Az alábbi írás a múzeumot mint egyfajta terápiás teret értelmezi, azaz úgy tekint a múzeumra, mint az önmeghatározás keresésének egyik lehetséges helyszínére. A szöveg hangsúlyozottan nem tudományos igénnyel íródott, hanem egyfajta gondolatkísérletként született meg; éppen emiatt bármilyen pontosan kidolgozott megoldás felvázolása helyett inkább csak meg kívánja vizsgálni a múzeumokhoz, illetve ezen belül is elsősorban a múzeumok teréhez kapcsolódó viszonyainkat, hozzátéve, hogy ez a tér az átlagember számára sokszor nehezen képzelhető el közvetlenül megközelíthető, otthonos, kedvünkre formálható közegként, még kevésbé valamiféle megnyugvásra alkalmas helyként. Ma már sokszor egyre anakronisztikusabbnak is érezhetjük, hogy egyszerűen bizonyos tárgyak puszta látványáért menjünk el egy múzeumba; ehelyett ezt a közös, nyilvános teret tartalommal akarjuk megtölteni, fórumként, alakíthatóként, a terápia helyeként kívánjuk értelmezni. A terápia orvoslást jelent, tehát valami olyasmit, ami olyan alternatív megoldásként lép fel, ami gyógyít bennünket. Ez a „gyógykezelés” azonban csakis megfelelő hozzáállással jöhet létre, erőteljes hajlandósággal és szándékkal a párbeszédre. Felvetődhet persze a kérdés: lehet-e egyáltalán diskurzusra alkalmas térként kezelni a múzeumot? Hiszen egy múzeum „adott” a számunkra, a benne látható tárgyakat „készen” kapjuk. Lehet-e vajon személyes kapcsolatot teremteni egy ilyen térrel, átadhatjuk-e magunkat – gyanakvás vagy szkepticizmus nélkül – a múzeum feltételezett „gyógyító” hatásainak?

Az a tény, hogy egy kiállítás általában magától értetődő fogalmakkal, korszakokkal dolgozik, erős okot adhat a megnyugvásra, miszerint a mi dolgunk itt már nem más, mint csak tanulni, de legalább ilyen erős okot a frusztrációra is: nem érezzük, hogy az értelmezésben szabad kezet kapunk, a tájékoztató, a kiállítást magyarázó szövegeket a szubjektivitás legkisebb jelére bizonytalanul szemléljük. A kérdés tehát az, hogy mikor érzünk egy múzeumot terápiának? Hiszen a terápia jelentheti a hétköznapokból való kiszakadást, egy olyan közeget, ami elfeledteti velünk a külvilágot; akik így állnak hozzá, a múzeumot is egyfajta friss, érintetlen kontextusnak, „művelődési” térnek tekintik. Például: ha elmegyek egy impresszionista kiállításra, ott szép és élvezetes lesz számomra, ahogyan a fényt ábrázolják a képeken, ráadásul azt is megtanulom, mi az impresszionizmus, mettől meddig tartott, milyen előfutárai voltak, mik a hatásai – tehát az egészről lesz egy többé-kevésbé kialakult kép a fejemben. Ez egyfelől hasznos; másfelől a múzeum eközben egyfajta hermetikusan zárt térként elfeledteti velem a külvilág gondjait is.

A múzeum ismeretterjesztő jellegének – az előbbi példában bemutatott – hangsúlyozása figyelemelterelésként használja a múzeum terét, elhanyagolva a történeti, politikai kontextust és a múzeumban látottak saját életünkre való vonatkoztatását. A múzeum ilyenfajta használata a tévénézésére hasonlít. Ez a szempont egyáltalán nem elhanyagolható, ez a fajta kontextusból való kilépés ugyanis rengeteg ember alapvető terápiás igénye; nem csoda hát, hogy a történetiségtől és saját valós kontextusuktól megfosztva szemlélik egy kiállítás tárgyait is. A továbbiakban ezt a fajta hozzáállást vitrinszemléletnek fogom nevezni.

A másik terápiás felfogás szembemegy ezzel: a múzeum sokszor vállaltan egy-egy adott problémával szembesít minket; főként az időszakos kiállítások esetében figyelhetjük meg, hogy a kiállítás explicit módon próbál választ adni egy a környezetünkben felvetődő specifikus kérdésre. Erre példa a Láthatatlan kiállítás, amely egyetlen dolgot tűz ki célul: a vakok társadalmi helyzetének, életkörülményeinek bemutatását, a vakok jelenlétével való szembenézést. Azáltal, hogy az ember végigjárja a vakok számára mindennapos szituációkat, a kiállítás közvetlen módon hat az emberi empátiára. És ezt nem máshogy éri el a kiállítás, mint a sokkoló élményszerűséggel. Az ilyenfajta élménnyel dolgozó kiállítások jobban kizökkenthetnek, illetve közelebb vihetnek a saját problémáinkhoz vagy a társadalom problémáihoz, akárcsak egy „brechti” színielőadás. Ennek azonban megvan az a veszélye, hogy a kiállítás erőltetetté válik, vagy egyértelműen, céltudatosan próbál meglepetést okozni, konkrét konklúziót erőltetni a látogatókra, amitől ismét beindul a frusztráció védekezési mechanizmusa, és a látogató egyre nagyobb cinizmussal kezdi szemlélni a kiállítást.

2013 nyarán a berlini Jüdisches Museumban Die ganze Wahrheit (A teljes igazság) címmel rendeztek időszakos kiállítást. A cím arra utalt, hogy ez egy tabuk nélküli kiállítás a zsidókról, amelyben azokra a kérdésekre adnak választ, amelyeket senkitől nem mertél megkérdezni, de mindig is érdekeltek. Már a belépőjegyekre is a zsidókkal kapcsolatos „gyakori kérdések” voltak nyomtatva: Ist ein Jude beschnitten? (Körül van-e metélve egy zsidó?); Sind alle Juden religiös? (Minden zsidó vallásában is az-e?); Was machen Juden an Weihnachten? (Mit csinálnak a zsidók karácsonykor?). Amikor az ember belépett a kiállításba, a különböző, a zsidó vallással vagy identitással kapcsolatos relikviák mellett híres emberek idézeteit olvashatta, illetve különböző filmek, multimédiás eszközök álltak a rendelkezésére folyamatosan a témák (kérdések) feldolgozására. A kiállítás részét képezte egy emelvényen helyet foglaló ember is, egy „autentikus zsidó”, akitől bármit lehetett kérdezni. Én magam sajnos éppen egy péntek késő délután jutottam csak el a kiállításra, amikor is már csak egy kis kártya volt a széken: „Sabbatra mentem.” Pedig szívesen megkérdeztem volna az ott ülőtől, hogy szerinte ez a kiállítás erősen ironikus vagy önironikus-e (bár nekem ebben az esetben sem tűnt volna egészen konzekvensnek). Annak ellenére ugyanis, hogy a leírásban a végtelen mennyiségű kérdésre, illetve a válaszok sokféleségére hívták fel a figyelmet, a jegyen, illetve a falon olvasható kérdések nem az ember tényleges, húsba vágó, személyes kérdései, hanem egy „kreált” vagy „vélt” publikum sokszor irreleváns, üres mondatai voltak. A kiállítás egyszerre próbálta bevonzani a terápiára vágyó, a témában bizonytalan embereket, illetve azokat, akiknek a provokáció kelti fel az érdeklődését. Az egész egy nagyon „PC-közönségre” volt kitalálva, akiket lenyűgöz, hogy ezekről a témákról ilyen nyíltan is lehet beszélni. A kiállítás láthatóan-érezhetően sokkolni kívánt, ám ebből sajnos csak az erőlködés látszata maradt meg igazán. Néhány provokatív mondattal igyekeztek fenntartani az érdeklődést, valódi diskurzus azonban nem jött létre, a kiállítás nem emberekről-embereknek szólt. (Elképzelhető persze, hogy minden máshogy alakult volna, ha tényleges lehetőségem van beszélgetni azzal az emberrel, aki egész nap ott ül, és hajlandó a valódi párbeszédre.)

A fenti példát csak azért említettem, mert azt mutatja, hogy a hívószavak mindenképpen működnek, még ha a végén csalódottan távozik is az ember. Tehát alapvető igényünk van arra, hogy kérdezhessünk és a kérdéseinkre válaszokat kaphassunk egy adott témában, hogy a múzeum valós kommunikáció helyszíne legyen. Ebben az esetben a múzeumnak nem az ismertető, hanem az emlékeztető szerepe lép előtérbe. Ezt a hozzáállást a továbbiakban problémamegoldás-szemléletnek fogom nevezni.

Azok a kiállítások, amelyek tettekkel, színházi aktussal próbálják elérni (vagy el is érik) a múzeumi élmény hatását, könnyen válhatnak didaktikussá vagy erőltetetten nyitottá – márpedig ezt megint idegennek érzi a terápiára vágyó ember. A fent említett kiállításon nem volt meg a tér ahhoz, hogy egyedül legyünk egy tárggyal, miközben engem néha teljesen hidegen hagyó, álprovokatív kérdéseket villantottak fel, majd válaszoltak meg újra és újra.

Nádas Péter Találkozás című drámájában a Fiatalember a múltját keresi egy Mária nevű nőnél, aki maga a múlt, szinte muzeális tárgy, aki átadja a látogatónak az ő és a Fiatalember apjának közös történetét, ezáltal múltat, identitást biztosít a Fiatalember számára, aki a darab elején súlytalan módon, szinte a beszédre, mondatok megfogalmazására képtelen állapotban érkezik a ki tudja mióta érintetlen, állandó kiállításra emlékeztető házba. A múzeum is identitáskereső közeg, ahol jelen és múlt találkozására vágyunk, kíváncsisággal, sőt néha kétségbeeséssel. Ez az identitás- és múltkeresés, az, hogy a múzeumoktól definíciókat várunk, azonban tulajdonképpen predesztinálja a múzeum kissé didaktikus mivoltát, a mindenkori politikai rendszerhez való alkalmazkodását, hiszen mindenki tudja, hogy a múzeumba az ember egyfajta nyitott, bizonytalan várakozással megy.

Amit keresünk, az egyfajta megnyugtató fogalmazás (hasonló a művészettörténeti fogalmak és korszakok feltétel nélkül elfogadott rendszeréhez), egy esszenciát összesűrítő mondat, amivel elmondhatjuk: ez az impresszionizmus; illetve (adott esetben): ebből lettem én. Ez az igény mind a vitrinszemléletben, mind a problémamegoldás-szemléletben felismerhető, bár mindkettőben másképpen: a vitrinszemlélettel rendelkező látogatónak nem jut eszébe, hogy a múzeum terét bármilyen szinten önmagára vonatkoztassa, megnyugtatja azonban a felvásárolható szuvenír, a reprodukciók, a „művészet fogyasztásának” öröme. Biztos benne, hogy itt valami értékeset látott, és azt minél több példányban haza akarja vinni, hogy mindig emlékezzen erre a zárt, tanulásra alkalmas térre. A problémamegoldás-szemléletű múzeumlátogatók ezzel szemben hajlamosak mindent az adott kor kontextusába helyezni, amit aztán párhuzamba állítanak az éppen aktuális helyzettel. Saját, szorongó kérdéseiket viszik a múzeumba, és vonakodnak elfogadni a válaszokat, vagy attól félnek, hogy félreértelmezik a látottakat, nem ismernek fel egy egyszerű manipulációt vagy csúsztatást sem; tehát bizalmatlanul, mégis válaszokat keresve lépnek be a legkevésbé sem elvont, mégis idegen térbe (mint Nádasnál a Fiatalember Máriához).

Amit valójában keresnünk kellene azonban a múzeumokban, az nem más, mint a kérdés. Egy terápián is elsősorban a beteg felé irányuló kérdésekkel kezdődik a trauma feloldása. A megoldásra, lekerekítésre való kényszerünk egy teljes világra való törekvés, ahol „mindennek megvan a helye”. Az, aki ilyesmiben hisz, nem veszi figyelembe, hogy általában minden megoldás újabb problémákat vet fel, és mint minden más, az identitásunk, önmeghatározásunk sem rögzíthető egy adott fázisban; folyamatos, dinamikus alakulás ez, amelyet a megfelelő kérdésekkel lehet mozgásban tartani.

A már említett berlini kiállításnak, amelyet, mint mondtam, erős fenntartásokkal kezeltem, szerintem a hitelessége volt megkérdőjelezhető azáltal, hogy első látásra az egész merészen provokatívnak tűnt, valójában viszont a húsba vágó kérdések mellett és helyett sokszor mintha egy társas viselkedésre vonatkozó kézikönyvet kaptunk volna. „Lehet-e viccelni a holokauszttal?” – szólt az egyik kérdés. A konklúzió pedig sajnos egyértelműen adta magát: „A zsidóknak lehet, másoknak nem.” Pedig a szóban forgó kiállítás értelmes és érvényes irányban (jó kérdésfeltevéssel) indult el, ám az ember mégsem érezte a sajátjának; az utolsó pillanatban mindig kitértek az érvényes válaszok elől. Márpedig ha egy kiállítás nem meri komolyan venni saját magát, az teljességgel hiteltelenné teszi; ha egy kiállítás nem ismeri el, hogy képtelen egyértelmű üzenet közvetítésére, semmiképpen nem tud igazi terápiás szintet elérni, csak olyasmit, amit a bestsellerek, a definiálás optimista tömegtermelői sugallnak, mégpedig hogy az olvasás ne bizonyos jelenségeket pontosan feltáró, minket kérdések között hagyó, felkavaró folyamat legyen. Éppen ellenkezőleg: a múzeum a mi világunktól teljesen független teret teremt, amely azonban egy magától értetődő világképet sugall; tehát megfelelési kényszert okoz.

A múzeum nem azért problémás intézmény, mert hiányzik belőle a személyes jelenlét, vagy mert magunkra vagyunk benne utalva: a kérdések hiányoznak belőle. A relativizmus, ami azonban nem megy át értelmetlen provokációba. Az általam említett két kategória természetesen nem fedi le az egy kiállítást befogadó közeg összes lehetséges hozzáállását; még kevésbé gondolom, hogy a hozzáállásokat vagy a múzeummal kapcsolatos várakozásokat ilyen tisztán meg lehetne fogalmazni, és ezeket (definíciók segítségével) pontosan el lehetne határolni egymástól. Mindössze a két leginkább gyakori viselkedésformát, múzeumról való gondolkodásmódot próbáltam felvázolni. Mivel sem muzeológus, sem művészettörténész nem vagyok, pusztán befogadói szemmel fogom megkísérelni leírni egy számomra terápiás lehetőséget hordozó múzeumi tér jellemzőit. Egy terápiás folyamat lezajlásáról sokféle elképzelés van, és senki sem vitatja, hogy az ember sokszor nincs tudatában, hogy kezelésre lenne szüksége; illetve ha mégis tudatosítja magában, hogy beteg, kicsi az esély, hogy tudni fogja, milyen terápiás módszer is lenne a számára a leghatékonyabb.

A múzeumkultúra megismerése és a múzeumhoz való hozzáállásunk rögzítése gyermekkorunkban kezdődik el. Az iskolai tananyaghoz kapcsolódó múzeumlátogatás lehetőséget ad arra, hogy egy adott témát egészen más oldalról közelítsen meg egy gyerekcsoport – a látogatásból azonban sokszor csak a tiltás élménye marad meg: nem szabad hangosan beszélni, szaladgálni, megfogni a tárgyakat; tulajdonképpen minden, ami egy gyerek tapasztalataihoz még sokkal természetesebben kapcsolódik, illetlenségnek számít. Ez szintén könnyen bizonyos elvárások terepévé változtathatja a múzeumot, olyan térré, ami „feldarabol”: nem mozoghatunk szabadon, hanem a megfigyelő és befogadó szerepét kell játszanunk, általában mindössze egyetlen érzékszervünkre, a látásra hagyatkozva. Tehát hamar kialakulhat az érzés, hogy a múzeumba kulturált emberi lényként, magunkat fegyelmezve kell belépni, ez a gyerekek eredendő kíváncsiságát kiaknázatlanul hagyja és a múzeum nemhogy terápiás térként, de leginkább újabb frusztrációként adódhat hozzá az iskolához kapcsolódó élményekhez. Ugyanilyen frusztráció lehet a vitrin-szemlélethez kapcsolható fogyasztói hozzáállás felerősödésének kialakulása, mikor a látogató annak próbál megfelelni, hogy látogatása az adott kiállítást teljes egészében „lefedje”, hogy mindenre legyen ideje és főként, hogy nehogy lemaradjon valamiről. Egy hatalmas kiállításon könnyen elfog minket a pánik, ha az összes terem végigjárását, az összes képre való rápillantást tűzzünk ki magunk elé (mint elvárást). Hajlamosak vagyunk elfelejteni, hogy a tér használata a mi kedvünket szolgálja, ezzel együtt pedig a mi felelősségünk is, hogy hogyan tekintünk rá. Görcsös igyekezetünk, hogy magunkévá tegyünk egy kiállítást, hogy emlékezetünk megtartsa magában minden részletét, egy-egy jó kép címét, elfeledteti velünk, hogy itt nem információ felhalmozása a cél; utat kellene inkább találnunk ahhoz, hogy a kihelyezett tárgyakat valamilyen módon értelmezni, ezáltal pedig valóban integrálni tudjuk (s ne kelljen ezzel együtt szükségszerűen a „műélvező” szerepébe lépnünk).

A múzeum funkciója egy terápiás folyamatban tulajdonképpen az, hogy megteremtse a gondolkodásunkhoz szükséges feltételeket. A jó előfeltételek a kritikus, önálló gondolkodás elindításának (tulajdonképpen egyedüli) nélkülözhetetlen elemei. Az, hogy konkrét tárgyakból, terekből indulunk ki, megteremti számunkra az állásfoglalás lehetőségét, és ezzel ráébreszt arra, hogy ha nem tudatosítom magamban egy kiállítás, illetve a saját történeti-politikai kontextusom jelentőségét, akkor az adott kiállításhoz kapcsolódó esztétikai élményemmel sem tudok elszámolni; nem veszem számításba ugyanis, hogy az esztétikai recepcióm is része egy társadalmi kontextusnak. (Ezzel persze nem azt tagadom, hogy nincsenek pontos, egyetemesebb és minden korban aktuális kérdések vagy műalkotások. Egy adott korban való értelmezéshez azonban nem árt, ha tisztában vagyunk azzal, hogy senki nem tud semleges nézőpontból szemlélni egy tárgyat, egy műalkotást.)

Walter Benjamin történelemszemléletében a képszerűségen, a montázstechnikán van a hangsúly. Benjamin a történelmet nem mint homogén, elmesélhető történetet vagy mint csillagászati, tehát másodpercenként mérhető időt értelmezi. Szerinte a történelmi pillanat nem más, mint mikor egy elmúlt kor interakcióba, párbeszédbe kerül egy későbbi korral. A két különböző kor egymásra éppen reagálni tud; mondani tudnak egymásnak valamit. Ám ez esetleges, képszerűen felvillanó esemény, és minden kornak az a feladata, hogy a saját múltjához való kapcsolódási pontjait felfedezze. Egészen kicsi „megváltások” ezek, a múlt „megmenekítése” képekben. Szerintem egy elgondolkodtató, előítéleteinkre, megkövült történelmi, művészettörténeti reflexeire rámutató kiállítás természete montázsszerű. Nincs sugallt vagy sulykolt mondanivaló, még ravasz rávezetés sincs, releváns kérdések vannak egymás mellé sorakoztatva, amelyeket reakcióba hozhatunk, és lehetőleg minél több érzékszervünkkel tapasztalhatunk meg.

A terápiás kiállítás nem vág mellbe azzal, hogy saját (vélt vagy valós) frusztrációinkat látjuk benne szalagcímszerűen a falra nyomtatva. A klasszikus képzőművészeti kiállítások, de sokszor a népművészeti vagy a természettudományos, vagy akár a történelmi kiállítások is (az ezek közötti árnyalásokat, egy kiállítás tulajdonképpeni „magas művészetbe” vagy népművészetbe való besorolásának problémáját itt és most nem kívánom taglalni) olyan dialektikával képesek élni, amivel a műalkotások mellé tett nyomtatott szövegek, prospektusok nem képesek. Egy puszta tárgyat tárnak elénk, tesznek ki a tekintetek kereszttüzébe, amelynek lényege, hogy nem beszél magáról; önreprezentációja saját maga.

A kiállítások – vagy az egyes műalkotások melletti, szinte minden kiállításon kötelező műleírások – eredetileg a könnyebb megértést hivatottak elősegíteni. Semmi nem andalít el vagy nyugtat meg minket azonban annyira, mint egy kézenfekvő szöveg, amelyben ott az értelmezés; és az öncélú vagy terméketlen provokációhoz, a felháborodás (és ezáltal az érdeklődés) megalapozásához is elengedhetetlen kellék a szöveg (ha nem is önmagában idézi elő a botrányt, mindenképpen tisztázza számunkra, hogy igen, itt kell meglepődnünk). Másrészről a szövegek, amelyeket művészi folyamatban létrejött tárgyakhoz illesztenek, sokszor már nincsenek is különösebb kapcsolatban az ábrázolt képpel, olyan szavakkal próbálják ugyanis leírni a műalkotást, amelyek nem alkalmasak erre. Szerintem a feliratok is dolgozhatnának egyfajta montázstechnikával: irodalom, művészi igényű szöveg lehetne ez, amely reakcióba lép az adott tárggyal (ettől függetlenül természetesen lehetne egy, a korszak főbb történelmi eseményeit összefoglaló idővonalat vagy egy rövidebb, tényekre szorítkozó leírást helyezni a kiállítás bejáratához). Egy műalkotás ritkán jön létre olyan tervszerűen, mint egy kiállítás, és semmiképpen sem állításokkal dolgozik.

A terápiának is fontos része, hogy saját axiómáinkban megrendítsen bennünket, és ami eddig magától értetődő fogalomként működött, egyszerre ütköztethetővé, formálhatóvá válhasson. Arra ösztönöz minket, hogy ne egy könnyen fogyasztható (orvosi) kapszulában akarjuk megtalálni a megoldást, hanem (első fázisként) meg akarjunk érte dolgozni. Később ez olyan igényességet alakít ki, ami önmagával soha nem lesz megelégedve (ezt azonban megfelelési kényszer, konkrét cél elérésének vágya nélkül teszi meg). A(z általam végiggondolt, valós terápiás térnek nevezhető) múzeum a mindennapok önelégültségével és megelégedettségével szemben puszta tárgyakat ad elénk; ezek a tárgyak nem „feladatok”. Egy ilyen kiállítás azt rombolja le, ami minket engedelmes állampolgárokká tesz, ezt azonban egy nem azonnal magunkra vonatkoztatható témában, explicit módon próbálja megvalósítani, hanem implikációkkal kezd dolgozni, azaz valóban meglep.

Végezetül még annyit: tudom, hogy mindaz, amit fentebb leírtam, támadható. Egyrészt maga a múzeum intézménye (a szelekcióból, a kiállítás elnevezésének kényszeréből és rengeteg más okból kifolyólag) rá van kényszerítve arra, hogy valamilyen szinten standard fogalmakkal dolgozzon (hiszen közérthetőnek kell maradnia). Már a kiállított tárgyak kiválasztása is egyfajta standardre való hivatkozás, tehát ha ezt megpróbáljuk teljesen kiiktatni a múzeumból, akkor magát az intézményt töröljük el. Másrészt a múzeum nem más, mint a korlátozhatatlan szabadság tere, ahol a jogi kategóriák, az etika teljesen másképp működik, mint mondjuk a médiában, hiszen éppen hogy a média és a művészet kevert helyszíne ez. Tehát hogyan írhatom elő azt, hogy milyennek kell lennie egy jó és valós terápiás térnek nevezhető kiállításnak, ha ezzel pontosan a múzeum (illetve a művészet) alapvető és sérthetetlen szabadságát korlátozom? Az, hogy – valljuk be – standard megoldást próbálok találni a standard megoldások kiküszöbölése érdekében, pedig nem más, mint paradoxon. Írásom értelme, illetve célja így labilissá válik. A fenti szöveg nem titkolt szándéka valójában mindössze a múzeumnak egy olyan fajta megközelítése, ami nem a múzeumhoz mint intézményesült épülethez, hanem sokkal inkább a (soha nyugvópontra nem jutó) kérdések helyszínéhez áll hozzá, ami eljuttat minket a gondolkodás kezdetéhez – azaz az identitásunk kialakulásának kezdetéhez.