A magángyűjtemények városától a Nagy Kiállítótér bukásáig

A múzeumi hálózat kialakulása és mai helyzete Pécsen

MúzeumCafé 33.

A MúzeumCafé 22. (2011. április–májusi) számában áttekintettük a szentendrei kismúzeumok alapításának körülményeit, megvizsgáltuk, hogy milyen kultúrpolitikai szándékok segítettek, hogy a „helyzetbe hozott” életművek egy jelentős hányada közgyűjteménnyé váljon a városban. Azt is megnéztük, hogy ma milyen állapotban és hogyan működnek ezek a múzeumok, életképes-e ma a jobbára a hetvenes években kialakított rendszer. Most egy másik város, Pécs múzeumi hálózatát, annak történetét és jelenét vizsgáljuk meg: ez fizikai állapotát tekintve egyértelműen jobb „bőrben” van a szentendreinél, ám miközben a helyi ambícióval, politikai hátszéllel és sodró lendülettel létrehozott intézményhálózat egyfelől édes hagyaték, másfelől viszont súlyos teher a fenntartónak. Nem kérdés, hogy jár múzeum Csontvárynak, Zsolnaynak, Vasarelynek – ráadásul mind kívül-belül meg is újult a 2010-es, sok szempontból fiaskónak tekintett EKF-program keretében –, de hogy életképesek-e jelenlegi formájukban, az más kérdés. Januártól az utolsó megyei (a mohácsi) intézmény is leszakadt a Janus Pannonius Múzeumról, és a városra vár a feladat, hogy fenntartsa a valaha évente több százezer látogatót fogadó kismúzeumokat és az ország második legnagyobb modern képzőművészeti gyűjteményét. Érdemes összehasonlítani a két Kádár-kori kultúrparadicsom kialakulásának és működésének körülményeit is, hiszen sokat elárulnak az Aczél György nevével fémjelzett kultúrpolitika hatékonyságáról, ráadásul mindkettő úgy volt „támogatott” a maga idejében, hogy az ma is vállalható.

A szentendrei és a pécsi múzeumhálózat is Aczél közvetlen szándékával és közreműködésével jött létre, buzgalmában személyes okok is közrejátszottak, igaz, másfélék: Aczélt évtizedes és már-már baráti kapcsolat fűzte a Szentendrén múzeumot „kiérdemlő” művészek többségéhez, miközben harminc éven át volt Baranya megye 1. számú választókörének (azaz Pécsnek) országgyűlési képviselője. Így tehát személyes ügyének tekintette a két város kulturális felvirágoztatását, amelyben részben kezdeményezőként, részben pedig a helyi kezdeményezés támogatójaként vagy közreműködőjeként szerepelt.

Közös pont az 1957-es évszám is: a csaknem egy évtizeddel azelőtt megszüntetett Európai Iskola művészei számára a Tavaszi tárlat egyfajta rehabilitációt jelentett, visszatérhettek a belső emigrációból, az addig elszigetelt „modernisták” elindulhattak az elismerés és a megdicsőülés felé. Gyakorlatilag ugyanennek a művészkörnek (és előfutáraiknak) az alkotásai kerültek 1957-től több adagban Pécsre, az Európai Iskolát életre hívó orvos-gyűjtő, Gegesi Kiss Pál jóvoltából, és ez a gesztus, mármint az, hogy egy egész múzeumot (Modern Magyar Képtár) alapítottak Forgács Hann Erzsébet és művésztársai műveire, nyugodtan tekinthető egyfajta jóvátételnek. (Ne felejtsük el, hogy két évvel korábban még a szocreálnak megfelelően megfestett termelési témákért zarándokoltak tízezrek a Műcsarnok éves kiállítására.) A jobb híján a Bábszínházban ledolgozott órák után műtermi magányban készült, kiállításra esélytelen művek váltak egyszeriben közkinccsé és nemzeti értékké 1957-től a pécsi Képtár gyarapodásával és a szentendrei kismúzeumok létrehozásával.

Meghatározó a két város Budapesttől való távolsága is. Ez Szentendrének azért kedvezett, mert a főváros biztosította a látogatottságot, legyen szó diplomáciai reprezentációról vagy hétvégi családi programról. A kultúrára fogékony elit körében divat lett valamilyen nexust kiépíteni Szentendrével (vagy a Dunakanyar bármelyik településével), és ez a fogékonyság lépett konstellációba a hely szellemével, ráerősítve az évtizedek óta, részben spontán épülő „festők városa” koncepcióra. Ezzel szemben Pécs közelebb volt a déli és a nyugati határokhoz, mint a fővároshoz, ahonnan ráadásul megközelíteni sem volt könnyű. A Budapesttől való jótékony távolság (és a „Nyugat” jótékony közelsége) nyilvánvalóan közrejátszott abban, hogy viszonylag zavartalanul jöhettek ott létre modern művészeti műhelyek, a Képtáron felül a Nemzeti Színház, a Pannon Filharmonikusok, a Pécsi Balett, a Bóbita Bábszínház, mindez ráadásul Aczél hathatós támogatásával, aki abban is szerepet játszott, hogy a filmszemléknek majdnem két évtizeden át (1965-tól 1982-ig) ugyancsak Pécs adott otthont.

A szentendrei kismúzeumok alapját (akár a „nagy” Ferenczy Múzeumét) az életművek megszerzése szolgáltatta, a megegyezés olykor magával a művésszel, máskor (Ámos Imre, Vajda Lajos esetében) az örökössel. Ezzel szemben a pécsi Janus Pannonius Múzeum képzőművészeti gyűjteménye kezdetben elsősorban magánkollekciók megszerzésével épült, erre az alapra húzták azokat a múzeumokat, amelyek a többnyire külföldről érkező életműkivonatoknak (Vasarely, Tot, Nemes) adtak helyet. Szentendrétől (pontosabban a megyei tanácstól) tehát elsősorban művészek, Pécstől magángyűjtők kaptak életjáradékot a művekért cserébe.

Közös pont a helyi politikai és közigazgatási vezetés lelkes hozzájárulása, ami nélkül nem lehetett volna kulturális intézményeket alapítani, ilyen mennyiségben pedig a beleegyezésen felül erőteljes szándék is szükségeltetett. Szentendre esetében Cservenka Ferencné, a Pest megyei pártbizottság első titkára aktív résztvevője volt a város kulturális életének, ahogy az eszperantista Palkó Sándor, a Baranya Megyei Tanács elnöke (1962-től az akkor alakult Pécs-Baranyai Múzeumi és Műemlékbaráti Kör díszelnöke) és Takács Gyula elnökhelyettes Pécsen; Takács rendszeresen volt Aczél kísérője a pécsi kulturális eseményeken, illetve a helyi művészeknél és műhelyekben, intézményekben tett látogatásai során.

Furcsa egyezés, hogy mindkét helyen a városi múzeumhálózat „zászlóshajója” egy olyan művész múzeuma, aki nem kötődik a városhoz; mondhatni, a sors játéka, hogy éppen Szentendrén létesült egyéni múzeuma Kovács Margitnak, Pécsen pedig Csontváry Kosztka Tivadarnak. Szentendrén a belváros területén jelölték ki ugyan az intézményeknek otthont adó épületeket, de ezek a városrészen belül elszórva találhatók, míg Pécsen kialakult egy „múzeumutca”, vagyis a Káptalan utca, a város legrégebbi, a Zsolnay-anyagnak helyet adó műemléképületétől elindulva; és még akkor is, ha a hálózat ma már ennél széttagoltabb, az utca ma is az, aminek évtizedekkel ezelőtt elgondolták.

A szentendrei múzeumok kialakulásához természetes táptalajt adott a „szentendrei művészet”, amely ugyan sokféle – Ferenczy Károlytól a Vajda Lajos Stúdió mai fiataljaiig –, de mégiscsak létezik ez a fogalom, ahogy a művésztelep, az alkotóközösség is valamilyen formában 1929 óta, ami mintegy predesztinálta a várost a gyűjtemények létrehozására. Ellenben a pécsi művészet (ha van ilyen fogalom egyáltalán) egészen friss, eredeztethetjük a Pécsi Műhely alapításától (1970) vagy az ugyancsak akkoriban létesült baranyai alkotótelepektől és a két biennálétól (kisplasztika, kerámia); ezek mind nagyjából egyidősek, de nem generáltak múzeumot, sokkal inkább a múzeumok generálták őket. Mindössze a Zsolnay-gyár és az előző századfordulón eredetileg magánkezdeményezésre létrejött, azóta többször újrarendezett gyűjteménye tekinthető minden ízében helyi specialitásnak.

Aczél több szállal kötődött Pécshez. [1] 1948–49-ben az MDP Baranya megyei első titkáraként működött, innen vitték el 1949 nyarán, hogy a Rajk-per egyik mellékperében vádlottként álljon a bíróság elé, és kapjon életfogytiglani börtönbüntetést. Szabadulása, rehabilitálása, majd az MSZMP-be való belépése után visszatért „második szülőhazájába”: 1958-tól 1967-ig Baranya megyei, 1971-től 1990-ig pécsi országgyűlési képviselő. Hogy nemcsak papíron kötődött a városhoz, arról Takács Gyula közelmúltban megjelent írása is meggyőzhet minket. Aczél ugyanazokat a képességeit (érdeklődés, diplomáciai érzék), amelyeket a pesti kulturális elit irányítására, kézben tartására használt, használta Pécsen is; sokszor éppen ő járt közbe a helyi sajtó, az egyház és a tanács lehetőleg zavartalan együttműködése érdekében. Folyamatosan jelen volt, nemcsak megnyitók, bemutatók, filmszemlék alkalmával, de rendszeresen látogatta a Pécs környéki alkotótelepeket is. Mindezt ráadásul nem csak passzívan tette: elvitte például Varga Imrét a szobrásztelepre, hasson már oda, hogy a fiatalok „ne legyenek annyira nonfiguratívak”.

(Rossz nyelvek szerint azonban sokkal inkább a fiatalok hatottak Vargára…) Emellett baráti kapcsolatot ápolt a városi kultúra emblematikus személyeivel (Eck Imre, Martyn Ferenc), és nem zavarta a Pécsi Műhely működése, holott az némiképpen modernebb volt az ízlésénél. Amit a helyiek szerettek volna, azt kijárta, elintézte, de mondják, a Múzeum utca az ő kezdeményezése volt, ahogy a külföldre szakadt, pécsi kötődésű művészek megszólítása is: Hárs Évát és Takács Gyulát küldte Párizsba Vasarelyhez, Svédországba Nemes Endréhez, hogy adjanak műveket Pécsnek. Meggyőzte Gerlóczy Gedeont, hogy a Csontváryknak Pécsen lenne az ideális helyük, Pozsgay Imrével, az akkori művelődésügyi miniszterrel együtt köszöntötte fel születésnapján Martynt Káptalan utcai házában (Aczél és Martyn kapcsolatát egy portré is őrzi). Aczél műveltsége messze felülmúlta a kádári nómenklatúra átlagát, és még fiatal korából olyan kapcsolati hálóval rendelkezett a kulturális elit köreiben, amit – az értelmiséggel szemben gátlásokkal viseltetett Kádár jóváhagyásával – remekül tudott használni a művészeti intézményrendszer kiépítésében és működtetésében. [2] A fentiek után, gondolhatjuk, nem érdemtelenül lett Pécs díszpolgára 70. születésnapján, 1987-ben (amit nem sokáig élvezhetett, hiszen közvetlenül a rendszerváltás után megfosztották ettől a címétől).

A jelenleg Janus Pannonius Múzeum néven működő pécsi (és mohácsi) intézményhálózat elődje, a Pécsi Városi Múzeum 1904-ben alakult, első állandó kiállításán a természettudományi és a régészeti anyag mellett a Zsolnay család hozzájárulásának köszönhetően egy teremnyi kerámia is helyet kapott. [3] A képzőművészeti gyűjtemény ekkor és még több évtizedig esetleges volt, és véletlenszerűen gyarapodott. Az intézmény a Janus Pannonius nevet 1951-ben kapta, miután egyesítették a megyei és a városi gyűjteményeket, és az egészet minisztériumi fennhatóság alá vonták. A képző- és iparművészeti gyűjtemények közül először a Zsolnay-kollekció gazdagodott, a gyárat és annak gyűjteményét államosították, és 1955 őszén a Káptalan utca 2.-ben megnyílt az állandó Zsolnay-kiállítás – ott, ahol ma is látható.

Az első komolyabb muníciót egy önálló képzőművészeti gyűjtemény létrehozására Gegesi Kiss Pál 350 műből álló adománya jelentette, amelyet Martyn Ferenc közbenjárására fogadott be a pécsi múzeum. Ez a kollekció jelentette a Modern Magyar Képtár alapját, ekkor még – az anyag lényegét jelezve – Forgács Hann Erzsébet Emlékgyűjtemény néven. A nyolc teremben felállított kiállításnak úgy nyertek helyet, hogy a Rákóczi utca 15. alatti épületben kiállított néprajzi anyagból visszabontva szorítottak neki. Ez volt a Képtár első ideiglenes otthona. Ezzel egy időben a Művelődésügyi Minisztérium az országban elsőként önállósította a Baranya megyei múzeumokat, és a megyei tanács felügyelete alatt működött tovább – a Baranya Megyei Tanács Múzeumi Igazgatósága vezetésével – a pécsi Janus Pannonius Múzeum, a mohácsi, a komlói és a szigetvári múzeummal kiegészítve.

A múzeumok anyaga folyamatosan gyarapodott, egyre égetőbb kiállítási és raktározási problémákat teremtve. 1962-ben a néprajzi gyűjtemény visszakapta otthonát, mivel az egykori Dózsa étterem helyén, a Szabadság utca 2.-ben megnyílt a Képtár új, állandó kiállítása és raktára. 1964-ben jöttek létre a megyei múzeumon belül a tematikus osztályok; a Képzőművészeti Osztály élére Romváry Ferencet nevezték ki. Két évvel később érkezett Pécsre Tompa Kálmán budapesti orvos gyűjteményének legjava, 1967–68-tól indultak el a biennálék (kerámia és kisplasztika), amelyek ugyancsak hozzájárultak a képző- és iparművészeti gyűjtemény gyarapításához. 1968-ban megújult a Zsolnay Múzeum, a következő évben pedig Hárs Évát, a JPM első művészettörténészét (1955-től dolgozott itt) nevezték ki a megyei múzeum élére, aki 1983-as nyugdíjba vonulásáig töltötte be a tisztséget, és vezényelte le a magyar muzeológia történetének egyik legprogresszívebb fejlesztését. Felgyorsultak az események: egy Vasarely- és Amerigo Tot-kiállítás után a művészek műveik ajándékozásával járultak hozzá a nemsokára létrejövő egyéni múzeumok alapításához. 1973-ban megnyílt a Csontváry Múzeum, 1978-ban az Uitz Múzeum, ahol Tot szobrai is helyet kaptak. 1976-ban a Baranya megyei múzeumok éves látogatószáma átlépte az egymilliót, igaz, ebben az amúgy rendkívül látogatott Zsolnay- és Csontváry-tárlatok mellett például a siklósi vár népszerűsége is szerepet játszott. 1979-ben került a JPM-hez az egykori Megyeháza a Papnövelde utcában, kifejezetten azzal a céllal, hogy az végső helyet biztosítson a Képtár teljes, állandó kiállításának. (Erre egészen 2012-ig kellett várni!) 1984-ben megnyílt az önálló Amerigo Tot Múzeum, egy évvel később pedig – 1955-nél meghúzva a határt – a Modern Magyar Képtár két állandó kiállítása a Szabadság utca 2.-ben és a Káptalan utca 4.-ben, Pierre Székely kőkertjével kiegészítve, szemben, az 5. számú házban Endre Nemes múzeumával.

A Papnövelde utcai, részben felújított épületben 2001-ben nyílt meg a Képtár új, állandó kiállítása a gyűjteménynek 1955-től a kortársakig tartó részéből. A Martyn Ferenc Múzeumnak addig helyet adó, a püspökség tulajdonában lévő Káptalan utca 6.-ot ki kellett üríteni, és a kiállítást a közben felszabaduló 4-es számú házba átköltöztetni. A 2000-es évek közepétől az EKF-program kapcsolódó projektjei is szerepet játszottak a múzeum fejlesztésében és működtetésében, miközben az intézmény költségvetése rohamosan csökkent. Legutóbb pedig a drasztikusan megvágott költségvetés és a megyei múzeumi rendszer felszámolása borzolta a kedélyeket, miközben az épületek felújítva, az állandó kiállítások újrarendezve várják a látogatókat.

Ha ez az áttekintés 2006 körül készült volna, akkor nagyjából olyan kép tárult volna elénk, mint a közelmúltbeli szentendrei körképünk során: bezárt múzeumok, máshol vendégeskedő, esetleg raktárakban tárolt gyűjtemények, rossz állapotban leledző épületek, összességében ideiglenes és korántsem megnyugtató állapotok. (Megkockáztathatjuk: ha nincs az EKF, bárhogyan is sikerült végül a terveket kivitelezni, a szépen induló pécsi múzeumprojekt a 21. századra – ötven szép év után – nagyjából elhalt volna, legfeljebb a két-három sikeres egyéni múzeum mentette volna a helyzetet.) A Zsolnay Múzeum épülete felújítás alatt állt, ezért a gyűjteményből csak egy zanzát lehetett látni a szomszédos épületben, társbérletben a Képtár I. kiállításával, Amerigo Tottól és Endre Nemestől akkor éppen semmit, Martyn Ferenc múzeumát is ki kellett költöztetni az egyháznak visszaadott épületből, de legalább működött régi formájában a Csontváry- és a Vasarely Múzeum és a Képtár II. a három évtizedig ideiglenesként kezelt helyén, az egykori Megyeházán. [4].

A Nagy Kiállítótér kudarca a 2010-re tervezett Bauhaus– és Nyolcak-kiállítások megrendezésének elhalasztását (vagy elvetését) is előre vetítette, hiszen az építészeti tervek elvetése nem sokkal korábban, 2008-ban történt. [5] A Magyarok a Bauhausban végül augusztusban a Káptalan utca 4.-ben, a Nyolcak az ünnepi év utolsó pillanatában, decemberben nyílt meg a régi terv szerint képtárnak szánt kiállítótérben, a Papnövelde utcában. Kétségtelen, hogy az EKF2010 újraélesztette a pécsi múzeumokat, rekonstruálva és felújítva az épületeket, lehetővé téve, hogy végre újra lehessen rendezni az állandó kiállításokat.

A Modern Magyar Képtár jelentőségét a hazai képzőművészeti közgyűjtemények között nem lehet túlbecsülni, hiszen ne felejtsük el, hogy ez az anyag, az ebből 1957-ben felállított első állandó kiállítás a Magyar Nemzeti Galériát megelőzve nyújtott keresztmetszetet a modern magyar festészet és szobrászat történetéről. Kezdete eredeztethető a Gegesi Kiss-féle 350 műből álló kollekció befogadásától (1957), de sokkal inkább Hárs Éva 1955-ös érkezésétől, hiszen az ő hathatós munkája által vált egy nem túl jelentős, állandó kiállítóhelyet sem érdemlő festményegyüttesből – az MNG után – a második leggazdagabb magyarországi 20. századi képzőművészeti gyűjtemény (amelyről 1981-ben jelent meg átfogó kötet [6]).

A század első felében épült magángyűjtemények tulajdonosai számára ekkorra világossá vált, hogy kollekciójuk hiába maradt viszonylag érintetlen a holokauszttól, a világháborútól vagy a kitelepítésektől, gyarapodni már nem tud, fenntartása, őrzése, biztonságos elhelyezése az örökösök számára inkább terhet jelent. Piacra dobni 1948 után lehetetlen volt, így a nagyobb gyűjtemények szépen lassan, egyben vagy darabonként bekerültek a közgyűjteményekbe: Fruchteré vagy Kövesé az MNG-be, Pécsre az 1957-ben elindult gyakorlatnak megfelelően több is. Gegesi első felesége, Forgács Hann Erzsébet szobrász 1954-ben hunyt el, és először zömében az ő életművét, majd később (1972-ben már Romváry Ferenc közreműködésével) gyűjteményének több száz darabját adta át (el) Pécsnek (illetve a fenntartó megyei tanácsnak) az örökös férj, többek között Bálint Endre, Korniss Dezső, Anna Margit, Vilt Tibor, Egry József és Derkovits Gyula műveit. A közvetítő Martyn Ferenc volt, aki ezzel Hárs Évánál nyitott kapukat döngetett: még 1957-ben, az állandó néprajzi kiállítás épületében Pogány Ö. Gábor megnyitotta a Képtár elődjét, a Forgács Hann Erzsébet Emlékkiállítást. [7]

Tamás Henrik a Singer és Wolfner kiadónál foglalkozott művészeti kötetek kiadásával és – Wolfner József megbízásából – Mednyánszky László támogatásával, ügyeinek intézésével. 1923-ban önállósult, hamarosan megnyitotta a hamar legendává vált Tamás Galériát, amely működésének a világháború vetett véget. Két fia a háborúban elpusztult, a galériát sem tudta újraindítani, feleségével az ötvenes években gyűjteményük darabjainak egyenkénti eladásával tartották fenn magukat. Ebben Rácz István jogász – maga is neves gyűjtő – volt a segítségükre, aki közreműködött néhány festménynek az MNG-be való eladásában, illetve a teljes gyűjtemény Pécsre kerülésében 1959-ben, életjáradék fejében. A gyűjteményben jelentős számban szerepeltek Mednyánszky, Rudnay Gyula és Koszta József művei, de innen érkezett Kernstok Károlynak a Schiffer-villa üvegablakához készült terve, ami a Képtár újragondolt állandó kiállításának is fontos darabja. Tamásék alig néhány hónapig tudták csak igénybe venni a juttatást, 1960-ban rövid időn belül mindketten elhunytak. [8]

A fentieknél kisebb vásárlásokkal, elsősorban művészektől (Martyn, Kmetty János, Gábor Jenő) folyamatosan gyarapodott a gyűjtemény, a nagyobb lépéseket a magánkollekciók megszerzése hozta. Tompa Kálmánt, „a nép írók orvosát” rokoni szálak fűzték Gegesi Kisshez, de hogy a gyűjtemény fontos hányada, mintegy négyszáz műtárgy 1967-ben Pécsre került, abban Aczél György és Szirmai István (ekkoriban a párt agitprop, illetve a parlament kulturális bizottságának vezetője) szerepét hangsúlyozzák a források. [9] Olyan művekért cserébe, mint Csontváry Római híd Mosztárban vagy Rippl-Rónai Park aktokkal, Ferenczy Károly Tékozló fiú, a gyűjtő Pécs Város Tanácsától az áhított nyugati autó ellenértékét, ezen felül havi 14 ezer forint életjáradékot kapott. (Halála után könyvtára és néprajzi gyűjteménye is Pécsre került.)

Egy évvel később Kunvári Bella adott el jelképes összegért műveket a múzeumnak, és ugyancsak 1968-ban érkezett az első adag Vasarely: 43 szerigráfia, a következő évi kiállítás, majd az önálló múzeum alapjaként. 1969-ben egy ugyancsak patinás gyűjtemény érkezett Pécsre: a Bedő Rudolffal kötött megállapodás szerint 14 éven át vásárolt rendszeresen a múzeum, így tudta kifizetni a két Csontváryt (Castellammare de Stabia, Fohászkodó Üdvözítő), több Derkovitsot, Gulácsyt és számos alkotást az Európai Iskola köréből. 1971-ben Dénes Zsófiától vásároltak meg 24 festményt és rajzot, közte unokatestvére, Dénes Valéria és annak férje, Galimberti Sándor műveit. 1972-ben egy nagyobb adag római iskolás kép érkezett Lázár Béla művészeti író, az egykori Ernst Múzeum művészeti igazgatója ajándékaként.

Két vásárlás között egyfajta „forradalom” is lezajlott a Képtárban: a Mozgás’70 kiállítás a Pécsi Balett alapításának tizedik évfordulóját ünnepelve adott alkalmat egy, az országban az első neoavantgárd tárlat megrendezésére, Csiky Tibor koncepciója alapján, akit Romváry Ferenc kért fel a „kurátori” szerepre. Egyszerre szerepeltek az egykori Európai Iskola művészei és a frissen indult „ipartervesek”; nem meglepő, hogy hamar betiltották, ennek ellenére egy lefüggönyzött ajtón keresztül mégis látogatható maradt. [10] A város a hetvenes évek kezdetétől a kortárs művészet egyik zászlóshajójának számított: a Lantos Ferenc által vezetett Iparművészeti Stúdió tagjai a pécsi születésű Bauhaus-művészek nyomdokain haladva építették fel az összművészeti Pécsi Műhelyt, 1977-ben pedig a város lehetővé tette a Pécsi Galéria elindítását, Pinczehelyi Sándor vezetésével.

1973 fontos állomás a JPM történetében, hiszen ekkor érkezett a Gerlóczy Gedeontól vásárolt Csontváry-anyag, ezt a korábban (Bedőtől, Tompától) szerzett művekkel együtt egy önálló múzeumban be is mutatták. Itt ismét említést kell tenni Aczélról, aki kapcsolatban állt Gerlóczy Gedeonnal, és megtette, amit megtehetett annak érdekében, hogy Pécs méltó helyet adjon a Szépművészeti Múzeum raktárában, illetve egy privát garázsban feltekert, átlyuggatott állapotban heverő festményeknek. A képeket már Pécsen restaurálták, és 1983-ban egy megújított kiállításon tárták a közönség elé. 1974-ben a két évvel korábban elhunyt Uitz Béla moszkvai műtermének hagyatéka került ide, megint csak Aczél ötlete nyomán, 1975-ben a pécsi születésű, Svájcban élő gyűjtő és művészeti kiadó, László Károly egészítette ki a Képtár avantgárd (részben nemzetközi, külföldön élő és alkotó magyar művészek alkotásival dúsított) anyagát. A kisplasztikai és a kerámiagyűjtemény gyarapításához nagyban hozzájárultak az 1967-ben elindult biennálék, ahonnan rendszeresen vásárolt a múzeum.

A Képtár állandó kiállítása évtizedekig kettéosztottan volt látható (1955 előtti és utáni művek), két helyen, jelenleg pedig ismét kettéválasztva: a teljes magyar a Papnövelde utcában, a nemzetközi a Káptalan utcában. Az előbbi az 1731-ben épült Megyeházában, annak 2010-ben történt átépítése és bővítése után. A megyei múzeumigazgatóság a hetvenes évek végén jutott az épülethez, és egészen 2005-ig úgy volt, hogy ez lesz a végleges helye a Modern Magyar Képtárnak, ám akkor rövid időre a fentebb említett Káptalan utcai Nagy Kiállítótér vette át ezt a funkciót – tervezőasztalon. Végül mégis az eredeti terv valósult meg, és a közelmúltban megnyílt itt az állandó kiállítás, áttekintés a magyar modernizmusból Ferenczy Károlytól Kicsiny Balázsig (lásd MúzeumCafé 32. – a szerk.). A barokk épület egy üvegtoldalékot kapott, ahonnan a bejárat nyílik, és amely egy klasszikus kortárs szoborválogatásnak is helyet ad. A Képtár Nemzetközi Gyűjteménye a Káptalan utca 4.-ben látható, zömében külföldön alkotott magyar művészek anyagából, így ezt remekül kiegészíti az ugyancsak itt elhelyezett Amerigo Tot Múzeum, az Endre Nemes Emlékszoba, és idekerült 2011-ben a Martyn Ferenc Múzeum anyaga is. A tágas kertben Pierre Székely kőszobraival találkozhatunk.

A Zsolnay Múzeum 2007-ben végre önállóan belakta Pécs legrégibb műemlék épületét, az 1324-ben már jegyzett nagypréposti házat. Anyagát a Zsolnay család által több mint egy évszázada alapított kismúzeum, majd a negyvenes évek végén államosított gyár és gyűjtemény kollekciója adja, a földszinten a gyár épületkerámia-termékei és köztéri munkái közül néhány kapott helyet, az emeleten a dísztárgyak kronológiai rendben. Megtekinthető egy emlékszoba, valamint a folyosókon a család személyes tárgyai, dokumentumai, a családtagokról készült portrék kíséretében. (A falakon néhol előtűnnek az eredeti, reneszánsz kori festések.)

A Csontváry Múzeum kívül, de nem távol esik a „múzeumutcától”, anyagát tavaly télen még Szegeden és Szentesen állították ki, amíg felújították, átfestették a Janus Pannonius utcai termeket. A 2012 februárjában megnyílt kiállítás új tematikával, a vörös falaknak és a korszerű világításnak köszönhetően látványosabban tárja a közönség elé az életmű Pécsen őrzött darabjait. A város egyik leglátogatottabb múzeuma Vasarelyé, egykori (állítólag) szülőházában, a Káptalan utca 3.-ban. Az eredetileg 1976-ban alapított múzeumot az elmúlt években kétszer is újranyitották: 2008-ban egy hosszabb nemzetközi turné után tért haza az anyaga, 2010 májusában pedig a teljes felújítást és újrarendezést követően, melynek során külön szobát kaptak Claire Vasarely munkái. Mellette, az 5.-ös számú házban (Janáky István épületében) állították fel 1991-ben Schaár Erzsébet Utca című, az eredeti hungarocell-változatról készült gipsz installációját – ezt most a szomszédos épületből érkező kísérővel lehet megtekinteni.

Nemcsak az EKF-program, hanem a pécsi múzeumegyüttes megújulásának lett volna sarokköve a Káptalan utcába tervezett Nagy Kiállítótér, amelynek építészeti pályázatáról 2007 nyarán döntés született, ám az épület végül nem készült el. Az ötezer négyzetméteres térben kapott volna helyet a Modern Magyar Képtár teljes anyaga, de itt össze lehetett volna vonni néhányat az egyéni múzeumokból, amivel gazdaságosabb lett volna a fenntartásuk, emellett lett volna lehetőség nagyobb, nemzetközi volumenű időszaki kiállítások megrendezésére is. A projekt nem valósult meg, így a meglévő adottságokat kell értékelni és kihasználni – vallja Fabényi Júlia múzeumigazgató –: a belváros báját, a műemléki szempontból védett „múzeum-utcát”, amelyet közönségbarát szolgáltatásokkal, a jelenleg ínséges infrastruktúra bővítésével (kerti pihenőhelyek, kávézók) még kedveltebbé és használhatóbbá lehetne tenni.

Fabényi Júlia úgy látja, hogy a Zsolnay Negyed és a Káptalan utca profilja jól különválasztható: az előbbinek elsősorban kortárs művészeti színtérnek kellene lennie egy „skanzen” jellegű, rendkívül érdekes és értékes építészeti környezetben, míg a múzeumok a szakfeladatokkal és az időszaki kiállításokkal, múzeumpedagógiai foglalkozásokkal, a már elkezdett szerdai beszélgetések folytatásával nyújtanának egy kicsit mélyebb, művészettörténeti jellegű áttekintést. A negyed által befogadott Gyugyi-gyűjteményből nyílt állandó tárlat sem jelent konkurenciát, a múzeumigazgató hangsúlyozza, hogy a Káptalan utca 2.-ben látható kiállítás az egyetlen teljes, történeti áttekintés a Zsolnay-gyár tevékenységéről, a kiállítás mellett kutatóhely és raktár is van, a területen elmélyült ismeretekkel rendelkező munkatársakkal.

A Janus Pannonius Múzeum egykor több településre kiterjedő megyei múzeumhálózat volt, januártól már csak pécsi intézményeket kezel az igazgatóság. (A Pécsi Galéria 2012 végén megszűnt, utódját a Zsolnay Negyed fogadta be.) A múzeumok fenntartása a város számára is fontos, Fabényi Júlia eddigi tapasztalatai szerint a tulajdonosi szemlélet könnyebben megmutatkozik a pécsi múzeumok kezelésében, míg a megyében elszórt intézményhálózat összefogása nehezebben volt megvalósítható, senki nem érezte igazán a magáénak. Az iskolák részéről jelentkező hangsúlyosabb figyelem, a múzeumpedagógiai foglalkozások iránti fokozottabb kereslet is a város fenntartásába kerülő múzeumok iránti lokálpatrióta érzést és szemléletet támasztja alá.

A Baranyai Alkotótelepek felszámolása fájdalmas, különösen a siklósi kerámiatelepé, amely – már csak a több mint háromezer kerámiatárgyat magában foglaló kortárs kerámiagyűjtemény miatt is – a JPM anyagának egyik fontos területével kapcsolódott össze. Ám a megyei múzeumi hálózat megszűnésével végképp nem maradt esély ezek megmentésére. A pécsi kismúzeumok némelyike – miként Szentendrén a Kovács Margit- vagy az Ámos Imre–Anna Margit-kiállítás – az alapító okirat szerint nem mozdulhat, de lennének tervek a múzeumhálózat és a különféle szakágak állandó kiállításainak átszervezésére. A múzeumigazgató távlati terveiben egy új épület is szerepel, amely a természettudományi és a néprajzi anyagok együttes elhelyezését biztosítaná.

 

[1] Takács Gyula: Aczél György és a pécs-baranyai kultúra a múlt század 60–70–80-as éveiben, Pécsi Szemle, 2012. nyár, 104–117. o. [2] Sík Endre: Aczélhálóban – Adalék a kapcsolati tőke működésének megismeréséhez. Szociológiai Szemle 2001/3. 64–77. o. [3] A Janus Pannonius Múzeum évkönyve 2003–2004. JPM, 2004, 48–49. o. [4] Rieder Gábor: Under construction – Pécsi múzeumok, Art Magazin 2006/3. 28–30. o. [5] Somlyódi Nóra: A Balkán kapuja? Kalligram, 2010. 137. o. [6] Hárs Éva–Romváry Ferenc: Modern Magyar Képtár Pécs, Corvina, 1981. [7] Gegesi Kiss Pál műgyűjteménye (szerk.: Nagy András). JPM, 2010. 13. o. [8] Tamás Henrik emlékezései és műgyűjteménye (szerk.: Nagy András). JPM, 2004, 139–140. o. [9] Standeisky Éva: Gúzsba kötve, 56-os Intézet, 2005. 385–386. o. [10] Modern Magyar Képtár Pécs 1955–2003, JPM, 2003. 3. o.