Lejárt a klasszikus múzeumok ideje
Az Év Múzeuma Díjat nyerte el az új otthonra lelt Kereskedelmi és Vendéglátóipari Múzeum
MúzeumCafé 49.
Mozgalmas évek, többszöri költözés után, úgy tűnik, Óbudán, Krúdy Gyula egykori házában végleges helyére talált az ország legkisebb állami fenntartású múzeuma, a Magyar Kereskedelmi és Vendéglátóipari Múzeum (MKVM). „Egy kereskedelmi tárgyú kiállítóhely ötlete már a Monarchia idején is felmerült – meséli Saly Noémi muzeológus. – 1885-ben meg is nyílt, amikor az első nagy országos kiállítást rendezték a Városligetben. Az akkori elvárásoknak megfelelően leginkább a mostani látványraktárainkra hasonlított. Az 1920-as években megszűnt, de az épület még sokáig működött kiállítóhelyként.” A háborúban súlyosan megrongálódott épület maradványain épült meg a Petőfi Csarnok.
A vendéglátás-történeti gyűjtemény ötlete – az előbbiektől függetlenül – Glück Frigyes szállodás fejéből pattant ki, de korai halála miatt ez nem valósult meg. Egy vendéglátás-történettel foglalkozó múzeumról csak az 1960-as években kezdtek el újra gondolkodni. Végül az akkori Belkereskedelmi Minisztérium határozata alapján nyílt meg 1966-ban a Vendéglátóipari Múzeum, amely 2005-ig a budai Várban, az egykori Fortuna fogadóban működött. „Meggyőződésem, hogy az akkori hatalom átlátta, hogy azok az öreg vendéglátósok, akik még az előző rendszerben, nagy mesterek keze alatt tanulták a szakmát, és akiknek még tárgyi emlékeik vannak, hamarosan meg fognak halni, így múzeumba kell tenni ezeket az emlékeket” – mondja Saly Noémi. Hosszú ideig ebből a régi gyűjteményből élt a múzeum, és csak igen későn, a hetvenes években „ocsúdtak fel a kollégák, hogy lassan az ötvenes–hatvanas évek tárgyainak is közgyűjteményben a helyük”. A múzeum gyűjtőköre 1970-ben egészült ki a kereskedelemtörténettel, azóta viseli a mai nevét.
„Amikor 2004-ben a még a Várban lévő helyre odakerültem, kedves, alvó múzeum volt – emlékezik vissza a most harmadik ciklusát töltő igazgató, Kiss Imre. – Hogy csak egy példát mondjak: a legutolsó időszaki kiállítása akkor már négy éve állt; ez a tény önmagában is mutatja, milyen volt a szellemiség.” Néhány évig a Bazilika mellett, egy hajdani textil-nagykereskedő raktárában működött tovább az MKVM (erről a korszakáról lásd MúzeumCafé 16. – a szerk.), de sejteni lehetett, nem maradhatnak hosszú ideig a patinás belvárosi házban. A költözések megerősítették a csapatot, viszont akadályozták, hogy hosszú távon tervezzenek a múzeum életéről.
Amikor Kiss Imre tíz évvel ezelőtt igazgató lett, az elsők között fogalmazta meg: „paradigmaváltásra van szükség, legyen az MKVM olyan hely, olyan múzeum, ami például nem zár be este hatkor.” Így született meg a Kultea, a múzeum kulturális melléküzemágának ötlete. „Bár források hiányában – hiszen ehhez soha semmilyen támogatást nem kaptunk – nem sikerült mindent olyan tökélyre vinnünk, mint ahogyan kezdetben a komplett programsorozatot kitaláltuk, de működik” – mondja most az igazgató. Színházi előadásokat, koncerteket, gyerekprogramokat szerveznek a Kultea programsorozat keretében.
A paradigmaváltás szellemében a kiállítások is megújultak. „Legyenek érdekesek és utaztathatók” – ez volt az egyik legfontosabb jelszó és szempont, hogy láthatóvá tegyék a múzeum anyagát vidéken és persze külföldön is. A legtöbb kiállítás, mint a fagylalt történetét bemutató Hideg nyalat és spanyol tekercs,A szódavíz, egy magyar kultuszital, vagy a Kerámika Kádárika Magyarországon utazott, míg a kávéfőzés történetét illusztráló Fekete leves Erdélyt is bejárta. És készül már a következő vándoroltatható tárlat, a Szerzetesek asztalánál, amely „a magyarországi szerzetesség és a gasztronómia kapcsolatait tárja fel” – meséli a kiállítás kurátora, Saly Noémi.
Az MKVM országos gyűjtőkörű szakmúzeum, a kereskedelem és a vendéglátás teljes tematikáját lefedi, ami világviszonylatban is egyedülálló. A két fő téma mellett gyűjtőkörébe tartozik a többi között a biztosítás, a szerencsejáték és a turizmus is. A tárgyi emlékek mellett mintegy hatvanezer kereskedelemtörténeti és ennél is valamivel több vendéglátós dokumentumot őriz a múzeum, amelynek plakát-, fotó- és numizmatikai gyűjteménye is van. Képzőművészeti anyagában a szakmák nagyjainak arcképét, a múlt század ma már elpusztult épületeinek ábrázolásait őrzi. „Ettől a sokféleségtől bátrabban nyúlunk az egyes témákhoz” – véli Kiss Imre. „Hogy a múzeum ennyi dologgal foglalkozik, az mindenképpen jó – fogalmaz Saly Noémi is. – Egy csomó olyan területe van a hétköznapoknak, amelyeket a Néprajzi Múzeum nem gyűjt, még ha ma már városi néprajzzal is foglalkozik.” A többi múzeumnak pedig vagy túl kis merítés ez az anyag, vagy túl szakirányú. „Minden tudományterület határvidékén vannak nagy kupacok, amelyekre a tudatlanság kitűzi az »egyéb« feliratú zászlót. Na oda kell behatolni! – idéz Saly Noémi Marcel Mauss Szociológia és antropológia című, általa fordított tanulmánykötetéből. – Elbűvölt ez a mondat, mert ezek az »egyéb« feliratú lobogók nagyon érdekes helyekre vezetik el az embert. Elbűvöl a sokféleség, a dolgok sokoldalú szemlélése.” „A hétköznapi tárgyak múzeuma vagyunk” – teszi hozzá Kiss Imre. Ugyanakkor a muzeológus nehéz helyzetben van a mindennapi tárgyak gyűjtése során. „Ugyanezzel a problémával szembesülnek a néprajzosok is” – meséli Saly Noémi, hiszen nehéz definiálni, mi tartozzék ma a gyűjtendő anyagok közé.
„Amit a Néprajzi Múzeumban a MaDok program keretében Frazon Zsófiék csinálnak, jól jelzi az új irányt. Egészen újfajta, az antropológiához közelibb néprajztudományt képviselnek. Mi voltaképpen társadalomtörténettel foglalkozunk” – teszi hozzá mindehhez Török Róbert igazgatóhelyettes-muzeológus, aki szintén nagyon fontosnak tartja a múlt mellett a ma dokumentálását is. Ennek keretében például a Cukrász Szövetséggel karöltve olyan előadássorozatot szerveztek, amelynek keretében a mai cukrászok életét, tevékenységét térképezik fel. A rendezvényeken alkalmanként bemutatkozó két-két cukrásszal készült beszélgetéseket elteszik a jövő számára is az adattárba.
Hogy mit jelent a 21. században a múzeum fogalma, arról Kiss Imre igazgató úgy vélekedik: „Ha új fogalommal szeretnénk lefedni, mindazt, amit csinálunk, leginkább a műhely szót használnám. Ez magába foglalja a kiállítás előkészítését, a múzeumpedagógiát, és azt a csapatmunkát, amitől mindez megmozdul, életre kel, hatni tud. Amikor műhelymunkáról, csapatmunkáról beszélek, ez azonnal magával hozza az interdiszciplinaritás kérdését is: mondjuk szociológiai és dizájnkérdésekkel egyaránt foglalkoznunk kell.” Több fiatal muzeológus dolgozik az MKVM-ben, akik „már modern muzeológiát tanultak, érdeklődnek az új szemléletű kiállítások iránt” – állítja Saly Noémi. Például a közelmúltban Kulich Júlia által rendezett, a kamaszokat megcélzó Plázavilág című tárlat is ezt a nyitást mutatja. „A hétköznapok világa mindig is szenvedélyesen érdekelt, és ez a kiállítás ennek egy lehetséges megközelítése volt” – teszi hozzá Saly. De a múzeumnak több olyan kiállítása is volt, amelyek ehhez a szemlélethez kapcsolódtak. Ilyen volt az Utasellátó ’60, ami a félmúltat mutatta be. Ennek szinte párjaként rendezte meg Török Róbert a Mirelite című kiállítást, és szerkesztette a Csemege történetéről szóló könyvet – mindkettő kortárs emlékezők anyagaira épült. Ezek a kiállítások a többi között éppen attól válhatnak érdekessé, a ma emberét megszólítóvá, hogy hatni tudnak a személyes emlékezetre. A látogató szívesen találkozik korábbi életének helyszíneivel, eseményeivel, örül, ha azt érzi, köze van ahhoz, amit lát. „Személyes kapcsolata alakul ki a tárggyal, az üggyel, a dologgal, és ez nálunk viszonylag könnyen megoldható.” De felelősség, és a raktárak túlzsúfoltsága miatt nehéz kérdés, hogy mit kell eltenni a mostani korból a jövő számára. „Nagyon szubjektív, hogy mit őrzünk meg – véli Saly –, hiszen például azokért a lóverseny-tikettekért, amelyekben nagyapáink szügyig jártak, és az utcaseprők lapátjára kerültek, ma súlyos tízezreket fizetnek a gyűjtők, ha véletlenül felbukkannak.” És a tárgyi emlékek mellett a szellemieket is rögzíteni kell: az egyes kiállítások kapcsán számos interjú készült, amelyeket a múzeum munkatársai digitalizált és írott formában is eltesznek. És hogy ne csak holt anyagként növeljék tovább az állományt, tudományos feldolgozásuk a muzeológusokra vár.
Az intézményben mindössze öt muzeológus dolgozik, így mindig örömmel fogadják az önkéntesek munkáját. Vannak közöttük teremőrök, van, aki a múzeumpedagógiában segédkezik. „Vannak, akik a szakmai munkában, a kiállítások rendezésében, a tárgyfotózásban is segítenek – mondja Török Róbert. – A múzeum egyik fejlődési lehetősége, hogy errefelé is nyissunk.” Mint ahogyan arra is nagy hangsúlyt fektetnek, hogy kiépítsék kapcsolatukat a vendéglátós és a kereskedelmi szakiskolákkal, felsőoktatási intézményekkel. „Jönnek főiskolások, szakdolgozók időnként, akik megfertőződnek a dolog szépségével – mondja Saly Noémi –, ilyen témából írják a diplomamunkájukat, amihez a mi könyvtári dokumentumainkat használják.” A múzeum fontos feladatának tartja a kapcsolattartást más területekre szakosodott középiskolákkal, egyetemekkel is. „Nem egy esetben biztosítottunk teret például a MOME hallgatóinak, az AKG diákjainak, hogy adjanak ötleteket, rendezzenek kiállításokat” – emeli ki Török Róbert. Ez a „szerepcsere” egy új, másfajta szemléletet is behozhat a muzeológusok gondolkodásába.
Török Róbert maga is a fiatal generációt képviseli. Sikeres tevékenységét, „kiváló szervezőképességét, szakmai elkötelezettségét és a tudományos munka terén elért eredményeit” jelzi az idei évben neki ítélt Pulszky Károly díj-is. Fontosnak tartja, hogy az idősebb kollégáktól megtanulja a szakmát, tapasztalatot szerezzen. „Amikor idekerültem, már abban az évben rögtön kiállítást rendeztem – meséli. – De az itt szerzett többévnyi tapasztalat, a tanulóévek fontosak voltak ahhoz is, hogy tavaly elkészülhessen az új állandó kiállításunk” – teszi hozzá.
Bár a „mindennapok életét feldolgozó” múzeum hatalmas anyagot kezel, a szakterületek felosztása megkönnyíti a munkát. A fotó-, a képzőművészeti és a plakáttár a fiatal művészettörténész, Varga Orsolya birodalma, a vendéglátás-történettel, az ehhez kapcsolódó kiállításokkal elsősorban Saly Noémi és Németh Szandra foglalkozik, Török Róbert és Kulich Júlia pedig a kereskedelemtörténet gazdái. Ez utóbbi sokszínűségét mutatja, hogy rendeztek már kiállítást az élelmiszeriparról, de a hanglemez-, a játék- és a gépjármű-kereskedelemről is.
A múzeumi szakmában végbement paradigmaváltásról, a 21. század múzeumáról Török Róbert azt gondolja: lejárt már annak a klasszikus múzeumnak az ideje, „ahol csak kiteszünk »szent kultusztárgyakat«, a látogató pedig bejön és nézi. Fontos a látogatók véleménye és igénye. A technikai forradalom, az interaktivitás sok tekintetben megváltoztatta a múzeumok lehetőségeit, a szakma szellemét. Azokban a kiállításokban, amelyeket az elmúlt években rendeztem, mindig szerepelt valami interaktív elem.” A kiállításon túl ma a múzeumnak „komplett csomagot kell szolgáltatnia”, amihez a múzeumpedagógia, a foglalkozások, a kiegészítő programok csatlakoznak. Az, hogy szakemberek vezetnek az egyes tárlatokon, szembetűnően megemelte a látogatók érdeklődését.„Sokan jönnek el ezekre a tárlatlátogatásokra – mondja –, és ez jó lehetőséget kínál arra, hogy közvetlenebb viszony alakulhasson ki a látogatók és a szakemberek között. Az emberek keresik ezeket az alkalmakat. Jó példa erre a Kulturális Örökségvédelmi Napok, amikor pincétől padlásig bemutatjuk az egész házat, ami nagyon sokakat vonz.”
A múzeumpedagógiában is állandóan meg kell újulni. Az élő interpretáció beépítése a foglalkozásokba, azaz hogy a múzeumpedagógus belehelyezkedik az adott korszakba, témába, felvesz egy személyiséget, cukrásznak, kereskedőnek öltözik be, sokkal jobban meg tudja szólítani a fiatal generációt. A múzeum akkor tölti be jól a feladatát, ha a múlt eszközeivel reflektálni tud a mára. „A gyűjtésben, a kiállításokban is folyamatokat mutatunk be. A történelem folyamatok halmaza, ezt is meg kell jelenítenünk” – vallja Török. És bár a kereskedelemtörténeti kiállítás a szocializmus időszakáig terjed, szükségesnek érezték, hogy legalább utalásszinten megjelenjen benne a ma világa is. Így került sor a kiállítás bővítésére, ahol a mai kereskedelem, a plázák világa is helyet kap.
Óbudán, ezt egybehangzóan állítja mindenki, otthonra lelt a múzeum. Három egykori polgárház egybeépítéséből született meg az az épületegyüttes, amelyben ma az MKVM működik. A régi polgárházak téradottságai megmaradtak, ezekhez kellett igazítani az állandó kiállításaikat, aminek Saly Noémi szerint az az előnye, hogy ezek „meghittek, otthonosak, szerethetők, jól érzi bennük magát a látogató”. Nehézséget a nagyobb bútorok jelentenek, amelyek nem fértek ide be, ma is a múzeum két külső raktárában állnak. És hogy mit hoz a jövő? Az ma még csak álom, hogy a múzeum további bővítésével a raktározási gondok is megoldódhatnak. „A nyomtatott dokumentumok kényszerűen a szobáinkban vannak, de lassan kifolynak a szekrényből” – dohog Saly. „Az biztos, hogy raktár kell” – erősíti meg Kiss Imre is. A terjeszkedés lehetősége, az örökölt udvari szín hasznosítása és a mögötte lévő, ma parkolóként használt telekrész megszerzése évek óta a tervek között szerepel. „A hátsó raktár átépítésének már a tervrajza is elkészült, csak a támogatás hiányzik még hozzá. Jövőre, a múzeum ötvenedik születésnapjára szép ajándék lenne egy új épületszárny megvalósulása. Oda költözhetne a múzeumpedagógia, aminek a régi helyét már kinőttük – mutatja Kiss Imre. – Jó lenne egy nagyobb látványraktár is, mivel a régi már nagyon szűkös.” Az emeleten egy jól osztható, összefüggő teret képzel el az igazgató.
A két, egyenként százötven négyzetméteres teremben kiállítások rendezése is könnyebb lenne. „Az átépítésekkel egy igazi, modern, jól használható épülettel bővülnénk, ami jól egészítené ki a mostani épületet” – mondja. Megvalósulni látszik, hogy a múzeum mellett található nagykereskedés raktárépületét is megszerezhesse az intézmény. Az igazgató tervei között szerepel, hogy a tízemeletes házak aljában egy, a „szoc-dekó”-nak helyet adó open-air múzeum nyílhasson. Az árkádok alatti oszlopok közé príma vitrineket lehetne beépíteni. Ha ez megvalósulhatna, „emelné a házak és a környék kultúráját is”.
A kiállítások megszervezése mellett legalább ilyen fontos a múzeumnak arculatot adni, jól jelen lenni a múzeumi piacon. Telitalálat az MKVM saját maga által megtervezett, az M-ek közé egy kávéscsészét és Merkúr botját beemelő merész logója. Évek óta gondolkodnak azon, hogy a múzeum nehezen megjegyezhető, túl hivatalos nevét lecseréljék, és egy, „a profilt és az aktivitást nyomatékosabban megjelenítő, a vállalkozói szemléletre utaló” intézménynevet találjanak. A menedzsmentszemlélet, ami ma már nélkülözhetetlen a múzeumi szférában, legfőképpen az igazgatót dicséri, aki az ELTE Bölcsészettudományi Karán történelem és sémi filológia szakon végzett, de mivel ezzel a szakpárosítással lehetetlen volt elhelyezkednie, az egyetem elvégzése után éveket töltött el a gazdasági szférában emberierőforrás-igazgatóként. „Nagyon jót tett a háznak Kiss Imre menedzserszemlélete” – mondja Saly Noémi. Bár a kiállításokat előkészítő ötletelésben is mindig részt vesz, fő feladatának sokkal inkább az intézmény menedzselését tartja. Ma már „nem lehet megúszni, hogy piaci szemlélettel gondolkodjunk a múzeumról, a minőségre vigyázva, de szolgáltató jelleggel kell kezelni az egész kultúrát” – mondja az igazgató.
Ma már az interaktivitás minden eszközét be kell vetni. „Enélkül nagyon nehéz megszólítani a fiatalokat – véli Török Róbert. – A Facebook, bizonyos applikációk alkalmazása ma már megkerülhetetlen.” Mint ahogy „a múzeum gyűjteményének digitalizálása is elengedhetetlen feladat”. A raktárak teli vannak, a látogatók ritkán férnek hozzá ezekhez a láthatatlan anyagokhoz. „A digitális forradalom olyan tudást hoz el a látogatók számára, ami ösztönözheti őket arra, hogy eljöjjenek a múzeumba, meg arra is, hogy gyűjtsenek. A kutatók számára is nélkülözhetetlenül fontos az a sok esetben új rendszerezésű tudásbázis, amelyen jelenleg dolgozunk. Világviszonylatban is egyedülálló múzeum a miénk, így nagyon fontos, hogy a jövőben is megtartsa azt a magas szakmai színvonalat, amelyet az elmúlt évtizedekben elért.”
Ehhez elengedhetetlen a jó kapcsolatrendszer kiépítése, az anyagi források bővítése – vélik a múzeumi szakemberek. És hogy milyen lehetőségek nyílnak erre? Fontos a kapcsolatok ápolása, támogatók szerzése, élni kell a pályázati lehetőségekkel, sokfelé kell nyitni. „Az egyes cégekkel közösen szervezett kiállítások, együttes projektek lehetőségei egy-egy új kapcsolatteremtésnek, a támogatás egyik megújuló formájának” – mondja Török Róbert. „Bármennyire is kézenfekvő lenne, hogy a szakmánk támogatna minket, ez sajnos nem nagyon jellemző – teszi hozzá az igazgató. – A kisebb cégek főleg természetben támogatnak. Pályázati pénzeket nem kaphatunk, mert a központi régióban működünk, de a nemzetközi pályázatokon erősen jelen vagyunk. Ilyen például a most megvalósuló Food and Drinks projekt.” A húsz ország és negyven, többek között kulturális cég részvételével megvalósuló program „ezzel a két nagyon jó hívószóval össze tudja hozni a kulturális szolgáltatókat, a kreatívokat és még az iparágakat is” – mondja Kiss Imre. A harminc hónapos projekt „valami egészen különleges együttműködést eredményezhet. Megtaláljuk a magunk helyét az ilyen kooperációkban is, amelyekből a végén könyvek, kiadványok, applikációk születnek. Újabb közös együttműködések, nemzetközi kapcsolatépítések is szerepelnek a jövő feladatai között” – összegzi a múzeum jövőjét is meghatározó terveket az igazgató.