Architecture harmadik helyezése azonban elgondolkodtató: a látványterveken kétségtelenül imponáló, szoborszerű tömeg tág perspektíva híján kevéssé érvényesülne a ligetes környezetben. A megvételt nyert munkák közül érdekes párhuzamokat lehet felfedezni a japán Kengo Kuma és a magyar 3h építésziroda két koncepciója között: mindkettő a feltűnést kerülő, a lehető legkisebb területet elfoglaló építmény, amely – szemben az önmagában is attrakcióra törekvő első helyezettel – a tartalmat helyezi előtérbe.

A decemberben bemutatott pályamunkákat elnézve a Magyar Zene Háza dicsekedhetett a legerősebb mezőnnyel. Erre a pályázatra érkezett a legtöbb terv is, alighanem amiatt, mert itt a kevésbé kötött funkció mellett a helyszínül választott telek is nagy teret hagyott az építészi kreativitásnak. A Néprajzi rágósabb falatnak bizonyult. Amellett, hogy az épület átmenetet képezzen a fás-bokros Liget és a szemközti két sarok erőteljes, városias beépítése között, megtartva önállóságát, óriási kihívást jelentettek a kijelölt saroktelek különös formája és az épülettel támasztott méretbeli és funkcionális igények.

A pályaművek jelentős része emiatt ebben az esetben súlyos kompromisszumokra kényszerült. Az első helyezett Vallet de Martinis DIID Architectes az állandó kiállítás tereit áldozta fel: csak négy szintre elosztva tudták őket betervezni. Ráadásul a bejárat az alagsorból nyílik, és miután megmásztunk három szintet, a második emeleti kijárattól kisebb útvesztőn keresztül kell visszaverekednünk magunkat az előcsarnokba. Óhatatlanul a párizsi „rokon-intézmény”, Jean Nouvel Musée du quai Branly-jának sokat kritizált, de mégiscsak lépcsőzés és liftezés nélkül bejárható, impozáns belső tere jut eszünkbe. A vertikális tagolásnak is láthatnánk hasznát, ha az utcaszintre jutó terek lehetőséget kapnának arra, hogy afféle kirakatként csalogassák a látogatókat – éppen itt azonban szinte teljesen zárt falakba ütközünk. A belső tekintetében az első díjas kielégíti ugyan az elvárásokat, de többletet keveset ad, inkább a fenntartható, racionális működtethetőségre koncentrál. A meghatározó közforgalmi tereknél hiába várunk nagyvonalú ötletre; az egyetlen, bár fontos pozitívum az a méretes terasz, amely az állandó kiállítás főbejárata és a gyerekmúzeum szintjén helyezkedik el.

Tény, hogy a francia iroda terve nem a belső tereivel nyerte meg a pályázatot. A zsűri – akárcsak az a belga bFarchitecture második díjas tervénél – a határozott, kompakt tömeget találta a legelőnyösebb válasznak a saroktelek teremtette, összetett téri szituációra. A telken átlós irányban átvezető, a Városliget belseje felé irányuló gyalogostengelyre mindketten hasonlóan, az épület tömegének áttörésével reagáltak. Kétségtelenül az első díjasé a jobb megoldás. A földszinten kettéválasztott épület szintjei rakott szoknyaként húzódnak fel, egyre szélesedve, mígnem a másodikon összeérnek. Az így kreált, védett tér – tulajdonképpen a múzeum nyitott előcsarnokaként – kellemes átmeneti zónát kínál, és maximálisan kielégíti a park megközelíthetőségére vonatkozó igényeket. A markáns tömeg feloldására a tervezők pilléres tagolást választottak: a falsíkokon sűrűn egymás mellett sorakozó, fehér pillérek a nagyméretű ablaktáblák árnyékolását; illetve minden hatodik esetében vékony lábakként az előreugró szintek alátámasztását is szolgálják. A visszafogott, neutralitásában voltaképp elegáns homlokzatot csak néhány terjedelmes, kirakatszerű üvegfelület töri meg a beljebb húzott alsó szinteken. Nehezen magyarázható azonban, miért ennyire semlegesek, hogy kissé határozottabban fogalmazzak: semmilyenek a járókelőkhöz közel eső, nagyrészt teljesen zárt homlokzatok. Az épület meg sem próbálja kommunikálni tartalmát a Hősök tere felé, de a túloldali irányból érkező is legfeljebb az oldalbejáratot veheti észre (a főbejárat a tömegbe vágott, köztes térről nyílik). Ez a szűkszavúság valahol az ipari építészettel, sőt a korai modernizmus „ház-gépezeteivel” rokonítja a koncepciót, ami kifinomult esztétikai érzékre vallhat ugyan, de korántsem segít a széles publikum megnyerésében.

A Párizsban és Bordeaux-ban működő Vallet de Martinis DIID Architectes korábbi munkáit – elsősorban irodaházakat, lakóépületeket, oktatási intézményeket – szemlélve kiderül, hogy tervezési módszerét tekintve következetes, racionális irodával van dolgunk. Magas színvonalon megoldott, de nem különösebben ihletett épületeik mellett fantáziájukat pályázatokon engedik szabadra: 2009-ben Szöulba egy épített hegyre emlékeztető koncerttermet, 2011-ben Londonba városi farmot és lakásokat ötvöző toronyházat terveztek. A budapesti az eddigi legnagyobb sikerük.

A Néprajzi Múzeum terve nyilvánvalóan ki fogja elégíteni a jelenleg kényszerek közt vergődő intézmény igényeit, sőt lehetőséget kínál arra is, hogy megújuljon; okosan megoldott, mindössze négyszintes tömege nem nehezedik rá a környezetre; zöld teteje, innovatív gépészeti rendszere megfelel napjaink elvárásainak. És mégis, hiányzik belőle az a gondolat, ami többé tenné egy tökéletesen megoldott rutinfeladatnál. Különös, de a harmadik helyezéssel elismert brit Graeme Massie szinte minden ponton többet hoz ki a lehetőségekből a fődíjasnál. Izgalmas, bontott hasábjaival modellszerű átmenetet képez a városi térfal és a park között, ráadásul – a díjazott pályamunkák többségével szemben – méltó belépőt biztosít a Hősök tere felől érkező látogatóknak. A hallatlanul izgalmas, többszintnyi bevágásokkal tagolt, köz- és privát tér viszonyával játszó belső tér valódi látogatói narratívát kínál, szemben az első helyezett zsákutcás megoldásaival (igaz, komolyabb kihívást is jelent a tárlatot tervező muzeológusoknak). Nyilvánvalóan a praktikum mondta ki a döntő szót a Néprajzi esetében, ami elfogadható döntés ugyan, de ebből a házból nem lesz látogatócsali: ennek feladata a lakóra marad.

Márpedig a látványosságjelleg deklaráltan számít a Liget Budapest esetében. Bár valószínűleg a Néprajzi Múzeum esetében a legkevésbé; annál inkább a készülő épületegyüttes csuklópontja és kapuja, az Ötvenhatosok terének közepére szánt két múzeumépület esetében. Mivel a FotóMúzeum Budapest és a Magyar Építészeti Múzeum nagyságrendileg hasonló tereket várt el, a kiírás pedig implicit módon a szimmetrikus kiképzést sugallta, a beérkező pályaművek jelentős része két egyforma vagy tükörszimmetrikus tömböt képzelt el az emlékmű két oldalára. Ezzel a megoldással élt a nyertes Közti is. A kapu szerepet erősíti a Városligeti fasor és a mára csak romjaiban létező Rondó viszonya, illetve az innen a Magyar Zene Háza érintésével az MNG–Ludwig-tömbig vezető, tulajdonképpen az egykori vásárváros főútvonalát rekonstruáló sétány, mint a Liget Budapest új ütőere. A látogatók többsége azonban várhatóan a Hősök tere felől érkezik majd, vagyis egy éppen erre merőleges tengelyen, így a két, szimmetrikus formájukban egyértelműen szembenézetre komponált épülettel először oldalnézetből találkozik.

A Közti a teljes szimmetriát két frappáns gesztussal kerüli el: az épületek tengelyének finom egymásra fordításával és a kontrasztos homlokzatkialakítással. A fő tömeg egy-egy ötszintes kubus, amelyek léptékükben az út túloldalán álló MÉMOSZ-székházhoz igazodnak. A fotográfiai tömbhöz északról, az építészetihez délről csatlakozik a Dózsa György úttal párhuzamosan kialakított, téglány alakú, süllyesztett udvar, amelybe lejtős rámpán lehet leereszkedni. Nincs fő front: a földszint minden irányba nyitott, bár az épület teljes magasságához viszonyítva nyomott arányú. A 2,40 méter magas üvegfal felett a Fotómúzeum esetében kétrétegű, sötét (üveg-gránit) „médiahomlokzatot” látunk, az Építészetinél látszóbeton-paneleket. Az előbbi az üvegréteg alatt több helyen felnyílik, kiszűrődő belső fényeivel érdekes látványra adva lehetőséget; illetve a tervezők elképzelései szerint változó vizuális információk hordozására is alkalmas. Anyagiaktól és fantáziától függően (optimálisan további szakértelem, például képző- és médiaművészek bevonásával) ez az alaphelyzet hatalmas lehetőségeket tartogat. Az utóbbi azonban szinte teljesen zárt, a betonlapok csak az előcsarnoknál, illetve a legfelső szint fedett tetőteraszánál adják át a helyüket keskeny lamelláknak. A panelekbe mélyített mintákon a magyar építészethez kapcsolódó grafikus mintázatok: körvonalak, alaprajzok, metszetek jelennek meg. Ez kevésbé tűnik érdekes ötletnek; nem csupán azért, mert az Építészeti Rajzok Múzeumának 2013-ban nyitott, berlini épülete homlokzatán is hasonló megoldással találkozunk, sokkal inkább, mert a múzeum drasztikus hatású tömbjét ez a gesztus képtelen feloldani.

A bravúros megoldással összehúzott, kompakt tömeg, amely a lehető legkevesebb területet foglalja el a Ligetből, ezen a ponton a tervezője ellen fordul. Míg a FotóMúzeumnál alkalmazott homlokzati megoldás képes lehet az épület „anyagtalanítására”, az Építészeti esetében nyíltan vállalt, masszív, zárt kubus a pályamunka leginkább megkérdőjelezhető megoldása. Madártávlatból, koncepcióként érthető, utcaszintről, valós építészeti megoldásként elidegenítő és elitista. A kapunak szánt komplexum, amely elvileg párbeszédet kezdeményezne, átmenetet teremtene város és park között, ettől a formai elemtől merev, szigorú, önmagába forduló remetévé válik, amely kizárólag önmagában keresi igazságát. A több száz négyzetméteres betonfal nem erősíti, inkább ellenpontozza a megújulásra törekvő intézmény kulcsszavait, az átláthatóságot, a nyitottságot, az innovációt és az emberléptékűséget.

Bár az átfogó koncepció részeként alakították ki, az épületek belső terei sokkal szerethetőbbek a külsőknél. A FotóMúzeum racionális, egyszerű dobozokból áll, amelyekbe negatívként csusszannak a kiállítások és programok. Az Építészeti előcsarnoka és kiállítóterei izgalmas, egymásba olvadó, átlátást biztosító térmassza, amelyek különleges játékokra adhatnak majd lehetőséget. Kár, hogy ez a nagyvonalúság odakintről egyelőre hiányzik; reménykedésre adhat okot viszont, hogy (akárcsak a Néprajzi esetében) a zsűri a homlokzati megoldások további finomítására biztatta a tervezőket.

A múzeumkettős pályázatának elbírálása komoly vitákhoz vezethetett a zsűriben – erre utal legalábbis, hogy a második és harmadik helyezett gyökeresen eltérő formai megoldásokat talált ugyanerre a problémára. Az olasz GSMM architetti két, szimmetrikusan elhelyezett földszintes pavilonban helyezte el az intézményeket, a kívánt funkciók zömét a föld alá süllyesztve. Ahhoz azonban, hogy felidézze a Ludwig Mies van der Rohe tervezte berlini Neue Nationalgalerie-t, túl sokat áldoz az elegancia oltárán: kétségeket hagy a kellő benapozást, az eltúlzott mértékűnek tűnő közlekedőket, holttereket illetően is. A hongkongi–belga LEAD tervének harmadik helyezését kevéssé indokolják építészeti kvalitásai: a díjat elsősorban a hazai organikus építészet előtti főhajtásként is értelmezhető szerkezete miatt kaphatta, amelyet minden lehetséges módon ki is hangsúlyozott a pályázati anyagban. De hát kinek a pap, kinek a papné.

A kritizált pontok ellenére a díjazott és megvétellel elismert tervek közül magasan a Közti munkája a legjobb. A pályázati győzelem pedig talán éppen neki a legkomolyabb elismerés, hiszen az 1949-ben alapított iroda korábban monopóliumhelyzeténél fogva uralta egyértelműen a hazai középület-építészetet, a privatizációt követően pedig elsősorban a korábbi tervezési munkák jogi örököseként, illetve zárt, meghívásos tendereken szerzett fontos munkákat, a Kossuth tértől a Várkert Bazárig. A Liget Budapest szempontjából pedig azért különösen szerencsés a választás, mert a Közti tapasztalata, illetve a hazai közegben való jártassága nyilvánvalóan hasznára válhat a beruházásnak – akár az iroda nehezen megkérdőjelezhető szakmai tekintélye és minőségelvűsége okán is.

Ennél a munkánál válik az is nyilvánvalóvá, mennyire fontos szerepe lesz a tervek szerint 2015 tavaszán–nyarán, az MNG–Ludwig-pályázat eredményhirdetését követően kiírandó tájépítészeti pályázatnak. Itt derülhet ki, miként újítható meg a Városliget elaggott közlekedési hálózata, az új épületek közötti kapcsolatot is biztosítva. A megoldás egyik alap-eleme nyilvánvalóan a történetiség lehet, amely az egykori Felvonulási tér esetében akár a történeti rétegzettség, az elmúlt évszázad komplex magyar históriájának megjelenítését is lehetővé teszi a használati módok, illetve azok építészeti maradványainak érzékeny bemutatásával. A Dózsa György út mentén húzódó útvonalnak nem egyszerű sétánynak kell lennie, mint ahogyan a tájépítészeti pályázat sem szimpla kerttervezés; a Liget állandó használói számára a beruházásnak ez a pontja hozhat csak valódi katarzist.

Az igazi, nemzetközi durranást váróknak pedig a következő eredményhirdetés. Azzal együtt, hogy a FotóMúzeum Budapest és a Magyar Építészeti Múzeum tervei magas minőségűek, a Néprajzi Múzeum minden kritika ellenére magában hordozza a monumentalitás eleganciájának azt a lehetőségét, amelyet Budapesten utoljára a Monarchia korában váltottak valóra, a Magyar Zene Háza pedig végre olyan építészet, amiről lehet és kell beszélni – az i-re a pontot az Új Nemzeti Galéria és a Ludwig Múzeum közös otthona teszi majd fel. Az eddigi eredmények mindenesetre több szempontból megnyugtatók. A tervezett épületek léptéke és telepítése nem „nyomja agyon” a Városligetet, sőt tömeges fapusztítást sem vetít előre. Öröm látni, hogy a díjazott tervezők többsége elkerülte az erőltetetten magyarkodó elemek használatát, és a közhelyes motívumok helyett inkább a szemlélő vizuális műveltségére bízta a tervezett téri és felületi megoldások értelmezését. Ebből a szempontból már az eddig nyilvánosságra került tervek is érdekes leckét kínálnak, nem csupán a hazai építész- és múzeumi-művészeti szakma, de minden, a kortárs kultúrára nyitott polgár számára. Hátradőlni azonban nem lehet: a munka nagyja csak most következik.

 

[1] A zsűri elnöke Baán László miniszteri biztos, a Szépművészeti Múzeum főigazgatója volt, társelnökei Wim Pijbes, az amszterdami Rijksmuseum főigazgatója és Martha Thorne építész, a Pritzker Építészeti Díj ügyvezető igazgatója. További tagok: Paula Cadima építész, egyetemi tanár (AA London School of Architecture), Fekete György belsőépítész, a Magyar Művészeti Akadémia elnöke, Finta Sándor, Budapest főépítésze, Edwin Heathcote építész, a Financial Times építészeti kritikusa, Juhani Katainen építész, a tamperei University of Technology korábbi dékánja az UIA képviseletében, Henri Loyrette, a francia Államtanács tagja, a Musée du Louvre korábbi igazgatója, Nagy Ervin országos főépítész, Sáros László György építész, a Magyar Építőművészek Szövetségének elnöke. Póttagok: Roueïda Ayache építész (UIA), Bálint Imre, a Budapesti Építész Kamara elnöke, Cselovszki Zoltán építész, a Forster Gyula Nemzeti Örökséggazdálkodási és Szolgáltatási Központ akkori elnöke (ma az Iparművészeti Múzeum mb. főigazgatója), Fazakas György építész és Perényi Tamás építész, a Budapesti Műszaki és Gazdaságtudományi Egyetem Építészmérnöki Karának tanszékvezető egyetemi docense. [2] Mivel a hazai építészeti sajtóban ez vált általánossá, a japán nevek magyaros átírása (Szedzsima Kazujo és Nishizawa Rjúe) helyett ez a cikk is az angol formát használja, akárcsak Sou Fujimoto (Fudzsimoto Szo) esetében. [3] Az újabb zsűrinek is tagja Roueida Ayache, Baán László, Paula Cadima, Fekete György, Finta Sándor, Edwin Heathcote, Juhani Katainen és Sáros László György; új tagok: Füleky Zsolt építész, építészetért felelős helyettes államtitkár, Eva Jiřičná cseh-brit építész és Klaus Albrecht Schröder, a bécsi Albertina főigazgatója. Póttagok: Bálint Imre, a Budapesti Építész Kamara elnöke, építész, Katona András építész, az Építészetért és Építésügyért Felelős Államtitkárság főosztályvezetője, Perényi Tamás, a Budapesti Műszaki és Gazdaságtudományi Egyetem Építészmérnöki Karának tanszékvezető egyetemi docense, építész, valamint Sághi Attila, a Forster Gyula Nemzeti Örökségvédelmi és Vagyongazdálkodási Központ elnöke, építőmérnök. [4] Őrfi József: Őzláb, ikerkocka, radiátor. Égigérő blog, MNO.hu, 2014. december 19. http://mno.hu/egigero/ozlab-ikerkocka-radiator-1264229 (letöltés: 2015. január 21.); ill. Szalai Anna: Birodalmi léptékű infantilizmus. NOL.hu, 2015. január 10. http://nol.hu/kultura/birodalmi-lepteku-infantilizmus-1508875 (letöltés: 2015. január 21.).