Jó egy évtizedes közös, illetve párhuzamosan végzett kutatómunka és számos korábbi kiállításon való együttmunkálkodás megkoronázását jelenti a Musée d’Orsay-ban októberben megnyílt modern magyar képzőművészeti tárlat. Kezdetben a Passuth Krisztina vezette kutatócsapat tagjaiként, majd mindinkább önállósulva, összeszokott párosként vettünk részt abban a kiállítássorozatban, amelynek első hullámát A magyar Vadak 2006-os Nemzeti Galéria-beli, majd három franciaországi és egy belgiumi kiállítása, a másodikat pedig a Nyolcak pécsi, budapesti és bécsi emléktárlatai jelentették. A nemzetközi színtérre való kilépéssel ugyanakkor az is mindinkább nyilvánvalóvá vált előttünk, hogy a komolyabb áttörés érdekében a magyar Vadak és a Nyolcak korábban szinte teljesen ismeretlen „brand”-jét olyan névhez szükséges kötni, amely ismerősen cseng a határainkon túl is. Ilyen „védjegynek” világhírű zeneszerzőnk, Bartók Béla tűnt leginkább alkalmasnak, hiszen az ő szerepét a magyar modernizmus térhódításában már a Nyolcak alkalmával is kiemeltük. Bartók sok szállal kapcsolódott az új festőgenerációhoz, többükkel szívélyes viszonyt ápolt. Berény Róbert festette róla a mindmáig legkiválóbb portrét, a komponista pedig koncertfellépéssel támogatta a Nyolcak 1911-es emblematikus tárlatát. A korabeli kritika is összetartozónak érezte őket, és ennek megfelelően ugyanolyan megosztott módon reagált a modern festői és zenei törekvésekre, ahogy Ady költészetére: azaz akárcsak a költő, úgy Bartók és a Nyolcak is a lelkes ünneplés és a heves elutasítás kereszttüzébe kerültek.

Mivel Bartók éppen 1911-ben komponálta talán legismertebb zongoradarabját, az Allegro Barbarót, kézenfekvőnek tűnt, hogy ezt a konnotációkkal gazdag címet válasszuk fauve-os és korai expresszionista festészetünk népszerűsítéséhez. A magyarok a történelem folyamán mindig is némileg „barbárnak” tűntek a Nyugat szemében, ami nem feltétlenül lekicsinylést jelentett, inkább a sajátos gyökerű kultúránk ereje iránti csodálatot fejezte ki; legyen elegendő utalni Picassóra, aki Aba-Novák Vilmos egyik hatalmas pannója láttán állítólag így kiáltott fel: „Ki ez a barbár zseni?” A korabeli leírásokból kitűnik, hogy párizsi fellépésükkor a magyar Vadakat is túl vehemensnek ítélték, jóllehet nem voltak vadabbak, mint a francia fauve-ok, csupán eltérő módon integrálódtak a helyi közegbe. Bár Allegro Barbaro címmel korábban is születtek már Bartók személye köré font kisebb kiállítások, mi nem elsősorban közvetlen hatásokat vagy zenei illusztrációkat kerestünk, hanem a kapcsolódási pontokat, a párhuzamos, újító törekvéseket szerettük volna feltárni, és most először csokorba szedve bemutatni a világ valamelyik véleményformáló múzeumában.

A Szépművészeti Múzeumtól a Nyolcak 2011-es, centenárium kiállításakor és azt követően is nagy segítséget kaptunk. Az intézmény nemzetközi kapcsolatai révén nyertünk meghívást a bécsi Kunstforumba, majd a mostani párizsi kiállításra. Ugyanakkor a Musée d’Orsay számára is kapóra jött ez a téma, mivel 2011-ben Gustav Mahler, majd egy év múlva Claude Debussy muzsikájának képzőművészeti vonatkozásait állították fókuszba. A zenéért rajongó főigazgató, Guy Cogeval (lásd vele készült interjúnkat a MúzeumCafé37. számában – a szerk.) úgy találta, hogy egy Bartókra vonatkozó összeállítás nemcsak az általa kezdeményezett sorozatba illeszkedne tökéletesen, de egyben új színt is vihetne a sztereotípiáktól gyakran elbágyasztott kiállítási palettára. A zeneszerző pályájának ismeretében döntöttünk úgy, hogy az eddigi, következetesen az első világháború kitörésével záródó koncepciónk időhatárát kitoljuk 1920-ig; részint Bartók megkerülhetetlen színpadi műveinek jelentősége miatt, részint mert ezt a muzsikát nemcsak a Nyolcak festői, hanem az őket követő kubisták és aktivisták is a magukénak érezték. Bartók zenéje ugyanúgy része volt Rippl-Rónai 1915-ös „háborús” kiállításának, mint Kassákék kulturális rendezvényeinek egészen 1919 tavaszáig. Az 1920-as dátum ráadásul kettős cezúrát szimbolizál: egyfelől a Trianonban bekövetkezett országcsonkulást, másfelől a Tanácsköztársaság bukását követően a magyar avantgárd emigrációba szorulását – mindkettő súlyos vérveszteséget okozott a hazai művészeti életben. Így ez a dátum a magyar modernizmus addigi szerves fejlődésének végét jelöli.

A kiállítás felépítésének konkrét tervét már francia társkurátorunkkal, Claire Bernardival dolgoztuk ki. Az MTA BTK Zenetudományi Intézetével, ezen belül is a Bartók Archívummal már korábban elindult együttműködés Vikárius László Bartók-szakértő bevonásával egyre intenzívebbé vált, aminek köszönhetően az általunk válogatott képzőművészeti összeállítást a kiállításban gazdagon illusztrálja az a kivételes dokumentumanyag, amely részben Bartók Béla örökösének letétéből kerül a kiállításra.

Gerincként húzódik a központi nagy teremben a hullámzó hangpavilon sor, amely összeköti a zenei és a képzőművészeti törekvéseket. A megszokott tárlatélményektől eltérően nem csupán a képi kapcsolódások felfedezése nyújthat élvezetet, de az egyes zenebokszokban megpihenve olyan művek hallhatók archív, illetve modern hangfelvételekről, amelyek annak idején a Nyolcak kiállításán, Rippl-Rónai tárlatán vagy éppen Kassák Ma-matinéin csendültek fel, és azok a nagyzenekari és színpadi darabok is megszólalnak, amelyekre ugyanekkor a többségében zeneileg is képzett festők jegyet váltottak.

Kiállításunk portrékkal indul: fiatal festőink sokszor maró öngúnnyal megfestett, groteszkbe hajló, ironikus vagy éppen démoni önarcképeit Bartók: Két arcképe közül a „Torz” hangjai mellett lehet megszemlélni. Innen jutunk az első párizsi élmények lenyomatait tükröző termekbe. A francia metropolis legalább annyira meghatározó volt Bartók indulásakor, mint az új magyar festőnemzedék számára. A Julian Akadémián, a Grande Chaumière-en vagy éppen Matisse iskolájában készült aktok jelzik azt a tanulási periódust, amely a korai párizsi avantgárd legmagasabb csúcsainak közelébe, a fauve-ok társaságába repített több magyart is, hiszen Berény Róbert, Czóbel Béla vagy Perlrott Csaba Vilmos Matisse körével együtt állított ki annak idején. A párizsi és budapesti utcákat, tereket megörökítő teremben korabeli felvételről Bartók Béla és Szigeti József előadásában Debussy zongora-hegedű szonátája szól, míg a vitrin másik oldalán sercegő gramofonfelvételről Bartók népdalgyűjtésének legkorábbi eredményei vezetnek át azokhoz a képekhez, amelyek ihlető forrása ugyancsak a népművészet. Csók és Berény ismertebb alkotásai mellett ezúttal egy generációk óta nem látott üde Ziffer-csendélet is helyet kap.

Mielőtt a nagy, központi térbe lépnénk, a video-szobában Bartók: A kékszakállú herceg vára című operájának filmre vett részlete fogadja a betérőt, majd egy átjáró falába ágyazott monitorokon archív filmek peregnek: a Pathé-Gaumont híradója a korabeli Budapestről, Ady Endre ravataláról, és Bartókról is látható néhány filmkocka. A hangpavilon közepén filmritkaság teszi teljessé a zenei és vizuális élményt: Bartók a kiállítás címadó művét zongorázza egy New Yorkban készült színes amatőr filmen.

A nagyteremben az immár Magyarországon, Nyergesújfalun továbbfejlődő fauve-izmus – Kernstok Károly, Czóbel Béla és Márffy Ödön művei – vezetik be a Nyolcak mozgalmát. A Nyolcak kiállításán szereplő muzsikusok közül a zeneszerző Weiner Leót Berény Róbert, a csellista Kerpely Jenőt Márffy Ödön festménye mutatja be. A teremsor másik oldalán Rippl-Rónai kaposvári villája és annak kertje elevenedik meg, ahol egykor Bartók is vendégeskedett. Itt látható a Musée d’Orsay új szerzeménye, egy Rippl-Rónai-festmény a kukoricás korszakból. A Ga-limberti Sándor képeivel is gazdagított kaposvári szekciót olyan tájképsorozat követi, amely egyfajta evolúcióként is értelmezhetően mutatja be a fauve felfogástól az expresszionista, kubista, konstruktivista műveken keresztül a teljes absztrakcióig eljutó festészetet. A bécsi Albertina gyűjteményének egyik büszkesége, Moholy-Nagy László zenei hatású tájképe zárja ezt a sort. Az utolsó teremhez vezető folyosón kaptak helyet a Kassák által alapított avantgárd folyóirat, a MA példányai, köztük a híres Bartók-különszám is. Az időrendet követve azokkal az aktivista művekkel búcsúzunk, amelyeket Bartók 1917-ben bemutatott táncjátéka, A fából faragott királyfi ihletett. Bortnyik Sándor többször is visszatért a témához, és ezúttal olyan alkotásai is a falra kerültek, amelyek a hazai szakmai közönség előtt eddig rejtve voltak.

A tárlaton felvillanásszerűen jelenik meg egy-egy francia párhuzam: Gauguin, Vlaminck, Friesz alkotásai, de több olyan magyar festmény is, amelyet különböző franciaországi múzeumok őriznek, és odahaza ritkán vagy szinte soha nem voltak láthatók. Szenzációnak számít, hogy a Magyarországon négy évtizede, Párizsban pedig utoljára 1908-ban kiállított Szalmakalapos férfi, Czóbel egyik főműve is megérkezett Chicagóból. Számos festmény jött más amerikai, németországi, ausztriai, belgiumi, svájci, franciaországi, monacói és természetesen magyar magángyűjteményekből is. Első ízben szerepel egy Ziffer-tájkép hátoldalán felfedezett festmény, amely a Tihanyi Lajosról készült legkorábbi ismert portrénak tekinthető.

A kiállítást francia nyelvű katalógus kíséri, amelyben a kurátorok tanulmányai mellett a már a magyar Vadak, illetve a Nyolcak katalógusok szerzőgárdájához tartozó Passuth Krisztina, Szücs György és az amerikai Jack Flam tanulmányai sorakoznak, valamint a francia zenetudós, Jean-François Boukobza tollából szerezhetünk ismereteket Bartók népzenekutatásainak francia olvasatáról. A kiadványt Guy Cogevalnak a Pierre Boulez karmesterrel, Bartók nemzetközileg legelismertebb tolmácsolójával készített interjúja vezeti be.

A Musée d’Orsay számos kiegészítő programmal, koncerttel, szakmai kollokviummal, konferenciával készül az érdeklődők minél sokrétűbb bevonására, ugyanakkor a francia múzeummal szorosan együttműködve a párizsi Magyar Intézet is rendezvények sorával gondoskodik a téma kiszélesítéséről. Külön figyelmet érdemel a Mozgás, ritmus, tánc című, a mozdulatművészet hőskorát feldolgozó kamarakiállítás, amelyben a Bartók zenéjéhez való kapcsolat is fontos szerepet kap. Ezt követően pedig 2014 januárjában, mintegy az Allegro Barbaro utózöngéjeként A Juliantól Matisse akadémiájáig címmel nyíló tárlat mutatja be a magyar művészek tevékenységét a párizsi festőiskolákban. Mindkét kiállítást az MTA BTK Művészettörténeti Intézetének munkatársai jegyzik, a kísérő katalógusok a Szépművészeti Múzeum – Magyar Nemzeti Galériával közös – kiadásában jelennek meg.

A párizsi bemutatóval nem tervezzük lezárni a munkát, már dolgozunk a lehetséges folytatáson: a témát időben és térben kibővítve szeretnénk a tengerentúlon is megjeleníteni.